Elmélázva dobálom ki a bőröndből a szennyest. Amint elkészülök vele, sóhajtva felpakolom a könyveim a polcomra. Alig három órája értünk haza, de egészen eddig halogattam a kipakolást. Vagyis... a könyvem visszakérését.

Végül erőt veszek magamon, és idegesen ugyan, de bekopogtatok Waylenhez. Az ajtó nyílik, a szemöldöke pedig felszalad.

– A könyvemért jöttem – jelentem ki vonakodva, mire bólint egyet, azonban nem méltat egy büdös szóra sem.

A nyaralás utolsó napjai hasonló hangulatban teltek. Miután azon a bizonyos estén megcsókolt, teljesen megváltozott a „kapcsolatunk". Úgy kerüljük egymást, mint szarvasmarha a billogot. Akarom mondani, ő kerül engem. Nem mintha bánnám, amiért nem cseszeget közel három napja, de mégis ott motoszkál bennem, mit követhettem el, amiért ennyire ellenségessé vált. Talán szarul csókolok? Nem lenne meglepő, hiszen sosem csináltam még. Ő az első fiú, aki valaha hozzáért a szájával az enyémhez.

Megbeszéltük, nem fogjuk emlegetni, sőt, mi több; elfelejtjük. Azonban arra nem számítottam, hogy ennyire elutasítóvá válik. Konkrétan úgy viselkedik, mintha valami csúszómászó lennék. Rám se néz, ha nem muszáj. Tőmondatokkal kommunikál, vagy éppen azokkal sem. Úgyhogy a terveim a jó testvéri viszony kialakításával kapcsolatban mentek is a kukába.

Arról nem is beszélve, mennyire összetört azzal a kibaszott csókkal. Szó szerint buldózerrel romolta le a jól felépített falaim, áttört rajtuk, akár egy rohadt tank, és hiába tagadnám, ezáltal megtapasztaltam, milyen a gyengédség; milyen, amikor az érintés nem fájdalmas, hanem... csodálatos. Mert az volt. Nem fogok hazudni önmagamnak, tetszett, amit csináltunk, bármennyire is bűnösnek tűnik.

Persze tudom, ennek sosem lesz folytatása, ugyanis az a komoly huszonnégy órás jó hangulat Las Vegasban maradt az emlékekkel együtt. Nem számítok másra tőle, kizárólag néhány velős megjegyzésre. A napokban sikerült tökéletesítenie az igazi bunkóság megtestesítőjének szerepét, szóval nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy mi valaha kijöjjünk egymással. Pedig én megpróbáltam. A csók után el akartam neki mondani, hogy ő volt számomra az első, de faszkalap módjára elcsitított, így úgy döntöttem, kapja be. Megtartom magamnak.

– Tessék! – nyújtja felém a résen a regényt. Még az ajtót sem hajlandó kitárni.

– Kösz – veszem el tőle, és már menekülök is vissza a rejtekembe.

Unottan hordom a piszkos ruháim a fürdőbe, nincs túl jó hangulatom. Miután betuszkolom őket a kosárkába, a konyha felé veszem az irányt. Előkotrok egy üdítőt, mellé megszerzem a kedvenc gumicukrom. A savanyúra esküszöm, amitől kellően összefut az ember szájában a nyál, és brutálisan lehet tőle fintorogni.

– Ellie! – Apa balról rohan be. Felkapja a pultról a kulcsait, és a küszöbről fordul vissza. – Holnapután érkezünk, ne öljétek meg egymást! Cameront kitesszük Jacobnál, hazafelé felvesszük. Holnap jön a kertész délre.

– Ha szeret gutaütést kapni – rántom meg a vállam. – Majd kihívom a mentőket, ha napszúrást kap.

– Humoros – forgatja a szemét, aztán hadar tovább. – A személyzetet szabadságra küldtem, mára van kaja a hűtőben, holnap meg rendeljetek valamit. – Nagy elánnal tapogatja a zsebét, majd előránt két bankjegyet, és lehajítja a pultra. – Jó legyél, drágám! Riasszatok be éjszakára!

– Szia, apa! – intek oda neki, és már robognék is vissza a szobámba, ám megakad a szemem egy köteg levélen. A legfelsőn Waylen nevét látom meg, kézírással. Felvonom a szemöldököm, és úgy döntök, személyesen szállítom le neki, hátha véletlenül hangosan felolvassa, és kihallgathatom az ablakból. Mennyi is erre az esély? Valahol a nulla közelében, ja.

Felkullogok az emeletre, leteszem a nassolnivalóm az asztalomra, utána pedig ismét kopogtatok.

– Talán unatkozol? – nyílik ezúttal teljesen az ajtó, és meglátom a szigorú tekintetű Waylent.

– Jött egy leveled – tartom felé várakozva.

– Micsoda? – szalad rögtön mély ráncokba a homloka. – Nekem?

– A te neved szerepel rajta – lóbálom a levegőben, mire elveszi, és rögtön felbontja. A tekintete végigsiklik a sorokon, míg én összeszorított szájjal kukucskálok, hátha jut nekem is némi információmorzsa. Kíváncsi vagyok, basszus!

– Ez fura – emeli rám világoskék íriszét. – Fogalmam sincs, ki küldte ezt.

– Mi áll benne? – teszem fel a legizgalmasabb kérdést.

– Eljött az idő – mondja, miközben felém fordítja, így én is elolvashatom a macskakaparást.

– Férfi írta – állapítom meg. – Talán valami orvos, annyira rusnya.

– Talán valamelyik haverom szórakozik – motyogja elgondolkodva. – Nem tudom, senkinek sem emlegettem a pontos címet.

– Nincs más a borítékban? – vetem fel töprengve.

– Üres – fordítja a padló felé. – Na, mindegy, kösz. – Ezzel hátrál egyet, és az orromra csukja a bejáratot.

Sóhajtva vonulok vissza a kis barlangomba, hogy elmerüljek a Sims4 csodálatos világában. Órákig építgetem a házam, ezerszer megcsalom a férjem, aztán új játékot kezdek. A végére a gumicukrom is elfogy, ráadásul arra eszmélek, hogy sötét van odakint. Az órára lesve derül ki: már kilenc óra múlt.

A következő utam a konyhába vezet, ahol kihalászok a hűtőből némi maradékot, aztán helyben el is fogyasztom. Kivételesen lassan eszek, miközben nézelődök. Zavar a csend, ami rátelepedett a házra. Viszonylag félelmetesnek ítélem, még a hideg is kiráz, pedig nem hűlt le a levegő, hiába megy az összes klíma.

– Elmegyek futni – csendül fel Waylen nyugodt hangja, mire félelmemben ugrok egyet. – Jesszus, Méregzsák... – mormolja az orra alatt. – Egy óra múlva jövök.

Megemelem a hüvelykujjam, ugyanis a szám tele, éppen fuldokolok, így szó nehezen jönne ki a számon. Waylen megrázza a fejét, aztán ismét csend telepedik a helyiségre. Pár másodperc múlva elkapom, ahogy egy farkas csörtet ki a házból. Nem tudom, hogyan szokhatnám ezt meg, egy hónappal ezelőtt nem sok állat járkált ebben az ingatlanban.

Végül visszatérek a természetes élőhelyemre; a szobámba, átveszem a kezeslábasom, majd felkapom az aktuális olvasmányom. Már épp nyitnám ki a könyvet, amikor a telefonom rezegni kezd. Nagy elánnal keresem, ugyanis hallom, de nem látom. Amint rálelek az íróasztalon, konstatálom, apa hív.

– Szia, apa! Minden rendben van, életben vagyunk – magyarázom, mert előre tudom, csak ezért kereshet.

– Ennek örülök – nevet a vonal túloldalán, aztán megköszörüli a torkát. – Ellie... kaptok holnap egy kis társaságot.

– Miért mondod úgy, mintha személyesen az ördög tervezne bekopogtatni? – kérdem némileg félve. Mármint nem az ördögtől, az fixen elragad majd, inkább a váratlan látogatótól.

– Azért, mert számodra az tervez – sóhajt egy hatalmasat. – Ellie, Owen pár napig a nálunk fog lakni.

Forog velem a világ. Meg kell kapaszkodnom a székem háttámlájában, hiszen a szívem olyan vágtára kapcsol, hogy úgy érzem, menten összeesek. A víz lever, közben kiráz a hideg is, a szavak a torkomon akadnak.

Döbbenten bámulok egy szimpatikus pontot a falon. Nagyokat nyelve igyekszem úrrá lenni a feltörő hányingeren és pánikon. Közben azon rágódom, mégis hogy lehet képes erre az apám. Hogyan engedheti ide azt a férfit, akiről tudja, mit tett velem. Aztán emlékeztetem magam: apa sosem hitte el, amit a féltestvéréről mondtam, így nem is sejti, mekkora lelki traumát okoz nekem Owen felbukkanása.

Szakaszosan szívom be a levegőt. Túl hosszúra nyúlik a némaság, így sejtem, ideje lenne megszólalnom.

– Holnap jön? – nyögöm ki cérnavékony hangon. Már teljes testben remegek, a tarkóm bizsereg, a fejembe éles fájdalom hasít. Konkrétan  tényleg forog velem a világ, úgyhogy lerogyok a matracra, mielőtt elájulok.

– Igen, koradélután – közli semlegesen. – Ellie, megtennéd, hogy nem rendezel jelenetet, ha nem muszáj?

– Hogyne – súgom, de már alig győzöm visszatartani az érzéseim. – Jó éjt, apa!

A telefon kihullik az ujjaim közül, felhúzom a lábam, egészen a falhoz húzódom, nekivetem a hátam, és hagyom, hogy elhomályosítsa a látásom a könnyek fátyla. Átkarolom a lábam, az állam a térdkalácsomra támasztva ölelem magam, így próbálom visszafogni a folyamatos reszketést. Nem kegyelmez, a fogaim össze-összekoccannak, nem győzöm abbahagyni.

Már konkrét légzésgyakorlatot végzek, de nem jutok előrébb. Mélyen az ajkamba vájom a fogam, hátha a fizikai fájdalom valahogy átveszi az uralmat a lelkem dúló felett, ám nagyon úgy tűnik, nincsen ilyen szerencsém. A bennem húzódó mély seb sokkal mélyebb...

Ujjak fonódnak a torkomra. Kapálózom, sikoltozom, de nem segít senki. Teljesen rám ereszkedik, esélyem sincs menekülni, a súly ott tart a helyemen. Minden erőfeszítésem hiábavaló, sokkal erősebb nálam. Valami átlátszóval babrál, de nem sokáig, túl hamar látom meg azt, amit sosem akartam. Sikoly szökik fel belőlem, de zokogásba fullad.

A pillanatnyi emlékkép teljesen rám telepedik. Előre-hátra ringatózva, hangosan zokogva hagyom elszabadulni a káoszt. Sírok, mert fáj; sírok, mert senki sem hisz nekem; sírok, mert egyedül vagyok; sírok, mert képtelen vagyok abbahagyni.

A valóság teljesen elfakul, a képek a szemem előtt táncolnak. A tehetetlenség érzése szorítja a mellkasom, míg a szívem csatalóként vágtázik. Azt hiszem, meg fogok fulladni. Beszívom a levegőt, csakhogy nem sok jut el a tüdőmig. Tisztában vagyok vele, lélegzem, mégis mintha hurkot kötöttek volna a nyakamra, és az akasztásomra várnék a bitófa előtt. Már csak az maradt hátra, hogy meghúzzák a kart. Vajon hallani fogom a reccsenést? Észlelem, ahogy a lábam a semmiben kapálózik? Nem tudom, egyszerűen nem tudom, mi segíthetne, azonban egy dologban biztos vagyok: életem egyik legdurvább pánikrohama tört rám, és nem tudom, hogyan kerekedhetnék felül rajta.

Nem megy. Nem vagyok rá képes, így hagyom. Hagyom, hogy magával sodorjon.