A napot a hotel konditermében indítom. Valamivel le kell vezessem a tegnap esti stresszt, és valahogy a futás mindig segít ebben. Ezúttal emberi alakomban teszem, itt egyébként is meglepődnének, ha farkasként használnám a gépet meg nem is tudnám.

Az este Noelle végül lecsillapodott. Én persze megint takaríthattam utána, ám nem vettem zokon. Addig sem nekem kellett vigasztalni, elvégezte helyettem az öccse.

Amikor összetört a szappantartó, Cameronnal rendesen beszartunk, ugyanis utána baljós csend állt be. Komolyan azt hittük, a bolond csaj felvagdossa az ereit. Nem véletlenül rontottam be, azért mégsem hagyhatom, hogy egy vita miatt baja essen.

Ebből és a tegnap esti Cameronnal való társalgásunkból fakadóan, még mindig rág belül a bizonytalanság. A kis srác nem győzhető meg. Hiába próbáltam a lelkére beszélni, miután Noelle elaludt, nem jutottam vele egyről a kettőre. Ezáltal óvintézkedésként a földön ágyaztam meg magamnak arra a kemény öt-hat órára. Most pedig itt vagyok, és lassan negyven perce megállás nélkül rohanok.

Kifújom a levegőt, a szívem vágtázik a mellkasomban, majd leállítom a futópadot. Iszom egy korty vizet, aztán megtörlöm a homlokom a pólóm aljával. Felkapom a telefonom, amiről a kedvenc Nirvana számaim szólnak, és már sietek is a lift felé. Igaz, még korán van, viszont taktikát kell egyeztetnem Noelle-lel. Ha Cam beszélni kezd a szüleinknek, abból rohadt nagy baj lesz, így okosan kell eljárnunk.

Hamar felérek a megfelelő emeletre, aztán egyből a fürdőbe megyek. Beállok a kádba, letusolok. Az egész három perc alatt megvan hajmosással együtt. Nem pazarlom tovább az időm, a derekam köré csavarom a törölközőt, és halkan benyitok a lányhoz. Előtte hátrasandítok Cameron felé, de szerencsére horkol. Még véletlenül sem szeretnék problémát ebből a kurva kombinálásból. Nem azért megyek be egy szál faszban a szobába, mert dugni készülök, mindössze egy barom vagyok, és elfelejtettem a zuhany előtt összeszedni a gönceim. Az izzadtságtól csepegő undormányba mégsem bújhatok bele. Akkor kezdhetném előlről a komolyan háromperces rituálét.

Behajtom az ajtót, nehogy gond legyen, aztán Noelle-t kezdem kémlelni. A takarót magához ölelve szuszog, a vállig érő haja szétterül a párnán. Az ablakon beszökő kora reggeli nap megvilágítja a szeplőit.

Sosem értettem, hogy lehet világosban aludni, de őt nem zavarja a természetes fény. Békésen alszik, egyáltalán nem csapkod vagy hangoskodik, ahogy a kis srác mondta tegnapelőtt. Elmerengek rajta még egy darabig: megfigyelem a lágy vonásait, az apró orrát, telt ajkát. Az ujjait, amikkel a takarót markolja, a nyakának ívét, állának vékony vonalát, majd a tekintetem a fenekére siklik.

Kitágult szemmel fordulok el. Mi a retkes picsát művelek?

Inkább át sem gondolom, helyette felkapom a gatyám, egy kék pólót meg valami farmert, amit a bőröndből túrok elő. Ezután futólag a mobilomra pillantok, és felcsatolom az órám, hogy ne kelljen állandóan elővenni, ha tudni akarom, mennyi az idő. Immáron nyolc óra, reggeli pedig tízig van, így leülök Noelle mellé az ágyra, és felé nyújtom a kezem. Fel akarok kelteni, ám ötletem sincs, hogyan illene. Csak nem simogathatom, az fura lenne.

A böködés mellett döntök, így megnyomkodom a pofiját. Összerezzen tőle, egy fintor jelenik meg az arcán. Amíg nyitogatja a szemét, hogy rájöjjön, mi támadta meg, azon morfondírozom, milyen puha a bőre. Mint valami kisbabának. Nem mintha sokat látnék belőlük. Általában a lányoknak, akikkel közelebb kerültünk egymáshoz, húsz kiló alapozó volt a fejükön, úgyhogy igencsak érdekesnek találom Noelle-t. Ő nem az a sminkelős típus, ahogy észrevettem. Habár nincs is rá szüksége; szép arca és tiszta bőre van. Sokan irigykedhetnek rá, főleg a pattanásokkal küzdők.

– Hagyjál – mormolja álmos hangon.

– Nem lehet – sóhajtok fel. – Meg kell beszéljük, mit tegyünk.

– Fánk... fánkot – motyogja, mire felvonom a szemöldököm. Most ez nincs magánál vagy mi van?

– Méregzsák! – csipkedem meg gyengéden az arcát, akár egy ovisnak tenné a nagymamája. A lány felriad, bágyadtan emeli meg a fejét.

– Mi van? – nyöszörgi szenvedve. Fel sem fogja, hogyan ébresztettem.

– Fánkokról dumáltál az előbb – nevetek fel visszafogottan. – Éhes vagy?

– Hm – gördült a hátára, fáradtan pislog a plafon felé. – Igen.

– Remek! Akkor mit szólnál hozzá, ha eljátszanánk ma reggelinél, hogy mennyire jóban vagyunk?

– Aztán összeveszhetünk az utolsó fánkon – pillant felém.

– Nem vagyok oda a fánkokért – húzom a szám, bár nekem aztán mindegy. – De legyen, vesszünk össze rajta.

– Nem kéne megvárni, Cam mit lép?

– Az nem számít – csóválom a fejem. – Úgy kell intézni a dolgokat, hogy akkor se fogjanak gyanút, ha Cameron beszélni kezd. Tehát hülyeségnek gondolják.

– Rendben – megy bele, majd rám sandít –, de máskor ne nyúlj az arcomhoz, mert kicsavarom az ujjad a helyéről, Madden!

○•○•○

– Noelle, nem kóstolod meg ezt az ízletes omlettet? – kérdezem tőle teljes átéléssel. Felém fordítja barna íriszét, az ajkára csodálatos mosoly húzódik. Olyan, mintha azt kérdeztem volna, elvigyem-e a könyvesboltba egy tucat könyvet vásárolni.

– De, persze! – csicsergi szokatlanul kedves hangon.

– Hozzak neked?

– Megköszönném, Waylen! – érinti meg futólag a vállam. – Köszönöm szépen! Ez nagyon kedves tőled!

A kis közjátékunkra kínos csend borul az asztalra. Kenneth szája előtt áll meg a villa, míg anya nagyra tágult szemmel pislog felénk. Cameron felnéz a mobiljából, drámai fintor ül ki az ábrázatára. Igaz, eddig még nem mondott semmit, azonban bármikor megteheti.

Anyára villantok egy vigyort, aki némi fáziskéséssel viszonozza, majd hozok a svédasztalról egy kis omlettet és egy darab fánkot. Noelle elé teszem a tojást, míg a fánkot kettőnk közé.

– Jó étvágyat! – bólogatok nagyokat. Totál idiótának érzem magam.

– Köszönöm! – hálálkodik, és már kapja is fel az evőeszközt. Bekap egy falatot, egy másodpercre lehunyja a szemét. – Hát ez... elképesztően finom! Még szerencse, hogy felhívtad a figyelmem erre a különlegességre!

Kenneth megköszörüli a torkát.

– Ellie, minden rendben?

– Persze, apa! – emeli meg a kávéját, kortyol egyet, majd felszúr a villára egy adag omlettet. – Kérsz te is?

– Én is azt eszek, Noelle – közli vele az apja. Kemény küzdelmet vívok magammal, hogy ne törjön ki belőlem a kacagás.

– Tudom, csak vicceltem! – kuncog fel aranyosan, aztán ismét nekem szenteli a figyelmét. – Ez tényleg elképesztő! – sóhajtozik. – Hogy jöttél rá, hogy ennyire zamatos ez a finomság?

– A számba vettem – mosolygok rá büszkén. Egy pillanatra megremeg a szája széle, már majdnem grimaszba torkollik az a kiváló mosoly, de végül sikerül uralkodnia az igazi érzésein.

– Csodálatos vagy! – nyögi ki.

– Na jó, Ellie, Way, drogoztatok? – hajol előrébb Kenneth. Aggodalmasan vizslatja a párosunk. Nem elég, hogy ennyire jól elcsevegünk, még egymás mellé is ültünk.

– Micsoda? – reagálom le a leggyorsabban. – Nem.

– Dehogyis! – rázza a fejét Noelle is. – Csak beszélgetünk.

– Elég furán – teszi hozzá halkan anya.

Noelle-lel egy leheletnyi időre összeér a tekintetünk. Meglököm az asztal alatt a lábammal az övét. Ezzel jelzem, hogy eljött az ideje a fánkos balhénak. Lassan nyúlok az édesség felé, így marad ideje neki is reagálni. Már majdnem rámarkolok a kerek cukorbombára, mikor a csaj rácsap a kézfejemre.

– Mégis mit művelsz? – esek neki felháborodást tettetve, de igazából nevetni támad kedvem.

– Azt majd én megeszem! – húzza magához.

– Az az utolsó fánk! – förmedek rá, és visszaszerzem. Noelle homloka mély ráncokba szalad, majd elkapja a fánkot, és rögvest beleharap.

– Ezt neked, faszfej! – dumál teli szájjal, közben vigyorog.

– Ti nem vagytok normálisak – szólal meg Cameron. – Mi a szart műveltek?

– Reggelizünk – kapok be egy falat ételt, majd iszok a narancslevemből. – Miért?

– Most komolyan – ragadja magához a szót ismét Kenneth –, tényleg bevettetek valamit? Mondjátok el, hogy időben segítséget szerezhessünk!

– Minden oké, apa – nyugtatja Noelle.

– Kételkedem benne – rázza a fejét csodálkozva a férfi, aztán anyára les, aki vállat ránt. – Mindegy. Ma este elmegyünk egy előadásra. Mivel ti nem akartatok jönni, így lefoglaltuk nektek arra az időre a tetőtéri medencét. Ne fojtsátok egymást vízbe, ha van erre mód! Vetted az adást, Noelle?

– Hogyne, apa. Kár, hogy ott sem leszek!

– Már hogy ne lennél ott? Szerinted viccből fizettem hatszáz dollárt pár óra pancsolásért? Magam kísérlek fel, ha nem mész!

Akkora seggfej ez a csávó!

Iszonyat nehezen rejtem el az ellenérzéseim, mégis valahogy sikerül. Például hevesen kortyoltam az italom, addig sem tudok fintorogni.

– Apa! Pontosan tudod, hogy nem veszek fürdőruhát!

– Akkor csak menj oda a fiúkkal – válik viszonylag esdeklővé a hangja. – Könyörgöm, kicsim! Nem ülhetsz egész nap a szobában!

– Oké, velük megyek! – Méltatlankodva ejti ki a szavakat, egyértelműen már most utálja a kényszeres programot.

Ezután csend telepszik ránk, és befejezzük a reggelit. Már épp a liftben állunk, felfelé tartva, amikor Kenneth Cameron felé biccent. A srác kiszáll vele és anyával az ő emeletükön. Mindketten sejtjük, ez tulajdonképpen mit is jelent, úgyhogy elgondolkodva közelítjük meg a szobánkat.

– Rohadtul nincs kedvem ehhez a nevetséges vitához – torpan meg Noelle még a folyosón, és nekidől a sötét színekben pompázó falnak.

– Szerinted elhiszi neki az apád? – kérdezem tőle töprengve. Hiába, közel egy hónap alatt nem különösebben ismertem meg a fickót.

– Előbb hisz neki, mint nekem – morogja a padlószőnyeget fixírozva.

– De miért?

– Mert... mert... tök mindegy.

– Nem mondanád el? – emelem a plafon felé egy szemem. – Múltkor is arról beszéltél, hogy hitetlen hazugnak mondanak. Miért? – Célzottan rákérdezek, hiszen kíváncsi vagyok, mióta Kenneth beszélt nekem a lányáról a gömbben.

– Nem rád tartozik!

– És ha azt mondom, hogy hiszek neked? – fontom össze a karom, miközben az arcát méregetem.

– Miért tennéd?

– Megfigyeltelek! – közlöm vele az igazságot.

– Valóban, Madden?

– Ja, Méregzsák – rántok vállat. – Kezdjük ott, hogy elfutottál előlem, amikor kígyóként láttál. Teljesen kiborultál, aztán képes vagy kiülni egy strandra nyakig felöltözve. Ehhez hozzájön a viselkedésed, ami kurvára tartózkodó. Fosol a pasiktól, ez egyértelmű. Amikor taknyoltál egy baszott nagyot pár nappal ezelőtt, ismét kiborultál, és szerintem nem az esés okozott neked akkora lelki traumát, hanem az a három pasi, akik körbeálltak, hogy felsegítsenek. Ne is beszéljünk a pánikrohamodról a buli után – bökök felé, ezzel erősítem meg a véleményem.

– Jól van – tárja szét a karját megadóan. – És, ha így van?

– Akkor így van – jelentem ki semlegesen. – Szóval miért nem hisznek neked? Ki tette ezt veled?

– Egy olyan fidius, aki közel áll a családunkhoz – suttogja lesütött szemmel.

– Mennyire közel? – terelgetem a társalgást, hátha még ma válaszokra lelek.

– Részesedése van apa cégében, ugyanis... közel állnak egymáshoz.

– Egy fidiussal? Azt hittem, azért utálsz annyira, mert eleve utálja a családod az alakváltókat. Az apádat meg valami lázadónak gondoltam.

– Dehogy, semmi ilyesmi – motyogja elhalóan. – Apa szülei elváltak. Az anyja, a nagymamám újraházasodott, egy fidiushoz ment hozzá.

– Nehogy azt mondd nekem, hogy a nagyapád...

– Nem – vág a szavamba. – A nagyinak és Clark bácsinak született egy fia. Ő sokkal fiatalabb apánál, a harmincas évei elején van. Lényegében féltestvérek. Talán innen hozta az apám a mintát – emeli meg a karját, majd hagyja visszaesni az oldala mellé. Ezzel akar Kenneth és anya házasságára utalni, azt hiszem.

– Tehát a nagybátyádról van szó? Ő tette?

– Igen – emeli rám csokibarna íriszét. – Ő tette. 

○•○•○

Sziasztok! 
Nekem eddig ez az egyik kedvenc fejezetem. Kicsit felszabadulnak a karakterek a hülyéskedésben. :) 
Köszönöm mindenkinek, aki követi a történetet, hálás vagyok érte! <3