A hangok összemosódtak körülötte. Nem volt értelmük, sem kivehető alakjuk. Nem tudta, hogy hol van, csak abban volt biztos, hogy fekszik valamin. Zúgott és hasogatott a feje, mintha ketté akarna repedni. Abban sem volt biztos, hogy az övé egyáltalán. Megpróbálta kinyitni a szemét, de bántotta a fény, és forogni kezdett körülötte minden, így inkább gyorsan újra becsukta. Nem tudta felidézni, mi történt vele.

 - Ugye meg fog gyógyulni, Madam Pomfrey?

 - Kinyírom azt a rohadékot!

 - Ne tördelje itt a kezeit, Miss Swan, nem halálos beteg! Maga meg ne gyerekeskedjen, Miss Dawson!

Jane és Diana? Mit keresnek itt?

 - Az a sunyi kis szemétláda ezt nem úszhatja meg!

 - Elég, Miss Dawson! - hallotta a házvezető tanára hangját. - Nincs semmiféle bizonyítéka, hogy Mr. Lagrange lenne a felelős a történtekért.

 - Már mondtam, hogy láttam őket együtt!

 - Már mondtam, hogy ez semmit sem bizonyít.

 - De professzor...

 - Fogja be a száját végre!

 - Mindenki hagyja el a gyengélkedőt! - Madam Pomfrey szigorú hangja vágta el a további vitát. - Hagyják pihenni a betegemet!

Lassan elhaltak a csoszogó léptek. Tallulah visszaaludt. Álmában nem fájt semmi.

*

 - Te aljas, sunyi rohadék! - Diana valóságos emberbőrbe bújt fúriafűzként rontott a Hugrabug asztalához. - Ne csak hátulról légy bátor!

 - Neked elmentek otthonról? - nézett rá hűvös pillantással Pierre. - Mi a búbánatos francot akarsz tőlem?

 - Ellátni a bajodat, szemétláda!

 - Hagyj békén, hülye liba! - fordult el a fiú.

 - Azt már nem! - rántott pálcát a lány.

Csak egy szempillantásnyit késett. Pierre pálcája a nyakának szegeződött. A fiú hanyag nemtörődömséggel szemlélte az arcát.

 - Nos, nos, nos. Így már nem is vagy olyan harcias. És most mit csináljak veled?

 - Gyáva féreg! - sziszegte az arcába Diana.

 - Esetleg beavatnál, hogy mi a bajod velem, mielőtt lerobbantom a fejed?

 - Tudod te azt!

 - Semmi kedvem a gondolatolvasáshoz. Beszélj!

 - Hogy merted bántani a barátnőmet?

 - Ki a fenét?

 - Akivel kavarsz! Tallulah-t. Ne merd letagadni!

 - Hozzá sem értem ahhoz az elcseszett tyúkhoz!

 - Azért van a gyengélkedőn, betört fejjel?

Pierre hidegen bámult rá. Érzéketlenül, akár egy pszichopata. Lassan leeresztette a pálcáját.

 - Soha többé ne merj pálcát emelni rám! - dörmögte fenyegetően a lány arcába. - Semmi közöm a barátnőd nyomorához. Többé ne szólj hozzám, vagy megjárod!

Körülpillantott, de senkinek sem akaródzott közbeavatkozni. Megfordult, és döngő léptekkel kimasírozott a Nagyteremből. Senki nem állt az útjába.

*

Csend volt. Majd fojtott suttogás. Elveszítette az időérzékét.

 - Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik - hallotta Madam Pomfrey halk hangját. - Kisebb zúzódások, agyrázkódás, néhány vérömleny és véraláfutás, főleg felületi sérülések. Rendbe fog jönni. Inkább a pszichés sokktól tartok. Hiszen hátbatámadták.

 - Erős lány, szerintem megbirkózik vele - dörmögte egy mély hang, az igazgatóé. - Végtelenül sajnálom a történteket. Mi itt nem toleráljuk az ilyesmit, ezt maga is tudja. Ki fogjuk deríteni a felelős személyét. Van ugyan egy gyanúsítottunk, de semmiféle bizonyíték nem támasztja alá a felelősségét. Mindenesetre idekéretem az édesanyját, és beszélek velük. Kiderítjük az igazságot.

 - Hazavihetem, Madam Pomfrey? - kérdezte egy ismerős hang.

 - Otthon is lábadozhat, és hamarosan karácsony van. Nem látom akadályát. Talán jobb is lesz úgy, ha a saját megszokott környezetében pihenhet. Adok néhány orvosságot, amit szednie kell.

 - Köszönöm. Igazgató úr, azt mondta, van egy gyanúsítottjuk. Beszélhetnék vele?

 - Nem tartom jó ötletnek.

 - Csak egyetlen percet szeretnék kérni, itt a gyengélkedőn. Ígérem, hogy nem csinálok jelenetet, sem semmilyen ostobaságot. Csak kérdezni szeretnék tőle valamit. Kérem!

 - Rendben. Merőben szabályellenes, de legyen. Poppy, kérem, hívja ide Mr. Lagrange-t.

Tallulah közben ismét visszaaludt. Most már biztonságban volt.

*

Újabb hangok verték fel álmából.

 - Gyere közelebb, fiam! - mondta az igazgató.

 - Én nem csináltam vele semmit! Semmi közöm az egészhez - Pierre hűvös hangja zendült a csendben.

 - Kiderítjük az igazságot, fiam. A hölgy Tallulah édesanyja. Beszélni óhajt veled.

 - Nincs miről beszélnünk!

 - Nem vádollak semmivel - hallotta Tallulah az anyja hangját. - A nevem Mrs. Thorne.

Pierre tekintete az ágyon fekvő, sebesült Tallulah-ról az előtte álló nőre ugrott, aki nyugodtan nézte őt, és közben a kezét nyújtotta felé. Pierre egy grimasz kíséretében viszonozta a kézfogást.

 - Pierre Lagrange - mormolta kényszeredetten.

És ekkor ledermedt. Pedig nem történt semmi. A nő fogta a kezét, szelíd, barátságos tekintettel nézve Pierre szemébe. Mintha megállt volna az idő. Hideget érzett. Majd forróságot, pokoli tüzet. Éjsötét árnyakat. Apa elvesztése és Anya betegsége óta nem félt semmitől. Mostanáig. A vörös hajú asszony fél fejjel alacsonyabb volt nála, karcsú, törékeny. Az érintéséből mégis valamiféle furcsa, ősi erő áradt. Pierre megbénult tőle. Egész testében reszketett. Régóta, vagy talán még soha életében nem érzett ilyen erős rettegést, már-már halálfélelmet. Azután elmúlt, amilyen gyorsan jött.

 - Köszönöm, Pierre - mondta a nő kedvesen, és halványan elmosolyodott. - Mindent köszönök. Jó fiú vagy. Maradj ezen az úton, bármi történjék is.

Elengedte a fiú kezét, és az igazgató felé fordult.

 - Pierre ártatlan - jelentette ki magától értetődően. - Nem ő bántotta a lányomat.

 - Honnan tudhatnánk ezt, Mercy?

 - Megérzés - vont vállat az asszony. - Mr. Lagrange nem tehet semmiről. Máshol kell keresniük a felelőst. Köszönöm, Pierre, hogy segítettél ezt tisztázni. Örülök, hogy megismerhettelek. Mikor vihetem haza Tallulah-t, Madam Pomfrey?

 - Ma még jobb lenne, ha a gyengélkedőn maradna. Ha jobban lesz, holnap hazamehet.

 - Köszönöm. Itt maradhatok vele éjszakára? Kaphatok egy széket?

 - Van itt szabad ágy is.

 - Szükségtelen. Csak egy széket kérek, ha szabad.

 - Rendben. Maradjon, Mercy - bólintott rá az igazgató.

 - Köszönöm, Igazgató úr. És engedje meg, hogy bocsánatot kérjek öntől. Azért, ahogyan elmentem, és azért is, hogy visszajöttem.

 - Fátylat rá - dörmögte az ősz hajú férfi.

*

Tallulah nyugodtan aludt. Fel-felriadt ugyan álmából, de olyankor egy puha tenyér megsimogatta a homlokát, mint kicsi korában, amikor néha lázas volt, vagy rosszat álmodott. Megnyugtatta. Reggel sokkal jobb volt. Igaz, hogy szédült és émelygett is, a fejfájás is hullámokban tört rá, de jobb volt, mint előző nap. Madam Pomfrey nem engedte reggelizni, de nem is kívánt igazán enni. Fel felkelhetett, hogy lássák, haza tud-e így menni. Végül ebédidőben kapta meg rá az engedélyt, de szigorúan azzal a kikötéssel, hogy odahaza azonnal ágyba bújik, és sokat fog pihenni, semmivel nem erőlteti meg magát.

Lassan lebotorkáltak a gyengélkedőről, a kastély kijárata felé, hogy majd a birtokon kívülről hoppanáljanak. Anyára támaszkodott, aki gyengéden támogatta őt. Többen is lézengtek a kastélyban, ebédidő lévén, és kíváncsian megbámulták őket. A támadásnak híre ment, és vad találgatásokra adott okot, különösen Diana kirohanása után. Pierre-t nem látta senki, így már arról szólt a fáma, hogy letartóztatásban van a merényletért.

 - A kviblik dicsőséges kivonulása! - Robert Finch meg sem próbálta magában tartani a megjegyzését.

Páran nevettek, a többség inkább kínosan feszengett. Tallulah szédült.

 - Ne most, Robert - hallotta Anya szelíd hangját.

 - És meg sem kottyan nekik egyszerre a járás és a beszéd - szólt közbe Greg Brown is.

Kínos csend követte a szavait. Nem volt szokás beszólni egy szülőnek, egy felnőttnek. Mercy és Tallulah megálltak. Mercy erősebben karolta át a lányát.

 - Jól vagy? Bírod még? - kérdezte.

 - Igen - dünnyögte a lány.

 - Jó. Egy picit még tarts ki - biztatta az anyja, majd a „hangadókra” emelte a tekintetét. - Nem tudom, ki tette ezt a lányommal. Nem is érdekel. Megesik az ilyen. De ne legyen több!

Az utolsó szavait mintha valamiért Gregnek és Robertnek címezte volna.

 - Különben? - dünnyögte az orra alatt Brown.

Mercy talán mégis meghallhatta. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Valami átsüvített a kastélyon. Sötét lett, mint amikor kioltják a gyertyákat, vagy lekapcsolják a Napot. Mindent beborító, vak sötétség. Csak az asszony alakja ragyogott, kísérteties kékesfehér fénnyel. Hideg kúszott végig a folyosókon, egy dermesztő, hűvös sóhaj, amely magával vitte a jókedvet, a derűlátást és az örömet is. Jégvirágok kúsztak az ablakokra, és az üvegtáblák remegni kezdtek. Majd a kastély ezeréves falai is követték a példájukat, és megremegtek, mintha egy távoli földrengés rázkódtatná meg őket, megállíthatatlanul. A padló is megmozdult a talpuk alatt, akár egy tengeren hánykolódó hajó fedélzete, és a csillárok is vad táncba kezdtek a fejük felett.

 - Mercy! - harsant a lépcső felől az igazgató hangja. - Elég legyen!

Az asszony lassan leeresztette a kezét. A jelenések múlni kezdtek. Visszatért a fény és a meleg is.

 - Elnézést kérek, Igazgató úr! - felelte bocsánatkérő hangsúllyal, de ebben a hangban nem volt szemernyi megbánás sem. - Már megyünk is. Tallulah a januári iskolakezdésre újra itt lesz. Békés ünnepeket!

Csettintett, és Tallulah-val együtt köddé váltak, a Roxfort kellős közepén. Tekintetek tucatjai bámulták a hűlt helyüket, döbbenten és értetlenkedve. Az elmúlt percek eseményei nem csak a kastély falait rázták meg.

Az igazgató halkan felsóhajtott. Rég nem tapasztalt már ilyet. Az biztos, hogy az élet a Roxfortban sokkal egyhangúbb és izgalommentesebb volt Mercy Paige nélkül.

*

Tallulah otthon lábadozott. Igyekezett betartani Madam Pomfrey szigorú utasításait (eleinte nem is lett volna ereje másként tenni), ám amint egy kicsit jobban érezte magát, elkezdte feszegetni a határait. Nem az a típus volt, aki elhagyja magát.

Karácsony után látogatókat is kapott. Az ágyában feküdt, Diana mellette fetrengett (mert miért ne), Jane meg a széken üldögélt, kezében egy réges-régi könyvvel, amit a szülői hálószobából emelt el, és érdeklődve lapozgatott.

 - Anyukád tényleg ilyeneket olvas? - csendült csodálat a hangjában.

 - Ez a munkája és a hobbija is - vont vállat Tallulah. - Régi, elfeledett varázslatokat ás elő, tanulmányozza és újra életre kelti őket. Az Auror Parancsnokság rengeteget köszönhet neki. Megjegyzem, a Roxfort is, mert jónéhány a tananyag része lett közülük.

 - Uncsi lehet - ásított Diana.

 - Á, nem annyira - vigyorgott Tallulah. - Képzeld el, hogy ezt csinálja nyaralás közben is. Gondolj bele: elmegyünk valahová, és ahelyett, hogy a parton napoznánk, például az egyiptomi piramisok vagy az azték templomok romjainak titkos termeit bújjuk.

 - De hiszen az veszélyes! Oda csak átoktörői kísérettel lehet...

 - A gringottsi átoktörők Anyához járnak szemináriumra.

 - És milyen az itthoni gyengélkedőn? - váltott témát Diana.

 - Uncsi. De muszáj. Januárra rendbe jövök, de most még nem az igazi.

 - Hallod, jól kiütöttek!

Tallulah elpirult. Kellemetlenül érintette a téma, és azóta is szégyellte magát a történtek miatt.

 - Nem azért mondtam - fogta meg a kezét vigasztalóan Diana. - Senki sem keresi a bajt, és nem is lehet örökké résen lenni.

 - Ja, te sem kerested a bajt! - jegyezte meg rosszallóan Jane. - Képzeld, ez az élő agyhalott rátámadt Lagrange-ra, mindenki előtt.

 - Mit kellett volna tennem?!

 - Gondolkodni. Csoda, hogy nem szedte le a fejed.

 - Elkaptam volna...

 - Álmodozz csak. Sokkal gyorsabb nálad.

 - Mit csináltál? - meredt rá Tallulah. - Mit akartál tőle?

 - Megbüntetni, amiért bántott téged.

 - Ezt meg honnan veszed?

 - Láttalak titeket együtt! - Diana valamiért nagyon kerülte a pillantását.

 - Hogyan? Te nyomozgatsz utánam?

 - Csak meg akarlak védeni! Nehogy az ilyen gazemberek, mint Lagrange...

 - Nem Pierre bántott engem.

Mindkét barátnője rámeredt.

 - Pierre? - húzta a szót Jane. - Nocsak, nocsak! Mikor haverkodtatok össze ennyire?

 - Ne már! - bámult rá bambán Diana. - Mit titkolsz előlünk?

 - Semmit! - Tallulah fülei elvörösödtek zavarában.

 - Csak nem azt akarod nem elmondani, hogy vele találkozgatsz, amikor el-eltűnsz egy-egy órára? Basszus, de! Tallulah Thorne! Mégis, hogy képzelted ezt?! Mi a fészkes fenét csináltok?

 - Semmit.

 - Ne nézz hülyének! - dühöngött Diana.

 - Jól van! Együtt gyakorolunk. Olyasmiket, amiket nem volna szabad a Roxfortban. Megígértem a családomnak, hogy nem párbajozom, és nem keveredem bajba. De valahogy muszáj gyakorolnom, fejlődnöm. Pierre erős és jó varázsló. Segítünk egymásnak.

 - De az a fickó nem normális!

 - Egy kicsit kemény, de épp erre van szükségem.

 - Helyesbítek: te se vagy normális!

 - Azt már évek óta tudjuk - ült melléjük az ágyra Jane is. - Mikor akartad elmondani?

 - Minél később. Megígértem neki, hogy nem pletykáljuk ki a háta mögött.

 - Merlin trottyos gatyájára! Ti most akkor együtt jártok?!

 - Dehogy! Hogy juthat ilyesmi az eszedbe, Di? Még csak nem is kedveljük különösebben egymást. Barátkozni se fogunk soha. Kötöttünk egy alkut. Ő segít nekem gyakorolni, én meg neki levezetni a feszültséget. Ne kérdezd, hogy mi baja van, mert fogalmam sincs! Nem vájkálunk egymás magánéletében.

 - De hiszen ő durva és erőszakos!

 - Ő is pont ezt mondta rólam - kuncogott Tallulah. - Nem, lányok, jó ez így. Pierre tényleg durva, pont amennyire én. De nem erőszakos. Sőt, tulajdonképpen lovagias. Ő sohasem támadna hátba engem. Miért tenné, amikor minden héten szemtől szembe megteheti?

 - Ha nem ő, akkor ki volt?

 - Fogalmam sincs. Nem emlékszem.

A kérdés közöttük lebegett. Senki sem tudta rá a választ.

 - Volt még valami említésre méltó, miután eljöttünk?

 - Á, alig! - rázta a fejét Diana. - Az igazgató és a tanári kar vizsgálódott ugyan, de senki nem látott semmit, senki nem viselkedett gyanúsan. Nem sok esélyét látom, hogy kiderítsenek bármit is. Különösen azok után, hogy a szüleid nem tettek hivatalos panaszt. Az utolsó egy-két napban úgyis mindenki szokatlanul visszafogott volt.

 - Miattam?

 - Nem egészen - felelte kuncogva Jane. - Anyukád nagyjelenete alatt majd' összecsináltuk magunkat. Nem tudom, hogy mit csinált, de nagyon menő volt! Még most is a hideg futkos a hátamon tőle.

 - Hát, azért nem biztos, hogy mindenki ennyire betojt tőle.

 - Mire gondolsz, Di?

 - Gregre.

 - Ó!

 - Miért, mit csinált már megint Greg? - vágott közbe Tallulah.

 - Most semmit - felelte alig palástolt kárörömmel a hangjában Diana. - A gyengélkedőn van. Valaki elkapta a folyosón, és csúnyán ellátta a baját. És persze a tettes most is ismeretlen. Talán az tehette, aki téged is bántott. Vagy egy dühös szellem járkál a kastélyban.