Megjegyeztem új barátaimnak, hogy allergiás vagyok a feldarabolása. Ők csak nevettek és továbbtereltek a harci aréna felé. Ezért nem szeretek új barátokat szerezni.

A küzdőtér olyan hatalmas volt, alig tudtam feldolgozni amit láttam.

A régi szép időkben, amikor még utcagyerek voltam, nyaranta gyakran aludtam háztetőkön. Fentről látni lehetett az egész várost, a Fenway parktól egészen a Bunker-hegyig. Valhalla csatatere nagyobb volt. Majdnem tízkilométernyi érdekes helyet kínált a halálra, mindezt a hotel területén, akárcsak egy átlagos belső udvar.

Négyoldalról az épület falai határolták - fehér márvány, aranykorlátos erkélyekkel tarkítva, néhányról zászlók lógtak, volt amelyiket pajzsokkal vagy katapultokkal díszítettek. A felsőbb emeletek mintha beleolvadtak volna az ég homályos ragyogásába, olyan makulátlan fehéren, mint a fluoreszkáló fény.

A csatatér közepén néhány sziklás hegy derengett. Foltokban erdő borította be a tájat. A pálya szélei leginkább lankás mezőkből álltak és egy olyan széles folyó kígyózott át rajta, mint a Charles. A folyópartot számos falu szegélyezte, talán azok számára, akik a városi hadviselést részesítették előnyben.

A mezőt körülölelő falak több száz ajtóján keresztül egész zászlóaljnyi harcosok özönlöttek be, fegyvereik és páncéljaik megcsillantak az erős napfényben. Néhány az einherjar közül teljes páncélzatot viselt, akárcsak a középkori lovagok. Mások páncélinget, térdnadrágot vagy katonai bakancsot öltöttek magukra. Voltak akik terepmintás szerkóban villogtak AK-47-esekkel a kezükben. Az egyik srác egyszál fecskében feszített. A bőrét kékre festette és nem volna nála más, csak egy baseball ütő. Mellkasán a következő volt olvasható: GYERE RÁM, TESÓ.

- Alulöltözöttnek érzem magam - mondtam. X megropogtatta az ujjait.

- A páncél nem nyer csatákat. Sem a fegyverek.

Neki könnyű volt mondani, nagyobb volt néhány szuverén nemzetnél. Halfborn Gunderson szintén a minimalizmus híve volt. A macskanadrágján kívül mindent levett magáról, habár egy ördögi kinézetű kétpengéjű fejsze nála maradt. Halfborn mellett bárki más eltörpült volna, viszont X mellett állva még ő is kisgyereknek tűnt... nagy szakállal, kockahassal és egy fejszével.

T.J. felerősített szuronyát a puskájára.

- Magnus, ha jobbat akarsz az alapfelszerelésnél, akkor meg kell szerezned vagy el kell cserélned. A szállodai fegyvertárak elfogadnak vörös aranyat, de egyébiránt cserekereskedelmi alapon működnek.

- Te is így szerezted a puskádat?

- Dehogy, ezzel haltam meg. Nagyon ritkán sütöm el. Nem igazán hatnak a golyók az einherjarokra. Látod azokat a srácokat a gépkarabélyokkal? Csupán villogás és hangoskodás az egész. Ők a legveszélytelenebb emberek az arénában. De ez a szurony? Ez csontacél, apám ajándéka volt. A csontacél remekül működik.

- Csontacél.

- Bizony, majd beletanulsz.

A kardot tartó kezem máris izzadni kezdett. A pajzsom túlságosan is gyengének érződött.

- Szóval melyik csapatok ellen harcolunk?

Halfborn vállon veregetett.

- Mindegyikük ellen! A vikingek kis csapatokban harcolnak, barátom. Mi vagyunk a pajzs bátyáid.

- És a pajzs nővéred - tette hozzá Mallory - Bár néhányunk csak pajzs idióták.

Halfborn ignorálta.

- Csak maradj mellettünk, Magnus, és akkor... hát, akkor sem leszel rendben. Elég hamar meg fognak ölni. De akkor is inkább maradj mellettünk. Belegázolunk a csata kellős közepébe és lemészárolunk akit csak tudunk!

- Ez a terved?

Halfborn oldalrabillentette a fejét.

- Miért lenne tervem?

- Ó, néha azért szokott lenni - szólt közbe T.J. - Szerdánként ostrom szokott lenni. Az kicsit komplikáltabb. Csütörtökönként pedig kihozzák a sárkányokat is.

Mallory kivonta a kardját és tőrt ragadott.

- Ma "mindent szabad" küzdelem lesz. Imádom a keddet.

Többezer erkélyről egyszerre harsant fel a kürtsző és az einherjarok csatába indultak.

Addig a reggelig soha nem értettem igazán a vérfürdő kifejezést. Pár percen belül szó szerint csúszkáltunk a cuccban.

Épphogy betettük a lábunkat a csatatérre, máris egy fejsze repült felém a semmiből, egyenesen a pajzsomba. Egy centin múlott csak, hogy nem a karomba állt bele.

Mallory felkiáltott és támadóm irányába hajította a kését. A fejszedobáló mellkasába fúródott, aki nevetve hullott térdre.

- Szép volt! - mondta, majd holtan rogyott össze.

Halfborn megállás nélkül csörtetett végig az ellenségen. Egymás után nyisszantva le a fejeket és a végtagokat, mígnem úgy nézett ki, mint aki paintballozott kizárólag piros festékkel. Egyszerre volt undorító és elborzasztó. És a legtaszítóbb az egészben? Az einherjar úgy kezelte az egészet, mint valami játékot. Vidáman öltek. Úgy haltak meg, mintha csak a karakterüket szedték volna le Call of Duty-ban. Soha nem szerettem azt a játékot.

- Ajj, mekkora szívás - motyogta egy srác miközben a mellkasából kiálló nyilakat tanulmányozta.

- Majd holnap visszakapod, Trixie! - kiáltotta egy másik, mielőtt oldalra dőlt volna, lándzsával a hasában.

T.J. az Északiak indulóját énekelte, szúrt és támadásokat hárított a szuronyával. X egymás után döngölte a földbe a közeledő csapatokat. Már tucatnyi nyíl állt ki a hátából (úgy nézett ki, mint egy tarajos sül), de nem zavartatt magát. Akárhányszor célt talált az ökle egy einherji kétdimenzióssá vált.

Ami engem illet, rettegésben botladoztam mellettük, felemelt pajzzsal, a kardomat magam mögött vonszolva.

Értesültem arról, hogy itt nem halt meg senki maradandóan, mégis nehezemre esett elhinni. Csomó harcos akart megölni éles és szúrós tárgyakkal. Én pedig nem akartam meghalni.

Sikerült kivédenem egy kardcsapást. Elhárítottam egy lándzsát a pajzsommal. Nyílt lehetőségem lett volna leszúrni egy lányt, de nem tudtam rávenni magam.

Hiba volt. A fejszéje belevágott a combomba. A hirtelen fájdalom egészen a nyakamig felfutott.

Mallory leszúrta a lányt.

- Gyerünk, Chase, mozgás! Egy idő után hozzászoksz a fájdalomhoz.

- Csodás - grimaszoltam.

T.J. átdöfte a szuronyát egy középkori mellvértjét.

- Szerezzük meg azt a dombot! - mutatott a közeli magaslatra a fák melett.

- Miért? - kiáltottam.

- Mert egy domb!

- Imádja megszerezni a dombokat - morogta Mallory - ez amolyan polgárháborús dolog.

Átverekedtük magunkat a csatán, a magaslat felé. Még mindig fájt a combom, de a vérzés már elállt. Ez normális?

T.J. felemelte a puskáját.

- Előre! - üvöltötte el magát, pont mielőtt egy dárda felnyársalta hátulról.

- T.J.! - kiáltottam. Rámnézett, gyengén elmosolyodott, majd arccal előre a sárba dőlt.

- Menj a Freyjába! - káromkodott Mallory - Gyere, zöldfülű.

Karon ragadott és elkezdett magával húzni. Mégtöbb dárda suhant el felettünk.

- Ti minden nap ezt csináljátok? - fakadtam ki.

- Nem. Ahogy mondtuk, csütörtökön sárkányok vannak.

- De-

- Hé, Babváros, az egésznek a lényege, hogy hozzászokj a csata szörnyűségeihez. Azt gondolod, hogy ez rossz? Várd ki amíg tényleg harcolnunk kell, ha majd eljön a Ragnarök.

- Miért én vagy Babváros? T.J. is bostoni. Miért nem ő Babváros?

- Mert T.J. valamivel kevésbé idegesítő.

Elértük az erdő szélét. X és Halfborn hátulról fedeztek minket, lelassítva a minket üldöző sereget. Igen, mostmár egy egész sereg volt az ellenség. Minden látótávon belüli, eddig szétszóródott csapat felhagyott az egymás közötti verekedéssel és minket vettek célba.Néhányan rám mutogattak. Valaki a nevemen szólított, nem kifejezetten barátságos módon.

- Na igen, kiszúrtak maguknak - sóhajtott fel Mallory - Amikor azt mondtam, hogy végig akarom nézni, ahogy feldarabolnak, nem arra gondoltam, hogy melletted állva. Ez van.

Majdnem megkérdeztem miért mindenki engem akart megölni. De leesett. Új voltam. Persze, hogy a többi einherjar összeáll ellenem és a többi újonccal szemben. Lars Ahlstrom máris fej nélkül maradt. Dede talán már karok nélkül rohangál a csatamezőn. A harcedzett einherjar olyan fájdalmassá és elrettentővé akarta tenni számunkra a helyzetet, amennyire csak tudták. Látni akarták, hogy bírjuk a nyomást. Ez felbosszantott.

A fák mögött bujkálva felmásztunk a dombra. Halfborn egy minket követő húszfős csoportba vetette magát. Mindegyiküket legyőzte. Nevetve jött utánunk, szemeiben őrült fény villant. Több sebből is vérzett, mellkasából, pont a szíve fölött, egy tőr állt ki.

- Hogy van még életben? - kérdeztem.

- Tiszta fanatikus - pillantott hátra Mallory arcán vegyes kifejezéssel, megvetés és talán... csodálat?

- Az az idióta addig harcol, ameddig szó szerint darabokra nem tépik.

És akkor összeállt a kép. Mallory-nak tetszett Halfborn. Nem hívsz valakit ennyiszer idiótának, csak ha nagyon bejön az illető. Mások körülmények között elkezdtem volna piszkálni vele, de amíg hátra figyelt egy cuppanós ütődés hallatszott. Egy nyíl fúrta át a nyakát.

Csúnyán nézett rám, így jelezve, hogy ez az egész az én hibám.

Összeesett. Mellétérdeltem és a nyakára tettem a kezem. Éreztem, ahogy lassan kimúlik belőle az élet. Éreztem az elvágott artériát, a gyengülő szívverést, minden sérülést, ami gyógyításra szorult. Az ujjaim egyre melegebbek lettek. Ha csak lenne még egy kis időm-

- Vigyázz! - figyelmeztetett X. Felemeltem a pajzsom. Egy pattant vissza róla. Visszalöktem, letaszítva támadómat a domboldalon. Fájtak a karjaim. Lüktetett a fejem. Végül lábra álltam.

Halfborn negyven méterrel arréb volt, körülvették és folyamatosan szúrásokkal és nyilakkal záporozták el. Valahogy még mindig harcolt, de már ő se bírhatja ezt sokáig.

X kitépte az egyik srác kezéből az AK-47-est és leütötte vele.

- Menj, Magnus Babváros - mondta a féltroll - szerezd meg a címert a tizenkilencedik emeletért!

- Nem lesz Babváros a becenevem - morogtam - Elutasítom!

Felfelé botladoztam a hegyen, amíg el nem értem a csúcsig. Egy nagy tölgyfának támasztottam a hátam, amíg X fáradhatatlanul püfölte és ütötte ki a vikingeket.

Egy nyíl csapódott a vállamba, ezzel hozzászögezve a fához. A fájdalomtól majdnem elájultam, de végül eltörtem a nyíl szárát és kiszabadítottam magam. A vérzés azonnal elállt. Éreztem, ahogy a seb összezáródik, mintha valaki forró viaszt öntött volna belé.

Egy árnyék suhant el felettem - valami hatalmas sötétség zuhan alá az égből. Beletelt egy másodpercbe mire rájöttem, hogy egy kőszikla az - valószínűleg az egyik erkélyi katapultból lőtték ki - és meg egybe mire arra, hogy hol fog landolni.

Túl későn. Mielőtt figyelmeztethettem volna X-et, a féltroll és még egy csapat einherjar eltűnt a húsz tonnás mészkő alatt, aminek az oldalára a következő volt festve: SZERETETTEL A 63. EMELETTŐL.

Száz harcos meredt a sziklára. Levelek és letört ágak repkedtek körölöttük. Aztán mindannyian felém fordultak.

Még egy nyíl talált el, ezúttal a mellkasomon. Felkiáltottam, inkább dühből, mint fájdalomból és kihúztam magamból.

- Azta - szólalt meg az egyik viking - Gyorsan gyógyul.

- Próbáld meg lándzsával - tanácsolta valaki - Vagy inkább két lándzsával.

Úgy beszéltek, mintha ott se lennék. Csak egy sarokba szorított állat, akivel játszadozhatnak egy kicsit.

Húsz vagy harminc einherjar emelte fel a fegyverét. Ekkor valami elszakadt bennem. Lefordítottam, ahogy egy bombához hasonló lökéshullám indult ki belőlem. Az íjak húrjai elpattantak, a vikingek elejtették a kardjaikat, lándzsák és puskák repültek be a fák közé.

Amilyen hirtelen jött az erő, olyan gyorsan el is tűnt. A körülöttem álló einherjarok mind fegyvertelenné váltak.

A kékre festett srác állt legelöl, baseball ütője a lábainál hevert. Lesokkolva nézett rám.

- Ez meg mi volt?

A mellette álló harcosnak fél szemét szemfedő takarta, vörös bőrpáncélját ezüst minták díszítették. Óvatosan lehajolt és újra magához vette a fejszéjét.

- Alf seidr - mondta a szemfedős - Szép munka, Frey fia. Évszázadok óta nem láttam ezt a trükköt. De a csontacéllal szemben hasztalan.

Keresztbe álltak a szemeim, ahogy fejszéjét az arcom felé lendítette, aztán minden elsötétült.