Noelle megállíthatatlanul bámulja a monitorját. Lassan harminc perce kutat az internet legmélyebb bugyraiban a futárcsávóval kapcsolatban. Az ősök távozása után rögtön átjöttem, bár egy kis idő elteltével ráuntam a céltalan várakozásra, és áthoztam a forgószékem. Az övé mellé húztam, így egymás mellett ülünk. Én a telefonom nyomkodom, ő keresgél, miközben azt az ehetetlen gumicukrot majszolja, amit úgy ölelt magához a boltban, mint más az elsőszülött kölykét.

Válaszolok Maverick üzenetére, amiben arról érdeklődik, mi történik köztünk Noelle-lel. Elmondom neki, hogy az ő tanácsát követve vetettük bele magunk a világ legnagyobb meggondolatlanságába, de nem titkolom, kibaszottul élvezem minden egyes pillanatát. Ezután anya szavaira hagyatkozva meghívom magunkhoz. Természetesen örül neki, és már fotókat küld a kézitáskájáról, amibe három hónapra elegendő ruhát halmozott. Lehet, ideköltözik. Tulajdonképpen nekem mindegy, amíg nem flörtöl Noelle-lel.

– Madden! – A lány tenyere a felkaromon csattan. – Te süket vagy?

– Alkalmi – mormolom, majd elküldök egy táncoló pingvint a barátomnak. – Mi a baj, Méregzsák?

– Semmi. – Felugrik, határozottan sértődöttnek tűnik, ahogy kimasírozik a szobából. Csodálkozva kelek fel, és utánasietek.

– Most hova mész? – kérdezem már a lépcsőn. – Találtál valamit?

– Tudnád, ha figyelnél rám, mikor hozzád beszélek.

Fáradt sóhaj szökik ki belőlem.

– Mave-vel beszéltem, és...

– Mave-vel? – torpan meg. Rám emeli világosbarna íriszét. Egy fokkal alattam áll. Innen olyan aprónak tűnik, hogy késztetést érzek megragadni a kezét, át ne bukfencezzen a korlát rácsai között.

– Igen, holnap érkezik – meredek rá tökre értetlenül. Most mi a baja?

– Értem. – Ezzel hátat fordít, és folytatja az útját lefelé.

Egészen a konyháig követem.

– Zavar, hogy elhívtam?

– Mi? – pillant rám, miközben kinyitja a hűtőt. – Nem. Miért zavarna?

– Akkor miért vagy megsértődve?

– Nem vagyok. – Kiveszi a tejet a hűtőből, aztán felmarkol egy tálat meg a müzlit. – Kérsz?

A pillantásom a csokigolyókra esik. Talán egyszer kibírom, bár sosem voltam oda az édességekért.

– Igen, eszek veled – közlöm, hátha közben kideríthetem, mi bántja.

Előveszek egy edényt, majd elhelyezkedem vele szemben az asztalnál. Felém tolja a csokis förtelem dobozát, és felvont szemöldökkel nézi végig, ahogy kitöltök egy kétévesnek elegendő adagot. Lötykölök rá némi tejet, aztán felkelek. Megszerzem a kanalakat, utána visszahuppanok. Az egyiket átnyújtom, és egyenesen az orra elé teszem.

– Nem szoktál ilyeneket enni – jegyzi meg összefont karral. – Újdonságra vágysz?

– Mindig – kapom be az első falatot. Szörnyülködve veszem tudomásul, nem is annyira szar ez valami.

– Sejtettem – fog neki ő is. A válasz nem tetszik.

– Elárulod, mi a baj?

– A fahéjasat jobban szeretem, ez már önmagában probléma. Vehettünk volna, de már mindegy.

Kezdek idegessé válni. Rámarkolok az evőeszköz végére. Visszafogom magam, pedig legszívesebben kivágnám az ablakon a kanalat, amiért nem kapok egyenes választ.

– Jól van – szívem be a levegőt, hátha lenyugtat. – Mit találtál?

– Semmit, a fickó nincs sehol. Legalábbis a kocsija. Úgyhogy ez van.

– Remek – mormolom, és eszek még pár kanállal ebből az egyre íztelenebb cuccból. A golyók lassan szétmállanak a tejben, nem ropognak. Komolyan csodálkozom, hogy lehet ezt minden nap elfogyasztani.

A telefonom megrezzen a zsebemben. Előkapom. Felkuncogok Mave idióta üzenetén, amiben azt ecseteli, milyen izgalmas lenne kecskévé változva felszarvazni az embereket. Rögtön visszaírok neki, hogy ezt tavrosin formában is megteheti, hiszen a bikáknak is van szarvuk, mire szemforgatós smileyt küld.

Felpillantok. Noelle az orrát ráncolva, elégedetlenül figyel. Felvonom a szemöldököm, és megtámaszkodom az asztalon.

– Illik rád a beceneved, Méregzsák – mosolygok rá, de nem viszonozza, csak gyilkos tekintettel mered rám. Továbbra sem tudom, mi zavarja. – Az a baj, hogy nem figyeltem rád? Mert akkor sajnálom.

– Hogy van Addie? – kérdez vissza meglehetősen feldúltan. Barna szeme csillog a méregtől. Tényleg egy kis méregzsák.

Alapvetően a kérdést sem tudom hova tenni. Még a feltételezés is rosszul esik, holott megígértem neki, hogy hagyom a csajt. Mit is akarnék tőle, mikor itt van ő?

Hátradőlök, és várok, de Noelle nem magyarázza meg. Egyszerűen felugrik, és a mosogató felé rohan. Bevágja a tálat, aztán már masírozna is kifelé. Nem hagyom neki. Elkapom a karját, és magam felé fordítom.

– Hogy jön ide Addie? – érdeklődöm, miközben a fülé mögé simítok egy rakoncátlan tincset. Dühösen taszítja el a kezem. Mi a fasz ütött belé?

– Megkértelek valamire! Láttam, hogy beszélgetsz vele, közben meg velem szórakozol – fakad ki, és hátrál egy lépést. – Amíg áthoztad a széket, ott felejtetted a telefonod az asztalomon, és láttam, hogy írt neked!

Előhúzom a készüléket, és megnyitom az üzeneteim. Döbbenten konstatálom, hogy valóban írt a cuppogós lány. Nem láttam korábban.

„Összefuthatnánk megbeszélni a múltkorit."

– De Noelle – csóválom a fejem –, miért nem kérdezed meg, ahelyett, hogy duzzogsz? Akkor elmondtam volna, hogy nem is láttam eddig ezt az üzenetet. Nem fogok találkozni vele.

Azt hitte, Addie-vel beszélek? Hirtelen rémlik fel, amikor a kocsiban hasonlókért idegeskedtem, csak Mave-vel kapcsolatban.

Felsóhajt.

– Hülyeség az egész – suttogja a padlót fixírozva. A karját összefonja maga körül. Olyan elesettnek tűnik, hogy rögtön elé lépek.

– Micsoda? – Megemelem az állát, de nem néz a szemembe.

– Ez az egész. Nem is tudom, mit gondoltam. Azt sem tudom, mi van. Szórakozunk egymás érzéseivel, holott mindketten tudjuk, hogy mi... nincs olyan, hogy mi, Madden. Belebonyolódunk valamibe, amiből... csak fájdalmas a kiút. Talán jobb lenne...

Nem várom, hogy befejezze. Rátapasztom a szám az övére, és megcsókolom. Először viszonozza, végül megmerevedik, mintha valami eszébe jutna. A mellkasomra fekteti pici kezét, eltol, így kénytelen vagyok elszakadni a puha szájától. Nem hiszem el!

– Noelle...

Rám emeli bánattól csillogó szemét, majd hátat fordít nekem, és felsiet az emeletre. Halkan káromkodok, rögtön rohanok utána. Nem értem, mi ütött belé, de rohadtul idegesít. Nem csinálhatja ezt velem. Nekem nem elég ennyi. Sosem lesz elég belőle ennyi.

A szobájába lépve érem utol. Becsukom magunk mögött az ajtót, majd megfogom a kezét. Magamhoz vonom, átkarolom a derekát.

– Nem csinálhatjuk ezt – motyogja a tekintetem állva.

– Nem? – Megsimítom az arcát, a szeplőit, a szép száját. – Azt hittem, te is szeretnéd.

– Én... szeretném, csak tudom, hogy nem lesz jó vége. Meg ott van Addie...

– Felejtsd már el azt a csajt! – mormolom egyre dühösebben.

Az égnek emeli a szemét, és kibontakozik az ölelésemből. Belesajdul a mellkasom. Furcsa érzés. Kurvára nem jön be.

– Hogy felejthetném el, mikor konkrétan rátok nyitottam? – Lehuppan az ágyának szélére. – Napokig kavartál vele. Nem tudom, nekem ez olyan érthetetlen. Addie gyönyörű, kedves. Olyan lány, akire minden pasi vágyik. Én meg egy szerencsétlen vagyok, akinek mindössze könyvekből vannak ismeretei a kapcsolatokról. Hamis ismeretei. Néha elszomorodom amiatt, hogy nem léteznek a könyves pasik, tudod? – Kezdem elveszteni a fonalat, ezért a fejem ingatom. – Ez bután hangzik, mégis van értelme. Tudod, miért olyan tökéletesek, védelmezőek, aranyosak azok a fickók? Mert általában nők alkotják meg őket. Ez meg a valóság. Nem vagyok se hercegnő, se sárkánylovas, még vámpír sem. Csak egy átlagos nyomi. Habár a halott szülő megvan, pipa. – Noelle fújtat egyet. – Mondjuk egy elcseszettebb romantikus regénybe beleillenék. Én lehetnék az, akit lepattintanak a végén.

– Kezdesz összezavarni – pislogok rá. Nagyon szeretném tudni, hova akar kilyukadni. – Mit szeretnél? Szerepjátékozni? Öltözzek be sötét hercegnek? Tegnap mutattad azt a könyvet...

– Beöltöznél a kedvemért sötét hercegnek?

Nevetve rántom meg a vállam.

– Ha erre vágysz.

– Inkább ne. Nem vagy valami sötét alak. Fekete hajad sincs...

– Sajnálom – vigyorgok rá. – Fekete szemem sincs, ez jutott.

– A lényeg – folytatja, a válla megereszkedik –, hogy félek.

– Mitől félsz? – Érdeklődve térdelek elé, és a combjára fektetem a tenyerem. Hunyorogva mér végig.

– Sok mindentől – kuncog fel, mire a szemem elkerekedik. Most eddig szórakozott velem vagy... csak bolond. Teljesen megőrjít ez a csaj. Most min nevet ennyire?

– Most mi van?

– Semmi, csak eszembe jutott, hogy mennyire vicces lenne, ha megkérdeznéd, hogy ki tette ezt velem.

Felszalad a szemöldököm. Amennyiben ez a vágya...

– Noelle, ki tette ezt veled? – teszem fel a kérdést. A lány görnyedve vihog. Belőlem is kiszökik a nevetés, annyira aranyosnak találom. Legalább már jókedvű. Annyira ritkán hallom nevetni. Bárcsak érteném, mi zajlik az orrom előtt. Habár nem számít, amíg ennyire szívből jövően mulatozik.

– A gonosz tündekirálynő, aki az uralma alá hajtotta a tündék földjét – feleli kacagva.

– Akkor szembe kell szállnom vele! – jelentem ki teljes meggyőződéssel. – Hozom a... koronám! Meg a kardom és a sötét alattvalóim!

– Ne csináld, Madden! A koronád? Az nagyon fontos!

– Hát nem az? Ilyen egy igazi sötét uralkodó. A fekete köpenyem és a varázsgyűrűm sem hagyom otthon. Az orkokat is hozom! – nevetek. – Kezdem egy önmagából kifordult, romantikus Sauronnak érezni magam, Méregzsák.

– Jaj, hát ez jó volt! – Mosolyogva érinti meg a kézfejem, ami azóta is ott fekszik a combján.

– Akkor komolyra fordíthatjuk a szót?

– Azt hiszem – csóválja a fejét, majd vesz egy nagy levegőt. – Azt próbáltam elmondani, hogy eleve helytelen, amit csinálunk, és félek tőle, a végén fájdalmat fogunk okozni egymásnak. Mert lehet, most élvezzük, de... később?

– Mi lenne, ha ezen később gondolkodnánk? – vetem fel. Értem, miről beszél. Veszélyes játékot űzünk, de mit tegyek, ha ennyire akarom őt? Csókolni, ölelni, hozzáérni? Önzőség. Én megpróbáltam távol tartani magam tőle. Nem sikerült. A cuppogós csaj a közelébe sem érhet.

– És Addie? Tudom, nem kéne ezen rugóznom, de... Nyilván vele kéne smárolnod meg hasonlók, nem velem. Ő olyan jelölt, akivel nem kell bujkálni, titkolózni.

– Nem nagyon érdekel.

– Miért nem?

– Múltkor is mondtam, az a lány nem képes megmozgatni bennem semmit. Te igen.

Kiül a pír az arcára. Édesnek találom, így felemelkedem, és puszit hintek rá. Összeszorítja a száját. Aggódva hajolok hátrébb.

– Szeretnék egy kicsit gondolkodni – bukik ki belőle, és felkel. – Nem vagyok biztos benne, hogy folytatnunk kéne ezt.

Lever a víz. Miért csinálja? Miért nem lehetünk két percig egyszerűen csak gondtalanul boldogok? Hát nem az ilyen alkalmak a tökéletesek? Nincsenek szülők, akár együtt is aludhatnánk...

– Jól van. – Belemegyek, hiszen nem szeretnék erőszakos lenni. Hiába vágyom arra, hogy vele legyek, ha ő nem akarja. Kétoldalú dolog. Ez van.

Feszülten állok fel, majd rögtön magára is hagyom. Felzaklat a dolog, hiszen egyszer már belement. Egy hétig minden rendben volt, aztán ír egy üzenetet ez az idegesítő csaj...

Eszeveszettül rázom a fejem, mikor benyitok a szobámba. Nem akarom elhinni, mekkora idióta vagyok. Bárki mást kinézhettem volna, mégis beletrafáltam Adeline-ba. Most meg miatta visszakozik Noelle. Kifújom a levegőt. Mérgemben törlöm a lány számát is a telefonomból. A rohadt picsába!

A bűntudat lecsap rám, ám érdekes módon nem azért, mert ennyire zabolátlanul érdekel a mostohahúgom. Inkább azért, mert egyáltalán előidéztem ezt a helyzetet. Hiba volt. Szörnyű hiba. Ha visszaforgathatnám az időt, nem kezdenék ki Addie-vel. Valamit biztos tennék, hátha elfelejtem Noelle-t, de nem azzal az egy emberrel, akinek a legnagyobb fájdalmat okozom neki. A kezem ökölbe szorul. Szívesen szétverném a szobát, ha nem ülnének a nappaliban Cameron barátai. Néha kezelhetetlenül tör elő belőlem a liontaris.

Zaklatottan felugrok. Elég ebből a szarból! Ledobálom magamról a ruháim, kitárom az ablakot, és egyszerűen poulian formában kiröppenek rajta.

○•○•○

Sziasztok! 

Remélem, nincs bajotok a sötét hercegekkel és tündehercegnőkkel. :D

Nekem csak a tündérekkel van némi konfliktusom, mert akárhány könyvet olvasok velük, nem tetszik. Na, mindegy. Köszönöm, hogy itt vagytok!