Forróság árad szét a testemen. Valami elképesztően melegnek bizonyul. Lassan nyitogatom az elnehezedett szemhéjam, aztán hirtelen rádöbbenek, miért érzem így magam. Waylen mellkasa a hátamnak feszül, a karja az oldalamon pihen, míg a tarkómon érzem a leheletét. Halkan szuszog, igazából békésen alszik.

Óvatosan mozgatom meg a kezem, majd felsóhajtok, amint ténylegesen ébredezni kezdek. Az esti emlékek máris előttem táncolnak, a gyomrom pedig összeugrik. Már megint a sírás kerülget, a szívem felzakatol, és úgy vélem, életem legrosszabb napja elé nézek. Ezen Waylen közelsége sem segít, ugyanis a melegen kívül nem bánom az ölelését. Egyszerre tölt el örömmel és hajszol vad kétségekbe a helyzet, ugyanis örülök, amiért végre nem zavar egy férfi érintése, közben tudom, sosem történhet köztünk semmi, hiszen a mostohabátyám.

Egyáltalán akarom én, hogy bármi is történjen? Fura gondolat, mert a kába agyam valamiért erőszakosan helyesel. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. A múltkori csók egy dolog, az meg már egy másik, hogy azóta is sokszor eszembe jut. Főleg az a része, hogy megtapasztaltam, milyen, amikor gyengéden érnek hozzám. Ez tetézte az eleve indokolatlanul kialakult bizalmam, így kész káosz dúl bennem mostanra.

A nagybátyám érkezésével kapcsolatban pedig tornádó cikázik végig rajtam. Az imént még vert a víz, immáron nagyokat nyelve nyomulok közelebb Waylenhez. Nem érdekel, szabad-e vagy sem, el akarok bújni a karjában a világ elől, ami egy bizonyos ponton már beteges.

Ugyan még alszik, mégis észleli a közeledésem. Az arcát a hajamba fúrja, közben még erősebben magához von. A karja teljesen körém kulcsolódik, a fenekem és a hátam hozzáér a mellkasához és az... Ó! Ó! Jaj, ne!

Megmerevedem a gondolatra, ami felsejlik bennem, ugyanis valami határozottan keményhez ér az ülepem. Az ajkam elnyílik, zihálva pislogok a fal irányába, miközben igyekszem eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.

Nehezen hiszem, hogy tényleg áll a... a farka, de egyértelműen érzem. Elhitethetném magammal az ellenkezőjét, azonban nem vagyok hülye.

Ismeretlen érzés hullámzik végig rajtam, rémület keveredik valami... mással. Olyasmivel, amit ezelőtt még sosem tapasztaltam fiúk közelében. Ez talán azért van, mert senkit sem engedtem ennyire közel, mint őt. Szinte biztosra veszem, hogy tetszik a szitu, ez viszont kész őrület. Hogy lehetséges ez? Mi a franc ütött belém? Pont belém, mikor minden intim téma szörnyebbnél szörnyebb gondolatokat kelt az agyamban?

Nem merem boncolgatni ezt a dolgot, így inkább diszkrét módon feladom az összebújást, és kicsusszanok mellőle. A csusszanásról újabb vérfagyasztó képek jelennek meg előttem, úgyhogy menekülőre fogom.

A fürdőbe érve rögön megmosom az arcom. Vágtázó szívvel bámulom a megrendült tükörképem. A hajam kócos, a szemem bedagadt, a fejem egy kicsit hasogat, ám a legjobban mégis a szememben táncoló érthetetlen vágyakozás zavar. Mi a fasz ütött belém?

Más lány normálisnak gondolná azt, ha a szexen járna az esze, de nálam ez olyan, mintha éppen egy repülőből készülnék kiugrani. Mindig kerültem, főleg az erőszak óta. Így továbbra sem áll össze, hogyan történhetett ez.

Elképzelhető, hogy Owen érkezése zavart össze ennyire. Bár ez egy baromság. Ő pont nem szerepel semmiféle álmomban, kivéve a rémségeseket. Vele biztosan nem hozhatom ezt összefüggésbe, ez nyilvánvalóan Waylen hatása.

Megcsóválom a fejem, idegesen fújtatok egyet, majd megkísérelem rendbehozni a kinézetem. A hajam immáron lágy hullámokban omlik a vállamra, azonban a pofám menthetetlen. Ezen még a smink sem segítene, szóval hamar el is engedem.

– Noelle? – hallom meg Waylen aggódó hangját. – Merre vagy, Méregzsák?

Nagy levegőt veszek, végül kikukucskálok a fürdőből. Rögtön megpillantom Waylent, egy szál alsónadrágban áll előttem. Annyira megijedek, hogy becsapom az ajtót. Konkrét légzőgyakorlatok közepette dőlök a bejáratnak, és azóta sem értem, mi a szar történik velem. Mióta hat meg néhány kocka és tömött vállizomzat? Egész éjjel így feküdt mellettem? Nem rémlik, annyira kiborultam. De most komolyan, ez tuti valami gyógyíthatatlan betegség kezdete. Lehet, agyvérzésem is lesz?

– Ugye nem sírsz? – Fixen közelebb jött, túl közelről beszél. – Noelle, jól vagy?

– Igen – felelem szégyenlősen. – Minden oké, csak pisilek!

– Fél egy múlt – hozza fel váratlanul. A pulzusom szerintem megremeg erre az információra. Owen lassan megérkezik. – Valami csávó áll a verandán, idegesnek tűnik, mert durván kopog.

– Micsoda? – Feltéptem az ajtót, mire Waylen megrántja a vállát.

– Lemegyünk megnézni, ki az? – bök a hüvelykujjával a lépcső felé.

– Honnan tudod? – Szigorúan az arcát figyelem, nehogy elterelődjek.

– Hallom – mosolyodik el, bennem meg lassan megáll az ütő. – A lábával is dobol.

– Te jó ég! – nyögöm zaklatottan. – Menjünk akkor le!

Elviharzom mellette, ám a lépcsőnél megvárom, míg beér. Amennyiben Owen az, jobb lesz, ha ő köszönti elsőnek. Addig én gyáva módon elrejtőzhetek mögötte. Így is vérlázító, amiért egyáltalán ide meri dugni a képét. Akár maradhatna ott is, ahol az elmúlt években: mocskos messze tőlem.

Átszeljük az előteret, azonban az ablakon már látszik, hogy nem a nagybátyám dühöng odakint. A fickó kantáros gatyában áll, a kezében egy gereblye. Kínomban kitör belőlem a hangos vihogás, megkönnyebbülten támaszkodom meg az egyik kanapén.

– A kertész az – kuncogok kínosan. – Délre volt hivatalos. Apa tegnap szólt róla.

– Baszki, tényleg! Anya is említette.

Waylen odasiet, és már sűrűn szabadkozik is a férfinak, aki vaskos, fekete szemöldökét ráncolja, végül morgolódva elvonul.

– Majd adunk neki borravalót vagy... valami – fordul vissza felém, közben beletúr a feje tetején lévő szőkésbarna, hosszabb tincsekbe.

– Akkor talán megbékél.

– Sziasztok! – A szemem ezerszeresére tágul, a szám egyből kiszárad, amikor Waylen háta mögé vezetem a tekintetem. Automatikusan hátrálok kettőt, mialatt igyekszem uralkodni az egyre csak feltörő pánikon.

Owen ott áll a küszöbön. Semmit sem változott, mióta utoljára láttam: barna haja rövidre nyírva, szürke írisze lyukat égetne egy tűzálló anyagba is. A lenge, fehér mintás ingjének ujját feltűrte a könyökénél, alul egy térdig érő rövidnadrágot visel. Lazának fest, gondtalannak, jókedvűnek. A száján vigyor ül. Az a vigyor, ami évek óta kísért.

Waylen rögtön felé fordul, majd tesz egy lépést oldalra, hogy beengedje a nagybátyám.

– Biztos te vagy Waylen – méri végig az igencsak hiányos öltözetű mostohatestvérem, aztán felé nyújtja a kezét. – Owen Merrick.

– Waylen Madden. – Kezet ráznak, mire Owen arcán csodálkozás szalad át.

– Ez igen, látom, van benned erő – jegyzi meg, majd a pillantása rám szegeződik. – Ellie, rég találkoztunk.

– Mit keresel itt? – kérdezem ellenségesen. Nem különösebben érdekel a jópofizása.

– Meglátogatom a családom – jelenti ki úgy, mintha ez annyira egyértelmű volna. – Kenneth szerint meg kell ismerjem az új feleségét. Hát itt vagyok!

– Értem. – Ennyire futja.

– Ellie, úgy érzem, beszélgetnünk kéne arról, amit...

– Nincs miről – szólok közbe, mielőtt beleéli magát bármibe. Egy negyed másodpercre sem vagyok hajlandó egyedül maradni vele. Előbb vetem magam egy aligátor elé, úgyis sok van belőlük errefelé. Az egyik nem akarja felfalni, mikor kígyóként mászkál?

– Szerintem fel kéne öltöznünk – hozza fel Waylen. – Addig kezdj magaddal valamit! – veti oda neki, aztán megvárja, míg előremegyek. Hálásan caplatok fel a lépcsőn, aztán rögtön bezárkózom a szobámba. Még a zárat is elfordítom, amíg felhúzom a gönceim.

Legszívesebben hidzsábot húznék, fekete köpenyt meg erényövet. Egyikkel sem rendelkezem, így maradok a farmer-póló kombónál. Elgondolkodom egy mindent eltakaró pulcsin, végül elvetem. Valószínűleg elájulnék a hőségben, elveszteném az eszméletem, aztán könnyű prédává válnék. Akkor választom a futást lengébb öltözetben, ha a helyzet megkívánja.

Amint elkészülök – legalábbis testileg, lelkileg maximum kikészülök –, kiaraszolok, és Waylen ajtaja előtt várakozok. Hamarosan nyílik is, és kilép rajta. Laza viseletben mutatkozik, mindössze egy világos pólót és fekete rövidgatyát húzott. A haja ugyanolyan rendezetlenül áll a fején, ahogy pár perccel ezelőtt.

– Most mi legyen? – Halkan ejti ki a szavakat, közben folyamatosan a lépcső felé pillantgat, mintha azt várná, hogy felbukkanjon az ellenség. Ettől nem leszek kevésbé paranoiás, az biztos.

– Nem tudom – ismerem be az ujjaim tördelve. – Ne hagyj vele egyedül, kérlek! – Könyörgően suttogok, közben igyekszem kiskutya szemeket mereszteni rá, hátha beválik. Nem szokásom így viselkedni, viszont ezúttal sokkal több félelem lakozik bennem, mint általában, így készen állok megalázkodni.

– Mit szólnál hozzá, ha kirándulnánk egyet? – dobja fel vigyorogva. – Jártál már Jacksonville-ben?

– Nem – motyogom félve, bár nem ellenkezem. Bármi megfelel, csak ne kelljen Owen közelében lennem. – Felőlem mehetünk!

– Kéne egy kocsi – szalad ráncokba a homloka. – Van apádnak pár, nem? Hol tartja őket?

– A garázsban? – kérdezek vissza a bugyuta kérdésre.

– Gondoltam, hogy nem a konyhában – forgatja a szemét.

– Akkor... lépjünk le! – Ezzel meglódulok apa irodája felé, majd nagy elánnal benyitok. Lekapom a bejárat melletti akasztóról a Jeep kulcsát. A terepjáróval többre megyünk, mint a sportkocsikkal, azt hiszem.

– Tudsz vezetni? – kérdezi, miután elhagyjuk apa dolgozóját.

– Én? – Megtorpanok. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy kinek az arckifejezése értetlenkedőbb: az enyém vagy az övé. – Nincs jogsim, de valamennyire igen. Te... te nem tudsz?

– De igen – nevet fel, majd elveszi tőlem a kulcsot. – Csak kíváncsi voltam a fejedre.

– Barom – mormolom elégedetlenül, aztán sietősen lerongyolok a lépcsőn.

A konyhában természetesen összefutunk Owennel, aki éppen a hűtőt fosztja ki. Nem foglalkozom vele, felkapom az apa által a pulton hagyott bankjegyeket, és már viharzom is ki az udvarra. Még hallom, hogy a nagybátyám utánam szól, de nem foglalkozom vele. Waylen lemarad, így feltételezem, megválaszolja helyettem a kérdéseit.

A ház előtti széles, térkövekkel kirakott területen várom a mostohabátyám. Alig néhány perc telik el, és már érkezik is. Idegesnek látszik, azonban nem kérdezősködöm, helyette egyből az épület bal oldalához sétálok, ahol bejutunk a garázsba.

Elfoglalom az anyósülést, míg Waylen a volán mögött helyezkedik el. Állítgatja egy darabig az ülést, addig én áthúzom magamon a biztonsági övet, aztán indulunk is.

Egyelőre fogalmam sincs, miért megyünk Jacksonville-be, ám feltett szándékomban áll megkérdezni tőle, miután kikanyarodunk a birtokról.

Fél óra elteltével már rég elhagytuk a Florida állambeli Sanfordot. Az Atlanti-óceán közelségében suhanunk a forgalmas autópályán. Waylen majdnem elvétette az irányt, így mielőtt rákanyarodtunk volna a 95-re, beüzemeltem a GPS-t, nehogy egy másik államban kössünk ki vagy az óceánban. Nincs kedvem vízbe fulladni, elég unalmasnak hangzik.

– Szóval... miért pont Jacksonville? – Lassan negyven perc elteltével már megöl a kíváncsiság, így nem habozok tovább.

– Hát... ott laktunk – pillant felém futólag, pontosan úgy, mintha totál idióta lennék.

– Ja – motyogom. Honnan kéne tudnom? Nem igazán figyeltem, mikor apa Laurenről akart társalogni, úgyhogy nem meglepő, amiért lemaradtam erről az információról. – És azon belül? Mi a terv, Madden? Megetetsz a haverjaiddal?

– Nem lennél túl nagy falat. – Az útra szegezett tekintettel válaszol, felém se néz.

– A múltkor még baszott nagy poloskának hívtál. Már nem tartasz kövérnek? – kötözködöm, mert miért ne tenném.

– Tényleg borzalmas a humorérzéked – sóhajt fel lehangoltan. – Miért veszel mindent magadra amúgy? Vagy csak szeretsz vitatkozni?

– Mert sértő? – grimaszolok a nemtetszésem kifejezése jeléül. – Neked sem tetszett, amikor leállatoztalak, nem?

– Egek, Noelle! – csattan fel váratlanul, mire automatikusan összerezzenek. – Esetemben különösen sértő, ha állatozol, hiszen olyan, mintha egy fekete bőrűt folyamatosan niggereznél. Egyszerű rasszizmus, csak nem a bőrszínem miatt teszed, hanem azért, mert képes vagyok alakot váltani.

– Ebbe nem igazán gondoltam bele. – Lassan lesek az ölemben tartott kezem felé. Nem számítottam rá, hogy ennyire ki fog fakadni. Viszont ezúttal jogosnak érezem, hiába nehéz elismerni a másik igazát.

A saját tapasztalataim végett kezeltem az elején fenntartásokkal őt, bár nem tartott sokáig. Igen, az első találkozásunknál valóban belé kötöttem emiatt, ráadásul elég csúnyán, aztán leálltam vele. Owen alakította bennem ki ezt az ellenséges képet, ugyanis ő egy erőszakos fidius. Nyilván ettől nem lesz minden alakváltó hozzá hasonló, mégis bennem él ez a gondolat vagy téveszme. Talán az én felfogásomon van mit javítani, úgyhogy nem veszekszem Waylennel. Egyszer elismerem az igazát.

– Senki sem gondol bele. – Ellenségesen ejti ki a szavakat. Eddig sem tűnt jókedvűnek, de most már még morcosabbnak ítélem. – Mindegy, igazából nem lényeges, csak azért visszás dolog ez. Ismeretlenül kötöttél belém, amikor először találkoztunk. Oké, megértem, nem tetszett, amiért a szobádban találtál, de akkor is.

– Azóta egyszer sem mondtam ehhez hasonlót – védekezem halk hangon. Lassan a sírás kerülget a számonkérése végett. – Sajnálom! – Erősen összeszorítom a szám, ám hamar elbukok. A könnyek kiszöknek a szememből, és visszafogottan szipogni kezdek. Borzalmas érzések törnek utat maguknak, mert bűntudat ébred bennem. Waylen semmiben sem fogható Owenhez. Annak ellenére, hogy mennyire ellenségesen viselkedtem vele, ő kiállt mellettem, ráadásul nem is egyszer.

– Most komolyan bőgsz? – sandít rám csodálkozva. – Mi az istenért?

– Semmiért – nyögöm ki szipogva, majd előkotrok a kesztyűtartóból egy zsebkendőt. Azonban ahogy kutatok benne, kihullik belőle egy doboz cigaretta. Rögvest felkapom, és kiveszek egy szálat.

– Hé! – Waylen egyszerűen kikapja az ajkam közül, és kihajítja a lehúzott ablakon. – Mit képzelsz, mit csinálsz?

– Te most szórakozol velem? – kiáltom felháborodva. – Nehogy már te szabd meg, rágyújthatok-e!

– Amíg mellettem ülsz, biztosan nem fogsz! – Úgy jelenti ki, akár egy apuka a lányának a büntetését. – Szerinted majd szagolom?

– Ez az én apám kocsija! – veszek elő makacsul még egy szálat. Waylen ugyanúgy kitépi a számból, aztán újra kidobja az ablakon. Egy pillanat leforgása alatt jut el az agyamig a méreg. – Abbahagynád, te faszfej?

– Nem! Megmondtam, ne gyújts rá! Nincs rá szükséged. Nem is értem, minek mérgezed magad ilyesmivel.

– Leszarom! – vágom rá indulatosan. Elfordulok tőle, az ablak felé hajolok, és meggyújtom a cigarettát.

Waylen felhorkan. Kiteszi az indexet, és félrehúzódik a leállósávban.

– Szállj ki! – parancsol rám ellentmondást nem tűrő hangon. Nagyokat pislogva lesek felé. Csak nem gondolhatja komolyan.

– Nem!

– Noelle! Szállj ki a kurva kocsiból!

– Nekem te ne... – Nem bírom befejezni az üvöltözést. A srác kiugrik, szó szerint bebassza az ajtót, és feltépi az én oldalamon. Áthajol rajtam, kicsatolja az övem, majd megragadja a karom, erőfeszítés nélkül húz ki az autóból. Nem bírok ellenkezni, nem is merek. A cigi magától hullik ki az ujjaim közül. Rémülten húzódom a korlát mellé. Ijedtem fürkészem az arcát. Nem tudom eldönteni, mire számíthatok tőle, de abban biztos vagyok, hogy nem fog bántani.

– Remek! – tapossa el a még égő bagót, majd megragadja az ajtó szélét. Odabök a tenyerével, még egy mosolyt is felölt hozzá. – Beszállhatsz!

– Egy akaratos köcsög vagy! – pattanok be méregtől fűtötten.

Waylen megkerüli a Jeepet, visszaül. Felkapja a gumiszőnyegre hullott cigis dobozt, és hátrahajítja. Aztán szó nélkül kisorol a forgalomba.

Duzzogva meredek kifelé. Alig hiszem el, ami az imént történt. Nem is fogom fel, mi baja lett. Mi a francért zavarja a dohányzás? Ráadásul olyan őrült módon lépett fel ellene, vagyis ellenem, hogy totál összezavarodtam tőle.

– Van itt egy kajálda, félreállok. – Immáron normális hangnemet üt meg, végül erélyesebben folytatja. – Ha hozzá mersz nyúlni ahhoz a szarhoz, amíg bemegyek kajáért, esküszöm, itt hagylak!

– Rohadj meg! – suttogom, de Waylen nem reagál rá. Zavartan fonom össze a karom, és elhatározom, ettől a perctől kezdve egy büdös szót nem pazarolok rá egészen addig, amíg bocsánatot nem kér a viselkedéséért. 

○•○•○

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek, aki velem tart! :)