- Ez rosszabb, mint egy párbaj - morgolódott Pierre.

- Arról is lehet szó! - csattant fel Diana, úgy forgatva az ujjai közt a pennáját, mintha varázspálca lenne. - Úgyis jövök még neked eggyel. Azt ne hidd, hogy el van felejtve minden! Nem mindenki olyan naiv, hogy bedőljön az ócska trükkjeidnek, bájgúnár! Nekem továbbra is gyanús vagy. Rajtad tartom a szemem!

- Ne törődj Dianával - szólt közbe a halk szavú Jane. - Akkor sem hinné el neked, hogy ártatlan vagy, ha éppen szentté avatnának.

- Mert nem is az! Idejön, valami flancos-francos francia Mágikus Illuminátus rend titkos ügynökeként, hogy kikémlelje a Roxfort titkait, és megátkozza a gyanútlan folyosói járókelőket. Én mondom, valami rosszban sántikál! Mindenféle gyanús kölyköket csempész be a kastélyba, és megússza a felelősségre vonást. Biztos, hogy a Beauxbatons kémje. Nyáron hazamegy, és eladja a titkainkat súlyos galleonokért.

- Orvos látott már? - pillantott rá lesajnálóan a fiú.

- Légy férfi, és mondd meg őszintén: kém vagy-e, és ha nem, mered-e tagadni!?

- Az vagyok, képzeld! Szuperkém. A nevem Bond. James Bond. Egy sütőtöklevet kérek. Rázva, nem keverve. És üzenem Langdon professzornak, hogy rájöttem a jelképek titkára.

Tallulah hangosan felröhögött, azt kockáztatva ezzel, hogy kihajítják őket a könyvtárból.

- Bocs! - szabadkozott, mikor újra levegőhöz jutott. - Merlin szerelmére, abba ne hagyjátok! Ezt meg akarom örökíteni az emlékirataimban is, hogy legyen miről mesélgetnem majd az unokáimnak.

- Csak ne biztasd őket, mert Madam Cvikker kidob innen minket, mint cicát nagyvécézni - intette felelősségteljesen Jane.

- Merlin szelleme és a Jedi Rend óvjon meg bennünket attól!

- Az mi? Az a dzsediizé... - csapott le rá rögtön Diana gyanakodva.

- Kérdezd meg Lagrange ügynöktől. Lehet, hogy már harcolt is velük a vukik oldalán.

  - Te nagyon hülye vagy, Tallulah Thorne - jelentette ki méltóságteljesen Jane, mintha híres névadója egyik regényének előkelő főhősnője lenne.

- Egyetértek - dörmögte Pierre.

- Neked nem osztottunk lapot, Vukibond! - ripakodott rá Diana.

- Csend legyen! Utolsó figyelmeztetés! - vágta el a további vita fonalát Madam Cvikker szigorú hangja.

Már egy hónapja tartott ez az őrület, vagy ahogyan Jane nevezte: kényszerházasság. Nehezen indult, és problémásan folytatódott, de egyelőre még mindannyian éltek. Hozzájuk hasonlóan a többi diák sem emésztette meg könnyen, ám arra jó volt, hogy a gyanú árnyéka elterelődött Pierre-ről. Csak nem barátkozna vele Tallulah és a barátnői, ha ő volna a merénylő!

Klasszikus értelemben vett barátkozásról azért túlzás lett volna beszélni, és a gyanúsítással sem hagyott fel mindenki. Például Diana sem. Meggyőződésévé vált, hogy egy fantom bujkál a kastély falai között, és ez, a Roxfort Fantomja felelős a Tallulah és Greg elleni támadásokért. Ha valaki netán megkérdezte volna, hogy a Fantom azóta miért nem adott hírt magáról, Dianának kész válasza volt rá: azért, mert nagyon közel került a lebukáshoz.

Pierre kénytelen-kelletlen megbarátkozott a gondolattal, hogy a szabadideje jelentős részét ezentúl a „három őrült” társaságában kell töltenie. Ám a mézesmadzag, hogy visszanyerheti az elvesztett évét, nagyon is csábító volt. „Ördögi az a nő!” - méltatlankodott magában. Az új „barátaival” sem volt maradéktalanul megelégedve. Diana és Jane idegesítették. Bár szórakoztatóak is voltak a maguk módján. Jane többnyire csetlő-botló romhalmazzá változott a közelében, Diana összeesküvésekről szőtt fantáziái meg izgalmasabbak, mint némely film forgatókönyve.

Tallulah is csak félig-meddig lehetett elégedett. Sikerült nagy nehezen meggyőznie a barátnőit, hogy ez a hülyeség működőképes lehet. Ugyanakkor Pierre-rel mindössze egyszer tudtak gyakorolni a történtek óta, és az is teljes kudarcnak bizonyult. A fiú egyszerűen nem ugyanúgy bánt vele, mint azelőtt. Kímélni kezdte. Mikor kérdőre vonta, Pierre csak annyit felelt: „Láttalak a gyengélkedőn”.

- Miért zavar ez?

- Nem tudom - vont vállat a fiú. - Akkor és ott nagyon rossz volt sebzettnek és összetörtnek látni. Eszembe jutott, hogy akár én is okozhattam volna valamelyik „edzésünk” során. Nem akarom, hogy megsérülj miattam.

- De eddig is vigyáztunk...

- Nem megy.

- Jó! - sóhajtott csalódottan Tallulah. - És ha változtatnánk a programon? Ha nehéz varázslatokat, új dolgokat gyakorolnánk, amiben kisebb a veszélye egymás megsebesítésének?

- Úgy talán igen. Akkor igen.

Ettől fogva a szokásos heti gyakorlásaik tartalma megváltozott.

*

- Gyorsan tanul - jegyezte meg Jane, fel sem pillantva az éppen készülő házidolgozatából. - Ha így folytatja, év végén nem sok gondja lesz a különbözeti vizsgákkal. Bár én tudnék ilyen könnyedén megjegyezni dolgokat!

- Majdnem kitűnő tanuló vagy - tiltakozott Tallulah.

- De csak majdnem. És néha vért izzadok a memorizálással. Á, mindegy. Kicsit azért irigykedek rá.

- Ő sem tud mindent.

- Lehet. És te tudod már?

- Mit?

- Azt, hogy kivel mégy a farsangi bálba.

- Minek mennék?

- Mert már ideje volna.

- Te kivel mégy, Jane?

- Nem tudom. Van egy érdekes hollóhátas srác. Kicsit zárkózott. Talán vele. Ha elhív. Vagy ha én hívom el.

- Diana?

- Ki tudja? Négy-öt srácot is kaphatna, ha egy kicsit visszafogná magát. De így? Talán a Fantommal.

A Roxfort Fantomja néhány hét alatt mindenki által ismertté vált, Diana jóvoltából. Hamar bekerült az olyan roxforti legendák sorába, amikről sokan beszéltek, de amiket élő ember tán nem is látott (mint például Edevis tükre vagy a Titkok kamrája).

- Mehetnél Pierre-rel - törte meg a csendet megint Jane.

- Na, persze!

- Miért ne? Egészen jól kijöttök.

- Mert még nem nyírtuk ki egymást? - ciccegett Tallulah.

- Január eleje óta sokat javult a helyzet. És te vagy az egyetlen, akivel hajlandó normálisan szóba állni. Jó, sokat piszkáljátok egymást, meg beszólogattok a másiknak. De téged mintha egyenrangúnak tekintene. Talán jó benyomást tettél rá az edzéseitek során.

- A szüleink kötöttek egy megállapodást az igazgatóval.

- Ahhoz ti is kelletek, hogy működjön. És bármilyen furcsa, de ti is működtök együtt.

- Attól még olyan nagyon nem kedveljük egymást. Nem lettünk barátok.

- Szerintem pedig kezdtek azzá válni - tette le a pennát Jane. - Talán mi mind a négyen. És ez jó, valami új. Szóval, elmégy a bálba Pierre-rel?

- Nem.

- És ha mégis elhívna?

- Kábé annyi az esélye, mint annak, hogy a Fantommal randizzak. Mínusz egy az ezerhez. Ne kombinálj, Jane! Hívd el azt a hollóhátas srácot, és táncolj egy nagyot helyettem is. Lehet, hogy ti lesztek Miss Bennett és Mr. Darcy.

*

Vannak dolgok, amik semmit sem változnak. A mostani diákok pontosan ugyanolyan lázas izgalommal és lelkesedéssel készülődtek a farsangi bálra, mint annak idején a szüleik generációja. Ebből is látszik, hogy nincs új a nap alatt. A báli partner, a ruha, vagy a frizura kiválasztása most sem jelentett kisebb kihívást, és ez talán így lesz az idők végezetéig.

A bál estéjén nyüzsgött a kastély, lakóinak apraja-nagyja a mulatság örömeit igyekezett maradéktalanul kiélvezni. Hiszen a fiatalság élet, öröm és optimizmus, a szép jövőbe vetett, csillogó szemű hit.

Jane egy tőle merőben szokatlanul elegáns estélyit öltött magára, mintha egyenesen Pemberley ősi nemesi falai közül lépett volna elő. Ha valaki jobban megfigyelte volna, könnyedén rájöhetett, hogy ez a lány nagyon is értő módon és otthonosan mozog a táncparketten. Dianának pedig valahogyan sikerült ezen a napon nem bal lábbal felkelnie, és a szokásos modorát is bársonyosabbra cserélnie, így táncpartnerekben ő sem szenvedett hiányt. Arról nem is beszélve, hogy az ez alkalomra választott narancssárga ruhájában szokatlanul szemkápráztató látványt nyújtott.

A kis trió tagjai tehát mindannyian jól érezték magukat a farsangi bál estéjén. A legjobban talán éppen Tallulah, aki egy pohár limonádét kortyolgatott, és távol maradt az egésztől, egy viszonylag félreeső helyről figyelve a Nagyterem ajtaján ki-be nyüzsgő tarka forgatagot. Köszönte szépen, nagyon jó volt neki így, szinte láthatatlanul a háttérbe húzódva. Nem érzett sem kísértést, sem irigységet, hiányérzete meg aztán végképp nem volt. Az egész bálozás nem az ő terepe, ezt egyszerű tényként elkönyvelte.

- Hogyhogy te nem táncolsz? - zavarta meg békés magányában a hang.

- Se kedvem, se tudásom nincs hozzá - vont vállat Tallulah, a lenti látványt összehúzott szemmel figyelő, nagyjából vele egyforma magas, fekete hajú lányra pillantva. - Neked mi a mentséged?

- Nem érdekel - felelte amaz közönyösen.

- Nem vagy kimondottan társasági ember, mi?

- Szeretem én magam megválogatni a társaságomat.

- Ezért jöttél akkor „álruhában”?

- Mondhatni. Miért, zavar?

- Mondtam már, hogy nem. Felőlem abban az alakodban jössz, amelyikhez csak kedved van.

- Változzak vissza önmagammá?

- Miattam ne - rázta meg a fejét Tallulah.

- Azt hiszem, mégis jobb lesz úgy - dörmögte a másik, majd a homlokát ráncolva koncentrált, és néhány szempillantással később már Pierre állt a fekete hajú lány hűlt helyén, a maga teljes valójában.

- Tök praktikus ez a metamorf képesség - bólintott elismerően Tallulah.

- Azért nem akkora áldás - morogta a fiú. - Persze, jól jön néha, meg nem kerül semmilyen erőfeszítésembe, de sokan idegenkednek tőlünk. Azt hiszik, visszaélünk vele, és lépten-nyomon becsapjuk az embereket. Mintha bizony mi akartunk volna ilyennek születni! Ez nem egy rohadt betegség, vagy fogyatékosság!

- Egyesek nem képesek megérteni, se elfogadni, ha valaki nem olyan, mint ők, ha különbözik a többségtől.

- Csodálom, hogy te igen - vetett rá egy futó, hitetlenkedő pillantást Pierre.

- Anyámat a fél rokonsága torzszülöttnek és alacsonyabb rendűnek tartja mind a mai napig, csupán azért, mert kviblik voltak a szülei - nézett a szemébe a lány. - Volt honnan megtanulnom, hogy mit is jelenthet másnak lenni a varázslók világában.

- De hiszen anyukád nagyon erős varázsló!

- Igen. És te sem vagy szörnyeteg.

Hallgattak. Úgy tűnik, egy újabb közös pontot találtak az értékrendjükben.

- Tényleg nem akarsz lemenni? - bökött a fejével a Nagyterem irányába a fiú.

- Eszemben sincs! Miért, te mennél?

- Jó nekem itt. Legalább nem vagyok szem előtt.

- Kérdezhetek valamit? - pillantott rá óvatosan Tallulah, majd a bólintását látva folytatta. - Ha nem akarsz, ne válaszolj. Sokat piszkáltak miatta? Itt és Franciaországban is?

- Itt még senki, mert nem tudják rólam, rajtad kívül - vonta meg a vállát Pierre. - Odaát... Mondjuk úgy, hogy voltak jobb és rosszabb idők. A vége felé kimondottan szar. Pedig a metamorfmágus nem valami újdonság, voltak és vagyunk is, csak nem túl sokan. Régebben nem is volt ebből különösebb probléma, csak az utóbbi egy évtizedben kezdenek barátságtalan hangok terjedni Európában, mármint a kontinensen, úgy értem. Nem csupán a varázslók között. A muglik ugyanúgy nehezen viselik el azokat, akiket maguk közül furcsának, abnormálisnak tartanak. Másnak lenni se itt, se ott nem szerencsés.

Igazi báli témát találtak maguknak, igaz? Talán ők is így gondolhatták.

- Van kedved...? - intett a fejével a kastély bejárata felé a lány.

- Egy séta odakint? Ilyenkor? Felőlem. De fázni fogsz.

- Ismerek egy jó kis hőbuborék bűbájt.

- A te dolgod... Én bírom a hideget.

*

Odakint csak a Hold fénye, és a kastély ablakain kiszűrődő világosság világította meg az útjukat, kísértetiessé varázsolva a távoli fák árnyékát. A hó már jó ideje elolvadt (amúgy is kiszámíthatatlanok voltak a telek - talán tényleg lehet valami azokban a klímaváltozásról szóló mugli hírekben), de a föld fagyos volt még éjszakánként. A távolban a Tiltott Rengeteg sötét tömege állt őrt némán. A kastélybeli mulatság hangjai sem szűrődtek ki. Csend vette körül őket.

- Nem hittem volna, de ez tényleg meleg.

- Én megmondtam! - vonogatta a vállát Tallulah, a bűbáj által teremtett hőbuborékuk védelmében.

- Ügyes varázslat. Hol tanultad?

- Otthon. Anyáéktól, mint annyi mindent. Neked segített valaki az átváltozásaidnál?

- A szüleim, eleinte - felelte a fiú elmélázva. - Ez örökletes dolog, nem lehet megtanulni, csak azt, hogy hogyan kezeljük és tartsuk kézben. Kezdetben a saját testünk egyes részleteit tudjuk csak megváltoztatni: a szemünk vagy a hajunk színét és hosszát, az orrunk formáját, meg ilyenek. Idővel egyre többet. És bizonyos határok között más alakot is magunkra tudunk ölteni. Sok-sok gyakorlással egy konkrét személy alakját is felvehetjük időlegesen. De ez nagyon nehéz és kimerítő, minél jobban hasonlítani akarsz rá, és minél tovább vagy átalakulva. A lelkiállapotodtól is függ: ha magad alatt vagy, akkor sokszor nem is sikerül az átalakulás. Például én csak ezt a három alakot tudom tartósan felvenni, amiket már ismersz. Ezek nem olyan megterhelőek, akár órákig a „bőrükben” tudok maradni. Mással sokkal nehezebb. Ez mindenkinél más egy kicsit. Legalábbis az a másik két metamorfmágus, akivel eddig találkoztam, ilyesmiről mesélt. Ahogy felnövünk és fejlődünk, nyilván ez is könnyebbé válik majd.

- Ha auror akarnál lenni, ott nagy hasznát vennéd.

- Nem akarok az lenni. Nem tudom, mi ez az aurormánia nálad.

- Gyerekkori ábránd - sóhajtott a lány. - Olyan meséken nőttem fel, amikben a jó legyőzi a gonoszt, és szeretném egy kicsit jobbá tenni a világot.

- Akkor ezért „önkéntesrendőrködsz” itt is?

- Nem szeretem, ha valaki a kisebbet vagy a gyengébbet bántja.

- Mondja ezt egy mardekáros...

- Nem, ezt én mondom. Miért olyan nehéz elhinni rólam?

- Mert az ember nem ezt várná, ha rád néz. Sokszor kemény és arrogáns vagy.

- Mert te aztán nem, ugye? Mindegy, ma ne veszekedjünk. Ismerd meg a másikat, mielőtt ítélsz - ezt szokták mondani.

- És most merre? - terelte el a szót Pierre. - Menjünk a Rengetegbe?

- Éjszaka?! Szó sem lehet róla! Tudom, hogy mik vannak ott, és túl veszélyes.

- Félsz?

- Jobb félni, mint megijedni. Maradjunk inkább a kastély körül.

Még sokáig sétálgattak az éjszaka csendes magányában, mielőtt az álmosság hazamenetelre bírta volna őket. Bent a kastélyban is csak lassan kezdett szállingózni a tömeg a hálókörletek felé. Észrevétlenül el tudtak vegyülni közöttük, senkinek sem tűnt fel, hogy merre jártak.

Egy alak figyelte őket tisztes távolból. Már az udvaron is a nyomukban volt, láthatatlan árnyékként. Megvárta, amíg eltűnnek a lépcső tetején, azután sarkon fordult, és kiballagott a bejáraton. A Rengeteg széléhez érve még egyszer visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a Roxfort tornyaira. Az álcázóbűbáj kikapcsolt, és mielőtt végleg elnyelte volna a sötétség, egy pillanatra felfedte az eddig a védelme alatt meghúzódó lény alakját. Egy patrónus volt az, egy ezüstösen fénylő egyszarvú.