A plafont bámulom. Képtelen vagyok elaludni, pedig Noelle már összegömbölyödve szuszog mellettem. Futólag rápillantok, aztán hátat fordítok neki.

Dühösen meredek a könyvespolcára, mert tudom, olyan dolgot tettem, amit már nem fordíthatok vissza. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Annyira dühös lettem, mikor elutasítóan viselkedett, közben zavart, amiért azt hiszi, undorodom tőle. Nyilván Mave előtt mondtam azt, amit kellett, de... De nincs semmiféle „de". Így lenne a normális, mégis ezerszer lekapnám, amikor ennyire lehetetlenül makacs. Ez pedig kurvára rémisztő.

Nem terveztem el előre, igazából veszekedni jöttem vissza, aztán a kis szeplőire tévedt a szemem, és úgy döntött a farkam az agyam helyett, ideje rámozdulni.

Utána elárasztott a bűntudat, hiszen ez nem játék. Nem játék? De, egyértelműen az. Egy olyan játék, amiben mindketten vesztesek leszünk, ha ez a dolog elfajul kettőnk között. Nem csinálhatok ilyesmiket, mikor mindketten tudjuk, ennek az egésznek nincsen jövője.

Rohadt távol kell tartanom tőle magam, mert mindketten megégünk. Megperzselődünk, és onnan már nem lesz visszaút. Nem cseszhetek ki se Noelle-lel, se az anyukámmal. Mindketten jobbat érdemelnek.

Az elhatározás szöget üt a fejemben, így végre lehunyom a szemem. Mondhatni megbocsátok magamnak a pillanatnyi gyengeségért.

Erőszakos kopogásra ébredek. Hunyorogva lesek az ajtó felé, aztán lefejtem magamról a lány karját. Erre ő is kinyitja a szemét, ijedten rezzen össze.

– Ellie! – Kenneth dühösen csapkodja az ajtót. – Noelle! Mit csinálsz? Délután kettő óra! Azonnal nyisd ki, mielőtt betöröm!

– Basszus! – Sietősen rohanok az ablakhoz. Még szerencse, hogy az este gondoltam erre az eshetőségre, így szándékosan nyitva hagytam az enyém.

– Siess már! – förmed rám már a kilincset szorongatva, így nem is tétlenkedem tovább. Ruganyos mozdulatokkal szökkenek ki az ablakon, majd be a sajátomon. Felkapom a ruháim, veszek pár levegőt, nehogy a gyenge zihálásom feltűnő legyen.

– Jó reggelt! – Mosolyogva köszöntöm Kennethet, mire rám emeli a tekintetét.

– Waylen – fontja össze a karját –, te merre jártál? Az előbb néztem be hozzád, de nem voltál a szobádban.

Igyekszem palástolni a rémületet. Nem számítottam rá, hogy hozzám is benéz. Anyával még csak-csak dűlőre jutnék, na de vele?

– Futni voltam. Az ablakon repültem be, madárként.

– Értem. – Gyanakvóan mér végig, aztán visszafordul az ajtó felé. Nem értem, Noelle mire vár még. Azt hittem, már rég kint van. – Ellie?

– Apa! Mi van már? – A csaj kirobban a folyosóra, immáron felöltözve bámul az apjára. – Most keltem!

– Azt hittem, bajod esett, de látom, minden oké.

Kenneth rámosolyog a gyerekére, majd vesz egy nagy levegőt, és a lépcső felé sandít.

– Nincs baj – teszi hozzá Noelle.

– Gyertek ebédelni! Hoztunk kínait! – Ezzel a férfi kettesben hagy minket.

– Ez meleg volt, de... legalább felkészültek voltunk.

– Ja – mormolom kedvszegetten. Nincs ínyemre ez a mai nap. Legszívesebben az egészet Noelle-lel tölteném, de tudom, erre nincs lehetőségem. Vagyis az van, azonban nem szabad. Hülyeséget csinálnék, úgyhogy mivel megérkeztek a szüleink, már elkerülhetem őt.

Az ebéd kínosan telik. Anya Owennel társalog, míg Kenneth folyamatosan kacag. Kezdem érteni, miért nem Noelle-nek hitt az erőszakot illetően. Úgy tesz, mintha ez a csávó valamiféle haláli arc lenne, közben iszonyatosan kínos minden egyes megjegyzése.

Lassan eszegetem a tésztát, míg folyamatosan Noelle-t figyelem. Fel vagyok készülve az újabb kiborulására, ugyanis Owen néhányszor megszólítja. Hümmögéssel válaszol vagy éppen azzal sem. Egyértelműen fél, és ez engem kibaszottul idegesít. Megfognám, beültetnék a kocsiba, hogy olyan messzire vigyem, amennyire tudom. Szörnyű lehet egy asztalnál ülni azzal, aki megfosztotta az ártatlanságától.

– Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk estefelé moziba, mielőtt indul a gépem? – hozza fel Owen.

– Remek ötlet! Szerintem Way és Ellie is szívesen elkísér minket. – Anya rám villantja a legszebb mosolyát, ám ezúttal nem hat meg vele.

– Kihagynánk – hárítok rögvest. – Programunk van.

– Tényleg? – Kenneth csodálkozva támaszkodik az asztalra. – Mégis milyen?

– Bulizni megyünk – veszi át a szót Noelle. – Addie-nél lesz. Meghívott, és igent mondtunk.

– Akkor ezt máskorra kell halasztanunk – jelenti ki Owen, miközben a mostohahúgomat szuggerálja. – Hagyjuk a fiatalokat kibontakozni! Bár furcsállom. Titeket nem zavar, hogy együtt alszanak?

– Tessék? – Anya ijedten pislog rám, Kenneth hasonlóan a lányára, azonban mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, Cameron teszi meg:

– Ez hazugság! Ellie egész éjjel Jacob húgával játszott. Hajnalig, láttam.

Meglepetten veszem tudomásul, hogy a kis srác a szövetségesünké vált.

– Igen – bólint az említett is. – Talán félreértettél valamit, mert Waylen csak kért tőlem egy töltőt, de nem maradt nálam.

– Miért aludnánk együtt? – Játszom az ártatlant. Anya arca rögtön ellágyul, természetesen hisz nekem. Könnyű becsapni. Túl könnyű... Nem mintha szokásom volna, de sajnos muszáj. Ezt hívják kegyes hazugságnak, azt hiszem.

– Ezek szerint tényleg félreértettem. – A fickó hátradől, összefonja a karját, ám nem bírja leplezni az elégedetlenségét. Ez Kennethnek is feltűnik, de szerencsére nem firtatja tovább. Belenyugszik a válaszunkba, és úgy érzem, szándékosan. Talán nem akarja tudni, így foglalkozni sem kell vele. Amíg az anyám boldog, ő is, ami kedves dolog. Szimpatikusabbá teszi őt a szememben, bár ettől nem válunk puszipajtásokká.

○•○•○

A zene üvölt az eleve érzékeny fülembe. A balomon néhány farkas csoportosul, a másik oldalamon, a medencében néhány kisebb termetű fidius hiszi magát siklónak. Eszembe nem jutnak kígyóként medencézni, de szívük joga hülyét csinálni magukból.

A basszus egyre erősebb, a türelmem pedig percről percre fogy. Szükségem van valami erős piára.

Amikor Noelle az asztalnál megemlítette, hogy buliba jövünk, azt gondoltam, csak menti a helyzetet. Nos, nem így alakult. Valóban eljöttünk Addie partijába. Nem mintha sok választásunk maradt volna. Kenneth végignézte, ahogy elhagyjuk a házat, míg Owen a fülébe susmorogva álldogált mellette. Úgyhogy itt vagyunk.

Az esti csókot azóta se beszéltük meg, de nem is tervezem. Egyszerűbb lesz, ha elfelejtjük. Tartom magam az elhatározásomhoz: muszáj abbahagynunk ezt, mielőtt még bármi elkezdődne.

A fejem felett néhány poulian húz el. Önkéntelenül is eltűnődöm rajta: nekem is el kéne repülnöm a faszba. Végül elvetem a kósza gondolatot, viszont nem veszem le a szemem a fehér holló kinézetű alakváltókról. Az emberek között van egy mondás: ritka, mint a fehér holló. Azóta sem értem, honnan szedték ezt, mikor a madárvérűek nagyrésze hollónak fest, ráadásul világos színekben. A fekete a legritkább, bár előfordul.

Ennél már csak a fidiusok érdekesebbek, hiszen a méretük függ a vérvonaluk erősségétől. Léteznek egész apró példányok is, akár ezek az úszkáló apróságok. Biztosra veszem, lányok lehetnek. Általában az ő méreteik kisebbek, de ez nem túl meglepő. Az alakváltás utáni formánk függ az emberi testfelépítésünktől.

– Leülök oda olvasni. – Noelle az egyik távolabbi, szabad napozóágy felé mutat, mire bólintok egyet. Remélhetőleg, ott nem fogják megtámadni. Még élénken él bennem a legutóbbi közös „bulink" emléke, így némileg aggódva figyelem a távolodó alakját. Aztán elhessegetem a hülyeséget, hiszen nyilván nem minden összejövetelen történik támadás. Talán én válok paranoiássá. A múltkori előtt nem is volt részem hasonlóban, szóval fixen túlparázom.

Sóhajtva vágtatok át a tömegen – megközelítem a konyhát némi alkohol reményében. Természetesen találok pár doboz sört, úgyhogy egyet fel is kapok, rögtön lehúzom a tartalmát. Nem érzem elégnek.

A második és harmadik után elfogyasztok pár korty vodkát is, aztán megállj parancsolok magamnak. Nem akarok lerészegedni, csak kicsit kiengedni a gőzt. Mondhatni tompulni, miután folyamatosan az éjszakai csók kísért.

Néhány pillanatra elmerengek, milyen lenne megismételni, aztán megcsóválom a fejem. Bárki végignézi ezt, tuti bolondnak hisz. Küzdök itt a démonjaimmal, aki Noelle egy személyben. Azóta sem értem, miért van rám ekkora hatással, azonban az egyértelmű, az ő szája a legpuhább, amivel eddig dolgom akadt.

– Szia, szépfiú! – Addie a vállamba kapaszkodva vigyorog rám. Végigmérem a testét, ismét szűk, testhez simulós egyberuhát visel, ezúttal pirosat. Jó a csaj, de nem érzek vágyat rá, hogy lekapjam. Ellenben Noelle-lel, őt...

– Hogy vagy? – teszem fel a kérdést, mielőtt elfajulnának a gondolataim.

– Arra gondoltam – tekereg előttem –, befejezhetnénk, amit a múltkor nem sikerült. Van kedved?

Van-e kedvem? Nincs. Megteszem-e, hátha elfelejtem a mostohahúgom? Határozottan.

– Persze! – Igyekszem lelkesedést csempészni a hangomba. Nem tudom, mennyire sikerül.

– Akkor gyere!

A lány megragadja a kezem. Mivel hazai pályán van, könnyűszerrel vezet a házuk emeletéig, ahol befordulunk az első szobába. Visszafojtom a fintorom a lányos, rózsaszín falak láttán. Az ágya felett ott a neve: csillogós, hatalmas dőlt betűkkel. A fekvőhelye baldachinos, a bal sarokban függőhinta lóg, párnákkal kibélelve. Három sminkasztal is helyet kapott a két rohadt nagy tükör mellett. El fogom hányni magam, de nem a sörtől – a sok cicomától.

Addie elém lép. A nyakamba csimpaszkodik, szóval kénytelen vagyok megfogni a derekát. Magassarkúban van, így nem szükséges nyújtózkodnia, mikor megcsókol.

Azt mantrázom magamban, itt a remek alkalom felszedni a bulát, ezzel elhatárolódni Noelle-től, viszont ez nem ennyire egyszerű. Valami nincs rendben. Például az, hogy a csóktól a farkam meg sem mozdul. Valószínűleg a technikájával lehet gond. Azóta is úgy cuppog, akár valami hal. Szerintem holmi ponty tehetségesebben nála. A picsába!

Megpróbálja ledugni a nyelvét a torkomon, hagyom neki, baszki! Hagyom, mert muszáj tennem valamit. Ezért a tarkójához nyúlok, befordítom az ágy irányába, ledöntöm oda. Ezzel elszakadok tőle, alkalmam nyílik végigpásztázni őt. Csinos, nincs vele probléma.

A tekintetem kerek formájú arcára siklik. Nem az a csokibarna szempár néz vissza rám, amelyik örömet okozna. Ahogy szeplők sem pettyezik az arcát. A szája sem olyan finom, inkább durva. Ki van száradva, kicsit cserepes, nem ártana bekennie.

Úgy érzem, meg fogok bolondulni, ennek ellenére nem állok le. Visszahajolok felé, becsukom a szemem, nem akarom látni, kivel smárolok. Mindketten jobban járunk, mert a szívem pontosan tudja, nem ezt a lányt szeretné. Természetesen azt, amelyiket sosem kaphatja meg. Elég ironikus helyzet, de ez van. Idővel el kell engednem a fojtogató sóvárgást, melyet Noelle iránt érzek az első csókunk óta. Helyesen fogok cselekedni.

Addie körém csavarja a lábát, míg én a füle mellett támaszkodom meg. Folyamatosan csókolom, de a francba is! Hát nem áll fel a faszom! Mi a termetes fos zajlik itt? Így nehezen dugom meg. Nincs is kedvem hozzá.

Újra elszakadok tőle, csak reménykedni merek, hogy nem ülnek ki az arcomra az érzéseim. Elképesztő! Itt egy jó nő, közben megállás nélkül a mostohahúgomon jár az eszem. Nem tudom eldönteni, ez miféle betegség. Talán más körülmények között... De nincsenek más körülmények. Az anyám még mindig az apja felesége, szóval...

Na, jó! Leszarom! Nem megy. Elég ebből!

Már épp elhúzódnék, amikor az ajtó kinyílik. Megemelem a fejem, a tekintetem a betolakodóra siklik. Noelle meglepetten bámul ránk. Nem szól, helyette tesz két lépést hátrafelé. Ezer érzelem suhan át az arcán, kifürkészhetetlen pillantása belém fúródik. Végül fájdalmas fintort villant, majd se szó, se beszéd elrohan.

Aggodalom nyilall a mellkasomba. Hezitálás nélkül fejtem le a csaj lábát, és már megyek is Noelle után. Utol kell érnem, mielőtt pánikrohamot kap, beesik a medencébe és megfullad. Körülbelül ennyire számítok tőle.

Emellett kurva szarul vagyok. Talán beüthetett az alkohol. Bár kétlem, ez sokkal mélyebbről gyökerező érzelem. Olyan, mintha valamiféle csaló lennék, akit rajtakaptak a hazugságon, hiszen ez történt. Megpróbáltam kavarni Addie-vel, hogy elfelejtsem a másikat. Bűntudat, a rohadt életbe is. Belém váj, fojtogat.

Noelle-t a kapuban érem el. Megragadom a felkarját, mire felsikkant. Végül leesik neki, hogy én fogdosom, ezért még vehemensebben tépi ki magát a gyenge szorításomból.

– Hova mész?

– Hova megyek? – Szörnyülködve ráncolja az orrát. – Haza, Madden! Menj vissza a barátnődhöz. Nem is értem, mit keresel itt!

– Féltem, hogy bajod esik – ismerem be a pillantását állva. A világosbarna írisz kíváncsian csillog, de a homlokán mérges ránc mutatkozik.

– Kedves tőled. Én léptem!

– Veled megyek.

– Nem! – rázza a fejét, amitől a válláig érő haja a levegőben repked. Aranyos. – További jó szórakozást!

– Méregzsák...

– Ne nevezz már így! – csattan fel. – Utálom, ahogy téged is tiszta szívemből gyűlöllek!

Áú! Ez fájt, baszd meg!

Ezzel a lány elfordul, megigazítja a vállán a táskáját, és öles léptekkel meglódul a fiataloktól zajos utcán. Egy darabig bámulok utána, végül úgy döntök, nincs értelme elkísérnem. Fél perc múlva meggondolom magam. Tisztes távolságban haladok mögötte. Átváltozhatnék madárrá, de akkor ott kéne hagyjam valahol a cuccaim.

Húsz percen át gyalogol, fel sem tűnik neki, hogy követem. Ez különösen feszültté tesz. Egyszerűen nem értem, miért nem néz a háta mögé. És akkor meglepődik, ha támadás éri? Nála könnyebb célpont csak egy alvó személy lehet.

Amint befordul a Wiley rezidencia kapuján, megnyugszom. Megvárom, míg eltűnik a ház felé vezető út másik felén. Ezután lekapom a ruháim, odahalmozom őket az egyik fa tövébe. A következő másodpercben már farkasként szelem át a sötét éjszakát, és őszintén remélem, másnapra elmúlik minden, amit ma tapasztaltam. Kezdve a gyilkos bűntudattal, végezetül a Noelle iránt tapasztalt őrületes érzéseimmel.

○•○•○

Sziasztok!

Ne öljetek meg, köszönöm! :D