Az iskolában mindig is bírtam a sztorikat, amiknek ilyen vége lett.

Ilyen egy tökéletes befejezés, nem? Billy reggel elment az iskolába. Nagyon jó napja volt.

Aztán meghalt. Itt a vége.

Nem hagy lógva. Minden szál gondosan el van varrva.

Kivéve, persze az én esetemben nem így történt.

Talán most azt gondolod, hogy Ó, Magnus, nem is haltál meg igazából. Különben nem tudnád éppen narrálni ezt a történetet. Csak közel voltál hozzá. Aztán valamilyen csoda folytán megmenekültél, bla, bla, bla.

Nem. Tényleg meghaltam. Száz százalékig: megroncsolódott belek, létfontosságú szervek megégve, fej belevágva egy fagyott folyóba egy tizenötméteres zuhanás után, a testemben lévő összes csont eltörve, tüdők jeges vízzel megtelve.

Az orvosi kifejezés erre a halott.

Jé, Magnus, milyen érzés volt?

Fájt. De nagyon. Köszi, hogy kérdezed.

Álmodni kezdtem, ami elég fura volt - nem csak azért, mert halott voltam, hanem azért is, mert soha nem szoktam álmodni. Sok ember vitatkozott már velem emiatt. Azt mondták, hogy mindenki szokott álmodni, csak van, aki nem emlékszik rá. De én megmondom, hogy mindig is úgy aludtam, mint ha hulla lennék. Ameddig meg nem haltam. Akkor úgy álmodtam, akárcsak egy normális ember.

A Blue Hills-ben túráztam anyával. Körülbelül tíz éves lehettem. Egy meleg nyári nap volt, hűvös szellő fújdogált a fenyőfák között. A Kistónál megálltunk kacsázni. Nekem hármat sikerült ugratni, anyának pedig négyet. Mindig ő nyert. Ez egyikünket se érdekelte. Ilyenkor mindig nevetett és megölelt, ami nekem tökéletesen elég volt.

Nehéz elmondani, hogy milyen is volt ő. Ahhoz, hogy igazán megértsd Natalie Chase-t, találkoznod kellett vele.Mindig azzal viccelődött, hogy a lélekállata Csingiling a Pán Péterből. Ha el tudod képzelni Csingilinget harmincvalahány évesen, mínusz szárnyak, flanel ingben, farmerben és Dr. Martens bakancsban, akkor elég közeli képed van arról, hogy hogyan nézett ki. Vékony nő volt, finom vonásokkal, rövid, szőke, tépett hajjal és levélzöld szemekkel, amikben humor csillogott. Mindig, amikor mesét olvasott nekem, én az orrán lévő szeplőket fürkésztem és próbáltam őket megszámolni.

Sugárzott belőle a boldogság. Szerette az életet. A lelkesedése fertőző volt. Ő volt a legkedvesebb legrugalmasabb ember, akit valaha is ismertem ... egészen a halála előtti hetekig. Együtt álltunk a tó mellett. Vett egy nagy levegőt, belélegezve a fenyőtűk illatát.

- Ezen a helyen találkoztam először apáddal - mondta - egy olyan nyári napon, akárcsak ez.

Ez a megjegyzése meglepett. Nagyon ritkán beszélt az apámról. Soha nem találkoztam vele, még csak képeket se láttam róla. Ez talán furán hangzik, de anya nem csinált nagy ügyet a kapcsolatukból, így én se.

Úgy tartotta, hogy az apám nem hagyott el minket; csak továbblépett. Anya nem volt elkeseredett. Kedves emlékei voltak a rövid együtt töltött időkről. A kapcsolatuk vége után jött rá, hogy terhes, méghozzá velem és a fellegekben járt a hírtől. Azóta csak kettesben voltunk. Senki másra nem volt szükségünk.

- A tónál találkoztál vele? - kérdeztem - Jó volt kacsázásban? Felnevetett.

- Ó, de még mennyire! Mérföldekkel lekörözött kacsázásban. Az első napunk ... tökéletes volt. Vagyis, egy dolgot leszámítva - közel vont magához és homlokon puszilt - akkor még nem voltál ott nekem tökmag.

Oké, igen. Az anyám úgy hívott, hogy tökmag. Nevess csak nyugodtan. Ahogy egyre idősebb lettem, kezdtem gáznak találni a dolgot, de ez még akkor volt, amikor még élt. Most bármit megadnék azért, hogy újra hallhassam, ahogy tökmagnak szólít.

- Milyen volt az apukám? - kérdeztem. Idegennek hangzott azt mondani, hogy az apukám. Hogyan lehet valaki a te apukád, hogyha nem is találkoztatok?

- Mi történt vele? Anya kitárta karjait a napfényben.

- Ezért hoztalak ide Magnus. Hát nem érzed? Itt van körülöttünk mindenhol.

Nem tudtam, hogy mire gondol. Általában nem beszélt metaforákban. Anyám olyan szó szerinti és földhözragadt volt, amennyire egy embernek az lehetséges.

Felborzolta a hajamat.

- Gyere. Versenyezzünk a partig!

Az álmom megváltozott. Randolph könyvtárában álltam. Az előttem lévő asztalon egy általam soha nem látott személy heverészett. Ujjaival az előtte összegyűjtött régi térképeken sétálgatott.

- Érdekes egy választás volt a halál, Magnus. Az ember elvigyorodott. A ruhái újnak tűntek, frissen a boltból: világítóan fehér tornacipők, farmer és Red Sox mezben. Dús haja a piros, a barna és a sárga keverékének színében pompázott, amolyan csak-most-keltem-ki-az-ágyból-de-jól-áll módon belőve. Arca meglepően helyes volt. Simán elmehetett volna reklámozni az After Shave-et valamilyen férfi magazinba, de hegei elrontották a tökéletességét. Égésnyomok haladtak végig az orrán és az arccsontjain, akárcsak a Holdfelszínén az ütésvonalak. A szája körül hegek sorakoztak - talán beforrt piercing lyukak. De miért lenne valakinek ennyi szájpiercingje?

Nem voltam benne biztos, hogy mit is kéne kérdeznem egy hegekkel borított hallucinációtól, de mivel anya szavai még mindig ott csengtek a füleimben, megkérdeztem:

- Te lennél az apám?

A hallucináció felvonta a szemöldökeit. Majd hátravágott fejjel nevetni kezdett.

- Ó, kezdelek megkedvelni! Jót fogunk együtt szórakozni. Nem, Magnus Chase, nem én vagyok az apád, de mindenképpen a te oldaladon állok. Ujjait a Red Sox logó alá vezette a mezén.

- Hamarosan találkozni fogsz a fiammal. Addig is adok egy kis tanácsot: ne higgy a látszatnak. Ne bízz a bajtársaid szándékaiban. Ó, és - előrelendült, majd megragadta a csuklómat - add át üdvözletemet a Mindenek Atyjának.

Megpróbált kihúzni a kezem vasmarkából. Az álom ismét megváltozott. Hirtelen a hideg és szürke ködben repültem.

- Ne ficánkolj már! - mondta egy női hang.

A csuklómba az a bizonyos lány kapaszkodott, akit a hídnál láttam. Ködös lován vágtatott az égen, engem vonszolva maga mellett, mint valami szemeteszsákot. Lángoló lándzsája a hátára volt szíjazva. Páncélinge szürkén csillogott. Még jobban szorítani kezdett.

- Talán le akarsz zuhanni a Szakadékba?

Erős érzésem támadt, hogy nem csak viccelődik velem. Lenéztem, de nem láttam semmit - csak a végtelen szürkeséget. Úgy döntöttem, hogy nem akarok leesni.

Megpróbáltam beszélni, de nem sikerült. Erőtlenül megráztam a fejem.

- Akkor nem mocorogj! - parancsolt rám.

Sisakja alól kiszökött néhány fekete tincs zöld fejkendője alól. Szemei akár a vörösfenyő kérge.

- Ne érd el, hogy megbánjam ezt - mondta.

Minden elhomályosult.

Zihálva tértem magamhoz, a testem minden izma riadókészültségben.

A hasamhoz kaptam, arra számítva, hogy egy égett lyukat találok a beleim helyén. De sem égett aszfaltot, se semmilyen fájdalmat nem éreztem. A furcsa kard eltűnt. A ruháim teljesen normálisan néztek ki - nem voltak vizesek és nem volt rajtuk egy égésnyom se.

Jobban belegondolva túlságosan is normálisan néztek ki. A ruha, amit hetekig hordtam - az egyetlen pár farmerom, a több rétegnyi pólóm és a kabátom - nem voltak büdösek. Úgy néztek ki, mintha kimosták, megszárították és visszaadták volna rám őket ameddig nem voltam magamnál, ami egy eléggé nyugtalanító gondolat volt. Még egy kis meleg, citrom illat is áradt belőlük, ami arra emlékeztetett, amikor még anya mosta a ruháimat. A cipőim teljesen újnak néztek ki, mintha csak most túrtam volna ki őket a Marathon Sports mögüli kukákból.

Még durvább: én is tiszta voltam. A kezeim nem voltak koszosak. A bőröm, mintha frissen súrolták volna. Beletúrtam a hajmab és se gubancokat, se szemétdarabokat nem találtam benne.

Lassan talpra álltam. Egy karcolás se volt rajtam. Úgy éreztem, akár egy mérföldet is tudnék futni. Belélegeztem a kéményfüst és a közeledő vihar illatát. Kis híján felnevettem megkönynebbülésemben. Valahogyan túléltem!

Kivéve ... hogy ez lehetetlen.

Hol is vagyok?

Fokozatosan kitágultak az érzékeim. Egy fényűző városháza bejárati udvarán álltam, ahhoz hasonló, mint amilyeneket Beacon Hill negyedben láthatsz - nyolc emeletnyi fehér mészkő és szürke márvány. A duplaszárnyú ajtó vaspántos, nehéz és sötét fából készült. Mindkettő közepén egy életnagyságú farksafej kopogtató díszelgett.

Farkasok ... ennyi elég volt ahhoz, hogy már utáljam ezt a helyet.

Megfordultam, hogy megkeressem az utcára vezető kijáratot. Semmi ilyesmi nem volt, csak egy öt méteres, fehér mészkőfal, ami körülvette az egész udvart. Hogy lehet, hogy nincsen kijárat?

Nem láttam túl a falon, de az biztos, hogy még Bostonban voltam. Felismertem néhányat a környező épületek közül. A távolban ott magaslottak a Downtown Crossing tornyai. Valószínűleg a Bacon Street-en voltam, pont szemben a Common parkkal. De mégis hogyan kerültem ide?

Az udvar egyik sarkában egy magas nyírfa állt. Arra gondoltam, hogy ha megmásznám át tudnék jutni a falon, de a legalacsonyabban lévő ágai is túl magasan voltak. Akkor jöttem rá, hogy a fa teli van levelekkel, ami elvileg lehetetlen télen. Nem csak az: a levelei úgy csillogtak, mintha valaki bekente volna őket huszonnégy karátos arannyal.

A fa mellet egy bronz tábla volt a falon. Addig nem is figyeltem fel rá, mivel a legtöbb bostoni épületen díszelgett pár történelmi emléktábla, de most közelebbről is szemügyre vettem. A felirat két nyelven is szerepelt. Az egyiken felismertem a skandináv ábécé néhány betűjét. A másik angolul volt:

ÜDVÖZÖLJÜK A GLASIR LIGETBEN.

NINCS KÉRELEMBENYÚJTÁS.

NINCS ELMÁSZKÁLÁS.

SZÁLLODAI SZÁLLÍTÁSOKHOZ:

KÉRJÜK HASZNÁLJÁK A NIFLHEIM BEJÁRATOT.

Oké ... asszem elértem a mai furcsaság limitemet. Ki kellett jutnom innen. Át kellett jutnom a falon, megtudnom, hogy mi történt Blitz-el és Hearth-al - és talán Randolph nagybácsival, ha elég nagylelkűnek érzem magam - aztán esetleg keresni egy fuvart Guatemaláig. Elegem volt ebből a városból.

Ekkor egy nagy morajlással bevágódott a duplaszárnyú ajtó. Vakító arany fény árasztva ki.

Egy termetes férfi lépett elő. Tipiku szállodai kísérő ruhát viselt: kalap, fehér kesztyűk és sötétzöld zakó, a hajtókájára hímzett HV betűkkel, de nem létezett, hogy ez a fickó tényleg egy szállodai kísérő. Szemölcsös arcát hamu borította. Szakálla gondozatlan. Vérbenforgó szemei gyilkos hajlamokat tükröztek és egy kétélű balta lógott az oldalán. A névtábláján a következő volt olvasható: HUNDING, SZÁSZORSZÁG, ÉRTÉKES CSAPATTAG I. SZ. 749-TŐL

- E-e-elnézést - hebegtem - én csak ... ő, rossz házszám. A férfi felmordult. Közelebbcsoszogott hozzám és megszagolt. Olaj és égett hús szaga volt.

- Rossz házszám? Nem hiszem. Bejelentkezel.

- Öhm ... tessék?

- Hallott vagy, nem? - mondta.

- Kövess. Megmutatom merre találod a regisztrációs pultot.