Lerogytam a fűre.

Felnéztem az égre az ágak között, egyre nehezebben vettem a levegőt. Már évek óta nem volt asztmás rohamom, de most eszembe jutott az összes olyan éjszaka, amikor anya karjaiban ziháltam és úgy éreztem, mintha egy láthatatlan szíj szorítaná össze a mellkasom. Talán elgondolkodtál azon, hogy ha asztmám van, akkor minek vitt anyám mindig kirándulni, meg hegyet mászni, de a szabad levegő mindig segített.

Hanyatt feküdtem az átrium közepén, belélegeztem a friss levegőt és reménykedtem benne, hogy hamarosan lenyugszik a tüdőm.

Sajnálatos módon szinte biztos voltam benne, hogy ez nem egy asztmás roham. Ez egy teljes idegösszeomlás eredménye volt.

Nem csak az sokkolt le, hogy halott vagyok és egy olyan viking túlvilágban ragadtam, ahol az emberek disznófejeket rendelnek a szobaszervízzel és egymást nyársalják fel az előcsarnokban.

Az eddig történtek miatt ezt még fel is tudtam dolgozni. Mi sem természetesebb, mint Valhallába kerülni a tizenhatodik születésnapomon. Ilyen az én szerencsém.

Ami igazán megrázott: először, amióta anya meghalt, egy kényelmesen helyen voltam, egyedül és biztonságban (amennyire pillanatnyilag meg tudtam mondani). A menedékhelyek nem számítottak. Leveskonyhák, háztetők és hálózsákok a híd alatt nem számítottak. Mindig félig nyitott szemmel aludtam. Soha nem tudtam igazán elengedni magam. Most viszont szabadon gondolkodhattam.

És a gondolkodás nem volt jó dolog.

Soha nem volt luxusom arra, hogy rendesen meggyászoljam az anyámat. Soha nem volt elég időm arra, hogy leüljek és magamat sajnáljam. Bizonyos szempontból, ez ugyanannyira volt hasznos, mint az anyám által megtanított túlélési képességek - hogyan kell tájékozódni, hogyan kell tábort verni, hogyan lehet tüzet rakni.

Az összes parkokba, a hegyekbe, tavakhoz tett kirándulás. Ameddig ment az a rozoga subaruja, minden hétvégét a szabadban töltöttük.

Mi elől menekülünk? Kérdeztem meg egy bizonyos pénteken, néhány hónappal a halála előtt. Duzzogtam. Csak most az egyszer otthon akartam volna maradni. Nem értettem, hogy minek kellett ilyen eszeveszett rohanásban összepakolni és elindulni.

Elmosolyodott, de szétszórtabbnak tűnt, mint valaha. Ki kell használnunk az időnket Magnus.

Vajon szándékosan az egyedül való túlélésre próbált felkészíteni? Mintha tudta volna, hogy mi fog vele történni... az nem lehetséges. Bár a tény, hogy az apám egy skandináv isten szintén nem volt valami lehetséges.

Még mindig akadozott kicsit a légzésem, de felkeltem és elkezdtem körbejárni az új szobámban. A kandallópárkány tetején lévő képről egy nyolc éves, kócos hajú Magnus mosolygott rám a hiányzó fogával. Az a gyerek még mit sem tudott és egyáltalán nem tudta értékelni amije volt.

Végigpásztáztam a könyvespolcokat: a kedvenc fantasy és horror íróim munkáival - Stephen King, Darren Shan, Neal Shusterman, Michael Grant, Joe Hill; a kedvenc képregény sorozataim - Scott Pilgrim, Sandman, Watchmen, Saga; plusz egy csomó könyv, amit mindig is el akartam olvasni a könyvtárból. (Profi hajléktalan tipp: a nyilvános könyvtárak biztonságos menedékhelyek. Vannak mosdók és nagyon ritkán dobnak ki olyan gyerekeket, akik olvasnak, legalábbis ameddig nem vagy túlságosan is büdös vagy nem rendezel valami jelenetet.)

Levettem a polcról azt a skandináv mitológiás képeskönyvet, amiből anya esténként olvasott nekem.

Az egyszerű ábrázolású illusztrációkon boldog, mosolygós északi istenek virítottak, szivárványok, virágok és szép szőke lányok. Olyan szövegekkel, mint az istenek egy gyönyörű és csodálatos birodalomban éltek! Nem esett szó A Feketéről, Surtról, aki babakocsikat gyújtogatott és olvadt aszfaltot dobált. Nem volt semmi olyan farkasokról, akik megölték az emberek anyját és otthonokat robbantottak fel. Ez feldühített.

A dohányzóasztalon egy bőrborítású füzet feküdt, VENDÉG SZOLGÁLTATÁSOK címmel. Végignézegettem. Az első tíz oldalt a szobaszervíz menüje foglalta el. A TV csatornák listája majdnem ugyanennyi és egy annyira kusza és részletes térkép a hotelről, hogy nem tudtam rajta kiigazodni. Nem találtam egy feltűnő vészkijáratot sem a következő felirattal: KIJÁRAT, ITT TÉRHETSZ VISSZA A RÉGI ÉLETEDHEZ.

Fogtam a könyvet és belehajítottam a tűzbe.

Miközben elégett, már meg is jelent egy új másolata az asztalon. Hülye varázshotel, még csak azt se hagyják, hogy rendesen megrongáljam a dolgokat.

Mérgemben felborítottam a kanapét. Arra számítottam , hogy nem fog messzire menni, de végig gurult a szobán és teljes erővel a szemközti falba csapódott.

Csak bámultam a fejjel lefelé álló kanapéra, a szétszakadt párnákra és a bőrnyomokra a falon. Ezt mégis hogy csináltam?

A kanapé nem javult meg magától varázsmódra. Ugyanott hevert, ahova dobtam. Minden méreg elpárolgott belőlem. Valószínűleg plusz munkát okoztam egy olyan szerencsétlen személyzeti tagnak, mint Hunding.

Elkezdtem körbe-körbe járkálni, miközben visszagondoltam a tüzes fickóra a hídon és, hogy miért is kellett neki a kard. Reméltem, hogy Surt meghalt velem egyetemben - maradandóbban, mint én - de nem voltam nahy optimista. Nekem az is elég, ha Blitz és Hearth épségben elmenekültek onnan. (Ó, és persze Randolph is. Azt hiszem.)

És a kard ... mégis hol lehetett? Ottmaradt a folyó fenekén? Valhalla fel tudott éleszteni csokival a zsebemben, de egy kard a kezemben már túl sok lett volna. Ezt nagyon elcseszettül találták ki.

A régi sztorikban, a csatában elhunyt hősök kerültek Valhallába. Ennyire még én is emlékeztem. Hát én egyeltalán nem éreztem úgy magam, mint egy hős. Jól elvertek és gyomorszájon lőttek. Surt leszúrásával és ledöntésével a hídról a lehető legproduktívabb módon buktam el. Bátor halál? Nem igazán mondanám annak.

Lefagytam.

Villámcsapás szerűen ért az ötlet.

Az anyám ... Ha valaki hősi halált halt, akkora az ő. Azért, hogy megmenthessen a-

És akkor kopogtak az ajtómon.

Az ajtó kivágódott és egy lány lépett be rajta ... ugyanaz, aki felettem körözött a hídnál, aztán áthúzott a szürke ürességen.

Ezúttal nem viselt sisakot és páncélinget és nem volt nála a világító lándzsája. Zöld fejkendőjét a nyaka köré csavarta, így szabad utat engedve hosszú, barna hajának.

Fehér ruháját viking rúnák díszítették a gallér és a mandzsetták körül. Aranyozott övéről egy régi kulcscsomó és egy egyélű balta lógott. Úgy nézett ki, mint a koszorúslány egy Mortal Kombat esküvőről.

Rápillantott a felborult kanapéra.

-Talán beszólt a bútorzat?

-Te igazi vagy - jegyeztem meg. Megtapogatta saját magát.

-Hát nagyon úgy néz ki.

-Az anyám, - kezdtem bele.

-Nem. Nem vagyok az anyád.

-Úgy értem, hogy ő is itt van Valhallában?

A lány egy néma ó-t formált ajkaival. Átnézett a vállam felett, mintha a válaszon gondolkozna.

-Sajnálom. Natalie Chase nem tartozik a Kiválasztottak közé.

-De hát kettőnk közül ő volt a bátor. Hiszen feláldozta magát értem.

-Hiszek neked - kezdte a lány miközben nem vette le szemeit a kulcscsomójáról - de tudnám, ha itt lenne. Mi, valkűrök, nem választhatunk ki mindenkit, aki bátran hal meg. Sok különböző ... tényező van.

-Akkor hol van? Én is ott akarok lenni. Én nem vagyok hős! - felém ugrott és olyan könnyedén vágott a falhoz, mint én a kanapét. Alkarját pedig a torkomnak nyomta.

-Nem mondhatsz ilyet - sziszegte - NEM MONDHATSZ ILYET! Főleg nem a mai vacsoránál.

A leheletének mentás cukorka illata volt. Szemei valahogy egyszerre voltak sötétek és világosak. Egy kövületre emlékeztettek, amilyen anyukámnak volt régen - egy nautilusz-szerű tengeri állat keresztmetszete, amit ammonitesznek hívtak. Belülről világítani látszott, mintha évmilliókat szívott volna magába, amíg a föld alatt feküdt. A lány szemei is pont ugyanúgy fénylettek.

-Nem érted, - krákogtam - nekem muszáj...- még erősebben könyökölt a nyelőcsövembe.

-Mégis mit nem értek? Az anyád gyászolását? A tisztességtelen megítéltetést? Olyan helyen lenni, ahol nem akarsz és olyan emberekkel foglalkozni, akikkel nem akarsz?

Nem igazán tudtam, hogy erre hogyan kéne válaszolnom. Különösképpen, hogy levegőt se bírtam venni.

Hátralépett. Amíg levegő után kapkodtam, fel-alá járkált a szobában, a fejsze és a kulcsok himbálóztak az övén.

Megdörzsöltem a nyakam.

Hülye Magnus, mondtam magamnak. Új hely: új szabályok.

Nem kezdhettem el nyafogni és követelőzni. Félre kellett tennem minden kérdést anyámról. Ha valahol volt, akkor később rájövök hol. Ez a helyzet nem különbözött egy menedékháztól vagy egy templom léeveskönyhájától. Mindenhol voltak szabályok. Meg kellett tanulnom a helyi hierarchiát, a szedési sorrendet és, hogy mik azok a tiltott dolgok, ami miatt megkéselnének vagy felrúgnának. Túl kellett élnem ... még akkor is, ha már meghaltam.

-Sajnálom- mondtam. Úgy éreztem, mintha két igazán mérges mosómedve verekedett volna össze a torkomban, ezzel engem is szanaszét karmolva.

-Amúgy téged miért érdekel, hogy én hős vagyok vagy sem? - homlokon csapta magát.

-Azta, oké. Talán azért, mert én hoztalak ide? Talán mert a karrierem forog kockán? Még egy botlás és - megállította magát - Nem fontos. A bemutatkozásodnál, csak hagyd rám a dolgokat. Maradj csöndben, bólogass nagyokat és próbálj meg bátoknak kinézni. Ne hagyd, hogy megbánjam, hogy idehoztalak.

-Rendben, de megemlíteném, hogy nem kértem a segítségedet.

-Odin szemére! Éppen haldokoltál! A többi lehetőséged Helheim vagy Ginnungagap vagy ... - megborzongott - Legyen elég annyi, hogy vannak rosszabb helyek a túlvilági életre, mint Valhalla. Láttam, hogy mit csináltál azon a hídon. Akár hiszed, akár nem, akkor is bátor voltál. Feláldoztad magad egy csomó ember érdekében - amit mondott, dicséretnek hatott, de olyan idióta vagy hangsúlyban mondta. Odasétált hozzám és mellkason bökött.

-Magnus Chase, van benned potenciál. És el ne kezd velem ellenkezni mert, - ekkor olyan hangos kürtszó bődült fel a hangszórókból, hogy még a kandallópárkányon lévő kép is beleremegett.

-Ez meg mi volt? - kérdeztem - Légiriadó?

-Vacsora - a lány kihúzta magát. Mély levegőt vett és felém nyújtotta a kezét.

-Kezdjünk tiszta lappal. Szia, Samirah al-Abbas vagyok - nagyokat pislogtam.

-Ne értsd félre, de ez nem hangzik valami vikinges névnek - halványan elmosolyodott.

-Hívj csak Sam-nek. Mindenki úgy hív. Én leszek a valkűröd ma estére. Örülök, hogy megismertelek - szorította meg a kezemet, de annyira, hogy beleropogtak az ujjaim.

-Most pedig elkísérlek a vacsorához - magára erőltetett egy mosolyt - ha leégetsz, én leszek az első, aki itt ki fog téged nyírni.