– Te aztán tényleg odavagy a könyvekért! – Maverick a könyvespolcom előtt téblábol.

Lassan négy napja van nálunk, mégsem engedtem a szobám közelébe. Ez ma megváltozott, ugyanis Waylen kénytelen volt elkísérni az anyját vásárolni, így a haverja rám maradt.

– Szeretek olvasni – erősítem meg az ágyamon ülve, épphogy felpillantva az aktuális olvasmányomból.

– Ezek szexkönyvek? – Erre felkapom a fejem. Lesújtó pillantásban részesítem.

– Van, amiben szexelnek, igen – zárom rövidre a társalgást.

– Melyikben? – Esküdni mernék, felcsillan a szeme. Grimaszolva forgatom a sajátom, majd bedugom a könyvjelzőt a megfelelő oldalra, és leteszem a könyvem. Felkelek, keresek neki egyet, amiben brutálisan megvadulnak a szereplők, hátha két percig befogja a száját. A kezébe nyomom.

– Tessék! Most pedig maradj csendben!

– Annyira kedves vagy! Már értem, Way miért szerelmes beléd.

Megmerevedek. Nagyot nyelve ereszkedem le, majd a polcom előtt csücsülő srácra vezetem a tekintetem.

– Ezt miből gondolod? Ő mondta neked? – puhatolózom az ujjaim tördelve. Idegesen várom a választ, de Mave csak vállat ránt.

– Nem mondta, de bébi, nem vagyok vak. – Megforgatja az ujjai között a romantikus regényt. – Emlegetett valami csajt. Abigail?

Nagyot dobban a szívem. Egek, ez borzalmas!

– Addie? Adeline? – Automatikus hajolok előrébb. Szánalmasan rá vagyok pörögve a témára. Szinte már nevetséges az egész.

– Igen! – vágja rá. – Azt mondta, hogy nem dugta meg! Ilyet, Ellie-bellie! Láttam róla képet, én nem hezitáltam volna, de elég sokat elárul, hogy Way igen.

Összehúzom a szemem.

– Ha még egyszer Ellie-bellie-nek hívsz, meg foglak verni, Maverick!

Elvigyorodik.

– Ne haragudj, Ellie-bellie! Biztos jobban szereted a Méregzsákot!

Felkapom a párnám, és hozzávágom. Röhögve kapja el, majd az ölébe veszi.

– Kapd be! Elviselhetetlen vagy! Nincs dolgod?

– Nincs, kicsim. Veled időzöm, mert jó társaság vagy. Üdítő, kedves...

– Te meg egy idióta!

– Elkápráztató a modorod.

Felhúzom az orrom, és feljebb csúszom az ágyon, nekidöntöm a hátam a falnak.

– Köszönöm!

– Miért?

Nem teljesen értem a kérdést.

– Mit miért?

– Miért vagy olyan, mint egy sündisznó? Tüskés. Legalábbis kívülről annak tűnsz.

Lesütöm a pillantásom. Eleve nem értem, honnan veszi ezt. Mármint részben igaz. Tényleg nem én testesítem meg a színtiszta kedvességet...

– Nem vagyok olyan – felelem kimérten, majd eszembe jut valami. – Madden nem említette?

Futólag lesek felé. Mave oldalra döntött fejjel kémlel, kíváncsiság csillan zöld íriszében. Az orrkarikáját piszkálja.

– Az a seggfej nem dumál rólad! Hallgat, mint a sír, bébi! Oké, annyit szedtem ki belőle, hogy... kavartok – halkítja el a hangját, és az ajtó felé néz.

Meglepetten mocorgok. Ez valójában érdekes.

– Azt hittem, mindent tudsz rólam.

Megrázza a fejét.

– Way megbízható – közli teljes meggyőződéssel. – Sosem árulta el anyámnak, hogy megdugtam egy csajt az ágyában.

– Ez undorító! – förmedek rá elhűlve. Fintorogva veszek nagy levegőt. – Nem is érdekelt!

Hangosan felnevet.

– Látod? Én egy nyitott könyv vagyok előtted, a könyveket pedig bírod. A könyveket és az öltönyös kecskéket – mutat felém vigyorogva. – Szóval? Miért vagy süni, Ellie-bellie? Nyílj meg előttem, a szívemen fogom viselni a titkaid! Úgysem ismerek itt senkit rajtatok kívül!

Halkan felkuncogok. Maverick egy idióta, de szórakoztató idióta. A közvetlensége valamelyest segít ellazulnom a társaságában, ami nagy szó. Egyáltalán nem rémít meg. Valószínűleg ez is Waylennek köszönhető.

– Nem bízom senkiben, ennyire egyszerű.

– Miért?

– Mert nem.

– De miért?

– Beragadt a lemez? – vonom fel a szemöldököm, mire hevesen bólogatni kezd.

– Információkat akarok!

Elhúzom a szám. Nem vagyok biztos benne, hogy az orrára akarom kötni a traumáim, azonban valamiért ellene sem vagyok. Kettősség körvonalazódik bennem, mégis inkább az őszinteség felé hajlok. Mióta Waylen elhitte, úgy érzem, van remény.

Lehunyom a szemem egy másodpercre, majd Maverickre nézek.

– Volt némi rossz tapasztalatom a férfiakkal. Vagyis csak eggyel.

Mave törökülésbe húzza a lábát, és megtámaszkodik a combján. Aggodalom költözik az arcára, ahogy felém hajol.

– Bántott valaki, Noelle?

Na, már nincs is Ellie-bellie, bébi, kicsim vagy édes.

Önkéntelenül felkacagok. Rögtön beugrik, amikor Waylen kérdezett hasonlót, mert megkértem rá.

– Bocs – mondom, miután lehiggadok –, csak eszembe jutott valami. Mindegy. Igen, megerőszakolt a nagybátyám.

Magam is meglepődöm, mennyire könnyen legördülnek a szavak a nyelvemről. Nem sűrűn mondom ki hangosan az igazságot, de kezdek rájönni, valamelyest segít, ha valaki olyannal osztom meg, aki nem vagdalózik mindenféle vádakkal. Waylen nem tette, ahogy Maverick sem úgy fest, mintha éppen kiabálni készülne.

– Bassza meg! Kibaszottul sajnálom! – Szokatlanul komolyan mered rám. Talán a rövid ismeretségünk alatt először látom nem vigyorogni vagy viccelődni. – Akkor most börtönben van?

– Nincs. Azt hitték, hazudok, mert nem voltak konkrét sérüléseim, tüzetesebben pedig sosem vizsgáltak meg, mivel eleve nem vettek komolyan. Apám szerint csak fel akartam hívni magamra a figyelmet. Sokak szerint csak kitaláltam az egészet.

– Baszki, Ellie-bellie! Nagyon...

– Csak ne mondd, hogy sajnálsz! Annál még ez a visszataszító becenév is jobb. Nem tudom, miért éreztek rá késztetést, hogy becézgessetek.

Mave végre elmosolyodik.

– Mert cuki vagy, Ellie-bellie! – Újabb vigyor, melyet egy szemforgatással jutalmazok. – Így már értem. Ne haragudj rám, amiért az első találkozásunkkor annyira rámenősen viselkedtem. Ha tudtam volna...

Megrázom a fejem.

– Ne szabadkozz! Semmi rosszat nem tettél. Én vagyok a szerencsétlen, mert a mai napig nehezen viselem az érintést. – Egy pillanatra összeszorítom a szám. – Persze mostanában... ez változik.

Biztosan piroslik a képem. Automatikusan eszembe jut Waylen keze a pizsamám alatt. Szent istenem!

– Way? – Bólintok. – Az jó, szerintem szükséged is van rá. Bocs, hogy megöleltelek, amikor...

– Maverick – nevetek fel. Kicsit túlzásba esik a sajnálkozással, holott semmi értelme. Ő normálisan viselkedett a saját értékrendjéhez képest. – Nyugi! Minden oké.

A fiú hirtelen összeráncolja a homlokát.

– Csengetnek.

Nem hallom, de elhiszem. Néha azon tűnődöm, nekem is jól jönne az élesebb hallás, mint az alakváltóknak van. Nem mintha vágynék rá, hogy négy lábon futkossak, esetleg kígyóként tekeregjek. A repüléstől meg egyenesen sírni támad kedvem. Nem tudom, hogyan csinálják, de együttérzés támad bennem, közben nekik ez a megszokott.

– Megnézem, ki az – motyogom, miközben elindulok az ajtó felé. Mave követ.

Átszeljük az emeletet, a lépcsőt, végül szélesre tárom a bejáratot. A Fedex futár rám vigyorog. Sapkájának napellenzője árnyékot vet az arcára.

– Szép napot, Noelle! – nyújtja felém az eddigi legnagyobb csomagot. Automatikusan elveszem, azonban gyanakvón végigmérem a csávót.

– Köszönöm! Kedves öntől, hogy mindig idáig elhozza!

A férfi biccent egyet.

– Igazán nincs mit. – Ezzel hátat fordít, és elindul a birtokon keresztül a kapu irányába.

– Gyere! – Ledobom a dobozt, megragadom Mave csuklóját, és gondolkodás nélkül kezdem kifelé rángatni.

– Mit művelsz? – kérdezi értetlenül, de egyelőre nem felelek.

– Követnünk kell! Meg kell néznem valamit!

Tisztes távolságban, de haladunk a fickó után. Kilép a kapun, onnan még int egyet, így megszaporázom a lépteim, míg Maverick mellettem lohol. Tulajdonképpen már kocogunk. Mire kiérek, a futár már eltűnik, ám ismét nem látom az autóját...

Basszus! Feldobom a szívem, amikor megpillantom a szakadt személyautót, mely kikanyarodik az utcánkból. Elkerekedett szemmel lesek utána, hiszen nem éppen szokványos, hogy a Fedex így szállítsa ki a megrendelést. Nem is rendeltünk semmit! Hol a francban van a furgonja? Vagy csődbe megy a cég, és nincs rá többé keret, vagy a futárunk nem igazán futár.

– Ellie-bellie! Letéped a kezem!

– Ó, ne haragudj! – Észre sem vettem, mennyire őrült módon szorongattam a csuklóját. Rögtön eleresztem, viszont elraktározom a tény, hogy magamtól érintettem meg, ráadásul nem kaptam tőle sikítófrászt.

– Mi a gyász volt ez? Miért követjük a futárt?

Ránézek. Az orrát ráncolja, az orrkarikáján megcsillan a kora délutáni napfény. Idegesen lépkedek ide-oda. Azonnal beszélnem kell Waylennel!

Felsóhajtok, majd megrázom a fejem. Amíg visszasétálunk a házba, nagy vonalakban elmesélem neki, mi a helyzet ezzel az egésszel. Beszélek a csomagokról, a videókról és képekről, még a boltos esetről is, ahol rájöttünk, talán nem is futár ez a futár. Most pedig értelmet nyert a paranoiás gondolat. Esküszöm, kezdek attól tartani, hogy a betörés sem a véletlen műve. Semmit sem vittek el; legalábbis Lauren azt állítja. Apa csak morog, amikor erről kérdezem, ami szintén furcsa.

– Megnézzük, mi van benne? Talán Way kis kori meztelen, fürdős képei? – Mave felkapja a termetes küldeményt.

– Vidd a szobámba! – utasítom, és előreszaladok.

Berontok a kis barlangomba, majd felkapom a telefonom. Aztán rádöbbenek: nincs meg Waylen száma. Kínomban felnevetek.

– Itt van. – Maverick leteszi az ágyamra. – Most...

– Elkérhetem a mobilod?

Megrántja a vállát. Előhúzza a készüléket, majd feloldja, és felém nyújtja.

– Mit szeretnél vele?

– Fel kell hívnom Waylent!

– Nincs meg a száma? – vonja fel a szemöldökét. – Öreg hiba, Ellie-bellie! Tessék, már cseng is!

Kikapom az ujjai közül, és a fülemhez tartom. Feszülten járkálom körbe, egészen addig, amíg végre fel nem veszi. Akkor megtorpanok.

– Mave? Valami baj van?

– Én vagyok – szólok bele sürgetően. – Mikor érsz haza?

– Talán hiányzom? – nevet jóízűen, mire megforgatom a szemem. – Nem tudom, Méregzsák, az anyám úgy döntött, felvásárolja ezt a kicseszett boltot. Éppen azon őrlődik, hogy a piros vagy a kék estélyi megfelelőbb-e.

Kifújom a levegőt, bár fel sem tűnt, hogy visszatartom.

– Jött egy csomag. – Komoran jelentem ki. – Követtük a futárt, és azzal a régi kocsival jött! Nem Fedexessel!

– Komolyan?

– Igen!

– Mi van a dobozban?

– Nem tudom, még nem bontottam ki – felelem, mialatt Mave-hez fordulok, és a csomag felé bökök. Értetlenül kapkodja a tekintetét köztem és a doboz között. – Nyisd már ki, ne csak bámuld! Komolyan mondom, Maverick!

Waylen hangosan kacag a vonal végén, míg a barátja végre megmozdul. Elkezdi feltépni a celluxot.

– Ne bántsd szegényt!

– Kénytelen vagyok – mormolom, miközben szemmel tartom Mavericket, aki már nyitja a karton tetejét. – Na? Mi az?

– A szaros életbe, srácok!

Feszülten araszolok közelebb. Összeszorul a torkom, jóformán elejtem a telefont. Mave kiemeli a nyomtatott fotókat, melyek egy kisebb dobozra vannak halmozva. A szívem eszelősen vágtázik. A képeken én és Waylen vagyunk: félreérthetetlen helyzetben, Mave születésnapi buliján.

○•○•○

Sziasztok!

Remélem, kielégítettem mindenki Maverickkel kapcsolatos vágyait, haha :D Amúgy elgondolkodtam rajta, hogy talán egyszer... egy szép napon, 2099-ben, amikor lesz némi szabadidőm, kaphatna saját könyvet. Na, mindegy. :D

Köszönöm, hogy itt vagytok és az 5000 megtekintést a könyvön! ♥