Tavasz volt ismét, zöldellt és virágzott a természet. Új életre kelt a világ, mint mindig ilyentájt, és ugyanolyan szép volt, mint eddig. A színek, a hangok, az illatok, a Tiltott Rengeteg, a birtok, a kastély. Mintha semmi sem történt volna az elmúlt hónapokban. A Roxfort diákserege a jó időjárást élvezve a szabadban kószált. Akadt, aki tanult, mások "játszadoztak", sétálgattak, nevettek és örültek az életnek, vagy éppen a tó partján pihengettek és játszottak az óriáspolippal. Tallulah és barátai is itt hevertek a fűben. Ryan lustán elnyúlt a földön, Diana ölében pihentetve a fejét. Jane olvasott, vagy inkább olvasni próbált, mérsékelt sikerrel. Pierre az óriáspolipot bámulta, közben az ujjai Tallulah bubifrizuráját simogatták, a Thorne lány pedig behunyt szemmel élvezte a fiú érintését.

Minden idilli volt körülöttük. Ma egy pihenőnapot igazán megérdemelnek. Közeledik persze a tanév vége, a RAVASZ, ám nem szólhat minden egyes pillanat csak a tanulásról. Az életre is kell időt szánni közben. Most utoljára gondtalan fiatalok. Hamarosan a felnőttek világában kell helytállniuk, és az sokkal nehezebb, mint felkészülni egy-egy órára vagy vizsgára. A Roxfort egy nagy, védelmező bölcső, a való világ azon túl vár rájuk.

Ryan talán szerencsés, neki még van hátra egy éve itt. Tallulah eltöprengett, hogy szeretne-e a helyében lenni. Nem, a történtek után semmiképp. Tartott ugyan a felnőtt élettől is, ám izgalommal gondolt rá. Most végre megtudhatja, milyen a saját lábára állni, és minden egyes napot együtt tölteni azzal, akit szeret. Félt is ettől, ugyanakkor a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Milyen lesz? Élt erről a fejében egy idilli kép a szülei példája nyomán, és nem felejtette el, hogy kicsi korában olyan életre vágyott, mint az övék. A családtagjai korántsem tökéletesek, a családi életüket azonban mindig is annak tartotta.

Álmában sem gondolta volna még roxforti tanulmányai kezdetén, hogy egyszer így fog itt ülni, azzal a fiúval, akivel kezdetben ki nem állhatták egymást. Lám, mennyire meg tud változni minden néhány röpke év leforgása alatt! Pierre vajon mit gondolhat minderről? Szokott egyáltalán gondolkodni a kezdetekről, vagy a maga újdonsült, praktikus módján inkább a jelenben él? Végül is nem számít. Ez az új Pierre a szíve mélyén az maradt, aki talán mindig is volt a magára erőltetett maszk alatt: egy törődő és gondoskodó, tiszta szívű, helyes srác. "Összeillünk?" - töprengett Tallulah. Pontosan annyira igen és nem, mint Anya és Apa. Az ő házasságuk mégis tökéletesen működik, így ez korántsem lehetetlen feladat.

"Mennyit változtunk!" - jutott eszébe, ahogy végigpillantott a kis társaságukon. Jane már nem egészen az a bátortalan és szende kis éltanuló, aki egykoron volt, a közös gyakorlásaik során mára a gyakorlati varázstudása is jelentősen gyarapodott. Diana ma is képes meredek dolgokra, de a korábbi pokrócmodora sokat finomodott Ryan mellett. Ryan Corso sikeresen oszlatta el a nagyképű kviddicsezőkről bennük élő előítéleteket, és a csapatuk teljes értékű tagjává vált. Mostanra az egykori rajongói is tudomásul vették, hogy a fiú Dianát választotta, és azóta is jól megvannak. Ryan nagyon ügyesen képes megszelidíteni Di "vadhajtásait".

Nemcsak Di szelidült meg, siklott Tallulah tekintete Pierre-re és önmagára. Immár Pierre Lagrange is emberi módon viselkedik az iskolatársaival, nem goromba és megközelíthetetlen kívülállóként. És Tallulah Thorne sem akar már önjelölt igazságosztó lenni. Nemrégiben láthatta annak következményeit, ami tanulságos leckét jelentett a számára.

- Min merengsz? - kérdezte halkan Pierre.

- Rajtunk - mutatott körbe dünnyögve Tallulah. - Meg élvezem, hogy a hajammal babrálsz.

- Menjetek szobára! - szúrt oda Diana, aki közben Ryan rakoncátlan fürtjeivel játszadozott.

- Bagoly mondja verébnek? - pillantott rá a barátnője.

- Csajszikám, én még szűz vagyok! - vágott vissza Di.

- Lehet, hogy csak a nyári szünetig... - szólt közbe ártatlan arccal Ryan, de a szavai motyogásba fúltak, ahogy Diana befogta a száját a tenyerével.

- Akarom én ezt hallgatni? - lapozott az újságjában Jane.

- Persze, mert a lelked mélyén nem csupán romantikus, de élénk fantáziájú és kíváncsi is vagy - fordította felé a fejét Pierre.

- Fogd be, Lagrange! - mordult rá Jane.

- Szóval, újra itt van a békés kis idill - jegyezte meg némi éllel a hangjában Tallulah.

- Naná! - vigyorgott Di. - Minden a régi.

- Azért nem egészen - csóválta a fejét Jane. - Nézz magadra: kezesbárány lettél a kviddicssztár mellett. Ryan egészen beletanult a Miss Kibírhatatlan barátja szerepbe, Pierre fantomtalanította magát, Tallulah meg...

- Még mindig nem akarom elhinni, hogy te vagy a Roxfort Fantomja! - fintorgott Diana Pierre-re bámulva. - Pedig így utólag logikus, meg minden. Szép volt, vukifetisiszta!

- Mikor hagysz már fel ezekkel a hülye nevekkel?! - forgatta a szemét Pierre.

- Soha az életben, Bond ügynök! - vihogott a lány, azután sikongatni kezdett, ahogy Ryan csiklandozni kezdte. - Ne! Ne! Ne!

Tallulah bujkáló mosollyal nézte őket. Aranyosak voltak együtt. Di soha be nem vallaná, de ilyen fiú kell mellé, aki képes őt visszatartani önmagától.

- Mit ír az újság? - terelte inkább másra a szót, Jane felé fordulva.

- Csak a szokásos - vont vállat a szemüveges lány. - A Minisztérium kártalanítást ad az igazságtalanul meghurcoltaknak, és rehabilitálják őket. Hermione és Joanna Landis új törvényjavaslatot készítenek elő a mugli vagy félvér származású varázslók, házimanók, és más varázslények törvény előtti egyenlőségéről. Újraindítják a szabad életre vágyó házimanók képzési programját, ügyelve arra, hogy a gazdáiknak se legyen okuk azt megakadályozni. Úgy látszik, Hermione igyekszik tanulni a korábbi hibáiból, vagy amit többen is hibának róttak fel neki, és figyelembe veszi Joanna javaslatait.

- Kénytelen, ha egyszer együtt kormányoznak - grimaszolt Pierre.

- Egészen jól csinálják - kelt a védelmükre Tallulah. - Hermione alapvetően jószándékú, mindig a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Ebben hasonlítanak egymásra Joannával. Azt hiszem, jó ötlet volt őket összehozni.

- Anyukádnak meredek ötletei vannak - dörmögte Pierre. - De működnek, mint a mi esetünkben is.

- Biztos nem az járt a fejében, hogy egy vukifetisiszta bájgúnár majd elcsábítja és ágyba viszi a lányát! - öltötte ki rá a nyelvét gúnyosan Di. Tovább nem jutott a mondanivalójában, mert most Ryan fogta be az ő száját, hogy elhallgattassa.

- Á, igen! - lapozott egy újabbat Jane a Reggeli Prófétában. - Zajlik a volt miniszter és társainak pere. Mivel a Wizengamot is érintett, összehívtak egy ideiglenes tanácsot, tekintélyes varázslókból és boszorkányokból. Rendes tárgyalásra készülnek.

- Mit csinálhat most vajon Carmichael vagy Nicholas Finch?

- Félnek - adta meg a választ Tallulah. - Meg persze mentségeket keresnek, és igyekeznek menteni az irhájukat. A hatalmukat ugyan elvesztették, de a vagyonuk révén így is komoly befolyással bírnak. Ami most éppen nem sokat segít rajtuk, de nem is szabad lebecsülni. Hermione, Joanna, Harry és az aurorok fejében is felmerült, hogy emiatt gondok lehetnek. De egyelőre nem úgy tűnik, mintha a maradék híveik kezüket-lábukat törnék miattuk. Mindenki a saját bőrére gondol.

- És a volt különítményesek? - firtatta óvatosan Jane. - Ők nem okozhatnak problémát?

- Az auror parancsnok is ezt kérdezte Anyától. Ő azt mondta erre, hogy a Sötét Úrnő rajtuk tartja a szemét. Ezek után nem lennék a helyükben.

- De ez nem tarthat örökké - vonta össze a szemöldökét töprengve Jane.

- Valóban nem. Most azonban megteszi, és soha ne becsüljétek alá a félelem erejét!

- Hagyjuk már a fenébe a politikát, egy életre elegem van belőle! - morogta Diana. - Élvezzük inkább a tavaszt!

- Bújj ide, Tündér! - húzta magához Ryan, és Di engedelmesen melléfeküdt a fűbe.

Tallulah mosolyogva nézte őket. Hadd pihenjenek. Volt még egy terve, amíg a Roxfortba járnak, és mielőtt még a vizsgáikat befejeznék, de az egyelőre várhat. Azt úgyis kettesben kell megtennie Pierre-rel. Végighordozta tekintetét a barátain, a roxforti birtokon, a második otthonán. Még egyszer, utoljára élvezni akarta a gondtalan diákévek utolsó heteit, a barátai társaságát. Azután jöhet a felnőtté válás. Ki tudja, utána mikor láthatják viszont egymást...

*

A Mágiaügyi Minisztériumban a mindennapi élet visszatért a rendes kerékvágásba. A Carmichael minisztersége előttibe. A minisztérium visszaváltozott egy olyan közhivatallá, ami a varázslótársadalomért van és dolgozik. Hermione a maguk mögött hagyott időre gondolt, meg az előttük álló tennivalókra. Nem fognak unatkozni. De jó volt ide visszatérni. "Neked ez a második otthonod" - mondta neki Ron, és valójában igaza van. Szerencsére a családja mindig támogatta a karrierjében, ő pedig igyekezett annyi időt velük tölteni, amennyit csak lehetséges volt. A mágiaügyi miniszteri poszt "lankadatlan éberséget" követel, de legalábbis sok-sok munkát és odaadást.

Most első ízben a teher megoszlott. A miniszteri irodát ideiglenesen lezárták, és Joannával két, egymás melletti dolgozószobát foglaltak el. Meglepően jól tudtak együtt dolgozni a kezdeti döccenők után. Valahogy magától értetődően kialakult, melyikük mivel foglalkozzon, és miben kell közösen dönteniük. Szokásukká vált, hogy rendszeresen megbeszéljék a fontosabb teendőket. Sikerült egy hullámhosszra kerülniük, és immáron nem vetélytársak voltak, hanem szövetségesek. Érdekes, de kellemes élményt jelentett.

Halkan kopogtattak a két irodát elválasztó ajtón. Joanna nyitott be rajta.

- Van kedved meginni egy pohár bort, vagy egy csésze teát? - kérdezte kedélyesen.

- Miért is ne? - tápászkodott fel a székéből Hermione, és követte a másik nőt annak irodájába.

Odaát a megszokott, ízléses berendezés fogadta. Joanna Landis új stílust hozott magával a minisztériumba, de az nem volt se fényűző, se hivalkodó. Emberi, kényelmes és nőies annál inkább.

- Mit kérsz, Hermione?

- Igyunk egy pohár bort! Jólesne így a nap végén.

Két puha karosszékbe telepedtek, lassan kortyolgatva a vörösborukat, élvezve a zamatát.

- Gondoltad volna? - mosolygott Joanna. - Azt, hogy mi valaha együtt fogunk dolgozni?

- Nem - vont vállat Hermione. - De bevallom, kellemes meglepetés, és könnyebb így. Nem leszek már fiatalabb, korántsem akkora a teherbírásom, mint régen.

- Sokat tanulok tőled - vallotta be a fiatalabbik nő. - Ne haragudj, ha a választási kampány hevében mondtam volna valami olyat, amivel megbántottalak!

- Nem mondtál. Amit pedig igen, abban talán igazad volt. Sokat gondolkodtam, és nagyon jól tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Csak a természetem hajlamossá tesz az okoskodásra, és időnként egysíkú a gondolkodásom. Kicsit földhözragadt, ahogy régi barátnőm, Luna mondaná.

- Dehogy! Sok tekintetben újító vagy, egy merész reformer.

- Mint minden újító, én sem vagyok népszerű a hagyománytisztelő körökben.

- Meg a bigott mágusokéban sem - kuncogott Joanna. - De összességében nagyon sokat köszönhetünk neked.

- Talán ez lesz a sírfeliratom is - dünnyögte Hermione.

- Nem. Inkább a "Tudtam, mindenkinél jobban".

- Még illene is hozzám, mi? - nevette el magát a régi-új miniszter. - Mondd csak, Joanna, helyes az, amit teszünk?

- Hát, az elődünk után...

- Nem Carmichael alkalmatlansága és túlkapásai az értékmérők. Tényleg jót teszünk ezzel, hogy végrehajtunk egy ilyen - valljuk be, törvénytelen - tervet?

- Ha jól sejtem a Wizengamot egyik közelmúltbeli ítéletéből, te már egyszer tettél valami hasonlót, bő húsz évvel ezelőtt. Megbántad, Hermione?

- Nem. Akkor az volt a helyes döntés. Az a kislány nem érdemelte meg azt a sorsot, amire a gonosz és kegyetlen felnőttek kárhoztatták.

- És az a nő, akivé lett, megérdemli, hogy újra felvállaljuk érte a törvényszegést?

- Találkoztál vele, Joanna. Szerinted megérdemli?

- Félek tőle - vallotta be Joanna Landis. - De azt hiszem, értem, mit érezhettél annak idején, és miért mentél bele most is. Ebben a beteg világban ő talán azon kevesek közé tartozik, akik következetesen kiállnak az elveik mellett, amik pártatlanok, és nem a tekintélyt tisztelik, hanem az örök értékeket.

- Arról se feledkezzünk meg, hány életet és mennyi pénzt spórolt meg nekünk azzal, hogy ismét "elviszi a balhét" helyettünk, akiknek ez lenne a dolgunk! - jegyezte meg nem kevés öniróniával Hermione. - Alighanem ő az első sötét varázsló a történelmünk során, akinek hálával tartozunk.

- Én nem hiszem, hogy sötét varázsló lenne...

- Mert voltaképpen nem is az, bármennyire is ezt igyekszik elhitetni magáról. Tudod, mostanában gyakran eszembe jutnak Dumbledore Harryhez intézett szavai. Nem a képességeinken, hanem a döntéseinken múlik, kik vagyunk. Ő a legújabb ékes bizonyítéka ennek.

Csendben iszogatták tovább a borukat. Valahogy sem beszélgetni, sem hazamenni nem akaródzott igazán. Volt ebben a pillanatban valamiféle különleges, misztikus megértés.

- Mi lesz azután, hogy Carmichaelékkel végzünk? - törte meg a csendet Joanna.

- Igazságos ítélet - hajtotta fel a maradék italát Hermione. - Majd miután a kedélyek megnyugszanak, megtesszük, amit meg kell tennünk, és kiírjuk a miniszteri választásokat.

- Újra egymás ellen kampányolunk az együttműködés után?

- Nem tudom, Joanna. Azon gondolkodom, hogy talán nem is indulok újra.

- De Hermione, ez...

- Talán végig igaza volt, és ideje, hogy egy új korosztály jöjjön utánunk, és hozzon vérfrissítést a varázsvilágba. Nem akarok még visszavonulni, Joanna, ahhoz túlságosan is sok ötlet motoszkál a fejemben. De talán hátrébb kellene lépnem egy lépést, és ha nyersz, a támogatóddá és a tanácsadóddá lennem.

- Megtisztelnél vele - hajtott fejet Joanna. - Szívesen dolgoznék veled tovább, bármilyen furcsa volna is.

- Nekem se lenne könnyű hozzászokni, hogy nem az enyém az utolsó szó, de talán működhetne - sóhajtott Hermione. - Ketten együtt lehet, hogy tényleg többet tehetnénk a világunkért, és ez a legfontosabb, nem a saját ambícióink.

*

A Roxfortban megkezdődött a tanév végi utolsó nagy hajrá. A Roxforton kívüli világban pedig érdemben is kezdetét vette a Per, amire a teljes brit varázslótársadalom lélegzet-visszafojtva várt. Kivéve persze George Carmichaelt, Nicholas Finchet, Jonas Paige-et, Gideon Baxtert (és társaikat). Ha netán abban bíztak, hogy ez az egész csak egy rossz álom, egy tévedés, akkor tévedtek. Ebből az álomból nem volt ébredés. A két új mágiaügyi miniszter nem hagyott kétséget afelől, hogy elődeik cselekedetei nem maradhatnak következmények nélkül. Az ő egykori híveik pedig hallgattak, vagy hamarabb fordítottak köpönyeget, mint tették ezt annak idején Voldemort halálfalói a Nagyúr bukásakor.

Viszonylag rövid idő telt el, a Minisztériumban mégis új szelek fujdogáltak. A Finch, a Paige és a Baxter család eddigi helyét mások vették át, Draco Malfoy vezetésével. A Malfoyok visszaszerezték régi pozíciójukat és befolyásukat. Persze nem teljesen azt, amit még Lucius idejében birtokoltak. Draco ebben a tekintetben rugalmasabbnak és együttműködőbbnek bizonyult az apjánál, és a saját önös érdekei helyett tekintetbe vette a közös érdekeket is. Ebben minden bizonnyal oroszlánrésze lehetett annak az immáron több évtizedes jó kapcsolatnak, amit Hermionéval ápoltak. A roxforti csata után valami lassanként megváltozott, és ők ketten, ha közeli barátok nem is, de egymást tisztelő és megbecsülő jó ismerősök lettek.

Talán ez lehetett most is a jó együttműködésük titka. Meg talán egy sötét árnyék a háttérben, akit ugyan csak nagyon kevesen láttak, ám ők annál inkább igyekeztek nem magukra haragítani. Draco azon kevesek közé tartozott, akik tisztában voltak a valósággal, és a pragmatikus gondolkodása révén gyorsan levonta a szükséges következtetéseket. Hol volt már az az egykori forrófejű, felsőbbrendűségtől fűtött fiú? Az élet megtanította a korábbi nézetei tarthatatlanságára, és Draco hosszú távon jó tanítványnak bizonyult. Nem, nem vált azért "Szent Potterré" (akivel egyébként kijöttek, ha időnként úgy hozta a sors), ám az apja "klónja" sem akart lenni felnőtt életében a történtek után. A fiához fűződő kapcsolata pedig sok minden másban is megváltoztatta Draco gondolkodásmódját.

Talán ezért is állt az ügy mellé. Nem töprengett rajta különösebben. A személyes hiúsága elégtételt nyert a "hármak" bukásával, utánuk pedig a többi befolyásos aranyvérű család az ő cselekedeteire figyelt. Draco tökéletesen tisztában volt ezzel. A régi önmaga talán engedett volna e hatalom csábításának, a mostani, idősebb kiadása azonban nem akart már mindenáron előtérbe kerülni. Ez nem az a világ, amit a régi módszerekkel kell építeni, és Draco valójában - ahogy idősödött - egyre több dologban kezdte kénytelen-kelletlen belátni Hermione igazát, sok régmúlt eszme tarthatatlanságáról. Mindenben azért nem, szó sincs róla. Ám mióta apává lett, más szemmel nézett a világra. Felelősséget érzett a fia jövőjéért, amíg kicsi volt. Most pedig, hogy Scorpius már felnőtt, azt szerette volna, ha békében élhet, hogy neki soha ne kelljen átélnie azt, amin az apja keresztülment, ne ismerje meg a kétségbeesett rettegést, ne fenyegesse az életét a velejéig gonosz sötétség, és ne legyen oka szégyellni a saját apját, mint amire Draco kényszerült Lucius esetében.

Draco Malfoy nagy utat járt be gyermekkora óta. Talán ugyanolyan nagyot, mint az "aranytrió", csak ő nem a nyilvánosság előtt, mint Harry és Hermione. Lassanként elfogadták egymást, túltették magukat az egykori sérelmeken, hiszen mindannyian látták, hová vezet ennek hiánya. Weasleyvel idővel köszönőviszonyban lettek, Potterrel néha akadtak közös elintéznivalóik, Hermionéval pedig... Vele kerültek a legközelebb egymáshoz. Ki gondolta volna, hogy egy Malfoy egyszer majd egy "sárvérű" majdnem-barátja lesz?

Draco nem bánta meg, hogy szakított a családi hagyománnyal. Nem minden megőrzésre méltó, ami régi. Minden változik, mi magunk is, és a jelen tanúsága szerint Hermione is újraértékelte a korábbi miniszteri működését, nem félve beismerni a tévedéseit és orvosolva azokat. Draco Malfoy sem lehet gyengébb vagy gyávább nála!

A Malfoy vagyon révén komoly szerepet kapott az új rend felépítésében, és Draco elhatározta, azt akarja, hogy a neve követendő példaként maradjon fenn a következő generációk számára. Ennek jegyében fogadta el Hermione és Joanna ajánlatát, és vállalta a velük való együttműködést. Még mindig jobb egy nem tökéletesen működő, de szabad világ, mint a tökéletesen működő elnyomás és zsarnokság.

Ideje lassan indulnia. Ott akart lenni a per fontosabb tárgyalásain, látni akarta, ahogyan "azok négyen" és a társaik végképp elbuknak. Elégtételt akart a hosszú évek megaláztatásaiért. Tudta persze, hogy ez csak hiúsági kérdés, miképpen azt is, hogy itt most nem lesznek koncepciós perek. Hermione és Joanna nem engedhetik meg maguknak, hogy olyanok legyenek, mint a közvetlen elődeik. Nem is baj. Ahhoz, hogy békében élhessünk, előbb békét kell kötni. Draco Malfoy egy ideje már békét kötött önmagával. Itt az ideje, hogy a varázsvilág is kövesse a példáját.

- A köpenyemet, Clappy! - parancsolta.

- Máris hozom, gazdám! - csoszogott elő az öreg házimanó.

Draco némán figyelte őt. Dobby után évekig nem volt házimanójuk, mire végül Clappy hozzá került. A manó nem volt már fiatal, kicsit hajlott háttal és nehézkesen járt, ám készségesnek és hűségesnek bizonyult. Egyszerű szabású, tiszta egyenruhát viselt, ami méltó a Malfoy család szolgájához. Ezen felül új gazdáitól megbecsülést kapott, tisztességes bánásmódot, és némi fizetséget is a munkájáért cserébe. Draco időnként eltöprengett azon, vajon Clappyvel kompenzál-e a múltért. Hiszen egészen kicsi korában nagyon szerette Dobbyt, aki törődött vele, és néha-néha, amikor a szülei nem voltak otthon, csodálatosakat játszottak együtt. A kicsi Draco akkor hangosan nevetett, és nagyon boldog volt azokban a pillanatokban. Azután jött Lucius, és kérlelhetetlenül a fia fejébe verte, hogy ki ő, és kinek hol a helye a varázslók világában.

Draco Malfoy pedig megtanulta a leckét, ami kis híján az életébe került. Talán más lehetett volna minden, ha másik utat választhatott volna? Nem érezte magát megkeseredettnek öregségére, de azzal is tisztában volt, hogy ezt a szerencsének, a házasságának és a fiának köszönheti. Annak, hogy végül mégis másik utat választott. Akkor megfogadta, Scorpius bölcsője felett állva, hogy soha többé nem szövetkezik sötét varázslóval, kínáljanak neki bármit. Állta az ígéretét. Egészen mostanáig. Most pedig kicsit bizonytalanul szemlélte a legutóbbi döntése következményeit. Mert ez a sötét varázsló, akinek végül mégis a "szolgálatába állt", valami mást hozott, mint amire Draco a korábbi tapasztalatai alapján számított. Ez a sötétség ablakot nyitott a fénynek. Nem értette a miérteket, és próbálta ugyan megfejteni a titkot, de felsült vele. Nem volt magyarázat erre a bizarr anomáliára.

- Tessék a köpenye, gazdám! - zavarta meg gondolataiban Clappy reszelős hangja.

- Köszönöm, Clappy - mosolyodott el halványan. - Valamikor estefelé érek haza, akkorra kérem a vacsorát. És ne dolgozd magad halálra, pihenj is egy kicsit napközben!

- A házimanó dolga a szolgálat...

- Ezt már megbeszéltük, Clappy! Adjam parancsba neked, hogy egy órát pihenj? Akár hiszed, akár nem, fontos nekem az egészséged. Este pedig, ha van hozzá kedved, sakkozhatnánk egyet.

- Ahogy kívánja, gazdám!

- Csak ha te is akarod. A szolgám vagy, nem a rabszolgám, ezt soha ne feledd! Megyek. Ha bárki keresne, este vagy holnap délelőtt idehaza megtalál. Ég veled, Clappy!

Draco a vállára kanyarította a köpenyét, kezébe fogta a sétapálcáját, és elindult az úton, amiről nem tudta még, hová vezet, csak bízott abban, hogy ezúttal a helyes ösvényt választotta.

*

Draco végigbicegett a Minisztérium folyosóin. Átkozott baleset! Még évekkel ezelőtt történt, egy szerencsétlen ballépés, mikor leszállt a seprűjéről, amit előtte már ezerszer is megcsinált. Azon a napon nem volt szerencséje, és ez egész hátralévő életére rányomta a bélyegét. Nem volt annyira feltűnő, és most jó hasznát vette az apjától örökölt egyik sétabotnak. Ez legyen a legnagyobb baja a világon.

A szembejövők tisztelettel köszöntötték. Visszabiccentett nekik. Élvezte a személyének kijáró figyelmet. "Ennyire már hadd legyek hiú!" - dohogott magában. Egy Malfoy soha nem fog elbújni a sarokban, még akkor sem, ha most éppen azon az oldalon áll, ahol nem ő diktálja a szabályokat. Állig begombolta szigorú szabású fekete ruháját. "Kezdek hasonlítani Pitonra" - engedett meg magának egy gúnyos kis mosolyt. A múlt távolából másképp látta már egykori tanárát is, akiért eleinte rajongott, majd volt idő, mikor szinte gyűlölte. Piton megmentette az életét, és ez az adósság azóta is nyomta Draco szívét. Egy Malfoy soha nem marad adósa senkinek! Csakhogy Piton után nem maradt senki, akinek leróhatná a tartozását. Kénytelen valami más módon, valami kellően nagy és nemes ügyért megtenni, ami felér ahhoz, amiért Piton az életét áldozta.

Ezért is volt most itt. Nemcsak a tárgyalás kedvéért. A jövőért. Azért, hogy jobb legyen, és majd talán évek, évtizedek múlva Scorpius büszkén mondhassa el bárkinek, hogy "ő volt az apám!". Szülőnek, jó szülőnek lenni nem kis motiváció.

Megérkezett úticéljához. Komor arckifejezést öltve lépett be a Wizengamot tanácstermébe, és foglalt helyet egy kevésbé szembetűnő helyen álló széken. A tanács egykori tagjai most sehol sem voltak, helyettük komoly, tekintélyes varázslók és boszorkányok gyülekeztek, akiket nem kompromittált az a rendszer, amely felett ítéletet mondani készülnek.

A terem zsúfolásig telt, és a sajtótól csak jól megválogatott képviselőket engedtek be. Hermione nyilván nem akart egy Rita Vitrol féle ámokfutást. A vádlottak és védőik a terem közepén beszélgettek. Ez sem hasonlított a nemrégiben alkalmazott gyakorlatra: hiszen ezúttal voltak védők, a vádlottakkal emberségesen bántak, nem kötözték és nem félemlítették meg őket. Legalábbis a bíráik nem.

Draco már nem az első tárgyalási napot ülte végig, melyeken kihallgatták a különítményeseket is, az ő vezetőiket, a rezsim kiemelt szolgáit. A korábbi arroganciájuk nélkül ijedt, kétségbeesetten mentségeket kereső gyerekeknek tűntek. Igyekeztek a felelősséget a feletteseikre hárítani, mondván, hogy ők csak parancsot teljesítettek. Ja, de azt lelkesen tették, horkantott Draco magában.

Nem teljesen erre számított. Azt várta valahol, hogy legalább néhány volt különítményes fellázad, ellenállást tanúsít, esetleg partizánakcióba kezd (és talán az aurorok is erre számítottak). Hiszen korántsem ügyetlen vagy tehetségtelen varázslókról van szó, és eddig az erkölcsi gátlásaik nem különösebben fékezték őket. Most sem az jelentette a féket. Hanem egy annál sokkal egyszerűbb és hétköznapibb dolog: a rettegés. A szinte már állatias, zsigerig ható félelem attól a Szörnyetegtől, akit ugyan alig láttak, ám aki - talán emlékeztetőül - időnként meglátogatta őket álmukban.

Draco eléggé bennfentes volt ahhoz, hogy bizonyos hírek eljussanak hozzá, ha már egyszer ő a Minisztérium egyik legfőbb támogatója. Ezek az apró információmorzsák pedig mind azt mutatták, hogy a Sötét Úrnő valóban rajta tartja a szemét az ellenségeiken. Ami Voldemortra emlékeztetett, csak a félelmetes dührohamok, kínzások, kegyetlenkedés és gyilkolás helyét most halálosan hideg nyugalom foglalta el, egy erő, amivel senki sem akart ujjat húzni. Meg kell hagyni, az a nő érti a dolgát - bólintott elismerően Draco. Talán három vagy négy alkalommal találkoztak személyesen, és ezalatt mindvégig nagyon udvarias és kultúrált légkörben folytak az egyeztetéseik, melyeken soha nem hangzott el egyetlen durva vagy fenyegető mondat sem. Mégis, egy pillanatra sem lehetett kétséges senki számára, hogy kinek állna hatalmában a jelenlévők közül a döntő szót kimondani. Mégsem tette, és a világ életében a hatalomhoz szokott Draco egyszerűen nem értette ezt az egészet. A tapasztaltak komoly hatással voltak rá is, mint mindenkire, aki szerepet vállalt az új rend felépítésében.

A terem lassan elcsendesedett, ahogy Joanna Landis szólásra emelkedett. Nem cifrázta, nem próbált hangulatot kelteni, egyszerűen csak ismertette az aznapi tárgyalás tárgyát és menetét. Joanna még a vádpontokat is nyugodt tárgyilagossággal sorolta fel. Draco kezdte becsülni őt. Ez a nő talán tényleg a jövő egyik letéteményese, aki igyekszik felnőni a hivatalához, okulva elődei hibáiból. Talán egy kicsit távolságtartó még, bár határozottan fejlődőképes. Senki sem születik mágiaügyi miniszternek. Joanna lehet, hogy jó lenne ezen a poszton, ha a majdani választásokon le tudja győzni Hermionét. Kellőképpen megfontolt, energikus és fiatal, még alig múlt negyven. Lehet akár ő a jövő.

Draco szórakozottan végigfuttatta tekintetét a padsorokban ülőkön. Mindegyiküket ismerte. Jó emberek, akiket a bukott rezsim száműzött a közéletből. Vajon mennyire lesznek képesek igazságosan ítélni a vádlottak felett? Törvényt ülni mások felett az egyik legnehezebb feladat a világon. Emlékezett olyan időkre, amikor a törvény korántsem a törvényességet szolgálta. Nem is volt annyira régen, és a közelmúlt újból felelevenítette a sötét emlékeket. Emlékek. Fel vannak vésve az elme falára, és veszélyesekké válhatnak.

Finch, Baxter, Paige vagy Carmichael talán nem is gondolták volna, hogy egyszer a saját emlékeiket fogják bizonyítékokként felhasználni ellenük, amik ott kavarogtak egy díszes merengőben a terem közepén. A védőik persze megpróbálták megakadályozni, de éppen az a törvény tette ezt számukra lehetetlenné, amit maguk a vádlottak alkottak, hogy akár a "bűnös" emlékek által elítélhessenek másokat. Ez a fegyver most visszafelé sült el. Az emlékeik nagyon is beszédesek voltak (azt pedig senki sem firtatta, hogyan jutottak a bíróság birtokába).

Draco Malfoy kinyújtóztatta a lábát, és a lelkét simogató elégtétellel hallgatta a tanúvallomásokat, és a vádlottak egyre kétségbeesettebb védekezését. Mára oly sok minden megváltozott, merengett magában. Ma már nem hiszi azt, hogy a félvérek és a sárvérűek jelentenék a legnagyobb veszélyt a világukra. Sokkal inkább azok az aranyvérűek, akik minden és mindenki felett állóknak képzelik magukat. De ha egy igazságosabb világot akarunk, akkor senki nem állhat a törvények felett. Ugye így van?

*

- Hová akarsz vinni? - cövekelt le a parkban Pierre.

- Nem mindegy? Azt mondtad, bárhová eljönnél velem - incselkedett a fiúval Tallulah. - Most próbára teszlek.

- Nyakunkon a vizsgák, Thorne...

- Nem arról vagy híres, hogy ezt annyira a lelkedre vennéd! - vágott a szavába a lány. - Ne mondd, hogy félsz kettesben maradni velem! Mi olyan történhetne közöttünk, ami még nem történt meg?

- Nem vall rád ez a viselkedés, Tallulah.

- Változunk, édesem. De ezúttal más tervem van. Szeretném egy régi fogadalmamat valóra váltani. Bízol bennem, Pierre?

- Ezt komolyan kérdezed? Azok után, amin...

- Ne morogj, kiskakas! Inkább add a kezed!

Pierre mogorván odanyújtotta a jobbját. Gőze se volt, mit tervez a lány, de Tallulah érintése megnyugtató volt és izgalmas egyszerre. A legcsodálatosabb érintés, amiből sosem elég.

- Kapaszkodj, szerelmem! - súgta a lány. - Evacuata!

Percekkel később egy ismeretlen tájon álltak. Késő tavasz, kora nyár volt itt is, mezei virágok nyíltak, édes illatuk szállt a levegőben. Pierre gyanakodva pillantott körül. A látvány halványan emlékeztette őt valamire.

- Hol vagyunk?

- Franciaországban - felelte magától értetődően Tallulah, akinek esze ágában sem volt elengednie a fiú kezét.

- Miért jöttünk ide?

- Mindjárt meglátod - intett a dombtető felé a lány.

Felcaplattak a domboldalon, majd az onnan elébük táruló tájkép láttán Pierre-nek földbe gyökerezett a lába. Az alattuk elterülő völgyben álló épület már-már kastélynak tűnt, hamisítatlan franciás pompát árasztott. És halványan körüllengte a mágia.

- Ez... Ez... - hebegte a fiú.

- Ez a Lagrange-kastély - segítette ki Tallulah. - Megfogadtam, hogy ha túléljük, elhozlak téged ide, édesapád sírjához. Előtte felderítettem a terepet Arrow segítségével. Jó, talán Anyától is kértem hozzá tanácsot, elvégre ő ennek a szakértője. Feltérképeztem a patrónusom klónjával, és most itt vagyunk.

- Hogyan jutunk be? Védővarázslatok őrzik.

- Megtanultam néhány hasznos kis hibrid bűbájt, amik elrejtik a jelenlétünket más varázslatok elől is, az Evacuata pedig bevisz bárhová, ne feledd!

- Te ezt tényleg komolyan gondolod.

- Persze, hogy komolyan. Jogod van itt lenni, és többé nem zárhatnak ki innen téged, azt nem hagyom! Mehetünk, Pierre?

- Igen. Menjünk!

*

Tallulah nem sokat törődött a kastéllyal. Felmérte, ahogy egy idegen terepet szokás, de nem mozgatott meg semmit benne az impozáns látvány. Céltalan és hamis pompa és csillogás, ha szeretet nem lakozik a falai között. Ő nem ilyen helyen akarna élni. A gazdagság és fényűzés nem kárpótol semmiért. Neki innen semmi sem kellene, csak Pierre, és remélhetőleg a fiúnak se fog hiányozni a családi örökség. Persze sokkal könnyebb lenne a közös életüket úgy elkezdeni, hogy van némi vagyonuk, ám nem mindegy, milyen áron. Anyának se kellett az, amire a szülei révén talán jogot formálhatott volna a Paige és a Baxter családoktól. Ő is beérte csupán Apával, és boldogabban éltek, mint a leggazdagabb mágusok. A jövő pedig... az kifürkészhetetlen, talán még Firenze professzor számára is.

Könnyedén és észrevétlenül bejutottak a családi kriptába. A Lagrange família védőbűbájait nem ilyen varázslatok ellen tervezték. Az ősök sírjai között Arrow segítségével hamar megtalálták, amit kerestek. Christian Lagrange sírját. Amit a rokonai szemlátomást tiszteletben tartottak, mert friss virágot láttak rajta, miként a többi síremléken is. Ez legalább becsületükre válik.

Pierre némán állt ott az édesapja végső nyughelye előtt. Az arcán nem látszott érzelmek nyoma. Azután egy könnycsepp gördült végig rajta, majd még egy, és még egy. Pierre sírt, mint egy gyerek. Tallulah nem zavarta meg, hagyta, hogy végre megélhesse a gyászát. Ideje volt. Talán megbékél ezáltal önmagával.

- Szia, Apa! Na-nagyon... hiányzol! - csuklott a fiú, és borzasztó nyomorultul érezte magát.

Egy kis koszorú öltött testet a szemei előtt, Tallulah pálcájának mozdulata nyomán. Óvatosan kézbe vette, és az apja sírkövére tette. Érezte, ahogy a lány meleg kis keze az ő hideg tenyerébe simul.

- Ő Tallulah, Apa - suttogta Pierre. - Ő a... mindenem.

- Ígérem, monsieur Lagrange, hogy mindig vigyázni fogok a fiára, és szeretni fogom Pierre-t! - hallotta Tallulah halk hangját.

A lány tenyeréből áradó erő megnyugtatta. Több volt ez, mint puszta ígéret. A jövő bizonyossága. Bármi történjék is.

- Máskor is eljövünk majd - ígérte Tallulah. - És amikor lesznek gyerekeink, elhozzuk őket is, hogy megismerjék a nagypapájukat. Pierre-nek van jövője. Mi vagyunk a jövő egymásnak, és soha nem fogjuk elfelejteni Önt.

Pierre megszorította a kezét. Csendben álltak ott, mintha imádkoznának. Azután a fiú meglendítette a pálcáját. Ideje menniük.

Nem sokkal később ismét a roxforti birtokon találták magukat.

- Köszönöm! - dünnyögte Pierre.

- Nincs mit. Én is akartam. Jogod van hozzá, szükséged van rá, és szerettem volna bemutatkozni apukádnak, ha változatlanul az a terv, hogy együtt éljük le az életünket.

- Részemről ez a terv, Thorne.

- Részemről még inkább, Pierre.

- Miért? Miért pont én? - kérdezte a fiú, lassan végigsimítva a lány vörösesbarna bubifrizuráján.

- Nem tudom - tette a tenyerét az arcára Tallulah. - A szív nem kér engedélyt, hogy kibe legyen szerelmes. Talán az "elbűvölő személyiséged" az oka. Talán az, hogy képes vagy engem elviselni. Mindketten furcsák vagyunk, együtt mégis egészek. Nem érdekelnek az okok. Boldoggá szeretnélek tenni, és arra vágyom, hogy te tegyél boldoggá. Minden lehetséges módon. Más nem számít, csak te és én.

A lemenő Nap sugarai voltak a tanúi a csókjuknak, ahogy egymáséhoz simultak az ajkaik. Ez a csók egyben több is volt annál. Maga az összetartozás. Egy eskü. Egy életre szóló ígéret. A jövő ígérete.