Az egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom. Nagyokat nyelve meredek Waylen ajtajára. Mindenképpen be akarok menni hozzá, hogy valami olyat tegyek, ami hetekkel ezelőtt egyszer sem fordult volna meg a fejemben. Most viszont... szeretném.

Pár óra telt el azóta, hogy elmeséltem neki az aggályaim. Úgy érzem, túlzásba estem. Arról volt szó, kavarni fogunk. Csókolózunk meg ilyesmi... Én meg úgy viselkedtem vele, mint valami őrült barátnő. Minden joga meglenne más felé nyitni, ő mégis ragaszkodik hozzám. Érdekes, de legyen. Végül is, ha igaz, amit mondott, és tényleg nem érdekli Addie, akkor nincs akadálya. Persze ettől a félelemem jogos, hiszen bármikor rájöhet, hogy hülyeség az egész. Szórakozunk egymással, ez egyértelmű. Az már egy másik különös tény, hogy látszólag mindketten jobban élvezzük a kelleténél. Ezért úgy döntöttem, nem hátrálok ki az egyezségből. Furán érzem magam miatta, de a vágyaim sokkal kézzel foghatóbbak a józanságomnál. Megdöbbentő, de hiányzik az érintése. Lehunyom a szemem egy másodpercre. Alig hiszem el, hogy ilyesmik jutnak eszembe. De ez az igazság. Azt szeretném, hogy megcsókoljon.

Megcsóválom a fejem. Borzalmasan gyenge vagyok, mégsem izgat fel. Szükségem van erre. Tapasztalni akarok, a saját döntésemből együtt lenni egy fiúval. Mármint kavarni. Waylen is hasonlóan gondolhatja, mert elég zaklatottan távozott. Kicsit meg is ijedtem, mit jelent ez ránk nézve. Ezért itt vagyok, részben azért, hogy kiderítsem, mennyire haragítottam magamra. A másik dolog meg...

Erőt veszek magamon, és rásimítom az ujjaim a kilincsre. Kopogás nélkül lépek be. Waylent az ágyán fekve találom. Igaz, már elég késő van, így csak reménykedhettem benne, hogy nem aludt el. Időbe telt, míg összeszedtem magam.

Becsukom az ajtót, majd felé fordulok. Ingatag léptekkel közelítem meg őt. A helyiségben sötétség honol, nem sokat látok, szóval próbálok nem hasra esni a szőnyegben.

– Minden oké? – Waylen karjába ütközöm. Megragadom, és leülök mellé. – Mik vannak ezen a pizsamán, Méregzsák? Avokádók?

Lepillantok a kezeslábasomra.

– Igen. Szerintem cuki. Hogy látod ebben a vaksötétségben?

– A sötét hercegek így alszanak. Már megszokta amúgy szemem. Felkapcsoljam a villanyt?

Elmosolyodom. Azt a pillanatot örökre a szívembe zártam, mikor felhozta, majd ő lesz a sötét herceg. Egy olyan lány számára, mint én, aki őrülten imád olvasni, sokat jelent, ha valaki vele lelkesedik pár percig az imádott könyves világok iránt.

– Nem kell. Eljutottam már oda, ahova indultam.

– Az ágyamba indultál?

Na, basszus! Tuti, vöröslik a képem. Még szerencse, hogy tényleg feketeség vesz körül.

– Aha – nyögöm ki szégyenlősebben a kelleténél. – Átgondoltam, és arra jutottam, nem futamodok meg. Úgyhogy idejöttem, hogy... nem is tudom. Veled aludjak?

– Tényleg? – Alig kérdez vissza, már magához is ránt. Valahogy Waylen és a fal közé szorulok, míg ő felém fordul. Az orra hozzáér a halántékomhoz. Lágy csókot lehel az arcomra. Az áruló szívem feldobog tőle.

– Igen – felelek néhány másodperc fáziskéséssel.

– Ez megnyugtató – motyogja, míg a tenyere a csípőmről a hasamra siklik. – Helyezkedj el, Méregzsák! Úgy fekszel, mint egy darab fa.

– Kösz – mormogom, bár igaza van. Hagyom elernyedni a feszült izmaim, és a fal felé fordulok, így Waylen át tud karolni. A hátam meztelen mellkasához ér, forróság öleli körbe a testem. A fenekem az ágyékához nyomódik. Az ajkam elnyílik, mikor megérzek valami... igencsak keményet.

Nyelek egyet. Nem értem, miért, de elönt egy ismeretlen érzés. Az alhasamban melegség izzik, akár a parázs. A fogaim a számba mélyesztem. Igyekszem elhessegetni ezeket a megdöbbentő gondolatokat, mégsem hagynak nyugodni, pedig Waylen próbálja nem nekem dörgölni a farkát. Elképeszt, hogy ezt váltom ki belőle, közben begörbülnek tőle a lábujjaim. A falat bámulva veszem tudomásul, mennyire más, mikor én is akarok valamit. Vajon képes lennék rá? Továbblépni néhány csóknál és merészebb érintésnél? Nem tudom, viszont szívesen fény derítenék rá.

– Nem sülsz meg ebben? – A hangja kizökkent a merengésből. – Bekapcsoljam a klímát?

Lehet, nem ártana, mert lassan elnyelnek a lángok. Ismeretlen lángok, de... tetszenek. Meg akarom őket ismerni. Testközelből. A saját döntésemből megengedni valakinek, hogy hozzám érjen. Ó, istenem! Meg fogok bolondulni!

– Aha – motyogom. Szinte már lihegek. Tényleg ver a víz, de nem attól, amitől ő gondolja. Totál kikészít ez az új érzés. Egyenesen az őrületig kerget.

Valami pittyen egyet a fejünk fölött. A hideg lassan, de biztosan tölti be a helyiséget.

– Aludj jól! – csókol bele a hajamba, és visszafonja körém a kezét. A merevedése azóta is érezhetően nekem nyomódik.

– Te is...

Erőszakosan kényszerítem magam, hogy lehunyjam a szemem. Talán pár kósza percre sikerül. Persze a gondolataim meglepő helyekre tévednek. Azon rugózom, miként mondhatnám el neki, mire szántam el magam. Csak nem kérhetem meg, hogy tapizzon le. Vagy igen? Hogyan működik ez? Mit teszek, ha szólok, de mégsem megy?

Mély sóhaj szakad fel belőlem.

– Baj van?

Összerezzenek.

– Nincsen.

– Noelle? Talán meggondoltad magad? Vagy... – Hirtelen hátrébb húzódik az alfelével. – Ne haragudj, nem akartam.

– Nem zavar – szökik ki a számon. – Nyugodtan közelebb jöhetsz. – Azért hozzáteszem, nehogy félreértsen, folytatni viszont nem merem.

Waylen hümmögve csúszik vissza. Lélegzet-visszafojtva meredek a rohadt falra, ahogy ismét megérzem a keménységét. Elvisz a láz, basszus! Létezik ilyen a világon? Beindultam. Ez tuti. De még mennyire! Ráadásul semmiféle negatív érzelem nem társul hozzá. Egyszerűen csak reménykedem, hogy valami...

Keze megmozdul a hasamon. Lesiklik a csípőmre, majd megsimogatja combom külső oldalát. Ekkor kifújom a levegőt. Az ajka rátalál a nyakamra: apró, bizsergető csókokkal lepi el. A feszültség a tetőfokára hág bennem. Szinte látom magam előtt a húrt, ami egyre csak feszül.

– Bízol bennem? – kérdezi suttogva. Reszketeg bólintásra futja.

Az ujjai ismét a hasamon haladnak. Egyre feljebb és feljebb. Nyelni sem merek, amint óvatosan végigsimít a mellem alján. Csepp a tengerben, mégis felszökik tőle a pulzusom.

– Szabad? – érdeklődik, és végignyalja a fülem ívét. A testem többért könyörög. Az agyam teljesen eltompul.

– I-igen – lehelem kábultan.

– Szólj, kérlek, mikor elég! – mondja, de alig hallom, ugyanis az ujjbegye végigsiklik ágaskodó mellbimbómon. Alig kapok levegőt. Hirtelen roppant picinek tűnik a szoba, mégsem akarok elmenekülni.

– Oké – súgom izgatott várakozással a szívemben. A szívemben, ami menten kitör a bordáim közül, annyira erősen ver.

Waylen újra és újra a kezébe veszi a mellem. Gyengéden bánik vele, ingerli a mellbimbóm. Alig győzöm visszafogni a sóhajaim. Végül még feljebb vándorol, és megfogja a kezeslábasom cipzárját, mely a nyakam alatt helyezkedik el. Vár pár másodpercet, talán azt hiszi, meg fogom állítani. Nos, nem tervezek ilyesmit. Ha már elkezdtük, legyen valami, mert eddig minden várakozásom felülmúlta; ráadásul még alig ért hozzám.

Kimérten húzza lejjebb a cipzárt, egészen a hasam aljáig. Tovább nem is lehetne. A sötétség segít. Határozottan komfortosabb így próbálkozni.

Még mindig oldalasan fekszem, míg ő a hátam mögött van. Ez szintén segít a kezdeti zavaromon. Waylen nem próbálja meg lehámozni rólam a textilt, helyette a köldököm körül kezd körözni. Bőr a bőrhöz ér. Centiről centire indul vissza a mellem felé. Esküszöm, úgy érzem, sajognak az érintéséért. Nem bírok dűlőre jutni, mi ennek az oka, úgyhogy csak átadom magam a pillanatnak. Lehunyom a szemem. Finoman járja körbe a rózsaszín pontocskákat.

– Ez milyen? – kérdezi a szokásosnál mélyebb hangon.

– Nagyon jó – vallom be már-már remegve a vágytól. Továbbra sem tudom, mi van, de kezd egyre jobban hidegen hagyni.

– Szeretnéd, ha még jobb lenne?

Ennél is lehet jobb?

– Azt hiszem.

– Na jó – fújja ki a levegőt –, bármikor megállíthatsz!

– Felfogtam!

A nyakamat újabb szédületes puszik érik. Az ujjai elhagyják a mellemet, lecsusszannak a hasamon át, egészen a csípőmig. Aztán még lejjebb haladnak. A levegő belém szorul, ahogy a keze megállapodik a szeméremdombomon. Te jó ég!

– Jól vagy? Akarod, hogy folytassam?

– Igen – bököm ki, miközben rámarkolok a takaró szélére.

– Biztos?

– Biztos!

Nem kérdez többet. Benyúl a bugyim anyaga alá, és rávezeti az ujját egyenesen a lüktető pontocskámra. Nyöszörgés szakad fel belőlem. Lassan kezd körözni rajta, míg a szája a nyakamat kényezteti. A szemem nagyra tágul a csodától, amit átélek, a szívem megállíthatatlanul dübörög.

– Tetszik?

Válaszul felnyögök. Egyre gyorsabb köröket ír le. A csípőm automatikusan dörgölöm hozzá, a combom szélesre tárom. Talán ösztönösen jön. Zihálva élem át az édes kínt. Kínt? Maga a csoda. Olyan csoda, amiben sosem hittem, hogy valaha részem lehet. Mégis itt vagyunk, és megtörténik. Élvezem az intimitást, az érintések mámorát, a lelkem pedig szárnyal. Elveszek a pillanat leírhatatlan szépségében, átadom magam az ismeretlen gyönyörének.

Az érzés fokozódik. A forróság megállíthatatlanul köröz bennem. A megkönnyebbülés minden másodperccel közeledik. Eszelősen markolom a takarót, a számból számomra felfoghatatlan hangok jönnek ki. Talán nem is akarom tudni.

Az extázis csigalassúsággal érkezik, a lenti részem egyre érzékenyebb lesz. A szorítás az összes mozdulatával erőteljesebbé válik. Robbanok. Levegő után epekedve engedem el. Szétzuhanok. Piciny darabkákra. Apró sikkantás szökik ki belőlem. A boldogság átrobog a testemen. Létezik ilyen? Ez a valóság? Konkrétan mozgásképtelenné tesz az érzések intenzitása. Bódulatba zuhanva élvezem a beteljesedést. Apró remegések hullámoznak végig rajtam. Eltátom a szám. Egyszerűen... boldog vagyok.

– El sem tudod képzelni, mennyire szép vagy – mormolja a nyakam finom bőrébe.

Alig értem, mit beszél.

– Atya ég...

– Minden rendben?

– Ez... – Nem találom a szavakat. – Ez...

– Kezdesz megijeszteni.

– Nem. Ez csodálatos volt.

A szemhéjam elnehezedik. A légzésem lelassul, és olyan nyugalom árad szét bennem, amit rég nem tapasztaltam. Pihegve hagyom, hogy Waylen a hátamra fordítson. Azt hiszem, felhúzza a kezeslábasom cipzárját. Csók landol a homlokomon, de nem bírom kinyitni a szemem. Ez a fajta nyugalom és öröm egyszerűen elképesztő. Letaglózó. Azt se tudom, hol vagyok. Valahol a fellegekben, a repülők mellett.

– Cuki vagy – hallom a halk kuncogását.

– Waylen? – rebegem álmosan.

– Hm?

 – Köszönöm.

○•○•○

Sziasztok!

Ezt a fejezetet megírni felért egy agyátültetéssel. :D De visszaolvasva, azt hiszem, rendben van. Úgyhogy akkor akár belevethetjük magunkat néhány fejezet múlva újabb izgalmas dolgokba, hiszen Noelle-nek még sok felfedezni valója van ;)

Köszönöm, hogy velem tartotok! :)