Amikor teljesen kitárulkozik az ember valakinek, olykor megbánja. Egyelőre bennem csak a bűntudat keringett. Waylen nem röhögött a képembe, sőt, abszolút normálisan viselkedett, amikor elrebegtem neki az igazságot. Ennek ellenére rosszul éltem meg, hogy megtudta a „titkom". Nem kellett volna elmondanom neki, ám megtettem.

Utána nem forszírozta tovább a témát, amiért külön hálás voltam neki. Persze furcsának ítéltem a helyzetet, hiszen tényleg nem volt még rá példa, hogy valaki ne kérdőjelezze meg az állításaim, de mélyen, legbelül örültem ennek. Először az életemben úgy éreztem, végre meghallgat valaki, és ez... durva. Durva, mert annak ellenére, hogy nem indult túl kellemesen a kapcsolatunk, mégis megváltozott a véleményem Waylen Maddenről. Persze nem terveztem ennél is közelebb engedni magamhoz, se örök barátságot kötni vele, viszont hajlandó vagyok normálisabban viselkedni vele. Mondhatni, adnék neki egy esélyt arra, hogy kialakítsunk egy elfogadható, testvéri kapcsolatot.

Ebből adódóan történt az a megmagyarázhatatlan eset, hogy együtt kezdtünk bujkálni a hotelban. Lényegében a szüleink és Cameron elől menekültünk. Mindketten tudtuk, ez még gyanúsabbá tette az egészet, de azóta se jött meg a kedvünk végighallgatni a szörnyülködésüket.

Az ebédet kihagytuk, helyette kiszöktünk a pár utcával arrébb található hot dog árushoz. Közben Waylen ezer kérdéssel bombázott, én pedig megválaszoltam őket. Többnyire a suliról, ahova járni fogunk, illetve a szerelmes regényekről, amiket állandóan olvasok. Aztán áttértünk az apámra, majd én is érdeklődtem az anyja felől. Megtudtam, hogy Lauren, a többi hozzá hasonló pouliannal együtt vegetáriánus. Legalább Waylen azt állítja, nem találkozott még olyan madárvérűvel, aki vigyorogva ette volna a húst.

Megkockáztatom, egy nap erejéig sikerült megdöbbentően jól éreznem magam a társaságában. A srác nem is annyira borzalmas, mint amilyennek eleve hittem. De a löketet ehhez mindenképpen a folyosón lezajlott beszélgetésünk adta. Csak nem viselkedhetek bunkón vagy elutasítóan vele, miután ő az első személy, aki elhiszi az én igazságom. Legalábbis ma nem. A holnap már egy új nap, nem igaz?

– Hát, Méregzsák – ereszti le a kezében tartott könyvem Waylen –, ez a csávó itt nem igazán győz meg engem.

– Colleen Hoover írásai általában megosztóak – rántok vállat, majd odébbsöpröm a nyakamba lógó fejmosófejet. Talán nem a legjobb ötlet az emeletünkön található takarítóeszközöknek fenntartott helyen bujkálni, ám kellően csendes. Jók a fények, és a törölközőkből remek fotelt lehet építeni. Bár Waylen inkább nekidőlt az egyik polcnak, míg a hosszú lábát keresztbe vetette.

– De érted, elviszi a srác randizni a szomszéd csajt, ami király, bejönnek egymásnak, aztán kiderül, hogy a tanárja...fasza. És?! – csapja a könyvet maga mellé. – Mit dilemmáznak? Egy tanévet ki lehet bírni titokban, nem? Kicsit visszafogják magukat, aztán el van intézve!

– Te így csinálnád? – vonom fel a szemöldököm, ezzel én is félre teszem a saját olvasmányom.

– Ha megéri – feleli elgondolkodva –, akkor igen.

– Mitől éri meg?

– Nem tudom, ez szubjektív. Persze a helyzet kínos. De akár ők is bujkálhatnának az iskola takarítószertárában!

– És ha lebuknak? – faggatom tovább. – Az következményeket von maga után. Súlyosakat ráadásul.

– Valamit valamiért – vágja rá határozottan. – Mindenre van megoldás, csak meg kell keresni.

– Hát persze – mormolom, és már nyitnám a szám, hogy felhozzak egy érvet, azonban Waylen telefonjának csengése félbeszakít.

– Anya az – halássza elő a zsebéből. – Felvegyem?

– Hány óra van? – tapogatom a saját zsebem, hogy megnézzem a telefonomon.

– Fél nyolc – csodálkozik el Waylen. – Elszaladt az idő! Szerintem ezek indulnak arra a műsorra, szóval akár...

– Vedd fel! – utasítom. Amúgy sem marad idejük nekünk ugrani, különben elkésnek.

– Szia, anya! – szól bele Waylen, miután kihangosítja a készüléket, és leteszi közénk.

– Édesem, hol vagy? Noelle veled van? Kenneth halálra aggódja magát!

– Igen – válaszolja szűkszavúan.

– Hála az égnek! – fújja ki a levegőt Lauren. – Vele van – súgja alig hallhatóan, valószínűleg apának. – Remek, drágám, merre vagytok?

A fiú rám emeli világoskék íriszét, várakozóan pislog rám.

– Mondd az igazat! – tátogom.

– A takarító... helyiségben szerelmes regényeket olvasunk – nyögi ki Waylen, én meg a számra szorítom a kezem. Alig győzőm visszatartani a kacagást.

– Ez... ő... értem. – Lauren eléggé összezavarodhatott. – Rendben, akkor kijönnétek onnan esetleg? Itt állunk a szobátok előtt.

– Hogyne!

Waylen megszakítja a hívást, és már talpon is van. Én is felkászálódom, gyorsan visszapakolom a törcsiket a helyükre, majd felkapom a könyvem.

A srác megy előre, míg én követem őt. Lassan araszolunk kifelé, igyekszünk mosolyt erőszakolni az arcunkra. Először apa vesz észre, majd Lauren is. Az arcuk kifürkészhetetlen, azonban egyikük sem tűnik mérgesnek. A tekintetük a kezünkben tartott regényekre siklik, mire apa megcsóválja a fejét. Értetlenkedve bámulnak, de egyik sem kezd üvöltözni, ami elég érdekes. Talán várnak valamire? Itt a remek alkalom!

– Örülünk, hogy megvagytok! – sóhajt fel apa, amikor eléjük érünk. – Mi most elmegyünk, titeket meg vár a medence!

– Oké, megyünk – bólintok bizonytalanul. Még mindig semmi. Mi a franc?

– Érezzétek jól magatokat! – mosolyog Lauren, majd szeretetteljesen megsimogatja a fia karját. – Way, vigyázz Ellie-re és Camre, rendben? Ne keveredjetek bajba, ha lehetséges!

– Nem fogunk – mondja kimérten. Azt hiszem, ő sem vágja, miért nem harapták még le a fejünk.

– Rendben! – igazgatja meg Lauren a bokáig érő, lila estélyiét. – Mehetünk? – pillant apára.

– Persze! – mosolyodik el ő is, még egyszer végignéz a párosunkon, majd elindulnak a lift felé.

Egy darabig meglepetten figyeljük őket. Egészen addig, amíg be nem csukódik az integető Lauren előtt a lift ajtaja.

– Ez... fura volt? – állapítja meg Waylen, bár inkább kérdésnek hangzik.

– Határozottan.

Pár perc elteltével már a lakosztályban vagyunk. Cameron a kanapén tesped, meccset néz, a kezében popcorn, mellette egy üveg Pepsi.

– Cam – szólítom meg –, nem adtad le a drótot apának?

– Nem – motyogja, de ide se les. – Úgy döntöttem, nem cseszek ki veletek.

– Hogyhogy? – veszi át a faggató szerepét Waylen.

– Apa annyit kért a PS5-ért, hogy adjak információt – töm egy adag kukoricát a szájába, és úgy folytatja. – Ő megkapta a nagy semmit, én megkapom a PS-t, és ti sem utáltok meg. Jó fej vagyok, nem?

– Igazán szólhattál volna! – mordulok rá. – Akkor nem bujkáltunk volna egész áldott nap!

– Legalább volt időtök smárolni – hajít ide egy szem popcornt, ám azóta sem néz felénk, szorosan a képernyőre tapad a pillantása.

– Csodás! – forgatja rosszallóan kék szemét a mellettem álló. – Akkor indulhatunk ahhoz a kicseszett medencéhez?

– Én nem megyek! – veti oda a szavakat az öcsém. – Menjetek, romantikázzatok nyugodtan. Nekem nincs kedvem nézni, ahogy ledugod a nővérem torkán a nyelved.

– Te tényleg nem érted, hogy nincs köztünk semmi? – fakadok ki rögvest.

– Persze, biztosan azért bujkáltatok egész nap, Ellie – kuncog fel Cameron. – Tényleg maradok, menjetek!

– Tudod mit? Higgy, amit akarsz! – Mély levegőt veszek, majd hátat fordítok, és berobogok a szobába. Lecserélem a farmerem egy szintén hosszú, rugalmasabb nadrágra. Magamhoz ölelem a könyvem, ugyanis azt tervezem folytatni odafent, aztán kimasírozok a bejárat elé.

Waylen hamar elkészül. Amikor mellém lép, mindössze egy sötétszürke fürdőgatyát visel, ami az izmos combja közepéig ér. Felül semmit, így tökéletes rálátásom nyílik a kidolgozott mellkasára és vállára, ahova egy fürdőlepedőt terített. Önkéntelenül tűnődöm el rajta; a fickó idősebbnek tűnik a koránál. Inkább elfordulok, mielőtt feltűnne neki, hogy megbámultam, és már nyitom is az ajtót.

Lifttel közelítjük meg a szálloda tetejét. Amint felérünk, egy világos folyosóra lépünk ki. Onnan egy kétszárnyú, fotocellás ajtó vezet a kültérre. A nap már lemenőben van, lágy sugaraival teríti be a növényekkel díszített teraszt, melynek közepén ott terül el a kék vízű medence. A víztömeg két oldalán napozóágyak kaptak helyet, míg a terület bal oldalán körkörösen padokat tettek le.

Nevetés hangja csapja meg a fülem. Csodálkozva meredek az ott összegyűlt kisebb csoportra. Azt hittem, egyedül leszünk, hiszen apa azt mondta, kibérelte a medencét.

– Ezek mit keresnek itt? – húzódok automatikusan közelebb Waylenhez.

– Nem tudom, kérdezzük meg! – Meg sem várja a beleegyezésem, átszeli a területet, és odaáll a padokon kacagó emberek mögé. Lesütött szemmel követem, majd szégyenlősen megtorpanok mellette.

Négy értetlenkedő szempár szegeződik ránk. A szorongás rögtön belém költözik a velem szemben terpeszkedő nagyjából velünk egyidős srác kaján vigyorától. Zöld írisze kíváncsi méreget, mire a szívem ugrik egyet. Nem, nem az izgatottságtól, amiért valószínűleg bejövök neki.

– Császtok! – köszönti őket Waylen. – Ti... mit csináltok itt?

– Belógtunk – mosolyog rá az egyik a két lány közül, aztán a füle mögé simítja vörös tincseit.

– Úgy tűnt, nem jön senki ide – fészkelődik a vörös melletti pasas. Ő látszik a legidősebbnek, biztosan húsz felé tippelném a sűrű borostája végett. Esetleg a füléig érő, szőkésbarna haja öregíti. Nem tudom eldönteni.

– Hát itt vagyunk.

– Esetleg maradhatunk? – hozza fel a szőke csajszi. – Nem fogunk zavarni. Épp üvegezni készültünk – emel egy kiürült sörösüveget a levegőbe. – Csatlakozzatok!

– A nevem Ethan – veszi át a szót a fekete hajú, kreolbőrű fickó, a negyedik muskétás. – Ő itt Nash – mutat a borostásra. – A két liba pedig Olive és Sophia. – A vörös elmosolyodik a neve hallatára, míg a szőke a háta mögé löki a fonatát.

– Aha, én Waylen vagyok, ő meg Noelle. – Bátortalanul intek oda, egyáltalán nem tetszik a szituáció.

– Na üljetek le! – paskolja meg maga mellett a padot Nash.

– Én kihagyom, köszi – jelentem ki halkan, és már rohanok is a legtávolabbi napozóágyig. Ott leheveredek, az orrom elé tartom a könyvem, aztán tudomást sem véve a kisebb csapataról, olvasni kezdek. Waylen érezze csak jól magát, engem aztán nem érdekel, csak nekem ne kelljen részt vennem ebben a csodálatosnak ígérkező mulatságban. Az üvegezésből csak gond van, nekem meg nincs rá szükségem, köszönöm szépen.

Kis idő elteltével sandítok oldalra. A mostohatestvérem valóban beállt hozzájuk játszani. Hangosan vihognak, bennem meg rögtön felmegy a pumpa. Nem értem, miért érzem magam ennyire kellemetlenül, és igazán azt sem, miért lettem egyből ideges. Attól még, hogy én antiszociális seggfej vagyok, Waylennek nem kell annak lennie. Mégis zavar, amiért velük nevetgél, és nem... velem. Mi a francért akadok fent ezen? Igen, jól elvoltunk ma, csak néhányszor szólalkoztunk össze, de ez még nem jelenti azt, hogy innentől csak velem kellene foglalkoznia. Ideje tudatosítanom magamban, mielőtt felrobbanok.

Talán túl feltűnően szuggerálom őket, ugyanis hirtelen az összes tekintet rám siklik. Sebesen kapom vissza a sajátom a sorokra, mire hangos nevetés hangzik fel. Nagyot nyelve csúszok lejjebb az ágyon, a fogam az alsó ajkamba vájom. A szégyen eluralkodik bennem. Nem csináltam semmit, mégis rajtam kacagnak...

Talán tévedtem Waylennel kapcsolatban. Valóban egy kibaszott nagy faszfej. 

○•○•○

Sziasztok!
Jelentem, a kövi fejezetben lesz némi izgalom! :)
Köszönöm mindenkinek, aki velem tart!