Melyben Taehyung egyedül marad a sötét télben, és miközben rájön, hogy egy gyerek csupán, felnőtt lesz.

Ajánott zene:

https://youtu.be/f3YhK-oZmY8

Tizenhét gyufa maradt.

Taehyung három takaró alatt fekszik az ágyában, és már órák óta próbálja rávenni magát a tényleges felkelésre. Talán abban bízik, hogyha nem kel fel, nem kezdődik el a nap, és nem is lesz más az egész, mint egy rossz álom. A korgó gyomra és Pepe, a négyéves golden retriever ideges járkálása azonban csak kicsalogatja őt az ágyból. A dupla zokniba bújtatott lába vakon keresi a papucsát a padlón, miközben úgy próbálja maga köré fonni a takarót, hogy véletlenül se veszítsen annak a melegségéből. Talán a kandalló mellett kellett volna aludnia, akkor nem vacogna már reggeli előtt a fogsora. Óvatosan kinyúl a takaró védelméből a gyufásdoboz felé. A keze kesztyűbe csomagolva is fázik. Már az első napon levágta az ujjai végénél az anyagot, hogy ne akadályozza a tevékenységeiben a ruhadarab. Remegő ujjakkal gyújtja meg a díszlámpás belsejében félig leégett kanócot, és a szobát, ha nem is sok, de legalább enyhe világosság járja át.

Még tizenhat gyufája maradt.

A telefonja élettelenül fekszik az éjjeliszekrényen, már nincs az izmaiban a reflex, hogy felvegye azt, és megnézze, mi történt a világban; a világ ki van zárva ebből a házból. És őt kizárta a világból a dolog, amit a legjobban szeretett. A gyönyörű, hideg és hófehér hóréteg, ami máskor olyan boldogsággal tölti el.

A szülei elutaztak néhány napra valamilyen fellebbezési ügyben, ő pedig már elég nagyfiú volt ahhoz, hogy egyedül maradjon a házban, elvégre az ételt rendelni lehet, a boltig pedig elviszi a két lába. Eleinte nagyon élvezte a szabadságot, már elege volt a szülők folytonos figyelméből és parancsolgatásából, de ó, mennyire vágyott most még a szidásra is, csak az anyukája hangját hallhatta volna! Két napja a magányában, a tízórás Overwatch-maraton végénél kezdődött valami furcsa. A szél süvített odakint, az ablakot apró hószemcsék verték. A kinti világosság valamilyen egészen furcsa szürkeségbe öltözött, és miközben ő az üvegen át nézte a gyanús időjárást, a telefonján felvillant egy üzenet: Daegu környékén vörösriasztás lett kiadva, hóvihart vártak.

Azon a napon beszélt utoljára az anyjával, aki rögtön zseblámpákról és a fűtésről adott neki tanácsokat, de ami ezután következett, arra nem lehetett kellően felkészülni. Habár néhány hasáb fát még be tudott hordani a házba, a szél olyan hevesen verte az arcába az égetően éles hószemcséket, hogy hamar feladta ezt a tevékenységét, és inkább alaposan bezárkózott. A játék elfelejtődött a számítógépen, helyette egy régi párszáz wonosnak tűnő zseblámpával a kezében ült egy széken az ablak előtt, és ijedten figyelte az egyre csak növekvő hóréteget. Hatalmas sebességgel esett, és olyan sűrűn, hogy az egész horizont egy száguldó fehér hópehely-fogócskának tűnt inkább, mint az udvaruknak.

– Holle anyó rendesen megrázta a dunnáját – mondta Pepének, hogy ne féljen annyira, de a kutya csak csöndben feküdt mellette a padlón, amíg el nem ment az áram. A fiú ott maradt az ablak előtt, és próbált nem pánikba esni, amikor körülötte hirtelen minden sötétségbe borult. Elővette a telefonját, de a szülei nem vették fel a hívását, és néhány órával később nem csak a térerő szűnt meg, hanem a kilátás is. A hó elérte az ablakot, és többé már nem volt értelme előtte ülnie, úgyhogy az ágyához sétált. Hosszú órákig nem tudott aludni ezután, ki is tudott volna ilyen helyzetben? Fél nap alatt betemette őt a hó, és ő egyedül maradt egy kutyával a hóréteg alatt. Ezen az éjszakán sírta először álomba magát.

Másnap értette meg csak azonban, mennyire komoly is a helyzet. Éppen elég szörnyűnek tűnt a reggeli fogmosást a zseblámpa fényénél elvégeznie a hideg lakásban; amikor azonban megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a mentolos habot a szájából, néhány csepp víz hangos recsegések közepette kifurakodta magát a lyukon, aztán semmi. Hiába tekergette a karokat, és nyitotta meg a zuhanyfülkében a vizet, ott sem jutott másra. Áram és víz nem volt, egy nagy adag hó azonban igen.

Eljött a harmadik nap, és többé a gáz sem működött. A ramyeon-készlete hasznosíthatatlannak tűnt, míg más megoldást nem talált a túlélésre.

– Legfeljebb hó-diétát tartunk – bíztatta Pepét, de az sem tűnt úgy, mint aki élvezi a helyzetet.

Taehyung dudorászva mászik ki az ágyból. Valahol a harmadik nap után elvesztette az időérzékét, és csak egy mentális emlékeztetőt helyezett el magában, miszerint be kell szerezniük egy analóg órát, a digitálisak mind feladták a harcot. Első útja a kandallóhoz vezet. A gyertyát a peremre helyezi, és már rutinosan lép oda a földre helyezett könyvkupachoz. Felveszi a legfelső könyvet, az egyik kedvenc mesekönyve volt; ebben a helyzetben azonban csupán gyújtóspapír, semmi több. Már nem fáj a szíve a papír szakadásának szomorú hangjától, csak akkurátusan összegyűri a kitépett oldalakat, és a kandallóba helyezi őket. Két hasáb fa maradt, abból az egyiket a papírokra állítja. Egy újabb oldallal felegyenesedik, és a gyertya lángjába tartja azt. A betűk sárga fénnyé olvadnak a papíron, többé már nem lehet tudni, mi történt abban a jelenetben. A kandallóba helyezve a gyújtóst, egyik oldal után a másik kap lángra.

A fiú néhány percig bámulja, hogyan válik az eleinte bizonytalan pislákolás egyre masszívabb tűzrakássá, de sajnos ilyen kevés fa nem tart hosszú ideig. Már ennyiért is hálás lehet; ha a hóvihar nem hoz szelet magával, a kandalló megtelt volna a nagy havazás alatt, így azonban csak néhány lapátnyi jutott be a lakásba a fehér pokolból.

A gyermekkorának egy darabkája pillanatok alatt a lángok martalékává válik, és csak szürke hamu marad utána. A piros lángnyelvek bámulása hirtelen erős könnyítési kényszerrel tölti meg. Víz nélkül a WC-tartályban sem maradt semmi, amivel eltűntethetné a felgyülemlett piszkot, havat pedig hiába olvasztana bele, valószínűleg a csatorna is elfagyott, és csak dugulást hozna magával; ehelyett kisdolgozni a zuhanyfülkébe jár, hátha így még pár napig elég lesz a hely. Addig akár meg is találhatják. A szülei napok óta nem kaptak hírt felőle, a segítség nem lehet olyan messze; de ahogy telik az idő, és a világa egyre szűkül, folyamatosan szűnik meg a lelkében a remény. Vajon egész Dél-Korea hó alá került?

Tizenhat gyufa maradt. Négy ramyeon... Három és fél – gondolja Taehyung, ahogy megfelezi az egyik instant tésztát, és még nyersen beleharap. Elfelejtette, hányadik nap volt, amikor elfogyott minden ehető a házban, legalábbis a nyers ételek közül. Korábban olvasta az interneten, hogy emberek böjtölés céljából sokszor akár egy hónapon át képesek kibírni étel nélkül, a korgó gyomra azonban megcáfolta ezt az állítását, és már Pepe eledelére tévedt a tekintete, de a kutya maga is szigorú diétára volt fogva. Aztán eszébe jutott valami, és azóta is ezzel a módszerrel csinál magának ételt.

A bejárati ajtóhoz lép, aztán óvatosan kinyitja azt. Ha csak egyszerűen hó lenne, ami eltorlaszolja a kijáratot, talán még meg is próbálna a kupac tetejéig egy alagutat fúrni magának, de a hó minden éjjel egyre jobban befagy, és Taehyungnak egy kis leveshez elég vízért is percekig kell kalapálnia a tömör hófehér falat. Most is ezt teszi, még mindig a dunnába bugyolálva ütögeti a jeget, amíg a maga mellé tett teáskanna meg nem telik jégdarabokkal. Mire végez, az ujjai teljesen átfagynak a kesztyű ellenére is. Pihennie kell néhány percet, mielőtt a reggeli... vagy talán vacsora elkészítéséhez látna. A hideg és a stresszhelyzet, a csekély táplálkozás és a fény teljes hiánya hihetetlenül legyöngítették a szervezetét. Talán hosszabb ideje volt itt, mint gondolja, csak az elméje próbálja megvédeni őt a teljes megbolondulástól. Vagy éppen ez lett volna az? A torka már lefekvés előtt kaparni kezdett, és nem tudja, hogyan fog túlélni, ha még beteg is lesz mindezek tetejében.

Elhessegetve a gondolatot, és ignorálva a kimerültséget, végre a tűzhöz ülhet, és egy fém kézi habverő segítségével a kandallóba tartja a teáskannát. Fáradtságos munka ez. A habverőre akasztott kannát a válla magasságában kell tartania, de a karjai hamar elfáradnak. A kandallóba akart szerelni valamilyen akasztót korábban, azonban sehogy sem sikerült neki. Már a második nap megfogadta, hogyha egyszer élve kijut innen, cserkészek közé fog járni, és barkácsolást tanulni, különben sosem érezné többé biztonságban magát. Hiszen a saját háza, a biztonságos otthon melege ejtette őt olyan csapdába, ahonnan nincsen kiút, ha valaki nem fúrja át magát a jégpáncélon érte. Még az is csodaszámba megy, hogy eddig nem törtek ki az ablakok a lakásban a nagy hideg miatt.

– Három medve van a házban, apa maci, anya maci, baba maci – énekeli rekedt, remegő hangon a gyerekdalt. Inkább tűnik most egy siratóéneknek, mint óvodáskori emléknek a ritmika. Bámulja a tüzet, és akaratlanul is folytatja a dalt. Úgy vágyik most egy forró kakaóra, mint még soha semmire. Nem akart az életben egyetlen dolgot sem ilyen elemi erővel, legyen az egy jó jegy vagy a legújabb játékmegjelenés. Meleget akart, világosságot, egy bögre gőzölgő kakaót és a szülei hangját a házban.

– Pepe ­– int a kutyának, aki engedelmesen közelebb jön, és az ölébe hajtja a fejét. Taehyung a kutyához hajol, hogy osztozzanak a hőn. Jelenleg ő az egyetlen élőlény a közelében, még ki tudja, milyen hosszú ideig. Honvágy fogja el az öleléstől, pedig otthon van. A szemébe könnyek gyűlnek, ahogy a tüzet figyeli. Talán a boldogság mindig ott jár, ahol a szeretteink.

Amikor a vizet elég melegnek ítéli meg, egy pohárba önt belőle egy keveset, a maradékba pedig belepottyantja a fél tésztaadagot. Az első napokban volt egy kevés maradék étel a konyhában, de akkor még nem gondolta volna, hogy ennyi ideig kell a házban élnie, és csak akkor kapott észbe, amikor alig maradt valami a konyhában. Mekkora boldogság lett volna most egy kis rizs, egy falat kenyér, egy egyszerű pizza is! Bármi, ami nem tésztás leves. Máskor a kamrában hegyekben állt a rizs, de most valamiért csak néhány marék maradt belőle, amit nagy nehezen tudott csak megpárolni.

A hasa fájdalmas görcsbe ugrik a néhány falat étel hatására is. Talán egyszerűbb lenne, ha egyáltalán nem próbálkozna az evéssel. Hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, az egyik könyvet leemeli az égetésre váró kupacról, és a tűzhöz közelebb hajolva, olvasni kezd:

– „Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kippkopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se." – Hangosan ejti ki a szavakat, mintha Pepe érthetné a történetet. Gyerekként ő is, mint mindenki, imádta Micimackó kalandjait, ma már azonban alig emlékszik a könyv történéseire, ezért a hangosolvasásról hamar áttér a szavak néma falására. Minden elolvasott oldalt kitép, és egy golyóvá gyűrve a lángok közé dobja, hogy tovább tudjon haladni a történettel a fénynél. Időnként hangosan felnevet, máskor szomorúan értelmezi a sorokat. Az ismerős mese melegséggel tölti el a lelkét, még ha a takaró alól kilógó kezei lassan el is vesztik minden érzéküket.

Nem tudja, mennyi ideig ül ott a padlón, időnként egy ruhát vagy egy teljes könyvet, fakanalat vagy evőpálcikát dobva a tűzre, de hamarosan a gyerekkönyv végére ér. Az elmúlt napokban nem tud valamiért parancsolni az érzelmeinek, és megsiratja a könyv végét, ahogy a kedves kis borító is hamuvá lesz.

Hosszúra nyúlnak az órák. Az olvasást csak a tűz táplálása szakítja félbe, és néha egy-egy mosdószünet. Lassan kortyolgatja a félretett vizet, hogy ne kelljen újra kinyitnia a jégverembe vezető ajtót, nem is szomjas igazán. A torka fájdalmas gombócba szűkült, és minden nyelés olyan érzéssel tölti el, mintha szurok került volna a nyála helyére.

Újabb kötetet vesz a kezébe, ezúttal egy ismeretlen darabot, amit az anyja szobájában talált. Közben elégeti a kedvenc atlétáját és az iskolai egyenruháját is, habár ezt utoljára szerette volna hagyni. Ki tudja, áll-e még az iskola? Vagy lesz-e valaha lehetősége újra odajárni, esetleg megfagy itt egyedül a sötétben, ha az utolsó gyufaszál is fellángol?
Nem tetszik neki ez a könyv, ezért egyszerűen a tűzre dobja. A lábai teljesen elgémberedtek, ezért úgy dönt, jár egyet. Kortyol egyet a kihűlt vízből, és kiegyenesíti a fájó tagjait. A takaróját egy pillanatra sem veszi le, de talán jobb is, mert már szaglik a napokon át tartó remete-életmódtól; nem bírta rávenni magát, hogy a megolvasztott jeget a testéhez dörgölje, vagy egyáltalán kibújjon a meleg ruháiból. Még sosem fázott ennyire. A combjai vastömböknek tűnnek, ahogy a lakásban lépked.

A szobájában leemel egy régi társasjátékot a polcról, aztán néhány játékautót is, amit még nem adományozott el. A falon az egyik kedvenc együttesének poszterei lógnak. A gyertyafénynél kevésbé hasonlítanak önmagukra, torzszülöttekké válnak az árnyékok játékában. Leszaggatja az összes képet a falról. Korábban úgy tartotta őket, mintha csak kincsek lettek volna. Az albumokhoz kapott poszterek igazi ékességnek számítottak, azonban most a fehér falon nem marad más, csupán a barátaival közös polaroidok, hiszen egyetlen együttes sem számít annyira, mint a saját emlékei.

Megtelik a karja, így ismét a nappaliba sétál, és a tűz elé teszi a rakományát. Már ettől a kis sétától is teljesen leveri a víz; a halántékán egy izzadtságcsepp világot látni indul, és végigszalad a háta közepéig, majd teljesen eltűnik. Jobban fázik, mint korábban, és csak most jön rá, hogy lázas. Ez egy csodás hír, mert nincs a lakásban semmilyen gyógyszer erre a problémájára, így csak egy fejfájáscsillapítót tud kihalászni a fürdőszobaszekrényből. A szájába dobja a pirulát, miközben azon csodálkozik, milyen hamar meg tud nőni a borostája, ez még a félhomályban is tisztán látszik a tükörben. Korábban sosem hagyta ennyi ideig nőni az arcszőrzetét. Reflex-szerűen megnyitja a csapot, és lehajol hozzá, de persze hiába várja a vizet, hogy le tudja nyelni vele a gyógyszert. Életében először vesz be gyógyszert szárazon, a közben megolvadt pirula égeti a nyelvét és a torkát is, kesernyés ízt hagy a szájában. Jobb ötlete nincs, hát egy kis fogkrémet nyom a nyelve hegyére, hogy elűzze az undorító érzést.

Pepe ugatni kezd, egyre többször csinálja ezt éhségében, de csak még jobban fájdítja vele Taehyung szívét. Még több takarót visz hát ki a nappaliba, néhányat maga alatt tart, másokat a lábára terít vagy Pepét csomagolja be vele. Mire végez, már nem érzi az orra hegyét, az ujjait csak nehezen tudja behajlítani. Megint éjjel lehet, mert mintha hidegebb lenne, de lassan nem is érzékeli a különbséget már hideg és hideg között. Elégeti a társasjáték tábláját, a lángok közé teszi a dobozt, a bábukat és a dobókockát is. Úgysem játszott már vele, csak feleslegesen foglalta a helyet a régi időkre emlékeztetve őt, amikor még kisgyerek volt, és a szülei nem hagyták volna őt egyedül. Ha megint gyerek lenne, most a jég alatt is a szülei mellett lehetne, és bár semmivel nem lenne jobb a helyzet, mégsem aggódna. Mert a gyerekek a szüleiket nagynak, erősnek és legyőzhetetlennek látják, egy percig nem kételkedne abban, hogy minden rendben lesz; de ha mégis valami baj történne, az anyukája a karjai közé venné őt, és addig ölelné, amíg minden újra tökéletesnek nem tűnik. Hogy hiányzik most neki az anyukája nevetése!

Valamikor elaludhatott, mert mire legközelebb kinyitja a szemét, korom sötét van, és még fagyosabb az idő, mint korábban. Puszta kézzel túr bele a hamuba, hátha talál egy kis parazsat, de nincs ilyen szerencséje. Vakon megy a szobájába a dobozért, és lángra lobbantja a gyertyát.

Tizenöt gyufája maradt.

Betegebben ébred, mint ahogy aludni tért, de azért csak próbálja betartani a napirendet. A lábában az izmok fájnak és rángatóznak, reggelire megint csak tésztát eszik, a tegnapi maradékát. Pepe eledele jobban fogy, mint ahogy azt szeretné, de a kutyáknak nincs olyan önuralmuk, mint az embereknek. Az ugatás azonban majd' szétrepeszti Taehyung sajgó fejét, úgyhogy megeteti a kutyát, mielőtt még leszúrná a piszkavassal a legjobb barátját. A hasa nem bírja az ételt, a láz tehet róla vagy a stressz, talán az egyoldalú táplálkozás, hogy a gyomortartalma a WC-kagylóban végzi. Sírva dönti a homlokát a lezárt ülésnek, de nem azért folynak a könnyei, mert ilyen szörnyűség egy felkavarodott gyomor, hanem mert nincs, aki a hátát simogassa és egy pohár vizet hozzon neki. Inni akar, de hiába tartja a habverőn a kancsót, egy pillanatra megszédül, és a víz sisteregve öli meg a lángokat. Néhány másodpercig hitetlenkedve bámulja a kandalló helyét a néma feketeségben, aztán hangosan zokogva a takarói közé dől a földön, hogy elmerüljön az önsajnálatban.

Fejfájásra ébred a sötétben, Pepe nyüszít, a gyufásdobozt hosszú percekig keresi a vakságban. Láng lobban a gyertyán, tizennégy gyufa maradt. A gyenge fényben a ruhája ujjával húzza ki a hamut a helyéről, hogy semmilyen vizes dolog ne maradjon a sötétben. A torkát még mindig marja a korábbi kaland, és torokgyulladása is lehet, de a kancsóban nem maradt semmi. Újra tüzet rak egy magazinból és az egyik függönyből. A lakás egyre csak ürül körülötte, talán néhány nap, és nem marad majd semmi, ami arra emlékeztetheti, hogy ő maga is ember volt. Őrjítő játék ez: vajon ételből, gyufából vagy gyújtósból fog előbb kifogyni? Keserűen nevet fel, mert már nem is reménykedik a megmentésében, csak húzni akarja a megfagyást még egy picit, mert így is olyan hideg van. Már nem mer a tűz felett jeget olvasztani, csak a kandalló elé tesz egy nehezen megszerzett darabot. Így sokkal hosszabb idő, mire vízhez jut, de úgysem kívánja a folyadékot a torkára, csak ez a fránya keserű íz tűnne el a szájából!

Mikor legközelebb könnyítenie kell magán, véreset pisil, és arra gondol, lassan itt a vég. Vagy talán csak egy csúnya felfázás. Tizenkét gyufája marad, amikor hangokat kezd hallani. Elfagyott tagokkal fut a bejárathoz, amikor emberi beszéd üti meg a fülét, és szélesre tárja az ajtót, de nem történik semmi. Hosszasan toporog a bejáratnál, végül feladja. Pepe a nappaliban melegedik a kandalló előtt, és Taehyung összehúzott szemmel pillant a kutyára.

– Te nem hallottál semmi furcsát? – kérdezi rekedt hangon. A kedvence ártatlanul pislog felé a búskomor szemeivel, mire a fiú megrázza a fejét. – Te voltál?! Halkabban, Pepe, már azt hittem megmenteni jöttek bennünket! Majd beszélhetsz, ha kijutottunk, addig csak hallgatózz te is.

Mérgelődve megy ki a konyhába, mintha legalábbis dolga lenne ott, amikor rájön, mit is beszélt. Nevetve emeli a kezét a szemei elé. Tulajdonképpen, hálás lehet azért, hogyha megőrül, mielőtt megfagy. Úgy nem fog majd félni.

Hét gyufája marad, mire egyetlen falat ennivaló sincs már a házban. Egy kis száraztáp maradt Pepe számára, és Taehyung már a bűzlő szemeket is megkívánja, de nem eszik bele, helyette a fogkrémet nyalogatja el lassan, mintha csak cukorka lenne. Megfejtődött a rejtély, talán éhen halni fog először, legalábbis ezt gondolja, amikor a gyomra eddig sosem ismert görcsökre húzódik, és a zuhanyzó fölé hajol öklendezni, mert a WC már megtelt; de feleslegesen, nincs minek feljönnie.

Öt gyufánál tart, de bárcsak egy se lenne már! A hasa nem korog többé, a világ mintha bezáródott volna körülötte. A tagjai ólomnehezek, a bal szemhéja állandóan remeg. Csak aludni szeretne, mert ébren lenni fájdalmas és hideg. Olyan fáradt már a fagytól, a folytonos didergéstől, a remegéstől! Egy pillanatra elveszti az önuralmát, mert már nem tud nem a hidegre gondolni, és csak hogy megszabaduljon tőle, az égő tűzbe tolja a kezeit.

Három gyufája marad. Arra gondol, talán tűzbe kéne dobni mindet, csak hogy legyen vége az egésznek. Már nem fogják megmenteni, már nem létezett idő, nem létezett ő sem, csak egy szellem a kutyájával együtt a jégtömb mélyén, aki saját magát kísérti. Kitépi az egyik könyv szennycímoldalát, és remegő kezekkel búcsúlevelet ír. Nagyon hiányoztatok ­– kaparja a szavakat a fehér papírra. – És örökké hiányozni fogtok. Bárcsak veletek mentem volna, az én hibám, hogy itthon akartam maradni.

Amíg az oldal tart, elmeséli, mit hogyan tett, hogyan élt túl, de túl hamar kifogy a tiszta fehérségből, és lezárás nélkül csak a sarokba tudja firkantani a nevét. Talán ez volt élete utolsó aláírása. A levelet gondosan a nadrágzsebébe hajtogatja, hogy mindenképpen megtalálják vele együtt egyszer. Akárhogy is legyen a jövőben.

– Sajnálom – suttogja a kutyának, amikor ellobban az utolsó szál. – Majd a következő életünkben jobb gazdád leszek.

Már tényleg csak egy rossz pillanat, és vége az egésznek, biztosan megfagy tűz nélkül. Az idő megfoghatatlan, mérhetetlen fogalom lesz a számára. Nappal volt? Éjszaka? Hat nap telt el, tíz, húsz, harminc? Állandóan álmos és kimerült, de nem alhat el, a tűzre kell vigyáznia. Folyton azon kapja magát, hogy elbóbiskolva bólint egyet, már le sem fekszik, mert úgy bizonyosan elnyomná az álom, és fél, mert ez az alvás örökké tarthat. A karját csipkedi, időnként jár egyet. Lever egy kis jeges havat az ajtón túl, hogy legyen egy utolsó adag vize.

Amikor mindenből az utolsót csinálja az ember, jobban megbecsüli azt. Még akkor is elmosolyodik, amikor utoljára tudja használni a WC-t, utoljára körbejárja a szobáját, a nappalit. Belefekszik a szülei ágyába, hátha még ott van az illatuk, de az orra már rég nem alkalmas a szaglásra. Egész életében ezek között a falak között élt, de talán most látja őket először igazán. A pókhálókat, a repedéseket, a családi képeket. Az egyik ilyet leakasztja a falról, tavaly nyáron készült a családi nyaraláson. Mind mosolyognak, mind boldogok. Ezt fogja nézegetni, mielőtt tényleg elmegy aludni, hogy boldog álma legyen majd. Még Pepével játszik egy keveset, iszik a kannából egy kis vizet, aztán a kezébe veszi a ház utolsó könyvét, azt olvasgatja álmosan, amíg meg nem unja. Egy vekker megoldaná minden gondját, még napokig táplálhatná a tüzet, ha lenne valami, ami felébreszti, de sajnos semmi nincs, ami erre képes lenne a házban. Könnyezve tölti az utolsó időt, de mégis a legnagyobb nyugalommal, tudva, hogy közel a szabadság. Már olyan elege volt a folytonos túlélésből, hogy közben el is felejtett élni. Csak a gyufákat számolgatta, a leveseket, a napokat, nem is figyelt másra. Kuncogva jött rá, hogy amíg nem a ház fogja volt, addig is így élt. Visszaszámolt a nyári szünetig, a vizsgákig, a szülinapjáig. Nem arra figyelt, milyen jókat nevetett, milyen klassz volt az új játéka, milyen vicces a sorozat, amit nézett. Csak haladni akart előre, és mit ért el vele? Eddig jutott. Éveken át tanult az egyetemre, de sosem fog egyetemre járni. Többet kellett volna a családjával lennie.

Megsimogatja a képen a szülei arcát, és most az egyszer, enged a sötétség csábításának.

Amikor felébred, ugyanaz a végtelen feketeség veszi körül, ami eddig. Egy pillanatig nem is biztos benne, hogy nyitva vannak a szemei, a kezeivel kell kitapogatnia a szempilláit. Hiába ül fel, hiába nyúl automatikus a dobozért, ami eddig életben tartotta, nem csörög benne több gyufa. A szemét már nem tudja használni, és örül, hogy amit utoljára látott, a szülei képe volt.

Csak még egyszer, csak utoljára a hamuhoz tapogatja az útját, és elmorzsolja a homokszerű port az ujjai közt, de sehol nem égeti parázs. Hát itt a vége. Minden holmija odalett, és most kis hamukupacokban áll valahol a nappali sötétjében. Az egész élete így lett a hideg és a meleg martaléka. A holmijait a tűz ette a meg, a vérét a fagy fogja eljegesíteni.

Szóval még egyszer, még utoljára bemászik a kandallóba, és nehéz tagokkal, amelyeket már napok óta nem táplált és nem edzett, megpróbálja magát feltornászni a függőleges kémény belsejében, mert ez az egyetlen kijárat a szabad ég felé. Nem talál azonban fogást az aprótéglás szűk dobozban, és minduntalan visszacsúszik, vagy a tagjai remegnek túlságosan a feljebb jutáshoz. Talán, ha még az elején próbálkozik ezzel, már rég szabad lenne. Talán éppen palacsintát enne egy hótól mentes hotelben a szüleivel. Talán a szülei nem is élnek, ha őket is maga alá temette a hó és a jég. De itt és most nincsen talán és nincsen mi lett volna, ha. Csak a rideg, fagyos valóság van, amiben Taehyung kimászik a kandallóból, megkeresi az alvó kutyája testét és hozzábújik, hogy legalább ne egyedül fagyjon halálra.

A halál azonban nem jön könnyen, pedig minden alkalommal nehezebben ébred, pedig már tényleg csak a megváltásra vár. Nem kel föl, nincs vize, nincs élelme, se fény, se meleg, se társaság. És megint csak úgy alszik el, hogy reméli, ez már a szabadság kapuja felé viszi majd őt.

A megváltás azonban nem olyan formában érkezik, ahogy várja. Színeket lát és fényt, pedig tudja, hogy csak hallucinál, hiszen nincsen már egyetlen gyufája sem. Minden kép összemosódik a szeme előtt, és bántó minden képzeletbeli hang, mintha csak igazi lenne a némasághoz szokott fülének. Tudni véli, hogy halott, mert valami meleget érez az oldalán, de aztán erős fény hasít a szemébe, ami nem úgy tűnik, mint a túlvilág, mert már a szeme is fáj, nem csak minden más. Egy arany zsákot lát a testén, de nem tudja felemelni a fejét, hogy jobban megnézze magának. Feketének kéne lennie. Aztán lebeg is, emberek hypothermiáról kiabálnak, és talán mégsem halt meg, talán éppen megmentik, és még ha így is van, tudja, hogy Kim Taehyung egy része a kandalló mellé lesz fagyva örökre, reménytelenül és magányosan.

Eszébe jut, mire jó a sárga zsák, meleget ad; a hatását mégsem érzi. Nem tudja követni az eseményeket; az egyetlen, ami eljut a tudatáig egy érintés a bal kezén, ez az egyetlen testrésze, ami valóban felmelegedett. Mert olyan ujjak fogják közre, amikre jobban vágyott, mint a világon bármire.

Az anyukája van ott vele.

Megjegyzések:

* A történetet eredetileg egy faces BTS fanfic csoport versenyére írtam, de a verseny többi fordulóját lefújták, úgyhogy kitehetem ide. Az első fordulón, ahol Tae-ről kellett írni egyébként, ez lett az első hely.

* Eredetileg Kázmér Karina írói álnév alatt publikáltam. Kázmér és Karina a falum gólyapárja, akik a bolttól nem messze laknak, úgyhogy magamban mindig tudok nekik köszönni, amikor éppen arra vezetek.

* Valami érdekes témáról akartam Tae novellát leadni. Még sosem írtam ilyen témáról, de nagyon érdekes volt belegondolni, hogy egy ilyen extrém helyzetben mik a prioritások és mi veszíti el teljesen az értékét, ami valaha a legnagyobb kincsünk volt.

* Írástechnikailag is érdekes volt ez az írás, hiszen én mindig múlt időben mesélem a történeteimet, így néha vissza is kellett mennem javítani egy-két helyre, de szerintem nem is lett rossz.

* Elhasználtam egy fél csomag papírzsepit, mire ezt az egyfejezetest befejeztem, igazi önismerettani utazás volt számomra.

Remélem tetszett a novella, örülök minden csillagnak, hozzászólásnak vagy bármilyen visszajelzésnek.

~ Ally D