Most biztos azt gondoljátok, Hűha Magnus... ez elég nagy hülyeség volt.

Köszi. Megvannak a pillanataim.

Általában nem szoktam lángfalakba sétálgatni. De valamiért úgy éreztem, hogy nem fog tudni nekem ártani. Tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de eddig még nem ájultam be. A hőség sem volt annyira vészes, annak ellenére, hogy az aszfalt salakká olvadt a lábaim alatt.

A szélsőséges hőmérsékletek soha nem zavartak igazán. Nem tudom miért. Néhány ember abszurd módon hajlékony. Vannak akik tudják mozgatni a füleiket. Én tudok kint aludni télen, anélkül, hogy halálra fagynék és gyufákat tartani a kezem alá, úgy, hogy nem éget meg. Nyertem már pár fogadást ezekkel a hajléktalan szállóban, de soha nem gondoltam volna a toleranciámra, mint valami különlegesre ... varázslatosra. Még egyáltalán nem feszegettem a határit.

Átsétáltam a tűzfüggönyön és fejbevágtam Surt-ot a rozsdás kardommal. Mert hát, tudjátok, mindig próbálom megtartani az ígéreteimet.

Úgy tűnt, hogy a penge nem nagyon tett benne kárt, de a kavargó lángok abbamaradtak. Surt csak nézett rám egy jó másodpercig, teljesen lesokkolva. Aztán gyomorszájon vágott.

Ütöttek már meg azelőtt, de nem egy tüzes, nehéz súlycsoportú, aki a A Fekete néven futott.

Összegörnyedtem. A látásom elhomályosult és megháromszorozódott. Amikor újra tudtam fókuszálni, térden voltam, előttem egy pocsolyányi aludt tej, pulyka és keksz gőzölgött az aszfalton.

Surt simán lefejezhetett volna a tüzes kardjával, de szerintem úgy gondolta, hogy nem érek annyit. Fel-alá sétálgatott előttem, erősen cöccögve.

-Gyenge - mondta - Egy ártatlan kis fiúcska. Add át nekem a pengét a saját szabad akaratodból, Vanir-ivadék /Vanir: az istenek két nagy csoportjából az egyik, akiket a egészséggel, termékenységgel, bölcsességgel és a jövő látásának képességével kapcsolják össze/ . Ígérem, gyors halált halsz.

Vanir-ivadék?

Sok jó beszólást ismerek, de ezt még egyszer se hallottam.

A rozsdás kard még mindig a kezemben volt. Éreztem a pulzusomat a fémen, mintha maga a kardnak is verni kezdett volna a szíve. Végigterjedve a pengén, egészen a füleimig egy halk kümmögés hallatszott, mint amikor beindul az autó motorja.

Újjá tudod tenni, mondta nekem Randolph.

Már majdnem elhittem, hogy a régi fegyver felizott, mintha éledezne. Bár nem elég gyorsan. Surt úgy bordán rúgott, hogy teljesen kiterültem.

Mozdulatlan feküdtem a hátamon a füstös téli eget nézve. Surt biztos elég erősen rúgott meg ahhoz, hogy halálközeli hallucinációim legyenek. Harminc méterrel felettem egy páncélos lányt láttam, ahogy ködlovának hátán körözött a csatát nézve. Kezében egy lándzsát tartott, tiszta fényből. Páncélinge ezüstösen csillogott. Fején acélsisak díszelgett, alatta zöld fejkendővel, leginkább egy középkori lovagra hasonlított. Az arca gyönyörű volt, de zord. Szemeink összetalálkoztak egy pillanatra.

Ha igazi vagy, gondoltam, segíts.

Erre köddé vált.

-A kard - követelte Surt, obszidián arcával fenyegetően fölém hajolva - Jobban megérné, ha magadtól adnád oda, de ha muszáj, a halott ujjaid közül fogom kivenni.

A távolban szirénák harsogtak. Csodálkoztam, hogy még semmilyen sürgősségi csapat nem érkezett meg a helyszínre. Aztán eszembe jutott a két másik nagy robbanás Bostonban. Azok is Surt művei lennének? Vagy hozott magával néhány tüzes barátot?

A híd szélénél Hearth feltápászkodott. Néhány öntudatlan járókelő mozgolódni kezdett. Sehol sem láttam Randolph-ot vagy Blitz-t. Remélhetőleg mostanra már kikerültek a veszélyből.

Ha még egy kicsit le tudnám foglalni Tüzes Csávót, talán a többi ember is el tudna menekülni.

Valamilyen csoda folytán sikerült felállnom.

Ránéztem a kardra és ... ja, tuti, hogy hallucináltam.

A rozsdás szemét helyett egy igazi kardot tartottam a kezemben. A bőrmarkolat

kényelmesen illeszkedett a tenyerembe. A kardgomb, egy sima csiszolt-acél ovális, segített kiegyensúlyozni a kétélű, hetven centis pengét. A végén egy kicsit le volt kerekítve, így alkalmasabb volt vágásra, mint szúrásra. A penge közepét egy széles sávban viking rúnák díszítették - olyanok, mint amilyeneket Randolph irodájában láttam. A szürke egy világosabb árnyalatában csillogtak, mintha a fegyver kovácsolása közben kerültek volna oda.

A kardo mostmár biztos, hogy hümmögött, mint egy emberi hang miközben a megfelelő hangmagasságot keresi.

Surt hátrált egy lépésnyit. Tűzpiros szemei idegesen csillogtak.

-Nem tudod, hogy mit tartasz a kezei között fiú. Nem fog elég sokáig ahhoz, hogy rájöjj.

Meglendítette handzsárját (görbe kard).

Semmi tapasztalatom nem volt a kardforgatásban, hacsak nem számít A herceg menyasszonyának huszonhatszori újrsanézése kiskoromban. Surt simán kettéhasíthatott volna, de a kardomnak más tervei voltak.

Tartottál már egy búgócsigát az ujjaid hegyén? Érzed ahogy a saját erejéből mozog, minden irányba kibillenve. Na a kard pont ilyen volt. Magától előrelendült, ezzel blokkolva Surt tüzes pengéjét. Aztán nagy ívben megpördült, magával rántva a karomat és belevágott Surt jobblábába.

A Fekete felordított. A combján lévő seb felizzott, ezzel felgyújtva nadrágját. A vére úgy sercegett és világított, mitn egy lávafolyam egyenesen a vulkánból. Tüzes kardja szertefoszlott.

Még mielőtt felépülhettett volna, a kardom ismét mozgásba lendült és keresztülvágott az arcán. Surt egy üvöltéssel hátratántorodott, kezeivel az orrát takarva.

Balról valaki felsikoltott - a kétgyerkes anyuka.

Hearth segíteni próbált a kicsik babakocsiból való kivételében, ami már füstölgött és olvadozott.

-Hearth! - kiáltottam, mielőtt eszembe jutott, hogy semmi haszna.

Mivel Surt még mindig nem szedte össze magát, odasántikáltam Hearth-hoz és a híd aljába mutattam.

-Menj! Vidd ki innen a gyerekeket!

Tökéletesen le tudta olvasni a számról mondandómat, de nem nagyon tetszett neki. Határozottan megrázta a fejét, felemelve az egyik babát.

A másik gyereket már az anyuka szorította magához.

-Menjetek innen - mondtam neki - A barátom majd segít nektek.

Az anyának nem kellett kétszer mondani. Hearth még egyszer utoljára rám nézett: Ez nem egy jó ötlet. Aztán a nő után ment, a gyerek sírva rázkódott a kezében.

A többi ártatlan ember továbbra is a hídon ragadt: az autóikba szorult sofőrök, kábultan bolyongó gyalogosok, gőzölgő ruhákban és pirosra égett bőrrel. A szirénák egyre közelebbről szóltak, de nem hiszem, hogy a rendőrök sokat tudnának segíteni, ha Surt további tüzes viharokat meg hasonlókat csinál.

-Fiú! - a Fekete úgy beszélt, mintha közben sziruppal gargalizálna.

Elvette kezeit az arca elől és megláttam, hogy eddig miért takargatta. Az önmagát irányító kardom levágta az orrát. Olvadt vér folyt végig az arcán, sercenő cseppekben érkezve a talajra. A nadrágja teljesen elégett, így egyszál, lángnyelvekkel tarkított, boxerben állt előttem. Így, levágott orral teljesen úgy nézett ki, mint Cucu Malac ördögi verziója.

-Túl sokáig tűrtelek meg - gargalizálta.

-Én is pont ugyanezt gondoltam rólad - felemeltem a kardot - Ezt akarod? Akkor gyere és vedd el!

Visszagondolva, ilyet mondani elég nagy hülyeség volt.

Felettem, ismét észrevettem a furcsa szürke jelenséget - egy lány lóháton, ahogy keselyűként köröz fölöttünk és figyel.

Surt lehajolt és puszta kézzel kivájt egy nagy darabot az aszfaltból. Egy izzó gömböt formált belőle, majd teljes erőből felém hajította, akárcsak egy gyors labdát.

Mégegy sport amiben nem vagyok jó: baseball. Meglendítettem a kardot, annak reményében, hogy el tudom vele hárítani a golyót, de elhibáztam. Az aszfalt ágyúgolyó gyomorszájon talált, beágyazva magát a húsomba, égetve, széttépve és pusztítva.

Nem kaptam levegőt. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy éreztem ahogy minden egyes sejtem egymás után robban fel.

Ezt leszámítva egy furcsa nyugalom uralkodott el rajtam: meg fogok halni. Innen már nincs visszaút. Egy részem azt gondolta, Minden szuper. Nem nagy dolog.

A látásom elhomályosult. A kard hümmögött és megbökdöste a kezemet, de alig éreztem a karjaimat.

Surt végigmért, megcsúfult arcán mosoly játszott.

A kard kell neki, mondtam magamnak. Semmiképpen nem kaparinthatja meg. Ha én meghalok, akkor őt is viszem magammal.

Erőtlenül felemeltem szabad kezem. Megvillantottam neki egy olyan gesztust, amihez nem kell ismerni a jelnyelvet, hogy megértsd.

Felüvöltve megindult.

Amint odaért hozzám, a kardom felugrott és átszúrta. Utolsó erőmmel megragadtam és a lendületét kihasználva mindketten átrepültünk a korlát felett.

-Ne! - próbálkozott kiszabadulni, fellángolva, rugdosódva és kapálózva, de nem engedtem el, ahogy a Charles folyó felé zuhantunk. A kardom még mindig keresztülszúrva benne, a saját szerveim még mindig égtek az olvadt kátránytól. Az ég néha bevillant a látótermbe. Megpillantottam a ködös jelenséget - a lovas lány felém vágtatva közeledett, a kezeit kinyújtotta.

BOOM! Belevágódtam a vízbe.

Aztán meghaltam. Vége.