Ha soha többé nem járhatnék futni, szinten biztosan felrobbannék. A testem kipukkadna, akár egy léggömb, a beleim pedig felkenődnének a falra. Melós feladat lehet lemosni. Sőt, kurva undorító, mert ott bizony cafatokat is kellene szedegetni. Esetleg végtagokat, szemgolyót, beleket, lábujjakat...

A véres gondolatok nem ritkák, amikor farkas alakban vagyok. Ilyenkor eluralkodnak felettem az állati ösztönök. Persze ettől még én maradok, az agyam képtelen kikapcsolni, mégis valahogy egy farkas szemén át látom a világot. Mit tenne a farkas a helyemben, ha ideges? Széttépné az áldozatát, miután jól körbeszaglászta.

Nos, én nem vacsorázhatom meg Noelle-t, amiért ekkora hatással volt rám a kibaszott csókja. Helyette tartom tőle a távolságot, amennyire ez lehetséges. A tervem ráadásul kiváló, hiszen ő sem keres. Leszámítva a mai napot. Amikor átadta a levelet, közel álltam hozzá, hogy véletlenül normális beszélgetést kezdeményezzek, aztán az ajkára siklott a pillantásom, és már el is vetettem ezt a buta ötletet. Mi sosem lehetünk jóban. Azok után meg főleg nem, ahogy napok óta bánok vele. Szégyellem ezt a fajta viselkedést, de ez az ára annak, hogy ne csináljak baromságot.

A csaj teljesen beleköltözött a fejembe, pedig ő nem is csinált semmit. Én hoztam magunk kínos helyzetbe, úgyhogy kizárólag magamnak köszönhetem ezt az egészet. Ha nem tudom meg, milyen az ajkának játéka, valószínűleg sosem jut eszembe romantizálni a kapcsolatunkat. Mégiscsak a mostohatestvérem, a franc essen belé! De ez mit sem számít, amikor a testem minden egyes porcikája reagál rá. Főleg a farkam, amin képtelen vagyok uralkodni azóta az este óta. Komolyan össze kéne szednem valami csajt, akit megdughatok, mert ez így nem mehet tovább. Ezzel talán orvosolhatom a hibát, melyet a nyaralás alatt követtem el, és elfelejthetem Noelle puha száját.

Önkéntelen morgás tör elő belőlem, amikor felágaskodok, hogy lenyomjam a kilincset. Ezúttal nem töröm magam, hogy csendben jussak az emeletre. Gondolkodás nélkül csörtetek be, a tágas előtérben megrázom a fekete bundám.

Fura, bőgéshez hasonlító hangok ütik meg a fülem. Felkapom a fejem, ebben az állapotomban az érszékszerveim sokkal erősebbek, így nem nehéz kivenni, hogy Noelle már megint sírdogál. Oké, ez nem sírdogálás; keservesen üvölt.

Az ütő is megáll bennem a szörnyű, fájdalmas ordításra. El sem tudom képzelni, mi történhetett, így fejvesztve rohanok fel, hátha valaki éppen bántja őt. Mi másért sikoltozna?

Megállok az ajtó előtt, hallgatózom pár pillanatig, azonban nem hallok dulakodásra utaló jeleket, így eldöntöm, jobb lesz visszaváltozni, mielőtt megkörnyékezem. Így is teszek, aztán felkapok egy gatyát meg egy pólót, és visszasietek hozzá. Az ujjaim a kilincsre simítom, bizonytalanul lépek be.

A lány az ágyán ül, átkarolja magát, és úgy ringatózik, mint valami hibbant. Remegés fut végig a testén, nyüszítve zokog, de rám se bagózik. Talán észre sem vette az érkezésem, így óvatosan megközelítem. Leülök mellé, és megérintem a vállát, mire összerezzen. Rám kapja megrendült, barna íriszét, mely vöröslik a kislámpa lágy fényében.

– Mi a baj? – kérdezem kimérten, de ő csak rázza a fejét. A szeméből patakokban folynak a könnyek, az egész arca maszatos. – Történt valami? – Továbbpróbálkozom, azonban válasz nem érkezik.

Nem tudom, miképp segíthetnék rajta, így felkelek, és egy csomag zsebkendővel térek vissza. Közvetlen az orra elé dugom, azonban nem reagál rá, így kénytelen vagyok kibontani. Lefeszegetem a karját a térdéről, de az egész csaj halál görcsös, alig bírom megmozdítani, pedig nem vagyok egy gyenge virágszál. Aztán csak sikerül az ujjai közé nyomnom egy papírzsebkendőt, mire lepillant rá, majd az arcomra vezeti a totál messzeségbe révedő tekintetét. Olyan, mintha nem is engem látna, hanem valami rémet.

– Noelle! – szólítom a nevén. – Mi történik?

– Holnap – rebegi szipogva, és végre elkezdi megtörölgetni az arcát. – Holnap... – Hüppögve ismétli a szót, még legalább háromszor, én meg még mindig össze vagyok zavarodva.

– Mi van holnap? – érdeklődöm nyugodtan, ám ő megállíthatatlanul sírdogál. – Hé! Nyugi! Nincsen semmi baj, mondd el, mi lesz holnap!

Levegő után kapkodva nyújta ki a lábát, szigorúan mered a szőnyeg felé, a keze csak lóg mellette, akár egy rongybabának. Döbbenten fürkészem, abszolút nem vágom, mi ütött belé, de sejtem, valami kellően megrázhatta, ha már megint ilyen istentelenül kiborult.

– Owen... – Mindössze ennyit susog, miközben újabb adag nedvesség csorog le az arcán.

– Owen? – kérdezek vissza értetlenül. Még nem hallottam a nevet itt, úgyhogy eltart egy darabig, amíg összerakom a képet. – Á, ő a nagybátyád? – találgatok.

Lassan bólint kettőt, közben újabb adag zsebkendőért nyúl.

– Nemrég hívott apa – leheli alig érthetően –, Owen holnap idejön.

– Mi a fasznak? – tör ki belőlem idegesen. Már előre látom, mekkora drámának nézünk elébe.

– Nem tudom – motyogja az ajkát harapdálva. – Nem tudom, de... én... – A tenyerébe temeti az arcát, rögvest kínzó hüppögésbe kezd.

Egy darabig csak bámulom őt. Némi idő után képtelen vagyok elviselni a zavartalan szenvedését. Fáj nézni, amin keresztülmegy, szó szerint szívszaggató ez a mély gyötrelem, így átvágva minden határon, amit felhúztam az elmúlt napokban, mellé telepszem, és a vállát átkarolva magamhoz húzom. A feje szó szerint rám hullik, ilyen közelről érzem, mennyire erősen remeg. A hajának barack illata betölti az orrom, de nem foglalkozom vele. A feje búbjára hajtom az arcom, míg ő a vállamon pihenteti a sajátját. Megragadom a markát, összefonom az ujjaink, és lassan cirógatni kezdem a kézfejét.

Egyszerűen nem jut el az agyamig, hogyan lehet az, hogy nem hisznek neki. Az összes reakciója árulkodó. A viselkedése, a távolságtartása, az életmódja. A rettegés, mely minden alkalommal felloban a szemében, amikor szóba kerül ez a téma. Legszívesebben beverném Kenneth pofáját, amiért nem lát a szemétől. Vagy valamiért nem akarja látni. Súlyos különbség.

– Ne félj, nem fog bántani! – mondom biztatóan. – Melletted leszek, amíg Kenneth és anya haza nem ér.

– Félek.

– Tudom, de nem kell.

– Mi lesz, ha megint...

– Nem lesz megint! – fojtom belé a szót. – Azóta nem találkoztál vele?

– Nem igazán járt erre – nyel egy nagyot. – Azt sem tudom, minek jön, de nagyon félek. – A mondandója újfent sírásba fullad.

– Vegyél pár nagy levegőt! – utasítom gyengéden. – Gyerünk, Méregzsák! A pánik nem fog segíteni, ahogy a hosszas bőgés sem.

Megemeli a fejét, majd teljesen elhúzódik, hogy kifújja az orrát. Addig felkelek mellőle, ugyanis szándékomban áll bedugni az ágyba. Mármint aludni.

– Köszi – mondja elhalóan. – Ké-kérhetek valamit?

– Mit?

– Nem maradnál itt velem? – Könyörgően vizslat, a szája néha-néha megremeg. Egy másodpercre lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek. – Tu-tudom, hogy ez... Tudom, hogy nem kéne, de annyira félek, és...

– Jól van – egyezek bele, bár vonakodva. – Feküdj le!

Lassú mozdulatokkal húzódik a falhoz, maga alá gyűri a kispárnát, szipogva pislog felém. Az írisze csillog a sok sírástól.

Hezitálva heveredem le mellé, tisztában vagyok vele, nem szabadna az ágyában éjszakáznom. Most azonnal fel kellene pattanom, és visszamennem a saját szobámba. Nyilván nem visz rá a lélek, úgyhogy feltételezem, maradok.

– Farkasként szoktál futni? – hozza fel Noelle, mire felé döntöm a fejem.

– Igen. Úgy gyorsabb vagyok, és könnyebb is.

– Mit szoktál csinálni bikaként?

– Általában semmit. A tavrosin forma elég kényelmetlen, így míg van lehetőség másra, kerülöm. – Úgy éreztem, a beszélgetés segít neki, így folytatom. – Oroszlánként sem mászkálok szívesen, ráadásul repkedni sem szeretek. Egy madár annyira... könnyű célpontnak tűnik. A kígyóval és a farkassal elvagyok.

– Milyen érzés átváltozni? Fájdalommal jár?

– Olyan... mintha zuhannál – válaszolom azon agyalva, miként értethetném meg vele. – Egyszer még fent vagy, aztán hirtelen meg lent, közben a tested megváltozik, szőr nő ki rajtad, és az valamennyire bizsergető. Mint, amikor hozzáér a bőrödhöz valakinek a haja. Szóval nem, nem jár fájdalommal.

– Azt hallottam – nyúlt egy újabb zsepiért, de legalább már nem hullatta a könnyeket –, hogy már újszülöttként is képesek vagytok átalakulni. Ez igaz?

– Igaz, de nem jellemző. Ugyanúgy meg kell tanulni, mint járni. Nem megy egyik percről a másikra.

– Te mivé változtál először? – kérdezősködik tovább, csokibarna pillantása szorosan engem kémlel, ami zavarttá tesz.

– Öhm – ráncolom a homlokom –, talán oroszlánná? Nem igazán tudom, csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban általában farkasként mászkáltam.

– Egyébként nincs bajom az állatokkal, kivéve a molylepkékkel, meg a rovarokkal, bogarakkal, békákkal, egerekkel...

– Hosszú a lista? – mosolyodom el önkéntelenül.

– Azt hiszem – szorítja össze a száját, majd nagy levegőt vesz. Kicsit ugyan szakaszosan, de már nyugodtabban. – Köszönöm, hogy elterelted a figyelmem.

– Nincs mit – pillantok a másik irányba inkább, mielőtt túl feltűnővé válik az ajkának stírölése. – Pihenj kicsit, itt maradok!

Noelle nem felel, viszont remegni sem remeg. A légzése is elcsitul, a zihálás abbamarad, hosszú percek múlva halk, egyenletes szuszogásra leszek figyelmes.

Azon kapom magam, hogy már megint a csókon agyalok. Erre Noelle közelsége sem segít rá, képtelen vagyok elfelejteni az ajkának érintését, és minden vele töltött perc egyre közelebb sodor valami visszafordíthatatlanhoz. Például odafordulok hozzá, és egyszerűen lesmárolom.

A kurva életbe! Az idegrendszerem kikészül ettől. Na, meg a gatyámban huncutkodó, csintalan kis ösztönlénytől is.

Mi rosszabb egy kanos tini álló farkánál? Egy bűntudatos, kanos tini álló farka.

Úgy érzem, azonnal menekülnöm kell, így amint meggyőződöm róla, hogy Noelle valóban alszik, kimért mozdulatokkal kelek fel. Nem hagyom itt végleg, de szükségem van egy pohár vízre és egy hideg zuhanyra. Remélhetőleg, addig nem riad fel.

Sietősen végzem el a dolgaim. A hideg víz ezúttal segít lecsillapodni, aztán átcaplatok a konyhába, és megiszok vagy három pohár csapvizet, hátha lenyugszik a lelkem, mielőtt visszamegyek Noelle-hez.

Már a folyosóról hallom a halk sírdogálást. Megforgatom a szemem, közben belém mar a bűntudat, amiért ott hagytam. Most minden bizonnyal azt gondolja, egy paraszt vagyok, aki képtelen betartani, amit ígér.

Rögtön orvosolom a problémát, és csatlakozom hozzá a szobájába. Amikor meglát elkámpicsorodottan mér végig, majd megtörölgeti az arcát egy zsebkendővel.

– Bocsi – mondom halkan. – Letusoltam, de most már itt vagyok.

– A-azt hittem, itt hagytál mégis – feküdt vissza a helyére. Megállás nélkül rágcsálja az ajkát, ebből leszűröm, hogy még mindig feszült.

– Nem, csak kellett egy zuhany – helyezkedem vissza mellé, mire Noelle újfent rázendít. A tenyerét az arca elé húzva kezd rázkódva bőgni.

Nem értem, mi történik, úgyhogy morcosan, de megragadom a karját, és magamhoz húzom. Ez kizökkenti őt a könnyhullatásból, ijedt tekintete engem fürkész.

– Mit csinálsz? – kérdi remegő hangon.

– Hajtsd ide a fejed! – paskolom meg a mellkasom. – Csimpaszkodj rám, aztán próbálj meg aludni.

– Nem szabadna – suttogja, azonban nem tiltakozik. Szinte érzem, hogy ő is akarja azt, amit valóban kurvára el kellene kerülni a józan eszem érdekében. De tulajdonképpen mindegy, talán egy kis ölelkezésből nem lehet nagyobb probléma egy merev pöcsnél. Azt meg kezdem megszokni.

Ötletem sincs, mi művelt velem ez a csaj, de akárhányszor meglátom, beugrik a szájának puhasága, alul meg majd' szétreped a gatyám. Undorító vagyok.

– Tudom, de nem baj – tárom ki a bal karom, hogy be tudja magát fészkelni mellém. – Na, gyere már, Méregzsák! Egyikünknek sem túl jó, ha egy percet sem alszunk, és ahogy elnézlek, engem sem hagynál. Úgyhogy bújj ide! Ez egy szigorúan testvéri ölelés! – teszem hozzá, mire bólint egy aprót.

Ennek ellenére hosszan bámul rám, pislogva méreget, de legalább addig sem zokog. Végül félősen leteszi a buksiját a vállamra. Igyekszik nem hozzám érni a többi részével, viszont így rohadt kényelmetlen, szóval mozdulok egyet. A testünk összesimul, bár a bőréből nem sokat érzek, hiszen kezeslábasban van. A keze a mellkasomra siklik, majd ökölbe szorítja. Szipog párat, mialatt elhelyezkedik, aztán végre nyugton marad. Ez idő alatt átgondolom a világ összes hányingert keltő dolgát, kezdve egy nagy adag, darabos lószarral. Nem válik be, ugyanúgy reagálok rá, akár fél órája. Csak reménykedni merek, hogy nem csúszik lejjebb a keze, esetleg veti át a lábát a csípőmön, ugyanis akkor kínos akadályba ütközik. Nem tudom, melyikünk fosna be jobban. Illetve azt sem, mennyire állná meg a helyét onnantól – vagy innentől – a szigorúan testvéri ölelés.

– Köszönöm – leheli hálásan, vékony hangon. Akár cincogásnak is mondhatnám, rögtön az ugrik be róla.

– Ne köszönd, csak aludj! – utasítom lágyan, majd én is lehunyom a szemem.