A családi kastély szar.

Ó, persze, ti nem ezt gondolnátok. Meglátnátok a masszív hatemeletes barnakövet a tetőn lévő vízköpőkkel, az ólomüveg ablakokat, a márvány feljárót és minden más blah, blah, blah, itt-gazdag-emberek-laknak részletekkel és elgondolkoznátok, hogy ugyan miért alszom én az utcán.

Két szó: Randolph nagybácsi.

Ez az ő háza volt. Mint a legidősebb fiúgyermek, ő örökölte a nagyszüleimtől, akik még azelőtt meghaltak, hogy megszülettem volna. Soha nem tudtam sokat a családi szappanoperáról, de mindig is sok feszültség volt a három gyerek között: Randolph, Frederick és anya. A Nagy Hálaadási Vita után soha többet nem látogattunk el az ősi családi családi fészekbe. A mi lakásunk nagyjából fél kilométerre volt innen, de olyan messzinek tűnt mintha Randolph a Marson élne.

Anyám mindig megemlítette ha elhaladtunk a barnakő mellett. Úgy mutatott a villára, mintha egy veszélyes hegycsúcs lenne. Látod azt ott? Messziről kerüld el.

Miután az utcára kerültem sokszor megesett, hogy errefelé sétáltam este. Amikor benéztem az ablakon, kivilágított vitrineket láttam teli antik kardokkal és fejszékkel, hátborzongató sisakokat maszkokkal, ahogy engem bámulnak a falról, az emeleti ablakokban pedig szobrok sziluettjei derengtek, mint valami megkövesedett kísértetek.

Többször is megfordult a fejemben a betörés, hogy egy kicsit körbenézzek, de azt soha nem kíséreltem meg, hogy bekopogok az ajtón. Hello, Randolph nagybácsi, tudom, hogy utáltad az anyámat és már vagy tíz éve nem találkoztunk; tudom, hogy jobban érdekel a rozsdás régi gyűjteményed, mint a családod, de van rá esély, hogy a szuper házadban éljek és a maradék kenyérhéjaidat egyem?

Kösz, inkább nem. Szívesebben eszem egynapos falafelt az étkezdékből.

Mégis ... Arra gondoltam, hogy elég egyszerű lenne betörni, körülnézni és megnézni, hogy találok-e választ arra, hogy mi folyik itt. És ha már itt vagyok, lehet, hogy lesz néhány dolog amit zsebre tehetek.

Sajnálom, ha ezzel megsértettem az értékrendeteket arról, hogy mi a jó és mi a rossz.

Várjunk csak. Nem, mégse sajnálom.

Nem lopok csak úgy, random emberektől. Olyan utálatos faszkalapokat választok, akiknek már így is több jutott, mint amennyit megérdemelnek. Ha az új BMW-det vezetgeted és, leparkolod a mozgássérült parkolóhelyre engedély nélkül, akkor, igen, semmi gondom nincs azzal, hogy feltöröm az ablakod és elveszem az aprót a pohártartódból. Vagy ha sétálsz ki a Barneys-ből, a táskád teli selyemzsebkendőkkel és annyira lefoglal a telefonálás, hogy mindenkit fellöksz aki szembe jön veled, akkor én ott leszek neked, készen arra, hogy kiszedjem a zsebedből a pénztárcád.

Én egy bíró vagyok, egy zsűri és egy tolvaj. És amennyire utálatos lehet egy faszkalap, rájöttem, hogy Randolph bácsinál nagyobbat nem is találhattam volna.

A ház a Commonwealth sugárútra nézett. Körbementem a költői Public Alley 429. névre hallgató terület hátuljához. Randolph parkolóhelye üres volt. Lépcsők vezettek a bejáratig. Ha volt biztonsági rendszer, akkor nem tudtam észrevenni. Az ajtó egy szimpla retesszel volt lezárva, mégcsak egy csavar se volt benne. Gyerünk már Randolph. Legalább legyen benne egy kis kihívás.

Két perccel később már bent voltam.

A konyhában kiszolgáltam magam egy kis szeletelt pulykával, meg müzlivel és tejjel. Semmi jele falafelnek. A francba. Most pont szívesen ettem volna egy keveset, de találtam csokit, amit gyorsan el is raktam a kabátzsebembe későbbre. (A csokit ki kell élvezni, nem pedig bezabálni.) Ezek után megindultam az emeletre a mahagóni bútorok, keleti szőnyegek, a z olaj festmények, a márvány padló és a kristály csillárok mauzóleumába ... Ez egyenesen zavarba ejtő. Mégis ki él így?

Hat évesen még nem tudtam megmondani hogy milyen drága volt itt minden, de az általános benyomásom erről a helyről ugyanaz volt: komor, nyomasztó, hátborzongató. Nehéz volt elképzelni, hogy anya itt nőtt fel. Érthető, hogy miért szeretett annyira a szabadban lenni.

Az Allston-ban található lakásunk egy társasházban volt, egy koreai BBQ étterem felett. Elég hangulatos volt, de anya sohasem szeretett bent lenni. Mindig azt mondta, hogy az ő igazi otthona Blue Hills-ben (Kék Hegyekben) van. Sokat túráztunk arrafelé, időjárástól függetlenül - friss levegő, falak és plafon nélkül, nincs társaság, csak a kacsák, libák és a mókusok.

Ahhoz képest ez a ház olyan volt, mint egy börtön. Ahogy ott álltam egyedül az előcsarnokban, a szőr is felállt a hátamon.

Felmentem a következő emeletre. A könyvtárnak citromos tisztítószer és bőr illata volt, épp ahogy emlékeztem. Az egyik fal mentén húzódott egy vitrin teli Randolph rozsdás viking sisakjaival és fejszéivel. Anya egyszer azt mondta, hogy Randolph történelmet tanított a Harvardon, ameddig egy botrány miatt ki nem rúgták. Nem mesélte el a részleteket, de az biztos, hogy a csávó egy címeres pöcs volt.

Magnus, te okosabb vagy, mint bármelyik nagybátyád, mondta egyszer anya. A jegyeiddel simán bekerülnél a Harvardra.

Ez akkor volt, amikor még élt, én még jártam iskolába és a jövőm többől állt, mint, hogy honnan fogok legközelebb ételt szerezni.

Randolph irodájának egyik sarkában egy nagy sziklahasáb volt, mint valami sírkő, az elejébe pedig kifinomult, vörös, kacskaringós minták voltak vésve. A közepére egy vicsorgó szörny volt rajzolva - talán egy oroszlán vagy egy farkas.

Megborzongtam. Inkább ne is gondoljunk a farkasokra.

Megközelítettem Randolph íróasztalát. Abban reménykedtem, hogy majd találok egy számítógépet vagy egy jegyzettömböt valamilyen hasznos információval - bármit ami meg tudta volna magyarázni, hogy miért kerestek engem. Ehelyett az egész asztalt beborították a pergamenek, amik olyan sárgák és vékonyak voltak, mint a hagymahéj. Úgy néztek ki , mintha egy középkori gyerek rajzolta volna őket, tanulmányi célokra: egy tengerpart halvány vázlatai, különböző pontok megjelölve olyan betűkkel, amiket nem ismertem. A tetejükön, mint valami papírnehezék, egy bőrerszény volt.

Elakadt a lélegzetem. Ezt az erszényt felismertem. Kioldottam a zsinórt és megragadtam az egyik dominót ... csakhogy ez nem egy dominó volt. A hatéves énem azt hitte, hogy ez az amivel Annabeth és én játszottunk. Az évek alatt ez az emlék megerősítette magát. De pontok helyett, ezek a kövek piros szimbólumokkal voltak teli festve.

Az, amit a kezemben fogtam, leginkább egy faágra vagy egy deformált F-re hasonlított:

A szívem zakatolt. Nem voltam benne biztos,hogy miért. Lehet, hogy mégse volt olyan jó ötlet ide jönni. Úgy éreztem a falak egyre közelednek egymáshoz. A nagy kövön lévő szörny úgy nézett ki, mintha rám vicsorogna, körvonalai vörösen csillogtak, akárcsak a friss vér.

Odamentem az ablakhoz. Arra gondoltam, segíthet, ha kicsit kifelé nézek. A sugárút közepén terült el a Commonwealth Mall (Nemzetközösségi Sétány) - egy csíknyi, hóval borított liget. A csupasz fák fehér karácsonyi díszekkel voltak telepakolva. Az út végén, vaskerítéssel bekerítve állt Leif Erikson szobra, egyik kezével a szemét árnyékolta. Leif úgy nézett a Charlesgate felüljáró felé, mintha azt mondaná, Nézzenek oda, felfedeztem egy autópályát!

Anya és én sokat viccelődtünk Leif-fel. A páncélja nem igazán tartozott a legszebbek közé: egy rövid szoknya és egy mellvért, ami úgy nézett ki, mint egy viking melltartó.

Fogalmam se volt, hogy mégis miért van ez a szobor Boston közepén, de arra következtettem, hogy Randolph nagybácsi nem véletlenül nőtt fel a vikingek felé való érdeklődéssel. Itt élte le az egész életét. Biztos minden nap nézte Leif-et az ablakból. Talán gyerekként Randolph azt gondolta, Ha felnövök, majd vikingeket szeretnék tanulmányozni. A fémmelltartós emberek olyan menők!

A tekintetem a szobor aljához sodródott. Valaki állt ott ... és engem nézett.

Ismeritek azt az érzést, amikor valakit nem a megszokott környezetükben láttok és beletelik néhány másodpercbe, mire rájöttök, hogy ki az? Leif Erikson árnyékában állt egy magas, sápadt férfi, fekete bőrdzsekiben, fekete motoros nadrágban és hegyesorrú bakancsban. Rövid, tüskés haja /tudod az a spiky hairstyle/ annyira szőke volt, hogy már inkább fehérnek mondanám. Az egyetlen színes dolog rajta egy piros-fehér sál volt a nyaka köré tekerve, ami úgy omlott le a válláról, mint valami olvasztott cukormáz. /i loveee hiiim <3/

Ha nem tudtam volna, hogy ki ő, azt hittem volna, hogy éppen egy anime karaktert cosplayezik. De tudtam, hogy ki ő. Hearth, az én hajléktalan haverom és 'anyám'.

Egyszerre volt kicsit hátborzongató és sértő. Meglátott az utcán és követett engem? Nem volt szükségem egy tündérkeresztanyára, aki leskelődik utánam és vigyáz rám.

Kitárt karokkal néztem rá: Mit keresel itt?

Hearth úgy csinált, mintha kiszakítana valamit a tölcsért formázó kezéből és elhajítaná. Két évnyi vele töltött idő után, egész jó lettem a jelnyelv olvasásában.

Azt mondta GYERE KI!

Nem tűnt riasztónak, de nála ezt nehéz volt megmondani. Soha nem mutatta ki az érzelmeit. Akárhányszor együtt voltunk, nagyrészt csak nézett rám azokkal a halványszürke szemeivel, mintha arra várna, hogy felrobbanjak.

Értékes másodperceket vesztegettem el azzal, hogy próbáltam rájönni, mégis mire gondolt és miért van itt, amikor a Copley Square-en kéne lennie.

Megint mutogatni kezdett: mindkét kezét két ujjal előre mutatva, kétszer fel és le mozgatva. Siess.

-Miért? - mondtam ki hangosan.

Mögöttem megszólalt egy mély hang:

-Helló, Magnus.

Majdnem kiugrottam az ablakon. A könyvtár ajtajában állt egy hordóhasú férfi, gondosan vágott, fehér szakállal és rövid, ősz hajjal. Bézs kasmírkabátot viselt fekete gyapjúöltönye felett. Kesztyűs kezeiben egy csiszolt fa sétapálcát tartott, a vasmarkolatánál fogva. Amikor legutoljára láttam, még fekete volt a haja, de a hangját felismertem.

-Randolph.

Egy milliméternyire lehajtotta a fejét.

-Milyen kellemes meglepetés. Örülök, hogy itt vagy - nem hangzott se meglepettnek, se boldognak - Nincs sok időnk.

Az étel és a tej felkavarodott a gyomromban.

-S-sok időnk ... mielőtt?

Összevonta a szemöldökét. Összeráncolta az orrát, mintha valami kellemetlen szagot érezne.

-Ma leszel tizenhat éves, nem? El fognak jönni érted, hogy megöljenek.