Ajánlott zene: Fall Out Boy - "What a Catch, Donnie" (link lent!)

 - Ez nem lehet a valóság - motyogta a rapper továbbra is a fülére szorított kezekkel, az arcát a felhúzott térdeibe temetve.
Az angyal egy percig keresztbe tett karral állt a fiú előtt, miközben a szemét forgatta.
- Hé, még nem végeztünk - bökdöste meg végül a másik oldalát a lábával.
- Én nem ezt akartam - nézett fel Yoongi könnyáztatta arccal. - Én nem akartam... Nem akartam. Kérlek, mondd, hogy ez az egész hazugság. Nem lehetett így... Jin hyung... Ő nem ilyen ember volt.
- Hát milyen ember volt?
- Nem tudom - túrt bele a hajába a rapper elveszett arccal. - Erős?
- Ha ez segít megérteni, akkor elárulok neked egy titkot: nincsenek erős emberek. Mindenki szenved a saját kis személyi poklában. Ők sem gondolták volna soha, hogy te egyszer csak fogod magad és elveszed az életed. Persze, tudták, hogy régen depressziós voltál. Tudták, hogy jobban kell figyelned a belső világodra, mint másoknak, de mégis miért gondolták volna, hogy a pályád csúcsán, milliomosként, szeretett bandatagként ilyesmi egyáltalán eszedbe fog jutni? És mégis, még úgyis, hogy soha nem ejtettél el egy gyanús mondatot sem, képesek önmagukat hibáztatni, mert ők voltak a családod, a bandatagok, együtt éltetek, együtt dolgoztatok, együtt szórakoztatok, ők pedig vakok voltak mindenre, ami belül zajlott benned. 

Yoongi megsemmisülve pislogott Jungkookra a földről. Mint egy kisgyerek, aki rosszat tett, de éppen most jött rá, hogy már nem tudja nem megtörténtté tenni az eseményeket.
- Én csak el akartam menekülni. Miért? Miért kellett volna élnem, ha nem akartam? A fenébe is, szerettem élni, amíg volt értelme! De egy idő után egész napokat töltöttem azzal, hogy nem értettem, hogyan és mikor lett ennyire üres minden. Mégis miért írtam zenét? Miért voltam Szöulban? Miért lettem híresség? Miért szólok másokhoz egyáltalán? Úgysem számítok, mert miért is számítanék? Nem csak én, de valószínűleg ők sem értik, hogy mit keresek én ezen a bolygón, miért lettem ember? Miért küzdöttem volna? Hogyha nem voltak álmaim, miről írhattam volna dalokat?
Yoongi erőtlenül ejtette a fejét a térdére, és újra zokogásban tört ki.
- Én nem tudtam, hogy számítok nekik... Nem jobban egy átsírt éjszakánál. Én mindig olyasvalaki voltam, aki ha nem volt a  másiknak, az csak leírta veszteségként. Még a saját szüleim is, mikor Szöulba jöttem, nem számítottam nekik, csak akkor számítottam volna, ha azt a pályát választom, amit ők akartak. De hogy élhettem volna valaki olyanként, aki nem vagyok? És azt hittem, a zenével majd minden más lesz, hogy végre önmagam lehetek a művészetemben, de aztán egyszerre fodrászokkal és stylistokkal körülvéve találtam magam, akiknek megint csak nem voltam elég jó. Diétáznom kellett, edzenem, mert a testem sem volt elég fitt, semmi nem volt elég jó. Én csak írni akartam, csak komponálni, és mikor felvettek a kiadóhoz, végre! Végre elértem az álmom, amire mindig is vágytam! És aztán az egészről kiderült, hogy átverés volt. Már az első héttől fogva nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. A tévében persze mondogatják az idolok, hogy nem csak napfény és ragyogás az életük, de ki hisz nekik? Mikor csak azt mutatják? Csak a hatalmas lakásokat, a nagy autókat, a rajongók hadát, csak a csillogást, a tökéletes koreográfiát, miközben egyedül a gyönyörű hangokat engedik kicsúszni a torkukon. És mindenki el is hiszi, hogy ők maguk a sok smink és hamis dolog, amik valójában egésszé teszik őket. Az emberek az internetre teszik fel róluk a debütálási képeket, mint valami előtte-utána fotót, hogy ennyit fejlődött az ember, de közben a hajfesték, a smink és minden alatt az ember mégis ugyanaz a szerencsétlen, béna alak, akit úgy szeretnek kinevetni. Sosem voltam más, sosem leszek más, mint a pre-debut képeim. Maximum öregebb. De az egész olyan... hamis. Nem csak idolnak lenni, minden! Elértél oda, ahová akartál, megkaptad a magad tengerét, valóra vált az álmod! De tudod, mi derült ki? Hogy az egész hülyeség volt. És semmi sem olyan, mint azt elképzelted, mert talán elérted az álmod, de te magad - a lelked - nem értél el oda, hogy máris sikerüljön, és nem ilyen áron, nem ilyen módon, és nem ezt a valamit, ami az álmodnak meri ugyan csúfolni magát, mert valójában utálod az egészet! A korai keléseket, az átdolgozott éjszakákat, a rengeteg visszautasítást, a sok visszajelzést, hogy nem vagy elég jó, hogy a kiadónál lévő emberek sokasága vágja a képedbe, hogy még mindig nem vagy ott, ahol lenned kéne, mert az egész egy rohanás. Ha negyvennyolc órából állna egy napod, akkor sem lenne elég időd, hogy mindent megcsinálj, és te hiába hozod ki a legjobbat magadból, az valójában bőven az átlag alatt van, jóval alulmúlod a kiadó minden elvárását, miközben a beled is kidolgozod és nem érted, hogy mi baj van veled, miközben a többieknek úgy tűnik, megy a dolog. És te szeretnél megváltozni, mert itt a helyed, ezt akarod csinálni, de talán soha nem leszel elég jó, soha nem leszel... elég.

Yoongiból megállíthatatlanul ömlöttek a sokszor értelmetlen vagy félbehagyott mondatok, amíg már nem maradt több mondanivalója.

Az angyal egy ideig hallgatott.
- Tudod, kinek voltál elég?
Yoongi megrázta a fejét.
- A rajongóidnak. És a barátaidnak. Mit számít akkor a kiadó vagy a szüleid?
- Hogyne számítanának...
- De nem számítanak - vonta meg a vállát Jungkook. - Mert egy ember számít, akinek nem voltál elég... Te magad.
- De hogy lehettem volna elégedett, miközben annyian próbáltak róla meggyőzni, hogy nincs miért?
- Vagy meghallhatnád a dicséreteket is. Nem csak azt látni, hogy elutasítják az egyik számod, amit az albumra írtál, hanem azt is, hogy hármat viszont az egekig magasztaltak és rákerültek a lemezre. Nem csak azt hallani, amikor néhány száz ember csámcsog a kinézeteden az internet sötét bugyraiban, hanem azt is, amikor az összes rajongód sikítva fogadja már azt is, amikor csak a fejed búbját meglátják a koncerten, ahogy felemelkedsz a színpadra.
- Nem tudom, hogy képes lettem volna-e erre. És már úgyis mindegy. Nem lehet visszacsinálni. Ez a hajó már elment. - A rapper megtörölte a szemét, és bár az egész arca vörös volt és fénylett a még meg sem száradt könnycsíkoktól, felegyenesedett, és körülnézett.

Ezúttal egy legelőn voltak. A közelben néhány ló rágcsálta unottan a növényzetet, nem messze tőlük pedig egy erdős rész volt, ami mellett egy alacsony kerítéssel körbekerített házikó állt.
- Hol vagyunk?
- Daeuguban.
- Taehyunghoz jöttünk? - lepődött meg a rapper. Ez azt jelentette, hogy Jimin lesz az utolsó, akit látni fog a fiúk közül.
- Gratulálok, ezúttal nem kellett órákat várnunk, hogy leessen neked egy nyilvánvaló információ - tapsolt az angyal elismerően. - Nézzük, mi vár ránk. 

Némán sétáltak lefelé a dombról.
A Nap forrón sütötte a legelő sárgulni kezdő növényeit, és Yoongi értetlenül kémlelte a körülöttük elterülő üres tájat.
- És hol van Tae? - kérdezte végül, mikor már jó negyed órája egymás mellett lépkedtek az angyallal, aki válaszként csak megvonta a vállát.

Yoongi mérgesen csettintett egyet a nyelvével, ekkor azonban három kisgyerek alakja ragadta meg a tekintetét. Olyan nyolc-kilencéves forma gyerekek lehettek, kettő fiú és egy lány. A kislány haja két copfba volt fogva, a kantáros nadrágjának az egyik szára folyton lecsúszott, ahogy törte át magát nagy lépésekben a számára combközépig érő növényzeten. Futva érkeztek a rapper és az angyal közelébe, majd ahogy a lenti ház közelébe értek, megtorpantak egy magasra nőtt, széles fa tövében, és a törzse mögül kukucskáltak ki az épület felé.
A rapper érdeklődve ment közelebb és hallgatta a fiatalok suttogó veszekedését.
- Úgysem mered megtenni!  - mondta a magasabbik, szeplős fiú. - Nem vagy elég bátor hozzá.
- De te sem! Elrángattál azért ide, hogy utána itt megálljunk! - vágott vissza a másik.
- Mindketten nyuszik vagytok! - nyújtotta ki a kislány a nyelvét és újra megigazította a nadrágja szárát.
- Te csak egy lány vagy, a lányok végképp félősek ahhoz, hogy bármit csináljanak, ami nem babázás, pletykálás, meg főzés! - háborgott a magasabbik. A kislány felfújta magát és csípőre tette a kezét, aminek a látványától Yoonginak nevethetnékje támadt, de csak egy keserű, féloldalas mosolyra futotta tőle.
- Akkor menjünk mind együtt! És aki visszamegy, az a gyáva nyúl, aki nem én leszek! - fortyogott a kisebb is, majd számolni kezdett. - Háromra indulunk. Egy... Kettő... Há...
- Várj! De mi lesz, ha az öreg Kim rájön, hogy itt vagyunk? És... és mi lesz, ha elfogja valamelyikünket, és beviszi a házába, és... - A nagyobbik fiú rémülten bújt vissza a fa takarásába. - Mi lesz, ha megesz minket? Vagy bezár minket a pincéjébe, és halálra éheztet? Én azt mondtam anyukámnak, hogy vacsora előtt otthon leszek.
- Ez csak mese! Még hogy a lányok pletykásak! Nem esznek embereket, azt nem szabad!
- Ahogy pincébe zárni is! És soha többé nem fogunk előkerülni, mint a többi gyerek.
- De milyen többi gyerek? Nem is tűnt el senki - fogta a fejét a lány.
- Na és Minyoung? Tavaly még velünk járt egy osztályba, aztán egyik napról a másikra eltűnt.
- Minyoung szülei munkát kaptak Szöulban, Jiyoon.
- Vagy csak azt mondták mindenkinek, mert féltek az öreg Kimtől - suttogta óvatosan a kisebbik fiú. - Talán megfenyegette Minyoung szüleit, hogy őket is meg fogja enni, ha nem maradnak csöndben.
- Ugyan már, fogadok, hogy nem is olyan ijesztő, lehet, hogy csak...

- Hát ti meg mit csináltok itt?! - visszhangozta be a látóteret egy ingerült kiáltás. A fák közül egy idős ember lépett ki szalmakalapban és bő ruhákban. Az akcentusa már ebből az egy mondatból is jól felismerhető volt, és Yoongi alig akarta elhinni, hogy a feléjük közeledő idős ember az egyik legjobb barátja volt.
- Mégis milyen évet írunk? - tátotta el a száját a rapper.
- Éppen eleget ahhoz, hogy ő legyen már az utolsó élő Bangtan - vonta meg a vállát az angyal. 

Yoongi közelebb ment Taehyunghoz, aki a gyerekek felé közeledett. A kisebbik fiú és a kislány sikítva futásnak eredt, a harmadik azonban megkövülve állt a fa mellett, és a félelemtől mozdulni sem mert.
A rapper szinte elszörnyülködve nézte a ráncos testet, a ráncos arcot, amely valaha a legjóképűbb férfinak lett szavazva a világon. Tényleg ő lett volna? Mintha csak a barátja karikatúrája állt volna előtte megelevenedve. Hol volt már az egykori kisfiús bája? A játékos csillogás a szemében? Hol volt minden, ami korábban Taehyungot jelentette? 

Az idősebb az egyik lábát kissé húzva maga után ugyan, de gyorsan közeledett a fiú felé, és végül mérges, szinte durva arccal tornyosult a gyerek felé.
- Mit kerestek a birtokomon? - mordult egyet.
- N...ne tessék megenni, kérem! - emelte fel védekezőn a fejéhez a kezét a kisfiú, nem merve a számára ijesztő jelenségre pillantani.
- Letapostátok a növényeimet! Ha még egyszer itt látlak téged vagy a barátaidat, akkor ti lesztek a vacsorám egy teljes hétig. És most fuss, mielőtt meggondolom magam, és már ma megeszlek téged!
A kisfiú rohanni kezdett, időnként egy-egy felszakadó kiáltás kíséretében. A férfi felegyenesedett, és morogva a háza felé indult. 

- Tae imádja a gyerekeket... - ráncolta a szemöldökét Yoongi. - Nem tudom elképzelni, hogy történhetett ez meg. Biztos nem csak képzelődöm? 
- Nekem mindegy, hiszel-e abban, amit látsz vagy sem - vont vállat Jungkook. - Elvégre, a Taehyung, akit te ismersz, nem ilyen volt. A Taehyung azonban, akit most láttál, elvesztette az egyik legjobb barátját, másokkal megszakadt a kapcsolata. A szülei később meghaltak autóbalesetben, és rájött, hogy nem akar több embert megszeretni. Eleinte Yeontant is elhanyagolta, később megértette, hogy a kutyáján kívül senki nem lesz soha elég önzetlen ahhoz, hogy csak szeretetet adjon neki. Az évek során elveszítette a többieket is, és még ha nem is mindegyikükkel tartotta a kapcsolatot, azért nehéz volt, hiszen a családjának tekintette a bandát. Végiggondolta, hol volt utoljára boldog, és rájött, hogy a nagyanyja farmja volt az egyetlen hely, ahol végre egy kicsit békességre találhat. Kutyákat fogadott be magához, majd lovakat kezdett tartani és földművelésből élt, ezt teszi a mai napig. A békességre való törekvést talán egy kicsit túlzásba vitte, amikor arra jutott, hogy többé nem akar emberi kapcsolatokat fenntartani, így csak az állatai maradtak neki. A visszahúzódó emberek pedig mindig ijesztőnek hatnak a tömeg számára. Így születnek a pletykák.

Yoonginak mindegyik barátjánál ugyanaz a kérdés lebegett az elméjében szüntelenül: de boldog volt?
- Boldog volt, mikor az állataival lehetett. De ez nem jelenti azt, hogy nem volt magányos. Olyan dologtól zárta el magát, ami az emberek életének egyik legfontosabb tényezője: a társaság, a többi ember jelenléte. Hiába beszélgetett a lovaival, ha azok nem válaszoltak vissza neki. Az igazság az, hogy Taehyung fejében egy idő után mégis képesek voltak vele beszélni a háziállatai. Hosszasan mesélt nekik a régi időkről, és úgy gondolta, ők vele együtt sírnak és nevetnek. Minden állatának a halála ugyanúgy megviselte, mintha valamelyik barátját vesztette volna el. Szívszaggató lett volna látnotok. De nem volt ott senki, aki beszélt volna vele, mert Taehyung akarta így.
Voltak tiszta napjai. Olyan napok, amikor a karosszékében ülve meredt maga elé órákig, amikor nehéz volt éreznie a lelkében tátongó üres szakadéktól. Nem értette, hogy fájhat ennyire valami olyan, ami nem vérzik, és amit nem lehet kötszerrel körbefedni. Ezeken a napokon elfelejtette megetetni a kedvenceit, mert nem jelentettek neki semmit. Ilyenkor csak összetört volt, nem fért el semmi más benne, csupán a magány érzése. Az ilyen napok rosszabbak voltak, mint amikor az állataival beszélgetett.

- Az én hibám, ugye? - kérdezte a fiú. - Hogy ilyen életük lett. Én rontottam el.
Az angyal zsebre tette a kezét és kifújta a levegőt. Furcsa volt, mennyire hasonlított Jungkookra még ebben az apróságban is. Azonban az igazi Jungkook nem ő volt, az igazi már halott volt. Yoongi agya nem volt képes teljesen befogadni ezt az információt. Halott, ahogy a többiek is. Neki kellett volna az egyetlennek lennie, aki már nem él; az ő szemszögéből azonban mégis úgy tűnt, hogy ő vesztette el a többieket és nem fordítva.
- Nem teljesen, oké? - grimaszolt a fiú. - Nem azt mondom, hogyha nem mész el, akkor nem alakult volna máshogy. Talán nagyon is máshogy alakult volna a sorsuk, de ez nem mind a te hibád. Mindannyian a saját személyiségük szerint küzdöttek meg a dologgal. Nem te mondtad nekik, hogy adják fel a csapatot, nem te mondtad, hogy álljanak tanárnak vagy hivatalnoknak. Ők döntöttek ígyés a saját életéért mindenki maga felel. Te hoztál egy döntést a saját életedről, ők meghozták a sajátjukat az ő életükről. Ez így van rendjén.
- De ha nem veszem be a tablettákat, akkor ők sem így élik le az életüket. Akkor meg mi értelme logikázni arról, hogy hogyan mentsünk fel engem a tetteim alól - motyogta a rapper, és hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen a szülővárosa tiszta égboltjára, ami ugyanolyan kék volt nélküle is.

A világ rendjében nem sokat változtatott az, hogy ő életben volt-e vagy sem, de az ő apró, szűkös világában nagyon is számított, mert fölrengésként rázta meg a halála a körülötte lévő környezetet. Yoongi hitt a pillangóhatásban, de abban nem, hogy ő ért annyit, mint egy pillangó az evolúció számára. Mégis, talán több volt annál. Több, abban az apró hógömbnyi világban, ami őt körülvette. Talán ő volt a hó a saját hógömbjében. Ha a havat kifelejtik a hógömbökből, azok már csak gömbök maradnak. Nem lesz baja az üvegnek vagy a figuráknak, de elveszik a varázs, és senki nem akarja őket többé fejjel lefelé fordítani, hogy aztán mosolyogva figyelje, amíg újra leülepszik a fehér réteg a talpazatra. Elvesztik az értelmüket, pedig azt gondolnánk, nem is a hó volt a lényeg, hanem a finoman kidolgozott szobrocskák, amik az üvegen belülről mosolyognak kifelé. Talán Yoongi is így tévedett, mikor azt hitte, hogy ő nem volt fontos és közben mégis ő volt a hó a Bangtan hógömbjében.

- Annak sincs értelme, hogy azon logikázunk, mi lett volna, ha... Hiába a legnagyobb közhely ezt mondani, ami történt, megtörtént. És egyébként sem gondolnád meg magad, nem?
Az angyal egy oldalpillantással a fiúra nézett és pislogás nélkül meredt rá, ahogy a válaszát várta.
Yoongi lenézett a fűre, amit helyenként sárgára szárított a Nap, és eszébe jutott az elmúlt néhány éve. Hogy milyen volt halottként élni. Mindenhez kevésnek lenni, nem lenni elég jónak semmiben, mindentől gyáván megfutamodni és a közönyhöz menekülni. Jungkook mindig azt mondogatta, hogy inkább meghal, mintsem szenvedély nélkül éljen. Yoonginak csak mindene sajgott. Az izmai, a feje, a háta. Nem csinált mást vagy többet, mint korábban, és mégis rosszabb lett a fizikai kondíciója. Nem volt többé éhes, már az étel gondolatától is sokszor a hányinger kerülgette, szóval csak akkor evett, mikor muszáj volt, és már nem cipelhette volna a testét üzemanyag nélkül.
 - Nem, azt hiszem, nem - válaszolta, de már nem volt teljesen őszinte. Nem maradt volna életben a többiekért, ahhoz túl önző volt. De az, hogy mások nem csak vállat vonta a sírja felett, mégis furcsa érzéssel töltötte el a testét. Olyan érzéssel, amit először fel sem ismert, olyan régóta nem volt a társa már: szeretve volt. 

- Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy továbbálljunk - sóhajtotta lemondóan Jungkook. - Már úgyis csak egy utunk van. Essünk túl rajta.

***

Ajánlott zene: The cinematic Orchestra - Arrival of the birds (link lent!)

Yoongi arcbőrét hideg levegő ütötte meg. Tél volt, a vékony pizsamáját rángatta a szél, mintha csak akarta volna, hogy fázzon a fiú, amire már nem volt képes.
A messzeségben a Han folyó és az égbolt hamuszíne összeolvadt a látóhatáron. Mindent szürkeség borított az esti félhomályban.
- Miért állunk a Mapo hídon? - suttogta Yoongi erőtlenül, ahogy a pillantását a híres padra emelte, amin két férfi aranyszínű szobra foglalta el középen a helyet, az egyik szemmel láthatóan vigasztalni próbálva a másikat. Aki nem volt ismerős errefelé, még az is tudta, hogy az átkelőt a "Halál hídjának" becézgették a sok öngyilkosság miatt. Yoongi már most balsejtelemtől a bőre alatt bizseregve várta, milyen tervei voltak az angyalnak, pedig az elmúlt néhány óra alatt megedződhetett volna a sok szörnyűségtől, amit látott. 

- Hol van Jimin? - tette fel az újabb kérdést, amikor Jungkook nem válaszolt.
A fiatalabb féloldalas mosolyra húzta a száját, és az állával Yoongi felé bökött.
Valahol a híd egy távoli pontján ott állt egy szürke kapucnis alak, mozdulatlanul bámulva a sötét vizet maga alatt.
Yoongi már mozdult volna, hogy a másikhoz szaladjon, amikor az angyal megszólalt.
- Úgyis idejön.

A rapper a helyén maradt, meredt pillantással figyelve a másikat. A magasságán kívül ez a férfi semmiben nem hasonlított az ő egyik legjobb barátjához.
- Igen, ez biztosan ő - válaszolt az angyal, még mielőtt a fiú kinyithatta volna a száját.
- Dehát... Hogy?
Jimin egyetlen kardigánt viselt a téli hideg ellenére, mégsem vacogott, ahogy elindult feléjük. A haja koszos szőke színűre volt festve, a bozontos fésületlen tincsei az állát verdesték, olyan ápolatlan külsőt kölcsönözve ezzel a másiknak, amire az általa ismert fiú sosem vetemedett volna, még az otthonukban sem, ahol Puma melegítőben és frissen szárított tincsekkel volt a leginkább slampos.

A férfi csoszogva közeledett feléjük, lassú apró lépéseket téve, ahogy szinte el sem emelte a lábát a talajtól.
- Jimin... - suttogta fájdalommal a hangjában a rapper.
Szinte fel sem lehetett ismerni a barátját. A férfi elnyűtt arcán háromnapos borosta éktelenkedett, az egykoron folyton kecses tartása most odalett, ahogy meghajlott háttal és előretolt kezekkel lépkedett.
Megrendítő volt így látni Jimint. Mindenkit megrendítő volt látnia, szörnyűnek találta milyen torzzá és idegenné váltak a korábbi karakterükhöz képest a csapattagjai, de ahogy az egykori táncos most letelepedett a szobrok mellé a padra és a szatyrából egy üveg alkoholt húzott elő, Yoongi valahogy megtört. A helyzetnél csak a Jimin szemében ülő teljes üresség rémítette meg jobban, ami olyan ismerős volt a számára. A fiú tekintete elvesztette a fényét.

Kitekerte az üveg kupakját, és meghúzta azt. Yoongi óvatosan mellé telepedett, és egy ideig némán figyelte őt.
- Ne tedd ezt magaddal - suttogta a fiúnak, aki persze nem hallhatta őt. - Ne tedd tönkre az életed.
Jimin a semmibe révedve iszogatott tovább, a rapper pedig nem tudott mást tenni, mint várt. 

A szürkeség időközben sötétséggé változott. A hídon kigyulladtak a sűrűn felhelyezett lámpácskák, de a nehéz köd eltompította a fényüket. Yoongi tehetetlenül ült a barátja mellett, ki tudja mennyi ideje. Egy üveg alkoholból kettő lett, majd három. Jimin egy ponton apró nejlonzacskót húzott elő a nadrágja zsebéből és az abból előhalászott gyanús pirulákat dobta a szájába, hogy aztán az egyik üveg tartalmával leöblítse azokat.
- Miért? - kérdezte Yoongi, mintha kaphatott volna választ. Talán a másik makacs hallgatása az is volt.

A halott fiú egy időre el is feledkezett az angyalról, aki most kivételesen nem kommentálta az eseményeket, ahogy eddig. Szétnézve azonban Yoongi csak sötétséget látott, egyetlen lélek sem volt rajta és Jiminen kívül a közelben. Miért hagyta vajon kettesben a másikkal őt Jungkook?

- Jimin - fordult a fiúhoz, mintha az angyal hiánya hirtelen újra élővé varázsolta volna őt is, az egykori énekes azonban továbbra sem vett tudomást a jelenlétéről.
- Kérlek Jimin, ne csinálj semmi hülyeséget. - Megpróbálta megérinteni a másik combját, de mintha egy láthatatlan erő tartotta volna vissza ettől. A nadrágra tudta helyezni a kezét, mégis mintha egy másik dimenzióból próbált volna átnyúlni a valóságba.

A táncos ekkor imbolyogva felegyenesedett. A szatyrot és az üres üvegeket maga mögött hagyva indult el a híd belseje felé, továbbra is csoszogva, néha a korlátba kapaszkodva.
Yoongi szorosan követte őt, mintha egy méter távolság is katasztrófához vezethetett volna köztük, pedig ő is tudta, hogy nem tehetett semmit a fiúért szellemként. Ő csak ült a moziban. Részt nem vehetett a játékban.

Jimin papucsának halk súrlódása volt az egyetlen hang a hídon. Miért nem jártak erre autók ilyenkor? A városban mindig lennie kellett volna valakinek, aki segíthetett volna a fiún, akinek a térdei időnként vészesen megrogytak járás közben. Hirtelen eszébe jutott a videóklip, amit mintha egy évszázaddal ezelőtt forgattak volna, pedig alig néhány éve volt. Az első sikeres számuk, az I need you jelenetei közt esett össze hasonló módon Hoseok. Akkor nevettek a másik játékán a háttérben, mert tudták, hogy nem volt valós, most mégis összeszorult torokkal gondolt a hasonlóságra.

A fiú megtorpant és a korlátnak támaszkodva bámult az előttük elterülő semmiségbe. A vizet nem láthatták a felette lebegő vastag ködrétegtől, csak a folyó halk morajlásából tudhatták biztosan, mi van a szürkeség alatt.
- Jimin, ugye nem? - kérdezte könnyes szemmel a rapper. Kizártnak tartotta, hogy az angyal a táncos halálát mutatta volna meg neki. Ennyire kegyetlen nem lehetett.
Ahogy azonban a pillantása a korlát halványsárgán világító idézeteihez tévedt, valahogy érezte: ráhibázott a dologra. "Tovább fogok reménykedni." - olvasta a táncos keze alatt. 

Felnézett a barátja arcára, ami közönyösen bámult a semmibe, időnként bizonytalanul megdőlve az alkoholtól.
- Legyen már vége ennek - suttogta maga elé, hogy Yoongi alig tudta kivenni a szavait.
- Nem, Jimin, több is van még. Olyan fiatal vagy, még előtted az egész élet... - válaszolta rögtön. - Nem szabad csak úgy eldobnod magadtól az életet, te vagy a legjobb táncos, akit ismerek és a legjobb ember. Nincs miért meghalnod, kérlek, kérlek, ne tedd ezt!

A rapper pánikolva figyelte a barátját, ahogy az remegő tagokkal megpróbálja átvetni magát a korláton, néha vissza-visszacsúszva az akadályon, de akkor is csak keserűen nevetve próbálkozott tovább.
"Milyen kellemes a szellő."  - pislákolt az egyik felirat fénye, ahogy Jimin sikerrel járt és a korlát másik végére telepedett, széttárt karokkal kapaszkodva a vasba. 

Yoongi szíve vadult kalapált a mellkasában.
- Kérlek, Jimin, ne, nem halhatsz meg! Ez nem helyes! Neked élned kell, te nem ölheted meg magad - könyörgött.
A fiú haját az esti szellő lebegtette, de ő nem tűnt idegesnek a ténytől, hogy egy híd padkáján áll.
- Hyung - mondta a levegőnek, maga elé meredve. - Te is ilyen magányos voltál?
A rapper egy pillanatig már azt hitte, a fiú képes látni őt, de az csak a semmibe beszélt, még ha a mondandója neki is szólt.
- Még mindig sajnálom, hogy nem lehettem ott veled. Hogy nem vettem észre. Hogy nem segítettem. Nem voltam elég jó barátod.
Yoongi a szája elé emelt kézzel próbálta visszafogni a feltörni készülő zokogást.
- Nem tehettél semmit! - kiabálta, mintha csak akkor a fiú hallhatta volna a válaszát. - Nem a te hibád volt, nem gondoltam át elég jól a dolgokat! Én nem hittem, hogy érdekelni fog titeket a halálom, én azt hittem, hogy nem számítok, én... én... Sajnálom! Nem akartam ezt tenni veletek, nem így, én azt gondoltam, minden jobb lesz. El kellett volna mondanom nektek, vagy segítséget keresnem és neked is ezt kéne, Jimin! Nem halhatsz meg ilyen fiatalon, nem egy hídról leugorva.

- Hiányoztok - szólalt meg a táncos rekedt hangon. - Hiányzik a Bangtan, a tánc, az éneklés, az Army, de legfőképpen ti. Nélkületek nem maradt nekem semmi.
Yoongi hallgatott. Minden az ő hibája volt. Ha nem öli meg magát, a többiek élete nem vett volna ilyen fordulatot, talán még sok évvel később, mikor már nem is énekeltek volna, még mindig a legjobb barátok lehettek volna, hogy ott legyenek támogatni egymást és a helyes úton tartani mindenkit. De most az összes Bangtan elveszett volt és magányos. Egyikük sem élhetett boldog életet miatta, és ezt tudta, hogy sosem bocsájthatta  meg magának. Ha kellett, Dante-féle túlvilágban sínylődött az idők végezetéig, hogy megbocsájtást nyerjen, de sajnos a tényeken nem változtatott az ő vezeklése. Az önző viselkedése tönkretette hat másik ember jövőjét is, és ahogy most Jimin a híd peremén állt ugrásra készen, rájött: az életüket is elvette.

- Szóval csak arra fogok gondolni, hogy te itt voltál velem, vagy legalább fentről figyeltél, mert nem akarok magányosan meghalni.
- Itt vagyok Jimin, vegyél észre, kérlek! Nem vagy egyedül! - próbálkozott Yoongi a másik elérésével, továbbra is eredménytelenül.
- Remélem, találkozunk majd és végre újra együtt lehetünk.
- Nem, nem, nem! - zihálta a rapper kétségbeesetten nézve körül, de rajtuk kívül csak a sötétség volt jelen, amikor Jimin elengedte a korlátot és néhány másodperc zuhanás után magába szippantotta őt a köd. Egyetlen tompa csobbanás jelezte a visszafojtott lélegzettel várakozó fiúnak, hogy a barátja célba ért.
Aztán ordítani kezdett.

Leginkább csak artikulálatlanul törtek elő belőle a hangok, máskor tagadószavakat kiabált maga elé. Nem tudta az elméjébe beilleszteni az imént történteket, egyszerűen csak nem. Jimin nem hallhatott meg, nem, így, nem most, nem huszonévesen részegen egy hídról levetve magát, nem egyedül a sötétben és a hidegben és hogy fázhatsz most a vízben.
Fuldokolva tört elő belőle a zokogás, ahogy csak arra tudott gondolni, Jimin teste merre járhatott éppen a folyóban, talán már több száz méterre tőle. Elképzelte, milyen lesz majd a fiú teste, ami a krimisorozatok vízi hulláira fog hasonlítani és a szeme előtt megjelenő kép után már nem csak fuldokolt, de öklendezett is.
- Nem, ne, ez nem történik meg, csak álmodod, ez nem lehet a valóság, ilyen nem létezik - kántálta a hideg földre fekve, ahová korábban összerogyott. A kezét a szeme elé tette, hogy ne kelljen látnia a helyet és csak sírt tovább.

Ha már a fiúnak meg kellett halnia, legalább ne így tette volna, ilyen kegyetlenül, hogy a barátja nem ölelhette át a testét és sírhatott felette, hanem elragadta őt messzire az áramlat, a sötét bizonytalanságban hagyva ezzel a fiút. Vajon mikor találják meg őt és jönnek rá egyáltalán, ki volt? Keresni fogják Jimint vagy egyedül élt ebben az időben és nem tartotta vele senki a kapcsolatot?

Hirtelen minden értelmet nyert. Hogy Taehyung miért zárkózott be és élte megkeseredett zsörtölődő öregemberként az életét, hogy Hoseok tánccsapatában miért nem oszlopos tagként szerepelt a fiú, hogy miért nem volt ott egyikük jövőjében sem. És mindez az ő hibája volt. Ezek az ember adtak értelmet az életének és ő mégis képes volt eldobni azt, amit ők annyira megbecsültek. Hiszen szeretve volt, nem kellett a pénz miatt aggódniuk és kereshetett volna segítséget, változtathatott volna, de nem, ő ekkora bolondként viselkedett. Csak magát nyugtatta azzal, hogy így mindenkinek jobb lesz és végig sem gondolta rendesen a következményeket. Hogy tehette ezt a saját életével? Hogy tehette ezt a barátaival?

- Gyere vissza - sírt a tenyerébe. - Meg fogsz fázni a hideg vízben. Az nem tesz jót a hangodnak.
Csakhogy Jimin már nem fázhatott meg, mert halott volt. Ahogy ő is.
- Vissza akarok menni, nem akarom ezt! Ez nem a mi életünk...

Addig kiabált és kántált, amíg teljesen ki nem merült és a hangja is elmenőben volt.
A könnyektől sajgó szemét egyre nehezebben tudta nyitva tartani. Mintha ólomsúlyúak lettek volna a szemhéjai. Pedig nem volt itt az alvás ideje, de mégis mi mást tehetett volna? Jimint már nem hozhatta vissza, a barátai életében már nem lehetett ott, hogy támogassa őket. Csak a tehetetlen figyelő szerep jutott neki.

- Legközelebb... Legközelebb majd minden másképp lesz, mindent máshogy csinálunk - suttogta félálomban a betonon heverő kavicsok irányába bambulva. - Többet nevetünk, többet szeretünk, és csak... Nem fogunk gyáva kutyaként elmenekülni a gondjaink és a világ elől. Legközelebb kárpótollak majd titeket mindenért.

Az újjászületés reményének egy apró szikrájával a fejében hunyta le a szemeit, csak azért fohászkodva magában, hogy a barátait egyszer viszontláthassa még.

***

Ajánlott zene: Shawn Mendes - Memories (link lent!)

Amikor legközelebb felnyitotta a szemét, még mindig félhomály uralkodott körülötte, de már nem a hideg aszfalton feküdt, hanem puha anyag ölelte körül a testét. Kérdőn nézett körbe. Talán az angyal egy újabb jövőképbe repítette őt, hogy tovább kínozhassa?
Azonban a saját szobáján kívül semmit nem látott.
Miért volt itt? A túlvilág ennyire minimalista lett volna?

Megmozdult, hogy felkeljen, de ahogy az ujjai megrezdültek, a bennük tartott doboz is megcsörrent. Yoongi felült, és hunyorogva nézte a fehér tárolót, aminek a tartalmát korábban szinte mind lenyelte, de most a súlya alapján ítélve... Gyorsan felpattintotta a zárat. A pirulák mind ott feküdtek a helyükön.

Összezavarodva nézett újra körül. Az nem lehet, hogy az egész csak egy álom volt, tisztán emlékezett, hogy megpróbálta megölni magát. De minden más is olyan kidolgozott és valósághű volt, hogy nem születhetett csak az ő fejében ez a sok jelenet. Hirtelen nem tudta, miben higgyen, melyik valóságban is volt éppen; mégsem mert kikelni az ágyából, hogy kiderítse.

Aztán a figyelmét az éjjeliszekrényre fektetett papírlap ragadta meg, ami egészen biztosan nem volt ott korábban.
"Tényleg azt hitted, az őrangyalod jön érted a halál után? Vicces vagy, Yoongi. Mindenesetre, az életben nincsenek második esélyek. Ne baltázd el!" - alkották a cikornyás betűk a szavakat.

A rapper kapkodó szívvel olvasta a remegő ujjakkal tartott levelet. Ez nem lehetett a valóság. Pontosabban, ennek kellett a valóságnak lennie. Talán minden az volt.

Yoongi kipattant az ágyból. Bizonyosságot kellett szereznie. A papucsát mellőzve rontott ki a szobájából, a testét furcsán nehéznek, mégis sokkal élőbbnek érezve a korábbi állapotához képest. Végre nem csak egy árnyék volt.

Benyitott a legközelebbi szobába, ahonnan egyből megannyi Ryan plüss meredt vissza rá a félhomályból. Egy pillanatig azt hitte, a helyiség üres lesz, de aztán az ágyakon elterülő egy-egy takaródomb alatt felfedezte Taehyung és Namjoon alakját, akik békésen aludtak.
Yoongi a szája elé kapta a kezét, de a feltörni készülő könnyeit ezzel sem tudta megakadályozni.
Ezek azok az emberek voltak, akiket ő ismert. Nem idősebbek, nem fiatalabbak. Még a hajszínük is ugyanolyan volt, mint ahogyan lefekvés előtt emlékezett rájuk.

A látványtól megrészegülve és elhomályosuló tekintettel nyitotta ki a következő ajtót, ami Jinhez vezetett. Az egyetlen hyungja RJ-t átölelve szuszogott a saját ágyában. Nem vörös lepedőkön meztelenül, hanem BT21-os pizsamában. Nem egy férfira vagy nőre várva, akinek majd felkínálhatja a testét, hanem az aznapi táncpróbát pihenve ki.

Jungkook a saját ágyában szétvetett tagokkal feküdt az összegubancolódott takaróját csak félig magára húzva. A maknae is élt és rendben volt és az álmait élte, nem valami teljesen átlagos munkát végzett, amiben hamar kiéghetett. Még mindig fájt arra gondolnia, hogy az ő pici Jungkookie-ja csupán negyvenévesen halt meg a jövőben, ami már nem fog bekövetkezni. Akkor a babaarcú, nagyra nyílt Bambi-szemű húszéves már az élete felét leélte volna jelen pillanatában.

Az utolsó szobához félve közelített. A szemét szorosan lehunyta, amíg az ajtó teljesen ki nem tárult. Még a lélegzetét és visszafojtotta, ahogy ránézett az ismerős ágyakra. Hoseok egyértelműen az igazak álmát aludta a saját matracán, de aki miatt az ő szíve hevesebben kezdett verni, mégis csak a másik volt.

A fiú, akit alig percekkel ezelőtt látott elveszni a ködben a hídról leugorva, aki előtte itta le magát és szedett be gyógyszereket, aki megismertette vele a veszteség és a gyász érzését, most itt feküdt előtte a saját tökéletes formájában. Mosdottan, ápoltan, alvástól összetúrt hajjal és egészséges bőrrel, ahogy kellett.

Hüppögve térdelt le az ágy mellé. Nem tudta elhinni, hogy visszakapta a fiút, aki előtte ölte meg magát. Egyszerre sajgott a szíve és érzett eufórikus örömöt az énekes békés arcát nézve.
 - Köszönöm - krákogta a levegőnek a könnyein keresztül, ahogy felnyúlt a másik arcához, megsimogatni azt.

Visszakapta az életét.

Jimin összeráncolta a szemöldökét az érintésre, és felnyitotta a szemeit.
- Hyung? - suttogta rekedten. Ahogy felfogta a helyzetet, ijedt tekintettel ült fel az ágyon. - Yoongi hyung! Mi történt, miért sírsz? Jól vagy?
Yoongi csak megrázta a fejét, és folytatta a sírást, ahogy a másik aggódva térdepelt le mellé és fonta köré a karjait.

Jimin megölelte őt, Jimin életben volt és lélegzett; és a bőre meleg volt, mert nem a hideg víz ölelte körbe már, és sosem mehetett alga a hajába és válhatott felismerhetetlenné a teste és halászhatták ki őt, amikor a sodrás a part közelébe vitte a hulláját.

- Istenem - suttogta ő is szorosabban tartva a másikat. Mint egy kisgyerek, képtelen volt abbahagyni a hüppögésektől fullasztó sírást.
- Rosszat álmodtál? - kérdezte a hátát simogató Jimin.
Ő csak bólintott egyet a másik vállába fúrva az arcát.
- Ennyire szörnyű volt?
Ismét csak bólintott, mert még nem talált magában annyi erőt, hogy normális választ adjon. Talán sosem lesz képes elmesélni a többieknek majd, amit látott; talán jobb is volt a boldog tudatlanságban hagyni őket. Egyikük sem szerette volna olyannak megismerni magát, mint ahogyan Yoongi látta őket.

- Meg fogunk fázni a padlón, feküdjünk le az ágyra, jó? - húzta fel őt a földről a fiú, Yoongi pedig csak hagyta magát vezetni, hadd tegye a másik, amit akart.
Meleg takaró ölelte körbe a testét, de ő csak a táncost akarta minél közelebb tudni magához. A tehetetlenség fojtogató érzése, ami korábban az őrületbe kergette őt, még mindig a bőre alatt motoszkált, és csak úgy tudta enyhíteni azt, ha a másikhoz ért. Mert végre megtehette, és ez volt az egyetlen dolog, ami tényleg bizonyította számára, hogy ez már nem csak az angyal által mutatott vízió volt, hanem a valóság.

Amiben mindannyian egészségesek voltak, sikeresek, és ami a legfontosabb: éltek.

Amikor végre rendesen kapott levegőt és valamennyire a könnyei is alábbhagytak, a kimondatlan szavaktól nehéz szívvel figyelte a a táncos érintését a tincsei között.
Most, hogy az adrenalin kezdett kifogyni a testéből és a mámoros érzelmei is visszafogottabbakká lettek, eszébe jutott az eredeti ok, amiért ebbe az állapotba került.

Nem érezte magában ugyanazt a kótyagos fásultságot, amit korábban, nem akarta a fürdőszobába rohanva felvágni az ereit, de az eredeti indok még mindig létezett. Kiégett volt, elkeseredett, nem találta önmagát sem a zenében, sem a karrierjének jelen szakaszában.
De határozottan élni akart, nem csak a többiek jövőjéért, hanem saját maga miatt is.
És ehhez változtatnia kellett. Az első lépés pedig a beismerés volt.

- Jimin... Volt egy kitűzött dátumom, én... Ma este meg akartam ölni magam - ejtette ki a szavakat, amiktől a hideg is kirázta és szédülni kezdett az idegességtől.
Jimin ujjai megálltak a hajában a mozdulat közepén, és a rapper érezte, hogy a másik torkában megakadt a levegő. Tudta, mekkora sokk lehetett ez neki, de még mindig jobb volt így, mintha egy nap a halott testét átölelve sírt volna felette, ahogy azt tette is egy másik valóságban.
- Minden csak túl sok, és nem hiszem, hogy egyedül meg tudok birkózni vele.
A táncos kifújta a levegőt és szorosabban ölelte át őt.

- Van egy doboz altató az ágyam mellett... - hagyta lógni a mondatot a levegőben.
- Holnap kidobom - suttogta Jimin. Eddig a másiknak fel sem tűnt, hogy sírni kezdett, de most már érezte is a nedves cseppeket a haján.
- Talán egy időre szünetet fogok kivenni a munkából is.
- Rendben.
- Sajnálom...
Jimin csak közelebb húzta őt magához, és a fejére hajtotta az állát.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Együtt megoldjuk majd, ahogy eddig mindent. Rendben lesz. Úgyhogy csak aludj, itt leszek, amikor felébredsz.
Yoongi szófogadóan lehunyta a szemeit, habár érezte, hogy a másik mellette az egész testében remegett.

Talán hetekig fog tartani, talán hónapokig vagy évekig. Talán örökre, hogy jobban legyen. Nem számított, mert ő is ezt akarta. Meg kellett tennie a többiekért és leginkább önmagáért. A jövőbeli Yoongiért, akit sosem láthatott az angyal által mutatott jelenetekben, mivel nem is létezett. Nem tudta, hogy ilyen fájdalmas is lehet nem létezni. Nem lenni ott a szeretteink fontos eseményeinél, nem fogni a kezüket, ha valami rossz történik velük. Tehetetlennek lenni.

Úgyhogy a tíz, húsz, harminc, negyven évvel öregebb Yoongiért kellett dolgoznia, akiket nem hagyhatott cserben egy jelenleg érzelmi válságban szenvedő huszonéves gyerek. Talán a jövőbeli énje egyszer majd megköszöni neki, amit tett, amikor már párja lesz és gyerekeket nevel. Talán a szakmájában lesz igazán sikeres és elismert, de ha egyik sem, még az sem számít. Csak legyen valami, csak létezzen, csak hadd érhessen a többiekhez, ihassa a reggeli kávéját, nézelődhessen hangszerboltokban és sétálhasson a strandon a végtelen kék vizet bámulva és a homokot érezve a lábujjai között.

Ehhez pedig dolgoznia kellett az ügyön.
Csak addig, amíg újra őszintén azt nem tudta mondani egy mosollyal arcán: rendben vagyok.

Megjegyzések:

Ajánlott zenék:

https://youtu.be/RrUlVuyKN7I

https://youtu.be/MqoANESQ4cQ

https://youtu.be/i3N0uNoTLZk

Hűha, röpke két év és néhány hónappal később, befejeztem a történetet.

Először is elnézést mindenkitől, aki elolvasta az első két fejezetet és aztán csalódott, amikor nem nem lezárása a sztorinak, pedig az egész a végén nyert értelmet. A legjobban azokat sajnálom, akik nem fognak ide visszatalálni, hogy megtudják, Yoongi mégis életben maradt. Szóval elnézést, és köszönöm mindenkinek, aki ennyi idő után is elolvasta a végét a történetnek. Sokat jelent nekem ♥

Néhány szó a fanficről:

* Ichi-go ichi-e: egy japán szólás, vagy életérzés, miszerint semmi nem történik meg kétszer, minden egyszer van az életben, amely arra buzdítja az embert, hogy minden pillanatot élvezzen ki, mert csak egyszer lesz rá lehetősége.

* Hogyan keletkezett a fanfic: 2017 eleje volt, a vizsgaidőszak kellős közepe, a stresszintem az egekben, miközben csak néhány napja/hete vesztettük el a személyt, akinek a nevét még mindig nem tudom leírni elszoruló torok nélkül. Talán önzőnek és méltatlannak tűnik Jonghyun halálát egy történet inspirációjaként használni, de sosem tudtam teljes mértékben kitalált dolgokról írni, mindig próbálom az őszinte érzéseimet adni a történetekbe, és abban az időben csak az járt a fejemben: mit érezhettél az utolsó napokban? És ha láttad volna a következményeket, nem teszed meg, ugye? Egészen addig, amíg a tanulnivalómat undorodva félre nem dobtam (mert már hányingerem volt a tételektől), hogy a stresszt és kimondatlan gondolataimat az ablakom sötétjébe bámulva írjam ki magamból. Szerintem a százas zsepi sem volt elég abban az időben, ami több dolog miatt is nehéz volt, és én is csak arra kerestem a választ, hogy az élet tényleg ennyi lenne?

* Alapok: hazudnék, ha azt mondanám, 100%-ban saját ötlet a történet, ó, én nem vagyok olyan elszállt: Az őrangyalos jelenetek nagyrészt Az élet csodaszép című film alapján készültek, amiben a  főszereplő azt kívánja, bárcsak meg sem született volna, az őrangyala pedig teljesíti a kívánságát, és megtapasztalhatja a jelent, amiben ő sosem létezett (ámbár őt hallják és látják a többiek). Seokjin bordélyházas jelenetét egy másik fanfiction ihlette (We're trying to behave but you know we never learned how to - AO3), aminek ugyan semmi köze ehhez a történethez, egyszerűen csak szerettem volna azzal a "díszlettel" dolgozni, míg Taehyung lovakhoz fűződő barátsága a Gulliver utazásai regény végkifejletéhez hasonlatosak.

* A stílus: talán észre lehet venni, hogy a történet kevésbé kidolgozott, kevésbé megtervezettek a mondatai és a megfogalmazása, mint ahogy azt általában próbálom elérni. Ennek egyetlen oka, hogy nem megfontoltan írtam, ami számomra is furcsa élmény volt, csak hagyni sokszor, hogy áradjanak belőlem a szavak, ezeket pedig nem javítottam ki, mivel minél valósabbnak akartam meghagyni a történetet. Talán ezért volt olyan könnyű sokszor háromezer szavakat alig egy-két óra alatt megírni. Ezt máskor egy hétig csinálom. Ugyanakkor emiatt is volt olyan nehéz

* a lezárás, mert még nem volt mit mondanom. Sokáig én sem láttam, miért kellett volna Yoonginak élnie, ha nem akart, és bár már az elejétől ez volt a történet betervezett végkifejlete, ha akkor írom meg ezt az utolsó fejezetet, amikor a többit, nem tűnt volna őszintének. Még ha ti soha nem tudtátok volna meg az én igazi érzéseimet, én akkor sem tudtam volna őszintén szeretni a történetet, míg amikor a ló túloldalára billentem át és azt mondtam, mi értelme volt megölnie magát Yoonginak egyáltalán, nem tudtam volna elég jól bemutatni az okait a változásra. Talán még most sem, de én úgy érzem, már kicsit értem mind a két nézőpontot. Szóval sokáig tartott megérni a történetre, amit olyan meggondolatlan módon tettem közzé nektek akkor arra gondolva, hogy képes leszek befejezni. Igazából még most is meg vagyok lepődve, hogy egyáltalán lett befejezése.

* A Mapo híd

Jimin jelenetén szenvedtem a legtöbbet. Eleinte úgy gondoltam, a hídról levetnie magát túl közhelyes lett volna (és valószínűleg olyanra is sikerült), de miután egy teljesen más jelenetet már félig megírtam, rájöttem, hogy én mégis ezt szeretném, mert az egész olyan kegyetlen, magányos és megfoghatatlan.

Na jó, örülök, ha valakinek sikerült eddig elérnie, remélem tetszett a fanfic, elnézést és köszönöm újra. Örülök minden csillagnak, de a legjobban annak, ha leírjátok, mit gondoltok a történet mondanivalójáról.

És ne feledjétek, ichi-go ichi-e, élvezzetek ki minden pillanatot, mert csak egy van belőlük ♥

~ Ally D