Felpattan a szemhéjam. Kábán lesek körbe, aztán lassan felfogom, hogy a ház riasztója eszeveszettül vinnyog. Gondolkodás nélkül mászom ki Noelle mellől, de már ő is fent van. Ijedten fürkészi az ajtót.

– Megnézem – mondom neki, és felhúzok egy melegítő nadrágot, hátha nem hozom rá a frászt Cameron kis barátaira. Az egyik határozottan egy lány. Azt hiszem, Liliannek hívják. Nem mintha odafigyeltem volna, amikor délután bemutatkozott.

– Én is megyek! – Noelle már talpon is van.

Nem ellenkezem vele. Jobb lesz, ha tényleg mellettem marad. Nincs kedvem keresgélni, ha esetleg valóban betörő járkál a házban. Az esély megvan rá. Kenneth elég sok drága holmit tart abban a rohadt nappaliban. Azok az állatos lószarok minden bizonnyal egy vagyont érnek. A vasárnapi céges találkozóikon pedig rengeteg ember láthatta őket.

Kinyitom az ajtót, és nagy léptekkel meglódulok a lépcső felé. Noelle mögöttem tipeg. Leérve Camet a résnyire nyitott bejárati ajtó előtt találom. Mellette egy lány és egy fiú álldogál. Liliana – így hívom, számomra már ez a neve – a pizsamájának felsőjét dörzsölgeti, míg Jacob, a fekete hajú srác ide-oda lépked. Láthatóan nem tudják, mihez kezdjenek. Eleve dühítő, hogy előbb értek le nálam. Mégiscsak én vagyok itt a legidősebb.

– Ti indítottátok be? – bökök a bejárat melletti panelre, ami fülsiketítően szirénázik. Szerintem az egész utca hallja.

Odalépek, és beütöm a kódot.

– Nem – feleli Cameron. – Egy perccel előttetek érkeztünk.

– Az ajtó nyitva volt? – teszi fel a kérdést Noelle.

– Igen. – Liliana belekarol Cambe. Gyanakodva mérem végig őket, de nem most van itt az ideje rákérdezni, mit művel a kiscsajjal.

– Valaki bejött? – pislog halálra váltan Jacob. Szürke szeme félve járja be az előteret.

Hirtelen nem tudom, mi tévő legyek. Vészesen agyalok, mi lenne a legjobb, de a rendőrséget mégsem hívhatom ki. Vagy igen? Tűnődve pillantok Noelle felé, hátha neki van valami ötlete.

– Körbe kéne néznünk – szólal meg végül.

– Majd én me...

Csattanás szakít félbe. Férfiasan bevallom, a szívem hevesen feldobog, amikor rájövök, hogy az emeletről jön a hang.

Van itt valaki.

– A rohadt életbe! – Noelle odasétál a kisebbek mellé. – Menjünk be a konyhába, oda csak egy irányból lehet bejutni!

– Igen – vágom rá magabiztosan. – Menjetek! Én meg felmegyek oda. – Az emelet felé mutatok, és körzöm egyet a vállammal. Mennyire bírják a betörők a hatalmas, vérszomjas oroszlánokat?

– Ne menj oda egyedül! – Noelle természetesen vitába száll velem. – Ki tudja, hányan vannak. Bajod eshet!

Nem merem meghatározni, mi indul el a mellkasomban az aggodalmát hallva.

– Valakinek meg kell néznie, mi zajlik itt.

– De nem neked! Hívom a zsarukat, a francba is!

– Én vagyok a felelős értetek, és...

– Leszarom, Madden! Itt maradsz velünk!

– Abbahagynátok a szerelmi drámát? – kötözködik Cameron. – Van nálam mobil! Húzzunk be a konyhába, és várjuk meg, míg kiérnek a rendőrök.

Újabb csattanás töri meg a csendet. A kezem ökölbe szorul. Noelle-re pillantok, majd sebesen meglódulok a lépcső felé. Meg fogom őket védeni. Meg is ölhetnek, mire kiérnek a rendőrök. Idegenek mászkálnak az otthonunkban! Mi értelme alakváltónak lenni, ha nem használom jóra a képességeim?

Futólépésben megyek fel. Felérve lerúgom a nadrágom. Hagyom eluralkodni magamon az átváltozást, mely, mint minden alkalommal, most is melegségbe borít. Tényleg zuhanáshoz hasonló érzés, de a kellemes, biztonságos fajta. Mintha leugranék egy nagyjából egy méter magas szikláról, miközben átjár némi bizsergés.

Négy lábon, macskaléptekkel végigosonok a folyosón. Közben hallgatózom. Automatikusan morranok fel, mikor mocorgás üti meg a fülem a szüleink hálója irányából. Megtorpanok az ajtó előtt. Résnyire nyitva van. Az orrommal lököm be. A karmaim a parkettába vájnak, amint megpillantom a behatolókat.

Két férfivel nézek farkasszemet. Oroszlánszemet? A második. Vészjósló morgás tör fel a torkomból.

– A kurva életbe, Ted! Ez egy liontaris!

Annál rosszabb.

– Nem azt mondták, hogy a nő poulian? Hogy a picsába került ide egy oroszlánvérű?

Emberek. Egészen biztosan emberek. Általában ők reagálnak ehhez hasonlóan.

Mögöttem sikkantás hallatszik. A figyelmem rögtön elterelődik, amikor meglátom Noelle-t egy kibaszott konyhakéssel a kezében. Őrült ez a csaj? Meg akar halni?

A mellkasomban zabolátlan félelem árad szét. Bántani fogják. Az emberek elkeseredett lépésekre képesek, ha a helyzet szorulttá válik, ezek ketten meg éppen szétpakolják az anyám fehérneműit és Kenneth alsógatyáit. Valljuk be, ez elég fura.

A két idegen lefagyva mered ránk. Hasonlítanak. Mindketten szőkék, zöldes szemmel. Talán testvérek lehetnek, mert a belőlük áradó szag szintén hasonló. Nem azt viselnek, de műbőrre emlékeztet. Úgy tűnik, kellően beszartak tőlem.

Nem agyalok tovább. Várakozás nélkül vetem rá magam az alacsonyabb faszira. Tehetetlenül szorul a vaskos mancsom alá. Belenyomom a mellkasába, a karmaim begörbülnek, felszakítják a húsát. Vér serken. Ordítva vergődik alattam. A társa a látványra megfutamodik. Átbukfencezik az ágyon, és az ablak felé siet. Ha a bátyja, nem az év testvére. Nevetséges lassúsággal tolja fel a műanyagkeretet, majd kimászik a tetőre. Belehajolok az itt ragadt férfi képébe. A nyálam az arcára csorog, mire a szeméből rémült könnyek szöknek elő.

– Kérlek! Könyörgöm! Ne ölj meg! – Jajveszékelve esdekel. A bennem tomboló oroszlán vígan kacag. Legszívesebben elharapnám a torkát.

Odakintről puffanás hallatszik, majd borzalmas üvöltés hasít az éjszakába. Szinte érzem, a szerencsétlen lezuhant a tetőről. Ebből a magasságból fixen lábát törte, de a halálhoz túl alacsony. Azért ez valahol megnyugtat.

– Waylen – motyogja Noelle, és megérinti a hátam. Agyam eldobom! Tényleg mellém állt?

– Szólj neki, kislány! Mondd meg neki, hogy ne gyilkoljon meg!

– Betörtél a házunkba! – kiált rá felháborodottan. – Én nem állítom meg, ha meg akar ölni.

Rám tör a nevetés. Oroszlánként igen nehéz kuncogni, így elég szórakoztató nyöszörgés jön elő belőlem. Dorombolok, akár egy kiscica. Közben folyamatosan tartom a síró férfit.

Noelle az ablakhoz szalad. Amíg szemügyre veszi a kinti sérültünket, visszaváltozom. Egy szál faszban görnyedek a fickó felé, aki sűrűn kapkodja a levegőt. Szorosan behunyja a szemét, így talán el sem ér az agyáig, hogy már nem éles fogak vannak a pofájában. Megrántom az emberünk karját. Ekkor leesik neki, hogy a súly eltűnt a mellkasáról. Nyikkan egyet, amikor belököm az anyáék szobájához tartozó mosdóba. Ahogy elnézem, azon az ablakon nem jut ki. Gondolkodás nélkül ráfordítom a zárat. Kívülről. Nos, egy betörő elfogva. A másik meg...

– Ho-hozzak neked ruhát? – Noelle elképedve bámul rám. A pillantása lejjebb siklik, és nyel egyet. Szabadon van a cerka. Ezt vajon vehetem kihívásnak?

– Megköszönném – vigyorgok rá. Meg sem próbálom eltakarni magam. Tulajdonképpen engem zavar, hogy lát. A pár órával ezelőtti kis kalandunk után pedig főleg nem.

Fülig pirulva masírozik el mellettem. Halkan nevetek rajta. Édes.

– Tessék! – nyújtja felém néhány pillanat elteltével a nemrégiben levetett melegítőm. – Ez durva! Mármint a betörés...

– Láttad a másikat? – Beleugrok a gatyámba, és már fordítom is ki az ujjai közül a kést. – Cam hívta a rendőrséget?

– Nem tudom, de... Jézusom! Mi van, ha többen vannak?

Ez az eshetőség nekem is megfordult a fejemben.

– Gyere, Méregzsák! – Kézen ragadom, majd megindulunk a konyha felé, ahol remélhetőleg épségben vannak a srácok.

Hamar leérünk. Ledobom a kést a pultra, aztán végignézek a hűtő mellett kuporgó hármason.

– Hívtad a rendőrséget, Cam? – Noelle odalép hozzájuk.

– Igen, már úton vannak.

– Szuper! Maradjatok itt! – utasítom a bandát. Hátat fordítok nekik, és már szedem is a lábam az ajtó felé. Feltépem a bejáratot, miközben felmarkolom a kapukulcsot. Valahogy be kéne engedni a zsarukat a birtokra. Kocogva közelítem meg a helyet, ahova a kettes számú betörő zuhant. A fickó egy bokor mellett fekszik. Liheg, arcát vastag veríték borítja. Szőke haja a nedvesen a homlokához tapad. Csípőre tett kézzel állok meg fölötte.

– A kurva életbe!

– Mi baj, haver? – Felvonom a szemöldököm. – Fáj valamid?

Felmordul.

– Rohadék kis korcs! Te is mocskos vérű vagy, igaz?

Megvonom a vállam.

– Nem tudom, kinek nagyobb probléma ez. Nem az én térdem tört el. De te ki vagy? Mit kerestél az anyám szobájában, mi?

Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha anya véletlen erre ébred. Akkor átharapom a rohadék torkát.

Zöldes szeme undorodva végigmér. A lábam elé köp. Elfintorod, és teszek odébb egy lépést. Az adrenalin még ott köröz a bensőmben. Érzem, hogy valamelyest remeg a kezem.

– Hasonlítasz rá.

– Kire?

– Tudod te.

Ha tudnám, nem kérdezném. Ezt már nem kötöm az orrára. Nem az én hibám, hogy kettővel kevesebb agysejt jutott neki, mint az átlagnak.

○•○•○

Már reggel nyolc is elmúlik, mire a rendőrök végeznek a helyszíneléssel. Délelőtt tízre már mindent elmondtunk, amit csak tudtunk. Meglepően normálisak voltak. Az egyetlen gond, hogy értesítették a szüleinket, akik azon nyomban, mindent eldobva repülőre pattantak. A zsaruk alig húsz perce fuvarozták haza a két vendégkölyköt.

Felsóhajtok, és hátradőlök a kanapén. Noelle az egyik fotelban kuporodott össze, míg Cameron az ülőgarnitúra másik felén majszolja a sajtos csipszet. Csendben várakozunk. Anya nemrég hívott: már a garázsban vannak. Igen, képes volt onnan megcsörgetni.

– Álmos vagyok – motyogja Noelle. – Aludni akarok.

– Mert mit csináltál a betörésig, Ellie? – fordul felé Cam.

A lány szeme rám siklik. Kiül a szépséges pír a szeplős kis arcára. Rámosolygok, még a szemöldököm is megemelgetem. Sosem fogom elfelejteni a tegnapi éjszakát. Nem, nem a két nyomorult miatt. Noelle-t kielégíteni felért egyszerre nyolc orgazmussal. Nagyon nehezemre esett nem a számba venni egyes igencsak finomnak tűnő testrészeit. Remélhetőleg legközelebb alkalmam nyílik rá.

A gondolatra már áll is a farkam. Nem mintha meglepne. Őrület az egész, de olyan fajta, ami kurvára tetszik.

– Semmit – csóválja meg a fejét. Cam láthatóan nem hisz neki.

A téma szerencsére vakvágányra siklik, mikor anya futva beront a nappaliba. Szívére szorítja a tenyerét, úgy mér végig bennünket. Kenneth rögtön utána érkezik.

– Drágám! – Anya lehuppan mellém, a tenyerébe fogja a kezem. – Nem bántottak?

Ez elég lankasztó. Még szerencse. A lelkesedésem lelohad a szülők látványára.

– Én bántottam őket – mosolygok rá, mire kék szeme döbbenten elkerekedik. – Az egyik a lábát a törte, a másik időzött kicsit a fürdőtökben, miután letepertem.

– Way...

– Mi a baj?

– Annyira féltem – suttogja remegő hangon. A szája reszket. Néhány könnycsepp végiggördül az arcán. Kicsit túlzásnak érzem a reakcióját, közben tökéletesen megértem. Mindig túlzottan aggodalmaskodónak bizonyult.

– Anya! – vonom magamhoz. Szorosan átkarolom. Fejét a vállamon pihenteti, erősen ölel. – Minden rendben van! Kezeltük a helyzetet.

A szívem majd' kettéhasad a fájdalmát látva. Nagy levegőt veszek. Dühít, amiért ilyen helyzetbe hoztak. Képzelem, mit érezhetett a hazaúton. Hiába tudta, hogy jól vagyunk, neki csak... én vagyok. Vagyis voltam. Most már itt van Kenneth, de attól még az egyetlen fia maradok.

– Ellie nagyon menő volt! – töri meg Cameron hangja anya szomorú hüppögését. Elhúzódik tőlem, és a srác felé fordul.

– Az mit jelent, drágám? – érdeklődik.

– Felkapta a konyhakést! Felrohant vele az emeletre!

– Igazából Waylené az érdem – szólal meg az említett. – Ő nyomta le az ellenséget!

– Ellie, ez nem egy sorozat vagy könyv... – morgolódik Kenneth. Elégedetlenül figyeli a lányát. – Komoly bajotok is eshetett volna!

– De nem esett. Minden oké!

– Attól még...

– Mit tudtál meg a rendőröktől? – Kenneth szavába vágok, hátha két másodpercre lepattan a lányáról.

– Semmi érdemlegeset. Megtettem a feljelentést betörésért és kiskorúak veszélyeztetéséért. Ha legközelebb ilyen történne, légy szíves, Way, ne verekedj meg a betörőkkel!

Nehezemre esik visszafojtani a fintorom. Nem elég, hogy becézget és utasításokat oszt, fel sem fogja, milyen az adott helyzethez mérten cselekedni. Jobb lett volna, ha elmenekülnek? Kétlem. Azt is, hogy semmit sem tud. Csak elhintettek néhány információmorzsát. Sejtéseim szerint kerestek valamit, de nem értéktárgyakat.

– Rendben. – Rövidre zárom a témát, mielőtt kiszaladnának a számon az igazi gondolataim. Nem terhelném az anyám még azzal is, hogy összeveszem a férjével.

A csengő ekkor dallamosan megszólal. Anya rám pillant, majd Kennethre.

– Várunk valakit?

Jóformán megfeledkeztem róla.

– Mave-et – emelkedem fel, és elhagyom a megható, családi kupaktanácsot. Idegesít, amiért távol kell tartanom magam Noelle-től, mikor láthatóan még ki van borulva.

A bejárathoz évre, rögtön kitárom az ajtót. A barátom rám vigyorog, és frankón a kezembe nyomja a táskáját.

– Way! Mi a szar van itt? Alig akart beengedni az a manus a kapuban!

A mennyezet felé emelem a tekintetem.

– Hosszú sztori, majd elmesélem. Este betörtek, ennyi a lényeg.

Maverick szeme elkerekedik.

– Mi a fasz? – motyogja csodálkozva. – És mi lett? Elkaptad a gégéjüket?

Rávigyorok. Fején találta a szöget. Azért már ismer egy ideje. Pontosan tudja, hogy nem hagyom annyiban a dolgokat. Valószínűleg ő sem cselekedne másképp a helyemben.

– Mindkettő megy a hűvösre. Na gyere!

Ledobom a cuccát az egyik üres fotelba, majd előremegyek. Bekanyarodom a nappaliba, ahol Noelle már összefont karral álldogál. Hunyorogva szuggerálja Mave-et. A haverom kezet fog Kennethtel, bemutatkozik neki, aztán üdvözli anyát. Végül Noelle elé lép, és nemes egyszerűséggel megöleli. Az ütő megáll bennem. Hirtelen nem tudom eldönteni, féltékenységi rohamot kapjak vagy kezdjek aggódni, amiért fogdossa.

– Eressz el, te barom! Ne ölelgess!

Remek. Különösen tetszik az elutasító viselkedése.

– De hát barátok vagyunk, édesem!

Noelle fújtat.

– Nem vagyok az édesed!

Összeszorítom a szám.

– Ellie, lehetnél kedvesebb a mostohabátyád barátjával!

Komolyan le fogom ütni ezt a fickót, ha még egyszer beleköt a... csajomba? Hm. Nekem tetszik. Ösztönös gondolat, de megnyugtat. Végül is a tegnap este után...

Felsóhajtok. Ne szaladjunk ennyire előre.

– Megérdemli! – jelenti ki Noelle, ám nem dacosan. Meglepő játékosság cseng a hangjában. – Aki hajnali kettőkor öltönybe bújt kecskékről küld képeket, ennél sokkal rosszabbat érdemel!

Felnevetek.

Erre már Kenneth is megereszt egy félmosolyt. Anya még kicsit szipog, azonban már valamivel jobban fest. A férjébe karolva figyel bennünket, míg Cam valószínűleg visszabújt a szobájába meccset nézni.

– De drágám, tudom, hogy bírod a kecskéket. Mindenki bírja őket! – vág vissza Maverick. – Nézd csak! – Megfordítja a karját, és rámutat a felkarja külső oldalán lévő, kecskét ábrázoló tetoválásra. Noelle elfintorodik.

Rosszallóan csóválom a fejem. Hosszú napok várnak ránk.

○•○•○

Sziasztok! :)

Végre sikerült megírnom a történet 31. fejezetét (előredolgozom), és most örülök, mert kicsit aggódtam, hogy itt az írói blokk kellős közepén beérem magam a részekkel, de jelentem, ez nem fenyeget minket. Már minden a helyére került, és haladunk szépen a végkifejlet felé. 

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvas, csillagoz vagy kommentel! <3