– Méregzsák! – Mi a fene? – Noelle!

Lüktet a fejem. Iszonyatosan lüktet a fejem!

Hunyorogva járja be a szemem a helyiséget. Nyöszörögve pislogok. Nehezen döntöm el, hol vagyok és mit csinálok. Valaki határozottan fekszik alattam. A karja a csípőm körül pihen, a fejem a vállán nyugtatom, míg a lábunk teljesen összegabalyodott.

Hirtelen eszmélek rá: valahogy ismételten Waylennel aludtam. Aludtam? Jó ég, remélem, csak aludtam!

– Mi történik? – kérdezem félve.

– Indulnunk kéne. – Az ujjai végigsiklanak a hajamon, mire automatikusan felülök.

Fogalmam sincs, kinek a hálójában vagyunk, azonban bárkié is legyen, nagyon imádhatja a fehéret. Minden világos, mondhatni kiég tőle a retinám. Ráadásul a nap is betűz az ablakon. Hány óra lehet? Jézusom! Kit érdekel? Van rajtam ruha? Van. Van? Van! Hú!

– Nagyon fáj a fejem – suttogom Waylen arcát kémlelve. A szeme fáradtan vizslat, nem mosolyog, kimerültnek látszik, mintha ő is most ébredt volna.

– Megittunk együtt egy csomó vodkát. – Grimaszolva húzza magát ülésbe. – Nem emlékszel?

– Nem igazán – ismerem be szörnyű kételyek között. – Csak arra, hogy...

Megcsókolt. Talán egész éjjel smároltunk. Valami ilyesmi rémlik, ezen kívül abból semmi, hogyan kerültem ebbe a picike, egyszemélyes ágyba. Csoda, hogy egyikünk sem gurult le.

– Mire?

– Csókolóztunk – meresztem rá a nagyra tágult szemem.

Egyértelműen megdöbbent a tény, pedig nem újdonság. Habár nem vele terveztem. Mindegy. A hirtelen jött tervem, amivel bosszút szerettem volna állni rajta Addie miatt, kudarcba fulladt. Eleve hülyeségnek bizonyult, ugyanis leküldtem három sört, mielőtt megközelítettem azt a szőke srácot... Jaredet? Jacksont? Jamie-t? Jonast? Jimmyt? Nos, nem tudom. A lényeg, hogy rettegve mentem oda hozzá, és hiába tűnt jó fejnek, irtóztam az érintésétől. A hideg futkosott a hátamon már a gondolattól is.

Természetesen Waylennel más a helyzet. Benne megbízik a buta testem, a buta agyam és a buta... a buta én. Szűz Máriám! Az agyam egyelőre nem túl tiszta.

– Igen – simít végig a szőkésbarna, összekócolódott haján. – Legalább megtörtént, amit akartál.

– Hát... nem veled akartam.

– Ez kedves.

– Nem bánom, hogy így történt. – Csak úgy kiszalad a számon. Ijedten kapom elé a kezem. Rémülten pillantok rá, mire széles vigyort villant felém.

– Én sem.

– Basszus! – szökik ki belőlem pár mélyebb sóhaj. – Azt hiszem, átléptünk egy határt, Madden.

– Ez mit jelent?

– Nem ismétlődhet meg. Amint hazaértünk, el kell kerüljük egymást!

– Mert még mindig pasit akarsz keresni magadnak?

Megcsóválom a fejem. Már letettem róla. Hirtelen ötlet volt, nem gondoltam át. Nagyon úgy tűnik, ő az egyetlen, akinek a közelsége összerántja az alhasam. Ez van. Idővel megszűnik. A fellángolások így működnek, nem igaz? Hiszen egyértelmű. Ő csókolt meg életemben először, ezért bízom benne. Meg persze számít a sok törődése is, de az... az más. Egyszerű kedvesség... testvéri... valami. Hú, baszki! Talán nem érdemes sört keverni vodkával. Indokolatlan gondolatokat szül, tompaságot... Késztetést arra, hogy odamásszak a srác mellé, és lekapjam.

– Nem, feladom.

– Mit szólnál hozzá, ha... Nem is tudom. Talán nem kéne befejeznünk. Mármint én... én szívesen csinálok veled ilyesmiket.

– Tessék?

Azt hittem, elgurul a szemgolyóm, akkorára tágul a szemem.

– Hozhatnánk szabályokat, ennek értelmében szabnánk meg a határokat. Az első csók óta mindig egymás karjában kötöttünk ki. Miért ne élveznénk ki, ha már így alakult?

Felvonja a szemöldökét, máris sokkal éberebbnek tűnik.

– Szóval... kavarni akarsz a szüleink háta mögött?

– Mindenki azt hiszi, hogy eddig is ezt tettük. Akár csinálhatnánk.

– Jesszusom, Madden! – A tenyerembe temetem az arcom, levegő után kapkodva igyekszem eldönteni, belemenjek-e ebbe az őrültségbe.

– Azt mondtad, hozzá akarsz szokni az érintésekhez. Akár... feloldhatnánk a benned lévő gátakat, tapasztalatot szerezhetsz, aztán elválnak a dolgok. Addig van lehetőségünk erre, míg gimibe járunk. Nemsokára elkezdődik az utolsó év, utána egyetemre megyünk. Nagy valószínűséggel nem ugyanoda. Kihasználhatunk egy lehetőséget, jól érezzük magunkat... Végtére is, egyszer élünk, nem igaz, Méregzsák?

Eltűnödöm a szavain. A legjobban mégis az rémít meg, hogy tetszik az ötlete. Nem jutok dűlőre magammal, hiszen őrültség az egész, a szívem mégis szüntelenül vágtázik, akárhányszor eszembe ötlik a csókja. Az összes csókja. Aztán az, ahogy az ölébe vont, a vigasztalása, az összes simogatása. Ahogy magához húz, mikor alszunk, és máris elönt a forróság.

Nem szabadna, de...

– Benne vagyok!

A kijelentésemre néma csend áll be. Szemezünk egy darabig, félve fürkészem az íriszében úszó, jégkék folyamot. Waylen lassan elmosolyodik, a következő pillanatban pedig megindul felém. Közvetlen előttem helyezkedik el törökülésben, majd gyengéden végigsimít az arcomon.

– Fektessük le a szabályokat!

– Oké – motyogom kétkedve. Bűnösnek érzem magam, közben valahol örülök. Micsoda szörnyű kettősség, mely minden érintéssel egyre halványul.

– Szerintem az a legfontosabb, hogy fenntartsuk a látszatot. A szüleink előtt semmilyen arra utaló dolgot nem tehetünk, amivel gyanakvást ébresztünk bennük. Bár az apád szerintem már eleve sejt valamit. Nem baj, mert a múltkor láttam, nem érdekli őt, amíg nem válik nyilvánvalóvá, úgyhogy... igen. Ésszel kell csinálnunk.

– Nem járkálhatsz csak úgy be hozzám – közlöm a tekintetét állva. – Túlságosan feltűnő.

– Rendben. – Bólint. – Meddig vagy hajlandó elmenni?

– Hogy érted? – lesek rá halálra váltan. Azt kérdezi, megfektethet-e vagy mi a szar? Nem volt számára egyértelmű, mennyire... szerencsétlen vagyok?

– Nem akarok neked traumát okozni, így azt szeretném, ha a te tempódban haladnánk. Mi az a határvonal, amit semmiképp sem vagy hajlandó átlépni?

– Nem tudom – motyogom zavartan. Az arcom már biztosan ég, annyira kellemetlenül érzem magam. – Időközben elválik...?

– Akkor maradjunk annyiban, hogy mindig szólsz, amikor valami kényelmetlen. Így megfelel?

– Aha.

– Biztos benne vagy?

Aggódva kémlel.

– Igen! – Valamivel határozottabban ejtem ki, mint az előbb. Persze kételkedem, de a franc vigye el! Szükségem van rá, hogy kimozduljak a komfortzónámból, Waylen pedig menekülőutat biztosít. Emellett vágyom rá és az újra, amit magával hozhat a legújabb szituáció, amibe éppen most tervezem beleugrani. Legalább ezúttal én döntöttem.

– Teszteljük le!

Alig ejti ki a száján, már a képembe is hajol. Az állam két ujja közé csípteti, és puha csókot lop tőlem. A pulzusom a fülemben dobol, úgy érzem, menten leborulok erről a kicsike ágyról. Meg kell kapaszkodnom a térdében, nehogy eldőljek a váratlan eseménytől. Aztán egyre mohóbbá válik, immáron két tenyerében tartja az arcom, a nyelve végigsiklik az alsó ajkamon, incselkedve kér bebocsátást. Hagyom neki. Hagyom, hogy teljesen elfeledtesse velem a bűntudatom, és a karját megragadva szállok csatába vele. Amolyan ki képes előbb belefulladni az észvesztő nyelvjátékba című ütközet veszi kezdetét.

Pár pillanattal később zihálva válunk el egymástól. A pillantásába forróság költözik, vigyorogva méreget, míg én kitartóan kapkodom a levegőt. Ki fog készíteni ez a fickó!

– Elég meggyőző volt? – kérdezem nagyokat nyelve, mire megrántja a vállát.

– Nem. Talán próbálkozhatnál még.

– Seggfej vagy – sóhajtok fel, mielőtt feltérdelnék. Ezt követően a vállára teszem a kezem, bizonytalanul figyelem őt. Tényleg elképesztően tapasztalatlannak bizonyulok, így megvárom, míg átkarolja a derekam. Közelebb von magához, láthatóan segít.

– Lazulj el, Méregzsák! Elvisz a görcs!

– Nem könnyű, mikor azt sem tudom, kinek a szobájában vagyunk. – Feszülten nézek körbe. – Hol vagyunk? Ez még Mave háza?

– Igen – nevet fel visszafogottan. – A vendégszoba.

Ismét ráemelem a pillantásom, Waylen viszont nem a szememet kémleli. Sokkal inkább a számmal van elfoglalva, ezért minden bátorságom bevetve közelebb hajolok hozzá. Nem kell noszogatni a válaszra, rögtön átveszi az irányítást. Őszintén szólva, hálás vagyok érte.

Újabb édes csókokat váltunk, míg az ujjaimmal a tarkóját simogatom. Ő szorosan tart a csípőmnél, esélyem sincs lebukfencezni innen. Nem mintha bánnám.

A pillanatunkat tompa rezgés szakítja félbe. Sajnos mi is elszakadunk egymástól, mert Waylen a telefonja után kezd kutatni, ezáltal én is megpróbálom megkeresni a sajátom. Apa már biztosan ki van akadva.

– Anya, hogy v...

Waylen szeme elkerekedik. Ugyan nem hallom, mit kiabál neki Lauren, de a hangszóró zümmögéséből ítélve, kellően kiborult.

– Mave-nél vagyunk mindketten. – Megforgatja a szemét. – Igazad van, máskor szólni fogok, rendben? Csak tudom, mennyire nem akartad, hogy visszajöjjek. – Összeszorítja a száját, aztán szólásra nyitja: – Tudom, anya, nem kell aggódnod, nemsokára hazaérünk. Nyugtasd meg Kennethet is, ne akadjatok ki minden apróságon! Találkozni akartam a barátommal, ez még talán nem bűn. – Ezzel megszakítja a hívást, míg én remegve bámulom a saját mobilomat. Apa tizenkétszer keresett és rengeteg üzenetet hagyott.

– Balhé lesz – jelentem ki félve, miközben felkelek, és igyekszem megigazítani a hajam. – Mennünk kell! Még azt is ki kell találnunk, mit keresek itt veled. Nem rám jellemző az éjszakai szökés, sem a bulizás.

– Ezt a balhét majd én elviszem – vonja meg a vállát, mialatt ő is összeszedi magát. – Azt mondjuk, én vettelek rá.

○•○•○

Negyven perce érvelek Waylen ötlete ellen. Nem akarom, hogy ő szívja meg helyettem, mikor egyértelműen saját magamtól szálltam be abba a kocsiba. Persze hajthatatlan. Úgy érzi, neki kell kimagyaráznia a helyzetet, és ez az egyetlen lehetőség.

– Magamtól jöttem veled! – Újra rázendítek néhány perc nyugalom után.

Waylen rám sandít a volán mögül, majd megrázza a fejét.

– Tudom, de elég furcsa lenne ezzel beállítani.

– Tudják, hogy múltkor találkoztam Maverickkel – folytatom a győzködését. – Ezért nem, nem fura. Elkísértelek, mert...

– Mert pasizni akartál!

– Igen, de...

– Nem gondolod, hogy ezzel problémát hozol a nyakadba? Így is minden szavad megkérdőjelezi az apád, Noelle! Mennyire hiteles tőled, ha közlöd vele ezt?

Végül belenyugszom a makacsságába. Én megpróbáltam.

Hazaérve dühös szülőkkel találjuk szembe magunkat. Apa nyakán lüktet egy ér, ahogy összefont karral mered ránk közvetlen a bejárati ajtó előtt állva. Mellette Laurennel valamivel lazább a tartása, de a folyamatos toporgásából ítélve, szintén ideges.

– Mit képzeltetek? – zendít rá apa, miközben fújtatva felénk bök. – Az éjszaka közepén tűntetek el! Ráadásul ez már a második alkalom, hogy engedély nélkül elkocsikáztok Jacksonville-be!

– Az én ötletem volt – kezd bele Waylen a védőbeszédbe, bár esélye sincs folytatni, ugyanis apa leinti.

– Nem érdekel, kinek az ötlete, hibája, megfontolt szándékkal elkövetett terve, leszarom, gyerekek! Mindketten büntetést kaptok, és többször ne forduljon elő ehhez hasonló! Nem szóltunk semmit, mikor a közelben mentetek el bulizni, még az első messzebbinél sem. Ennek most vége! Szobafogságot kaptok!

– Te jó ég! – Felkacagok, sőt, felnyerítek. Az életbe nem adott még büntetést, hiszen egész eddig el sem hagytam a kis barlangom. Én aztán elleszek.

– Viccesnek találod? – kötözködik tovább apa. – Akkor az eredeti két hét helyett, egész nyárra érvényes, Noelle!

– Rendben! – Igyekszem komolyságot ölteni magamra, ám belül elégedetten somolygok. – Bocs, amiért... leléptünk.

– A jó magaviselet enyhítő körülménynek számít – magyarázza Waylen. – Illetve követelem az újratárgyalást!

Apa és Lauren összenéznek, majd az anyukája ingatni kezdi a fejét.

– Majd meglátjuk, kicsikém. Egyelőre szó sem lehet róla.

– Kérem a kulcsot! – Apa Waylen felé nyújtja a tenyerét, ő pedig mély levegővétel kíséretében átadja neki. – Remek! Most indulhattok a dolgotokra! Noelle a fürdőszobába, onnan a mosókonyhába, Waylen, neked a garázs rendszerezését szántuk.

– Mi van?

Ezúttal mi pillantunk össze.

Ez most halál komoly?!