Melyben Yoongi feladja a harcot, de nem megy minden olyan egyszerűen, ahogy azt ő várta.

Ajánlott zene: Cloud Atlas - Sextet (link lent!)

Yoongi meg akart halni.

Minden értelmetlen volt. Üres. Kilátástalan.
Maga sem értette, hogy került ide, vagy hogy miért. Nem volt többé semmi. Mintha belülről már halott lett volna. Mintha csak egy maszk lett volna minden nap, ami az ürességet takarta el, ami ő maga volt. Minden nap játszott. És egyre nehezebben ment számára a játék.

Más volt, más mint eddig. Nem találta önmagát a zenében, nem tudta, mit szeretett volna. Akart egyáltalán idol lenni valaha? Akarta tinilányok hadát a hátára? Többé nem léphetett ki szájmaszk és sapka nélkül az utcára. Nem sétálhatott céltalanul a belvárosban. Nem ülhetett be egy kávézóba. És ha igen, nem önmagaként kellett ezt tennie. Nem Yoongiként. Sugaként. Minden lépését árgus szemekkel figyelték mások. A ruháját, a viselkedését, hogy mit eszik, hogy milyen a hangulata, hogy kihúzza-e a hátát, hogy kivel van...

De ki volt ő valójában? Ki volt a smink és a márkás ruhák alatt? Ki volt, amikor nem Sugának szólították? Senki. Nem volt senki, mert Yoongi már nem létezett, rég nem kapott egyetlen szabad pillanatot. Yoongi eltűnt. Már csak egy maszk volt, amit Sugának nevezett el.

Már mindent eltervezett. Kéthavi altató az éjjeliszekrény felső fiókjában. Sosem zárta a fiókot, habár valószínűleg megtehette volna. Maga sem tudta, hogy ez segélykiáltás volt-e , amit senki nem vett észre, vagy szimplán a nemtörődömsége. Ha a többiek megtalálták volna a pirulákat, könnyedén kimagyarázhatta volna magát. Mindenki tudta, hogy gondjai voltak az alvással. És ha el is vették volna őket tőle, talált volna más módot. Meghalni könnyű volt. Életben maradni nehezebb. És Yoongi nem akart többé küzdeni.

Ma este kellett lennie. Már régóta tudta, hogy ekkor szeretné megtenni. Nem akart romantikus lenni, nem akart valami különleges dátumot választani. Egy egyszerű napot akart. Eléggé távol mindenki szülinapjától, és az összes Bangtanhoz kötődő naptól is. Nem akarta megkeseríteni őket. Még ha meg is akart halni, Yoongi vigyázott a testvéreire. Habár mostanában semmi nem volt ugyanaz, és a rapper már nem érezte magát közéjük valónak, valójában tudta jól, hogy ez nem a többiek hibája volt. Csakis az övé. Az ő belső harca, amit olyan könnyen elbukott. A másik hat fiú erős volt, magabiztos, kiegyensúlyozott, ő pedig az évek során mindig egy kicsit jobban összetört, mindig egy kicsit kevesebb lett, ahogy lassacskán, darabonként odaadta magát a BTS-ért. Sajnálta a többieket. Sajnálta azt, hogy nekik kell majd megtalálniuk, hogy át kell élniük a fájdalmat, amit az ő eltávozása fog okozni. Mégsem visszakozott. Jók lesznek. Ők jól lesznek. Ők erősek voltak. Egy ilyen esemény sem törhette meg őket. A BTS élni fog, a tagjai szeretni fogják egymást. Talán nem azonnal, de Yoongi nem volt olyan fontos. Nem ért annyit, nem számított annyira, hogy maradandó károkat okozzon bárkiben. Se a fiúkban, se a rajongókban. Elvégre ott volt nekik a maknae line. Aki pedig rappert akart hallgatni, volt még két másik tag. Ők majd pótolják a hiányát.

Yoongi nem volt könnyelmű. Nem ugrott erre a következtetésre rögtön, nem csak nyugtatta magát a dologgal. Figyelte a többieket. Már egy ideje... Kivonta magát a társaságból, és mindig a sarokból nézte őket. Nem voltak... szomorúak, hogy ő nincs köztük. Ugyanúgy tréfálkoztak, ugyanúgy nevettek, nem számított, hogy ő ott volt-e vagy sem.

Néhány óra fárasztó táncolás és vokálozás után végre hazamehettek.
Yoongi közönyösen bámulta az elsuhanó tájat, miközben a minibusz egyre közelebb vitte őket a lakásukhoz. Egyre közelebb a halálához.
- Hyung, minden oké? - fordult hátra hozzá Jimin. Yoonginak egy pillanatra elszorult a torka, ahogy ránézett a fiatalabbra. Még egyszer, ma, utoljára, mindenkit jól meg akart nézni magának, és az emlékezetébe vésni őket. Jimin gyönyörű fiatal férfi lett, mióta megismerte őt pufók arcú, folyton mosolygó tinédzserként. Nem csak külsőre, de belsőleg is rengeteget ért a fiú. Ha egy embert kellett volna mondania Yoonginak, aki gyönyörű volt kívül és belül is, biztosan Jimint mondta volna. Az új szőke hajával, ami mindig hullámokban omlott a smink nélküli arca elé, a fiú tényleg olyan volt, mint egy angyal.
- Persze - felelte végül a rapper.
- Fáradtnak nézel ki. Menj ma korán aludni, Hyung.
- Úgy lesz, Jiminie - mosolygott rá halványan a táncosra. Úgy lesz.

A fiú visszafordult, és Yoongi ismét egyedül maradt a gondolataival. Időközben Jungkook elaludt mellette. A maknae szája résnyire nyitva volt, miközben halk, szortyogó hangokat hallatott. Talán megfázott egy kicsit valamelyik kültéri koncertjük alatt. Jungkook még mindig fiatal volt. Fiatal Yoongi halálához, ugyanakkor elég idős már ahhoz, hogy megértse őt. Amikor Yoongi megismerte  a maknae-t, szinte még pelenkás volt. Jó, ne túlozzunk, mindenesetre még alacsonyabb volt, mint ő. A haja még szénakazal volt, hosszabb, mint azt a jó illem megkívánta volna. A fiú alig mert megszólalni az idősebbek között. Sok noszogatásba és testvéri piszkálódásba került, mire Jungkookot magukhoz tudták édesgetni. És láss csodát, eredményül kaptak egy szemtelen, nagyszájú maknae-t, aki hajlamos volt földbe tiporni a többiek önbecsülését azzal, hogy mindenben jó volt. 

Yoongi óvatosan átnyúlt a fiú válla felett, és átkarolva őt, közelebb húzta magához, hogy a fiú feje az ő mellkasán pihenhessen. A maknae mellett ülő Hoseok feléjük fordult, és feltartott hüvelykujjal rávigyorgott a rapperre a kedves gesztust látva, majd visszafordult a mobilja felé.
Hoseok volt talán Yoongi kedvenc donsaengje. Mindig törődő, mindig vidám, amikor másoknak kellett; csak akkor szomorú, amikor nem volt szükség arra, hogy másokat felvidítson. Yoongi egy kicsit sajnálta, hogy a fiúnak előtte szinte mindig boldognak kellett mutatnia magát. Ő is az akart lenni a táncosnak, ami ő volt neki. Remény. Egy váll, amin kisírhatja magát. Egy biztos pont. Kár, hogy Yoongi nem volt elég erős hozzá. Kár, hogy Yoongi semmihez nem volt elég erős. Talán legközelebb. Talán egy következő életben. Yoongi őszintén remélte, hogy akkor Hoseok a gyereke lesz, hogy ő lehessen számára mindaz, ami most nem lehetett. Mindent meg akart neki adni, amit most nem tudott, amihez most kevés volt.

Yoongi elfordult a többiektől egy pillanatra, és a kinti tájat kezdte bámulni. Túl sok érzelem tódult fel benne hirtelen, de most nem adhatta fel. Most az egyszer, csak ennyire, de erősnek kellett lennie. Csak még néhány órán keresztül kellett tartania magát, aztán végre szabad lehetett. Csak addig nem szabadott semmi gyanúsat tennie. Csak addig kellett elég elszántnak lennie, amíg...

- Megjöttünk - rázta meg valaki a rapper vállát. Jin hyung. Yoongi észre sem vette, mikor aludt el. A maknae még mindig kényelmesen horkolt a karjaiban, teljesen megfeledkezve magáról.
A fiú az egyetlen hyungja felé pillantott, aki még mindig a vállán tartotta a kezét.
- Fel tudsz jönni? - kérdezte a fiú.
- Persze - válaszolta Yoongi, és óvatosan kicsusszant a maknae alól. A fiú eldőlt az ülésen.
Seokjin megcsóválta a fejét.
- Segítesz kiszedni és a hátamra tenni? Azt hiszem, úgysem tudnánk most felkelteni.
Yoongi bólintott egyet, és közösen kihámozták a legfiatalabbat a kocsiból. 

Jin hyung biztos léptekkel indult meg a lakásuk felé, összegörnyedt hátán a maknae-val. Seokjin mindig is a hátán cipelte az egész csapatot. És nem csak szó szerint. A legidősebb etette őket, vigyázott rájuk, megnevettette őket... Yoongi nem tudott elég hálás lenni a hyungnak, hogy ott volt nekik.

A rapper lassan sétált a többiek után. A lépcsőn szinte vonszolta magát, de az tartotta benne a lelket, hogy már csak ezt a napot kell kibírnia. Egyetlen egy nap, nem is, csupán néhány óra. Felemelő érzés volt. Mégis, valahol keserédes ízt hagyott a szájában most, hogy elkezdte a többieket figyelni. De ebből a helyzetből nem volt más kiút. Már régen halott volt. Nem volt értelme küzdenie, ha nem volt miért küzdeni.

Yoongi becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Jimin a kanapén feküdt elterülve, mellette Hoseok a puha szőnyegen ült, és mindketten egy táncos műsort néztek a tévében. Taehyung átöltözve lépett ki a szobájából, és rögtön a nappaliban lévő ketrechez rohant, hogy üdvözölhesse a kiskutyáját. Yeontan már majd' szétszedte magát a kerítés mögött a nagy ugrándozásban, ahogyan meglátta a gazdáját, és a fiú legalább olyan izgatottan kapta ki a kedvencét a rácsok mögül. Taehyung már csak ilyen volt. Bohókás, izgatott, olyan, mint egy kiskutya. Yoongi egy pillanatra elgondolkozott rajta, milyen lesz, amikor ő már nem lesz köztük... De nem, Taehyung rendben lesz. Ott vannak neki a többiek, ott van Jiminie, a legjobb barátja, ott van Yeontan... Mindig lesz, akik szeretik, és akiket szerethet. Rendben lesz egy morgós hyung nélkül is.

- Hyung, Jimin mondta, hogy fáradt vagy, fürödhetsz előttem. Érezd magad különlegesnek. Ez egyszeri ajánlat - vigyorgott a rapperre Namjoon. A leader átnyújtott neki egy törülközőt, és a fürdőszoba irányába lökte a fiút. - Utána mehetsz aludni.
- Rendben... - motyogta Yoongi.
Namjoon megveregette a hátát, aztán ő is Yeontanhoz sétált, hogy egy kicsit átvegye őt Taehyungtól.

Namjoon volt a csapat vezetője. Ő volt talán a legerősebb közöttük. Mindig a legmagabiztosabb, aki szilárdan állt két lábbal a talajon. Aki vezette a többieket, aki racionális döntéseket tudott hozni helyettük is. Yoongi remélte, hogy Namjoon majd segíteni fog a többieknek akkor is, ha ő már nem lesz. Hogy hülye motivációs üzenetekkel fogja elárasztani a közös chatbeszélgetésüket, és sosem fog lemondani a Bangtanról.

Yoongi végzett mind a hat barátjával, mind a hat testvérével. Nyugodt szívvel ment fürödni. A forró víz jólesően égette a bőrét. Egy új világot ígért, hiszen ez is csak közelebb vitte őt a tervéhez. Mindjárt vége, mindjárt szabad lesz, mindjárt megteheti.

A rapper közönyös komótossággal vette fel a legkényelmesebb pizsamáját. Most az egyszer még a legjobbat akarta magának. Kényelmes, selymes ruhákban meghalni, tisztán, tusfürdőtől illatozva. Még a hajába is beletúrt egyszer, és kivételesen nem fordította el a tekintetét a tükör elől. Még egyszer önmagának is búcsút akart mondani. Szánalmas volt a fiú, akit a vékony üvegben látott. Csupa festett haj, karikás szem, amit ezúttal nem takart el a vastag sminkréteg, amit naponta rákentek, és tökéletessé tette a Suga-jelmezét. Yoongi vissza akarta festeni a haját feketére, mielőtt meghalt. De már túl késő volt, már mindenhez túl késő volt. A fiú végül kiszedte a piercingeket a füléből. Legalább annyival is kevesebb volt. Legalább egy kicsit jobban hasonlított a már úgyis halott daegui fiúra, aki valójában volt valaha.

Mikor kilépett a fürdőből, még egyszer végigjártatta a szemét a többi fiún. Ők voltak mindenki, akiket szeretett. Az összes mosolygós, bugyuta, mégis kemény munkás srác, akiknek mindig egy közös álma volt: zenét csinálni. Taehyung, Jimin, Namjoon, Seokjin, Hoseok.
Yoongi még bekukkantott Jungkook szobájába is, hogy megnézze magának utoljára a maknaet, aki mélyen aludt.
- Jó éjt, Hyung - mosolygott a rapperre Jimin, mikor ő is a szobája elé ért.
Yoongi szólásra nyitotta a száját. Akart még mondani valamit. Valamit, aminek volt értelme, amivel biztosíthatta volna, hogy a többiek jól meglegyenek, hogy ne fájjon nekik... De nem volt mit mondani.
- Jó éjt, Jiminie - mosolyodott el gyorsan, aztán még mielőtt meggondolhatta volna magát, egy utolsó pillantást vetve a többiekre, becsukta maga mögött az ajtót.

A pirulákat bevenni nem volt nehéz. Yoongi szinte nem is emlékezett rá. Néhány percig csak forgatta a kezében a gyógyszeres dobozt, miközben azon töprengett, milyen könnyű is az egész. Eldobni magunktól az életünket, ha már egyszer elhatároztuk. Csak elhatározni volt nehéz. 

***

- Most nézz magadra, te idióta! - Yoongi érezte, hogy hozzácsapódik egy párna. A rapper morogva odébb dobta az arcától a tárgyat, és kinyitotta a szemét.
Nem messze az ágyától Jeon Jungkook állt keresztbe tett karral a szokásos túlméretezett fehér pólójában, farmerral és Timberlanddel a lábán - annak ellenére, hogy a lakásban voltak.
- Hány óra van? - nézett körül a félhomályban a fiú.
- Hány óra van?! Hány óra van?! Tényleg ez a legelső kérdésed, miután meghaltál? - Jungkook leengedte maga mellé a karjait, és ingerülten járkálni kezdett fel-alá a szobában. - Nem volt valami kreatív. Ennél többet vártam volna. És egyébként is: miért? Mi a fenéért kellett neked pont most megölni magad? Lehetett volna tíz év múlva, vagy tizenöt. De nem, szerencsétlenségemre pont akkor kellett feldobnod a talpad, amikor én voltam szolgálatban.
- Jungkook... - Yoongi nem értett semmit.
- Nem Jungkook vagyok, nehéz felfogású emberi lény. Hanem az őrangyalod. Csupán az egyik alapszabályunk, hogy az áldozat egyik ismerősének a bőrébe kell bújnunk a nagy ijedtségek elkerülése végett, és ez a Jungkook fiú bizony nagyon jóképű, kedvelem őt... Talán egy kicsit a rajongója is vagyok - vakargatta meg a fejét a fiú. Vagy, aki legalábbis úgy nézett ki.
Yoongi felült az ágyban.
- Szóval te vagy az őrangyalom - szögezte le. - Ezek szerint meghaltam. De... miért látom az őrangyalom? Nem a kaszásnak vagy valami ilyesminek kéne jönnie...? Hogy együtt teázgassunk valami kellemes helyen, és ő aztán elvenné az összes földi emlékem.
Jungkook egy pillanatig rezzenéstelen arccal figyelte a fiút.
- Tudtam, hogy az a bugyuta Goblin című dráma még vissza fog ütni valahol.
Yoongi grimaszolt egyet.
- Oké.  Akkor őrangyal, vagy mi. Mi lesz most?
- Most? - kérdezte a nem-is-Jungkook Jungkook. - Most várunk és figyelünk.
Azzal a fiú leült a földre, és megütögette maga mellett a padlót.
Yoongi óvatosan kelt ki az ágyból, mint aki maga sem biztos benne, hogy fel tud állni, és el tud jutni a szoba másik feléig. A teste furcsán könnyűnek, mégis nehézkesnek tűnt. Végül helyet foglalt az őrangyal mellett, és amit felnézve meglátott, elakasztotta a lélegzetét. 

- Az ott... én vagyok? - kérdezte ledöbbenve.
- Mégis mit vártál? Hogy majd a tested ugyanúgy fog mozogni, miután kipurcantál? Mégis mit tanítanak az emberek iskolájában, hogy még ennyit sem tudtok?!
- Tök mindegy - morogta Yoongi, és a saját alakját kezdte figyelni.
A teste mozdulatlanul feküdt a puha ágynemű között. A bőre a szokásosnál jóval sápadtabb volt, szinte olyan fehér, mint a leszívott haja. Ijesztő volt ilyen kontrasztosan, minden emberi színt mellőzve. A legfurcsább mégis az volt, hogy hiányzott a mellkasának ritmusos emelkedése, ami az egyetlen életjelét adhatta volna. Szóval tényleg halott volt. Szóval sikerült. 

Yoongi nem tudta, hogyan érezzen. Nem volt boldog, nem örült, nem azért csinálta. Nem utálta az életét, hogy örömhír legyen az, hogy sikerült megszabadulnia tőle. Inkább... Megnyugtató volt a tudat, hogy ennyi. Nincs többé.
- Ez frusztráló. - Jungkook kérdőn fordult felé. - Itt nézni a holttestemet. Nem mehetnénk már?
- Nem-nem - csóválta a fejét az angyal. - Most várunk.
- De mégis mire?
- Hogy megtaláljanak.

A válasz hideg zuhanyként érte a rappert. Hogy... megtalálják? A fiú kétségbeesetten fordult a másik felé, hogy ellenkezzen, de ekkor halk kopogás hallatszódott, és Yoongi ereiben megfagyott a vér (már ha lett volna). Amikor a szobából nem érkezett válasz, valaki óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy félálomban csoszogó, köntöst viselő Jimin lépett be a helyiségbe.
- Ne... - nyöszörögte Yoongi. - Csak Jimint ne.
- Miért, ki lett volna jobb választás? Kit szerettél volna megtisztelni ezzel? - kérdezte gunyorosan mellette az angyal.
Yoongi nem talált helyes választ, mivel nem volt. Senki nem érdemelte meg, hogy halva találja az egyik legjobb barátját.

Közben Jimin leült az ágy szélére, és a reggeli mély hangján elmormolt pár 'hyungot' a rappernek - aki persze nem kelt fel. A táncos rázogatni kezdte a vállát, de persze semmi.
Yoongi elborzadva figyelte, ahogy Jimin az arcára tette a kezét, és ekkor megütötte őt a felismerés: a rapper bőre jéghideg volt. A fiú szemei nagyra nyíltak, és feltérdelt az ágyra, hogy ellenőrizze a másik lélegzését.
- Namjoon! Namjoon! - kezdett kiabálni.
Jimin kétségbeesett hangja, úgy tűnt, felriasztotta az egész házat, mert egymás után érkeztek futva a többiek.
- Mit történt? - rontott be Hoseok elsőként, és amikor átlátta a helyzetet, arrébb lökte a másik táncost, és tapogatni kezdte a fiú pulzusát. Időközben a többiek is betódultak a szobába.
- Valaki hívjon mentőt! - kiabálta Hobi.

- Miért hívnának mentőt? - értetlenkedett Yoongi.
- Próbálnak megmenteni, idióta - morogta az angyal, ahogy faarccal nézte a jelenetet, amint Namjoon a hátára veszi a rapper élettelen testét, és elindul vele kifelé a lakásból. A valódi Jungkook sokkos állapotban állt az ajtóban, és a többieknek szinte arrébb kellett lökniük őt, hogy kiférjen a leader a bejáraton.
- De nem fognak sikerrel járni, ne aggódj - biztosította őt az angyal.
Yoongi nem tudta, hogy örüljön-e vagy sem. Már nem tudott semmit. Sokkal nagyobb felfordulás volt, mint képzelte. Nem várt sokkos maknae-t, mentőakciót... Nem várta, hogy Jimin az ágyában eldőlve fog maradni - ahová Hoseok lökte korábban - és hogy kontrollálatlanul fog sírni, bálnahangokat hallatva. Nem várta, hogy Taehyung a padlóján fog kikötni, és a könnyei között zihálva kapkodni a levegőt. Yeontan általában a legbékésebb kiskutya volt, most mégis megérezhette, hogy valami baj van, mert vékony, éles hangján megállás nélkül ugatott a nappaliban. Az egész ház egy merő fejetlenség volt. Mintha csak egy rémálomban lettek volna.

- Izgalmas, ugye? - kérdezte mellette Jungkook kaján vigyorral az arcán, mint aki élvezi a jelenetet.
- Nem - felelte szárazon a rapper. - Most már mehetünk?
Az angyal lebiggyesztette az alsó ajkát.
- Ahj, még olyan keveset láttunk! Nem szokás csak úgy félbehagyni egy történetet...

***

Yoongi előtt egy pillanat alatt megváltozott a kép.
Még mindig a lakásukban voltak, ezúttal a nappaliban.
- Eltelt egy nap - mondta Jungkook. - Mit gondolsz, hogy érzik most magukat?
- Talán... Még mindig rosszul, de már kezdenek belenyugodni a dologba - tippelt Yoongi.
Az angyal csak megvonta a vállát, és az állával az ebédlőasztal felé bökött.
A bútornál Namjoon és Seokjin ültek, látszólag mindketten a gondolataikba merülve. Seokjin az állát a kezén támasztotta meg, és az egyik repedést piszkálgatta a szabad kezével, miközben Namjoon meredten bámult a telefonjára, amin csak a kezdőképernyő volt megnyitva.

Yoongi közelebb sétált hozzájuk, és leült az egyik szabad székre - a sajátjára.
- Hogy vannak a többiek? - kérdezte végül Namjoon.
Jin megtörölte a szemét, és fel sem nézve válaszolt.
- Nem tudom. Hoseok a próbateremben van. Jungkook bezárkózott a szobájába. Tegnap óta a hangját sem hallottam. Taehyung is a saját szobájában van. Jimin... Jimin továbbra is Yoongi ágyában. Nem hajlandó felkelni.
- Miért lenne az ágyamban? - kérdezte a rapper, de persze senki sem hallotta őt.
- És te hogy vagy?
Jin sóhajtott egyet, és beletúrt a hajába.
- Jobban oda kellett volna figyelnem, Namjoon-ah. Tudtam, hogy valami gond van. Hogy nem olyan, mint régen. Tennem kellett volna valamit, ehelyett hagytam, hogy a sarokból bámuljon minket, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Már alig beszélt velünk... Hogy nem vettük észre?
- Nem tudom - suttogta a leader. Nem próbálta vigasztalni az idősebbet, és ez némileg aggasztotta a rappert. Namjoonnak kellett volna összetartania a csapatot. Neki kellett volna most a pozitív pólusnak lennie. Miért nem úgy működött, ahogy ő kitalálta...?
- Minden el van itt cseszve - suttogta a legidősebb fiú a tenyerébe, aztán rázkódni kezdett a válla és Namjoon nem ment oda hozzá, hogy megvigasztalja. 

- Csekkoljuk a kis cukit is - törte meg kegyetlenül a csendet az angyal. - Jimint.
- Nem akarom látni... - motyogta a rapper, de Jungkook csak megfogta a karját, és felrángatta őt a lépcsőn, hogy aztán a szobájába lökhesse.
Jimin hason feküdt az ágyon, az arcát a párnába fúrva. A hálóban félhomály volt, a függönyök elhúzva, ahogy azt előző nap hagyták. A fiú halk szipogása volt az egyetlen hang az egész emeleten.
- Milyen lelombozó - motyogta egy fintorral az arcán Jungkook.
Néhány percig csak álltak némán a fiút bámulva, aztán halk nyikorgással kinyílt az ajtó és Taehyung lépett be rajta.
A fiú óvatosan leült Jimin mellé az ágyra, és a hátára tette a kezét.
- Gyere át hozzám... - suttogta a szokásosnál is mélyebb hangon az énekes.
- Nem akarok.
- Kérlek, hátha attól jobban éreznéd magad egy kicsit - simogatta a hátát a másik.
- Itt akarok maradni - motyogta a fiú. - A...a huzatnak még olyan illata van, mint Yoongi hyungnak. De egyszer majd nem lesz, és többé semminek nem lesz már, és akkor el fogom felejteni, milyen volt.
- Baszki - temette Yoongi az arcát a kezeibe, és elfordult a jelenettől. - Menjünk innen. Kérlek.
Jungkook megvonta a vállát.
- Nekem olyan mindegy.

***

- Úgy értettem, hogy el innen... - morogta Yoongi, amikor ismét a lakásukban találta magát, csak úgy tűnt, most egy másik időben. A konyhában a pultokon szétdobált ételmaradékok és üres csomagolások voltak, a mosogatóból kilógott a koszos tányérok oszlopa.
A bejárati ajtónál megcsörrent egy kulcscsomó.
Seokjin csigalassúsággal nyitott be. A hyung öltönyt viselt. A haja előre volt fésülve, hogy ne látszódjanak a szemei teljesen.  Az arcán elmaszatolódott könnyek hagytak fénylő nyomokat, a kezében pedig egy fehér papírzacskó volt elvitelre kért étellel megrakva.
A fiú a falnak támaszkodva lerúgta magáról a cipőjét, nem törődve azzal, hogy egymás mellé rakja őket, ahogyan azt szokták.
Yoongi meg akarta kérdezni az angyalt, hogy mi van vele, de inkább csendben maradt.
- Ma volt a temetésed - mondta az, kérés nélkül is.
Seokjin lassan, csoszogva indult el feléjük, mintha minden lépés nehezére esett volna.
A rapper nem tudta, mit érezzen, ahogy a hyungot figyelte. Elkeseredést? Bánatot? Haragot? Egyszerűen csak oda akart menni hozzá, megrázni a vállát, és rákiabálni, hogy ne legyen szomorú, ne gyászoljon, nem éri meg, Yoongi nem ér ennyit! Yoongi nem ért ennyit, Yoongi nem ért semmit...
- Van egy fiú, aki nem jön ki a szobádból, van egy fiú, aki nem megy be a szobádba, pedig közös az övével. Van egy, aki a táncterembe zárta magát, egy, aki a stúdiójába, a többiek a saját szobájukba.
- Nem tartanak össze... - motyogta Yoongi csalódottan.
- Pedig szinte mindenki a lakásban van...
- Együtt kéne lenniük - rázta meg a fejét a fiú, miközben Seokjint figyelte, aki a szatyrot az asztalra dobva, rárogyott az egyik székre, csak hogy kifejezéstelen arccal bámulhasson maga elé.
- Te mit tettél volna, ha valamelyikük előbb hal meg, mint te? - kérdezte ridegen az angyal.
- Én... Nem tudom. Nem tudom, mit kezdtem volna magammal - felelte a rapper némi gondolkodás után.
- Ők is így érzik most magukat. Nem tudják, mit tegyenek. Csak mert már nem tehetnek semmit, hiába ez minden vágyuk. Minden, amit tennének, hiábavaló lenne.
- Azért... azért esznek rendesen, ugye?
Az angyal bólintott.
- Muszáj nekik néha egy-két falatot lenyomni a torkukon.
- Akkor rendben van. Rendben lesznek - bólintott határozottan a fiú, önmagát is próbálva meggyőzni.
Jungkook felvonta a szemöldökét.
- Vessünk rá egy pillantást.

***

Bang PD irodájában voltak. A férfi az asztalánál ült, és elkeseredett arckifejezéssel méregette az előtte álló fiúkat. A Bangtan tagjai mind kimerültnek tűntek, mintha éveket öregedtek volna.
- Még 2018-at írunk? - ráncolta a szemöldökét Yoongi.
- Másfél hónap telt csak el.
- Akkor miért néznek így ki ?
- Talán a saját magukkal való törődés hiánya a ludas. Vagy a kevés alvás miatt. Vagy mert nem járnak sehova, ha nem muszáj.
- Mi a helyzet a fellépésekkel...? - kérdezte óvatosan a rapper.
- Milyen fellépésekkel? - vigyorgott kajánul az angyal, és Yoongit most először kezdte igazán zavarni, hogy az Jungkook alakját használta. - Nincsenek fellépések. Nincsen turné. Rég lemondták.
A fiú elmorgott egy káromkodást a bajsza alatt. Persze, logikus volt. Mégsem gondolt ebbe bele korábban. Azt várta, hogy ennyi idő után visszatérnek a dolgok a régi kerékvágásba, csak éppen nélküle.

- Jól átgondoltátok? Biztosan ezt szeretnétek? - kérdezte a főnökük, a fiúk pedig némán, de határozottan bólintottak.
- Rendben. Akkor - nyújtott előre egy köteg lapot - ezeket írjátok alá.
- Mik ezek? - kérdezte Yoongi rosszat sejtve.
Jungkook nem válaszolt.
Mikor a fiúk engedelmesen ráfirkantották a nevüket a lapokra, újra egy kötegbe szedték őket, és Namjoon visszanyújtotta őket Bang PD-nek.
A férfi bólintott egyet.
- A mai nappal... A Bangtan Boys hivatalosan is feloszlott. - Egy pillanatra mindenki elhallgatott, csak Yoongi nyögött egyet hitetlenkedve, de ezt persze senki nem hallotta.
- Köszönöm az együtt töltött gyönyörű éveket, srácok. Ha bárkinek segíthetek a jövőben, szóljatok - folytatta szomorú mosollyal a szája sarkában a férfi. - Remélem... remélem, hogy szép felnőttkorotok lesz, és mind megtaláljátok a helyet, ahová tartoztok. Legyen  az a kamerák előtt, vagy mögött, nem számít.
A fiúk is megköszönték a főnöküknek a lehetőséget.
- De... De miért?! - csattant fel Yoongi. - Hát nem látják, hogy elrontják az életüket?! Most kezdhetnek mindent elölről...
- Talán nem is akarják újrakezdeni - vonta meg a vállát Jungkook.
- Utálom ezt. Utálom az egészet. Ez nem lehet a valóság.
- Miért mutatnék valamit, ami nem igazi? Én elvégre csak egy őrangyal vagyok.
Yoongi érezte, hogy a frusztráltságtól könnyek gyűlnek a szemébe.
- Miért kell nekem egyáltalán látnom mindezt? Miért nem léphetek le békében ebből a világból? Ez igazságtalan!
- Azért, mert vállalnunk kell a tetteink következményeit - felelte komolyan Jungkook. - Itt a te büntetésed. A tudat, hogy milyen rumlit hagytál magad mögött.
- De én nem ezt akartam - törölte meg elkeseredetten a rapper a szemét.
- Számít az? Amíg éltél, csak te voltál összetörve. Most hat másik fiút is összetörtél.
Yoongi nem tudott mit mondani. Ő nem így tervezte.
- Nos, akkor lépjünk tovább. Remélem, egyenes háttal tudod majd fogadni, amit mutatok neked.

***

Szöul belvárosában voltak. Állandó rohanás, a soha véget nem érő emberek hada. Yoongi utálta a tömeget. Hongdae - ismerte fel a rapper a helyet. Ahol az utcai fellépők csupán néhány lépésre adtak elő egymástól, és klubok voltak klubok hegyén, igazi Kánaánként funkcionálva a fiatalok számára.
- Mit keresünk itt?
- Hallgasd - mutatott Jungkook a legközelebbi énekesre.
Egy lány gitárral a kezében énekelt a mikrofonba, a lehelete ködöt hagyva az arca előtt, ami rózsás a fagyos időtől.
- Will you stay by my side / Will you promise me / If I let go of your hand, you'll fly away and break / I'm scared scared, scared of that // Will you stop time / If this moment passes / As though it hadn't happened / I'm scared scared, scared I'll lose you.
 - Ez a mi dalunk - mosolyodott el Yoongi, de hamar elkomorodott, amikor meghallotta, hogy az énekes lány hangja elcsuklik.
A nézők közül többen is könnyezni kezdtek, és végül a lánnyal együtt kezdték énekelni a dalt, hogy mégis szépen fejeződhessen be a fellépés.
- Ezért szeretem az Armyt... - mondta Yoongi gombóccal a torkában.
- Kár, hogy otthagytad őket. Hiába tartották üresen a gyűrűsujjukat...
Yoongi elhúzta a száját.
- És még ha egy fanoknak tett ígéretet nem is gondolsz komolyan, azt valahol mégis komolyan vetted, amikor azt mondtad, hogy Bangtan örökké.
- Igen, de...
- De sajnálatos módon a túlvilágról nem tudsz dalokat írni.
- Egy ideje már életemben sem tudtam - felelte Yoongi keserűen.
- Az alkotók gyakorlatilag száz százaléka szenved alkotói válságban - vonta meg a vállát a fiú. - Ezért ez a neve.
Yoongi hallgatott.

- Tulajdonképpen miért vagyunk itt? - kérdezte végül.
- Ah, igaz is - kapott észbe az angyal, és arrébb lökdöste a fiút.
Egy másik előadáshoz léptek, ahol egy csapat tinédzser fiú táncolt egyforma fekete ruhában a nézői kör közepén.
- Ez is a mi számunk - állapította meg a rapper. - Azután lettünk ilyen népszerűek, hogy meghaltam...?
- Nem. Eddig is ilyen népszerűek voltatok, csak soha nem tetted ki a lábad a házból - röhögött fel az angyal.
 - Szeretem ezt a dalt - váltott témát Yoongi. - I need u. Ezzel kaptunk először első helyet.
- Tudok még valakit, aki szereti ezt a számot - bökött a fiú az állával a nézőtér másik felére, velük szembe.
Yoongi is odafordult és először nem tudta mit is kéne látnia, aztán a tekintete mégis megakadt egy fekete férfialakon. A fiú fekete kabátja a térdéig leért, amitől alacsonyabbnak tűnt, mint valójában volt. A kezeit mélyen a zsebébe csúsztatta, a kézitáskája a csuklójáról lógott le kényelmetlennek tűnő módon. Jungkook teljesen mozdulatlanul állt velük szemben, a szemei az előadásra tapadva, észre sem véve, hogy néhány rajongó felismerte őt és sugdolózott mögötte.
- Basszus, mindig mondtam neki, hogy legalább egy szájmaszkot, vagy egy baseballsapkát húzzon fel, ha kimegy az utcára... - morogta Yoongi fejcsóválva, de az angyal figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
- Érdekes lehet látnia ezt az előadást - tudva, hogy ő már sosem fogja énekelni, vagy táncolni ezt a számot. A fiú köztisztviselőnek tanul. Minden napját az akadémián tölti, aztán elmegy a könyvtárba, végül egy tanulószobában köt ki, ami egész éjjel nyitva van. Nem ment haza Busanba, még egy ideig együtt lakott a többiekkel a lakásotokban, aztán bérelt magának egy kis egyszobás helyet, ahová néha aludni sem jár haza. Lett volna pénze nagyobb lakást is bérelni, persze, de úgy döntött, hogy tartalékol és olyan szerényen él, amennyire csak lehet. Sosem láttam még olyan logikus fiatalt, mint ő. Ezért is kedvelem annyira.
Yoongi értetlenül hallgatta az angyalt.
- De hisz Jungkook utál tanulni... Ez az egy dolog van, amit gyűlöl.
A fiú megvonta a vállát.
- Művészeti középiskolában végzett, de többé nem akar a szakmában dolgozni, szóval sok választása nem volt. Amellett döntött, ami a legkézenfekvőbb a legtöbb fiatal számára. Elvégzi az iskolát, dolgozik pár évet, elmegy a hadseregbe, végül dolgozik tovább, megházasodik, pocakot ereszt, gyerekei lesznek és soha többé nem énekel, pedig minden percben égeti a torkát a vágy. Hiszen korábban az egész napját énekléssel töltötte akkor is, amikor éppen nem kellett neki.
- Most csak improvizáltál, vagy...? - Yoongi próbált nyugodt maradni.
- Jeon Jungkook, született 1997. 09. 01-jén, elhalálozott 2041.12.17-én, negyvennégy évesen. Az irodából tartott hazafelé. A fehér inge foltos volt, aznap elaludt a munkában, és kilöttyintette a kávéját. Arra gondolva, hogy emiatt milyen hisztirohamot fog kapni a felesége, megállt egy kültéri étkezdében, és ttokpokkit fogyasztott két üveg sojuval. Hazafelé már villogott a zöld lámpa, amikor ő rálépett a zebrára és elütötte egy autó. Még életben volt, amikor bevitték a kórházba, végül belső vérzés miatt elhunyt. A  többi bandatagéval együtt a te arcod volt az egyik dolog, ami eszébe jutott, amikor elütötték. Ennyire fontos voltál neki.
Yoongi nem foglalkozott vele, hogy a szeméből hulló könnyek kényelmetlenül csiklandozták a bőrét, csak hagyta, hadd folyjanak szabadon. Nem kellett megkérdeznie az angyalt, hogy tudja, Jungkook boldog volt-e. A válasz nem. Jungkook sosem lett volna boldog zene nélkül.
Hirtelen teljesen más értelmet nyert, ahogy a fiú - még mindig fiatalon - ott állt előttük, és csak hallgatta némán, mozdulatlanul az előadást.

- Azt hiszem, itt már eleget láttunk  - tapsolt egyet az angyal. - Nézzük meg, mi lett a többiekkel. Azt hiszem, még tartogatok neked pár meglepetést, ez olyan izgalmas!
Yoongi csak grimaszolt egyet a fiú lelkesedésén. Nem tudta, mennyit bír még ki.

Vége az első résznek.

Megjegyzések:

*Ajánlott zene:

https://youtu.be/rdiLxyGH8Lg

* A gitáros lány a Butterfly című dalt énekli. 

* Mindig akartam kezdeni azzal a videóval valamit, ahol Jungkook mozdulatlanul nézi, ahogyan utcazenészek előadják az egyik számukat.

Sziasztok!
Hát, megnyitott a oneshotos - rövid történetes könyvem is. Azért nagy bőségre nem kell számítani, azt mondanám, évszakonként egy-egy történetet fogok feltölteni - már ha lesz ötletem éppen.
Ennek a történetnek a második részét néhány napon belül felteszem, akkor írok hozzá rendes megjegyzéseket is :)

~ Ally D

UPDATE! Végül három fejezetnyi hosszú lesz a sztori, valószínűleg ma fel is teszem a második részt ^^