A januárral visszatért az élet a Roxfort falai közé. Visszajöttek a diákok (fanyalogva, hogy véget ért a téli szünet), újrakezdődött a tanítás. Robert Finch is visszatért korábbi posztjára. Felgyógyult a sérüléseiből, és látszólag jól volt, ám valami mégis megváltozott. Már nem akart mindenkit minden áron megalázni és irányítani, nem viselkedett úgy, mintha övé volna az iskola. Zárkózottabb és mogorvább is lett, és időnként tette a dolgát, vagyis egy-két kisebb jelentőségű ügyben igyekezett közvetíteni a diákok és a tanári kar között. Talán a Roxfort Fantomjával való találkozás, talán más volt rá ilyen hatással, ez sohasem derült ki. Nem is firtatta senki. Jobb volt így mindenkinek.

Ami nem változott, az az igazgató szigora volt. Nathan Finch nem enyhült meg a karácsony szellemétől, ugyanolyan következetesen és kérlelhetetlenül betartatta az általa hozott szabályokat diákkal és tanárral, mint az óévben. A mugli származásúakat továbbra sem engedték a többiekkel együtt tanulni, vagy visszaköltözni a pincéből a házaik hálókörleteibe, minden maradt a régiben. A Roxfort felett megállni látszott az idő.

És immár csak fél év volt hátra az év végi vizsgákig, a végzősöknek a RAVASZ letételéig. Na meg a pályaválasztásig. Ez a kérdés sokakat nyomasztott azért. Jane próbálta leplezni a csalódottságát, hogy az álmai minden bizonnyal szertefoszlottak. Régebben az álmaiban gyakran látta magát könyvtárosként, az emeletes polcok között sétálva, kontyba font hajjal, ahogy az ott megforduló mágusoknak nyújt segítséget, vagy a régi, vaskos köteteket tanulmányozza a kutatásai közben. Most, ha álmodott, kontyba font hajjal, partvissal és felmosóronggyal görnyedve látta magát ugyanott, és ettől sírhatnékja támadt. Ennél közelebb aligha kerülhet az imádott könyveihez. Már csak a csodában reménykedhetett, ám a csoda ritka árucikknek számított manapság.

A barátai nyújtottak csupán némi vigaszt, akik hűségesen kitartottak mellette, minden tiltás és korlátozás dacára. Tallulah és Pierre külön-külön (hiszen nem láthatták őket együtt), Diana, és Ryan is. Ryan, aki kapott valami mondvacsinált indokú büntetést, amiért túl gyakran fordult meg Jane társaságában. Ám Ryan Corsot ez sem tartotta vissza.

- Szarok rá, Tündér! - mondta Ryan az emiatt aggodalmaskodó Dianának. - A barátaim akkor is a barátaim.

Di pedig nagyon büszke volt az ő hős lovagjára, és nagyon szerelmes belé. Ryan és ő remekül működtek együtt. Nem jutottak ugyan még olyan messzire a kapcsolatukban, mint Tallulah és Pierre, de stabilan kitartottak egymás mellett. Mostanában egyre több időt töltöttek együtt, de a kis kvintettjüket amúgy is szétszedték a rájuk kényszerített szabályok. Nem könnyű szembeszegülni a felsőbb parancsokkal, sem pedig kijátszani azokat. Most minden ravaszságukra és kreativitásukra szükségük volt ehhez. Meg nem kevés mázlira. Miközben el kellett hitetniük az "ellenséggel", hogy engedelmesen beletörődtek a sorsukba.

"Azt ugyan leshetitek!" - gondolta elszántan Tallulah, és ennek megfelelően cselekedett. Nem, nem olyan fából faragták, hogy behódoljon! És ezt nem csak a makacsság, a kamaszos lázadás mondatja vele, sőt! Ez harc, ahol a szabadságukért, a barátságért, az emberi értékekért is küzdenek, amikben hisznek. Amiket nem írhat felül semmiféle gyarló és kicsinyes, gonosz törvény. Neki még egy személyes oka is volt rá: a szülői házból hozott tanításért is harcol most, és az édesanyjáért, aki a szabadságát adta a családjáért. A lánya sem lehet gyáva az ő példája nyomán!

Pierre-rel akkor találkoztak, amikor tudtak, lehetőleg minél rendszertelenebbül, nehogy valakinek feltűnjön. Az élet most feszített tempót diktált, és Tallulah csökönyösen a fejébe vette, hogy minél több hasznos varázslatot meg kell tanulniuk egymástól. Szerencsére mindketten motiváltak voltak, és nagyon gyorsan tanultak. Pierre hamar ráérzett a patrónusbűbájra, így legalább már ketten rendelkeztek ezzel a tudással. Kár, hogy a lányoknak most nincs idejük megtanítani ezt.

Dianával is igyekezett foglalkozni (a bájitaltan különórák kiesésével azt az időt erre fordíthatták), Jane-t pedig Pierre vette a szárnyai alá az egyik álalakjában. Ebben a pillanatban valódi összeesküvőkké váltak, miközben a hétköznapok mentek tovább, látszólag a maguk megszokott medrében.

*

- Fogytán a türelmem! - dőlt hátra a széken, közben az ujjaival dobolva az asztalon Gideon Baxter.

- Ez a játék erről szól - felelte rendíthetetlen nyugalommal Jason Bright. - Ki kell várni a megfelelő pillanatot. Mint a horgászatnál vagy a vadászatnál, vagy mint a sakkban.

- A főmágus is türelmetlen. Ez az ügy nagyon fontos a számára.

- Meglehet. Ám a dolgokat nem célszerű siettetni, és a Különítmény nem Jonas Paige magánhadserege.

- Én óvatosabb lennék a maga helyében az ilyen kijelentésekkel, Mr. Bright!

- Pontosan tudom, hogy mit, mikor és kinek mondok, Parancsnok - nézett a szemébe rezzenéstelen tekintettel Bright. - Amikor azt mondom magának, én vagyok a legjobb embere, az nem elbizakodottság, hanem tény. Miképpen az is, hogy egy olyan okos és tehetséges mágus, mint maga, aligha elégedhet meg annyival, hogy csupán mások akaratának kiszolgálója legyen, örökké a második vonalban.

- Felháborító, amit mond...

- Itt nem tudnak minket kihallgatni, beszélhet nyugodtan - vágott a szavába a másik férfi. - Én is őszinte leszek magával, hiszen közös az érdekünk, Parancsnok. Számomra maga a lehetőség a felemelkedésre, a maga számára pedig az én szolgálataim.

- Feltéve, hogy nem jelentem fel összeesküvésért. Akkor magának vége.

- Akkor magának is - vont vállat Bright.

- Fenyeget?! - csattant fel Baxter.

- Nem, uram. Csupán őszintén rámutattam, hogy egymásra vagyunk utalva, és kölcsönösen előnyös mindkettőnknek, ha együttműködünk. Én nem akarok az első vonalba kerülni, csak megfelelő pozícióra, és ehhez méltó elismerésre vágyom. Maga pedig előrébb léphet, a személyét és származását megillető helyre, ha ügyesen játszunk.

- Ez hallatlan!

- Ha örökké mások játékszere akar maradni, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát... Mint az az ostoba Nathan Finch, aki azt hiszi, bármit is irányít. Meghagyják őt ebben a hitében, játszóteréül meg az oktatásügyet, ahol nagy buzgalommal végrehajtja a parancsokat, anélkül, hogy észrevenné, hogy csak egy báb Carmichael kezében. Ahogy a tisztelt miniszterünk is az Nicholas Finch és Jonas Paige markában. Feláldozható bábuk.

- Maga megőrült!

- Amennyiben maga is csak egy feláldozható bábu kíván maradni, Parancsnok. Ám ha mégsem, akkor ideje elbeszélgetnünk egymással.

Baxter nem válaszolt. Jason Bright türelmesen várakozott.

- Mit akar mondani, Bright?

- Íme az ajánlatom, uram - támasztotta össze maga előtt az asztalon sátorként az ujjait Bright. - Minden rendelkezésemre álló eszközzel támogatom magát, hogy elégedettséggel tölthesse el a feletteseit. Kész vagyok a szolgálatára lenni, hogy a nekik tett szolgálatai elismeréseként előrébb léphessen. Maga, mint a nemes Baxter család feje, többet érdemel, uram. A parancsnokok és a miniszterek jönnek és mennek, magának azonban ennél biztosabb hely dukál. Ahol nélkülözhetetlenné válhat a számukra. Nagyon sokáig.

- Egyetlen kormányzat sem marad hatalmon örökké.

- Igaz. De jelenleg és a belátható jövőben senki sincs, aki a mostani kormány hatalmát veszélyeztethetné. Semmiféle külső erő.

- Arra céloz netán...?

- Nem célzok semmire. Csak bátorkodom megjegyezni, hogy ez valójában nem Carmichael uralma. Hanem a Finch és a Paige, és remélhetőleg hamarosan a Baxter család triumvirátusáé.

- Mit kérne cserébe?

- A jelenlegi beosztását, uram. És szabad kezet.

- Mihez kezdene vele?

- Vannak elképzeléseim - mosolyodott el halványan Bright. - Amikkel maga sem járna rosszul, és egy nagy formátumú mágusnak mindig szüksége van biztos hátországra, és valakire, aki biztosítja a hátországa védelmét.

Az asztal közepén egy parázsgömb öltött testet pörögve, majd a férfi tenyerében landolt. Bright a markába zárta, komótosan előhúzta belőle az üzenetet, és kifejezéstelen arccal elolvasta.

- Mi az? - mordult fel türelmetlenül Baxter.

- A megfelelő pillanat, amire vártunk - morzsolta össze az apró pergament a férfi. - A közös üzletünk kezdete. Feltéve, hogy megállapodtunk, Parancsnok.

- Miért bízzak meg magában?

- Megértem a fenntartásait. Nos, erre csak azt mondhatom: bizonyítsanak a tetteim. Tudja, hogy hatékony vagyok. A leghatékonyabb. Most pedig ez a kis információ lehetővé teszi, hogy lekötelezhesse általa Jonas Paige főmágus urunkat.

- Mivel?

- Én tartóztattam le az esküdt ellenségét, Mercy Thorne-t - állt fel Bright. - Most pedig végre bizonyítékunk van rá, hogy a férje minisztériumi tisztviselők megvesztegetése révén próbálkozik a kiszabadításával. Egy újabb aranyvérű Thorne-t, és vele néhány megtévedt hivatalnokot juttathat börtönbe, példát statuálva ezzel a többieknek. Meglátjuk, vajon a harmadik Thorne, az auror is megmozdul-e erre, vagy neki több esze lesz. Vagy netán akkor, ha más irányból ösztönözzük. Elvégre mi lehetne annál nagyobb társadalmi visszatartó erő, ha látják, hogy a "saját fajtánkat" sem kíméljük a törvényes rend érdekében? Kérnék egy szívességet, uram.

- Mire gondol, Bright?

- Most megyek, és letartóztatom Mr. Thorne-t. Maga pedig hozassa ide az ifjú különítményeseivel a Roxfortból Mr. Lagrange-t, azzal az indokkal, hogy őt és az anyját kitoloncolják az országból. Ürügyet ráérünk később kreálni hozzá. Ha nem tévedek, Thorne-ék lánya is vele tart majd, ha igaz, hogy összemelegedtek. Akkor majd kiderül, hogy Tania Thorne kinek az oldalán áll, a miénken, vagy az áruló családjáén. Ezzel a lépéssel határozott üzenetet küldünk az egész varázsvilágnak, számunkra pedig megnyitja az előmenetel lehetőségét. Itt az idő, Parancsnok.

- Rendben - bólintott lassan Gideon Baxter. - De melegen ajánlom, hogy igaza legyen!

*

Marius indulni készült. Az eddigi próbálkozásai nem sok sikerrel jártak. De hamarosan találkozik egy potenciális célponttal. Aki ígéretes lehet, és talán megvásárolható. Nagyon óvatosan és körültekintően járt el, hiszen senkiben sem bízhat. Keresd a gyenge láncszemet, mantrázta magának. Így is kockázatot vállal persze, ám kockáztatás nélkül nem is nyerhet. Igazából van-e veszítenivalója? A szabadsága, nyilván. Azzal nem segít a feleségén, ha ő is börtönbe kerül. De a tehetetlenség is megőrjíti. Az egyedüllét pusztító dolog. Tizenhét éves kora óta nem volt egyedül, Mer mindig ott volt mellette. Mostanáig. Az elmúlt időszak szinte elviselhetetlennek bizonyult nélküle.

Megtett minden szükséges óvintézkedést, amit csak bírt. Ha hibázott, arra csúnyán ráfizethet. Igyekezett Tallulah jövőjét és biztonságát biztosítani. Katherine megígérte, hogy a gondját viseli. Beszélt az apjával is. Augustus Thorne nehéz szívvel bár, de biztosította róla, hogy gondoskodni fog Katherine-ről, Tallulah-ról és Pierre-ről. Ha kell, külföldre szökteti őket. Az apja komoran hallgatta a döntését, mikor megállapodtak, de meg sem próbálta lebeszélni őt. Tudta, hogy hiábavaló lenne. Pontosan tisztában volt Mercy szerepével a fia életében, nem hibáztathatta hát azért, amire készül.

Marius minden eshetőségre igyekezett felkészülni. Ha lehet, pénzzel, ha kell, varázslattal, de célt fog érni. Ellenőrizte az utcát. Az csendesnek tűnt ezen a déli órán. A szomszédok dolgoznak vagy ebédelnek. Kilépett az ajtón, gondosan bezárta azt maga után. A védővarázslatok maguktól aktiválódnak, azokkal nincs tennivalója. Csak pár pillanatot tölt kint, azután a tervezett helyre "evakuál", ha tiszta a levegő.

Minden békés és nyugodt volt körülötte. Túlságosan is nyugodt, ütött szöget a fejébe a gondolat, talán az ösztönei sugallatára. Valami nincs rendben. Óvatosan megmarkolta a pálcáját a köpenye rejtekében.

- Állj! - rivallt rá egy férfihang. - Emelje fel a kezét! Lassan, hogy lássuk! Csak semmi ostobaság!

Marius csigalassúsággal engedelmeskedett. Közben elindított egy nonverbális varázslatot, hogy felmérje a környezetét. Hányan és hol lehetnek? A tarkójára tette a kezeit, a ruhaujjával takarva a pálcáját.

- Térdeljen le! - jött a következő parancs.

Lassan térdre ereszkedett. Tehát négyen vannak, nyugtázta a bűbája eredményét. Valaki biztosra akar menni. Egy szemben, kettő oldalt, egy a háta mögött.

- Mr. Thorne, letartóztatom! - lépett előre a Különítmény egyenruháját viselő férfi. - Ne próbáljon ellenállni!

A férfi meglendítette a pálcáját. Most! Marius villámgyorsan mozdult. Több mint húsz év tapasztalata segítette. A kötöző ártás elhalt a pajzsbűbáján. Ellentámadásba lendült. Egy különítményes elesett, egy talán megsebesült. A másik kettő kivédte az ártását, és visszatámadott. Az utca csatatérré vált körülöttük. Nem szabad sokat itt időznie. Le kell lépnie, mielőtt erősítést kapnak.

"Evacuata!" - mormolta némán. Nem történt semmi, a varázslat nem működött. Valamivel leárnyékolhatták. Vagy jól felkészültek, vagy van itt még valaki, akit eddig nem vett észre. Vissza kell jutnia a házukba. Oda nem tudják követni, és onnan biztonságban továbbállhat.

A hetedik érzéke súgta meg az újabb különítményesek érkezését. Nem vághatják el az útját a bejárattól!

- Hydrata locomotor! - suttogta.

A közeli kis szökőkút csapjai kinyíltak, előtörő vízsugarai megdermedtek, majd új testet öltve kiröppentek a támadói felé. Egy négyfejű hidra képében. A szörny az ellenfeleire vetette magát. Ez feltartóztatja őket egy darabig. A különítményesek kétségbeesetten küzdöttek a lénnyel, amin nem fogtak a szokásos varázslatok. Ha sikerült egy fejét levágniuk, kettő nőtt a helyére, és a jégszörny egyre nagyobbra nőtt, egyre vadabbá vált.

Tizenöt lépés. Ezen múlik a szabadulás. Marius nekilendült. Kivédett két, felé reppenő átkot, leterített egy újabb különítményest. Kitért egy kék színű fénycsóva útjából, ami célt tévesztve az utca kövét szakította fel.

- Depulso! - lökött egy szemeteskukát és egy kis köztéri padot az ellenfeleihez. - Levicorpus!

Újabb kettőt tett átmenetileg harcképtelenné. Még nyolc lépés. Az ajtó vészhelyzetben magától kinyílik, de csak őt engedi át. Az üldözői számára a járda csapdává válik. Egy ellenség jobbra!

- Obscuro! - intett felé Marius, megfosztva az ellenfelét néhány pillanatra a látásától.

Három lépés.

- Stupor! - harsant a másik oldaláról. Az utolsó pillanatban sikerült kivédenie.

- Petrificus totalus! - viszonozta Marius.

A különítményes sóbálványként dőlt el. Még egy lépés. Mindjárt. Elérte az ajtót.

Nem jutott be a házba. Egy ártás csapódott valahonnan kivédhetetlenül a hátába. Marius felbukott. Automatikusan az oldalára gördült, hogy szembe kerüljön a támadójával. Újabb csapás találta el, diónyi húst szakítva ki a karjából. Majd egy éles vágás a csuklóján, és a pálcája kicsúszott az ujjai közül. Vérző karral, kétségbeesetten kapott utána. Nem érte el. A szeme sarkából látta, ahogy a jégből teremtett hidrája víztócsává olvad szét. Egy sötét alak magasodott fölé. Nem látta az arcát, csak a félhold alakú tetoválást a kezén.

- Hiábavaló az ellenállás - mondta a nyugodt, kimért hang. - Letartóztatom, Mr. Thorne. Vigyék a főhadiszállásra! És hívják az amneziátorokat, hátha a szomszédok láttak valamit! Tömeges emlékezettörlésre van szükség.

*

Robert Finch dühöngött. Nathan bácsinak persze pont most kellett Londonba utaznia, így fogadhat ő valami idióta küldöttséget helyette! Az az ostoba Brutus Gates meg beengedte őket az igazgatói irodába! Mi a francot akarhat itt a Különítmény? Dühösen nyitott be az ajtón, hogy szembetalálja magát öt megtermett fiatal férfivel. Nagyjából vele egykorúak lehettek. A vezetőjük pedig...

- Te hogy kerülsz ide? - csúszott ki Rob száján meglepetésében.

- Teszem a dolgomat, Finch - felelte alig leplezett barátságtalansággal Greg Brown.

- Mi dolgotok az iskolában, Brown?

- Az csak ránk és az igazgatóra tartozik.

- A távollétében én vagyok a megbízottja! - húzta ki magát Rob. - Úgyhogy vagy elmondod nekem, mit akarsz, vagy megvárjátok szépen, míg visszaér a Minisztériumból.

- Nincs időnk várni!

- Márpedig az engedélyem nélkül nem csináltok semmit a Roxfortban! Te döntesz.

Greg úgy méregette, mintha le akarná tépni a fejét. Ám végül győzött a józan ész. Igen, megveti, már-már gyűlöli Robot, az elkényeztetett úrfit, de nem szabad elfelejtenie, kinek a fia. Nem haragíthatja magára a Finch családot.

- Parancsot kaptunk! - lökte az asztalra a hivatalos pecsétes pergament. - Magunkkal kell vinnünk Lagrange-t.

- Minek? - futotta át Rob kelletlenül az írást.

- Az már végképp nem a Roxfort ügye!

- Azt majd én eldöntöm!

- Ne szórakozz velem! Látod rajta a Különítmény parancsnokának aláírását!

- Gideon Baxter nekem nem a felettesem.

- Nekem meg parancsom van rá, hogy magammal vigyem a kölyköt, és magunkkal is fogjuk vinni! - fortyogott Greg. - A Roxfort nem akadályozhatja az igazságszolgáltatást!

- Mit követett el?

- Kit érdekel?! Nem tartozik se rám, se rád.

- Az iskolám egyik diákja...

- Ez nem a te iskolád, Robert! Ne feszítsd túl a húrt! Nem érdekelnek a hülye játékaitok, felőlem azt csináltok apáddal, amit akartok, de Lagrange-t egy órán belül le kell szállítanom. És teljesíteni fogjuk a parancsot, veled vagy nélküled!

Farkasszemet néztek egymással, a két egykori "barát". A meglehetősen egyoldalú barátságuk immár a múlté. Rob dühödten összeszorította az ajkait. Semmi kedve sem volt engedni az egykori "csicskájának". Ugyanakkor ez itt egy hivatalos előállítási parancs, és bármennyire nehezére esik is, a végtelenségig nem akadályozhatja őket. Nem mintha Lagrange-t akarná védeni. Akarja a halál! Csak a sértett büszkesége berzenkedik az ellen, hogy engedjen Brownnak.

- Rendben - mondta végül kelletlenül. - Idehívatom.

- Majd mi érte megyünk.

- Nem, ezt a lehető legdiszkrétebben kell intézni.

- Nem, a Nagyteremben kell őrizetbe vennünk, hogy mindenki lássa és tanuljon belőle! - mordult rá Greg.

- Szó sem lehet róla! Nem fogtok csatateret csinálni a Roxfortból!

- Hidd el, elbánunk vele! - köpte a szavakat megvetően Brown. - Elhiszem, hogy neked kényelmesebb lenne, de nem véletlenül szól így a parancs. Te sem akarod gátolni a Minisztérium terveit, ugye?

Ez sakk-matt, érezte Rob. A Különítmény (még ha csak a "kölyökkatonái" is) nem fog meghátrálni, vagy hasra esni a neve előtt. Még. Talán ha Nathan bácsi itt volna... De ő ennél többet nem tehet. Vigyék a fenébe a kölyköt, és legyenek boldogok vele!

- Rendben - szűrte a fogai között a szót, és akkurátusan összetekerte a pergament. - Engedélyezem. Vihetitek! De minél kisebb felhajtással, ez itt egy iskola.

- Ne félj, nem fogja összepiszkítani a padlót! - húzódott gonosz, győztes mosolyra Greg szája. - Hamar végzünk. Gyerünk, fiúk!

Rob az ajtón kimasírozó egyenruhás alakok után bámult. Túlzottan magabiztosak. Nagyon megváltozott itt a világ, rövid időn belül. Vajon mennyire és meddig bízhat meg Apa a Különítmény, és Gideon Baxter hűségében?

- Csak te össze ne piszkítsd a padlót, "barátom"! - morogta maga elé sötéten.

*

A Nagyteremben lassan befejeződött az ebéd. Néhányan már tovább is álltak, de a többség még odabent lebzselt. Nekik nem volt olyan sürgős, hogy a következő órájukra menjenek. Ebbe a megszokott, hétköznapi jelenetbe rondított bele a csizmák dobogása, ahogy Greg és társai bemasíroztak. Egyre több szempár fordult feléjük, és követte értetlenkedve, vagy épp megszeppenten az útjukat. Amely egyenesen a Hugrabug asztalához vezetett.

- Pierre Lagrange, felállni! - dörrent Gregory Brown ellentmondást nem tűrő hangja.

A fiú megmerevedett ültében, megállt a kezében a szájához emelt pohár. Lassan leeresztette a kezét, és visszatette a poharát az asztalra.

- Állj fel, és lássuk közben a kezedet!

Pierre feltápászkodott. Farkasszemet nézett az őt körülállókkal.

- Pierre Lagrange! Parancsunk van rá, hogy előállítsunk.

- Miért?

- Majd megtudod! Csak annyit mondhatok, hogy hamarosan végre kitoloncolnak innen titeket, a mocskos kvibli anyáddal együtt. Hátra a kezekkel! Meg ne próbálj ellenállni! Habár...

- Értem - bólintott egy aprót Pierre.

Greg talán a szeméből olvashatta ki a szándékot. A pálcájáért kapott. Egy szempillantásnyit késett csak.

- Protego! - rántotta elő a maga pálcáját Pierre. Az ellenfele ártása a pajzsába csapódott. Majd a fiú ellentámadásba ment át. - Tombia!

Két különítményes vágódott hanyatt a varázslat erejétől. A társaik azonnal akcióba lendültek. Az asztalok körül mindenki a földre bukott, hogy elkerülje a fejük felett repkedő átkokat, még a tanárok is. A nehéz tanári asztal a levegőbe emelkedett, hogy barrikádként állja útját a támadóknak. Nem sokáig, Greg csapásától darabjaira hasadt.

- Elkapni! - üvöltötte a társainak Brown. - Petrificus...

- Interrompté! - vágott a szavába Pierre, hatástalanítva ezzel a varázslatot.

Csak éppen a kiutat nem látta, hogyan szökhetne meg előlük. Pedig valahogy el kell távolítania őket a többiek közeléből, mielőtt valaki ártatlanul megsérülne. Lázasan törte a fejét. Ki kell jutnia innen, mert idebent csak idő kérdése, hogy elfogják.

- Stupor!

- Obstructo!

Szinte lassított felvételen látta, ahogy a két oldalról érkező varázslatok eltalálják. De nem találták el. Először nem is értette, hogyan hibázhattak ekkorát az ellenfelei. Azután leesett, hogy valaki más is bekapcsolódott a küzdelembe, az ő oldalán. Jane.

- Fuss! - kiáltotta a szemüveges lány. - Feltartom őket.

Greg pálcája felé villant, és Jane karjaira kötelek tekeredtek. A következő átok pedig Jane fejét vette célba. De helyette egy másik testbe csapódott, aki a lány elé vetette magát. Tallulah a földre zuhant. Az egyik. Jobbról és balról két újabb Tallulah kapcsolódott be a küzdelembe.

- Mit szólsz a klónjaimhoz, Cukifiú? - vicsorgott szinkronban a két Thorne lány. - Ezeket győzd le, ha tudod!

A földön heverő klón köddé vált, miközben a másik kettő támadásba lendült. Az igazi Tallulah pedig megragadta Pierre karját.

- El kell tűnnünk, de előbb ki kell vinnünk innen őket!

- Cruci... - hallották Greg dühös üvöltését.

- Silencio! - némította el az utolsó pillanatban Pierre.

Tallulah pálcája félkörívet írt le a levegőben, támadóik lába alatt beszakadt a padló, és egyensúlyukat vesztették.

- Erre! - kiabálta Diana, ő és Ryan is kivont pálcával rohantak feléjük.

- Immobilus! - dermesztette mozdulatlanságba őket és Jane-t Tallulah. - Maradjatok ki ebből! Intézzük el, Pierre!

Négyen álltak szemben az öt különítményessel: Pierre, Tallulah, és a lány két klónja. Egy áttetsző falú, vibráló burok ereszkedett köréjük, egy ősi egyiptomi bűbáj eredményeképpen. Kizárva és megvédve tőlük a külvilágot.

- Végetek! - harsogta Greg egyik társa az elnémult vezetőjük helyett. - Ezért kicsinálunk titeket!

- Megpróbáljátok! - mosolyodott el fenyegetően Tallulah, és meglendítette a pálcáját.

A félelem és a tétovázás most nem voltak sehol. Csak az ereiben száguldó adrenalin, és a testében vibráló, kitörni vágyó varázserő. Végre megérezte, milyen igazából az anyja lányának lenni. És többé nem habozott használni az erejét. A burok kupolája alatt elszabadult a pokol.

*

A küzdelem perceken belül véget ért. Két elvesztett klón, néhány közepesen súlyos vágás és zúzódás a testükön, és öt sebesült, ájultan heverő különítményes ifjú maradt utána. A kupola szertefoszlott, ahogy a bicegő Tallulah megindult a kijárat felé, maga után húzva a vérző Pierre-t. Mindkettejük talárját vastagon belepte a por.

A Mardekár házvezető tanára állta útjukat.

- Mennünk kell! Kérem! - nézett a szemébe kimerülten Tallulah.

- Tudom - sóhajtott a férfi. - Menjetek, és nagyon vigyázzatok magatokra!

- Igyekszünk - bólintott a lány, majd bűntudatosan Jane-ék felé rebbent a pillantása. - Megtenné, hogy megvédi a barátainkat?

- Megtesszük, amit csak tudunk - hallottak egy másik hangot, Longbottom professzorét. És nem is csak egyet: három további tanár állt mögöttük. - Elrejtjük őket, ha kell.

- Köszönjük!

- Vigyázz magadra, Thorne! - tette a vállára a kezét Longbottom professzor. - És jusson eszedbe, amit a gyógynövényekről tanítottam neked. Ha biztos helyen lesztek, mielőbb tisztítsátok ki és lássátok el a sebeiteket. Azután próbáljatok pihenni.

- Köszönöm, tanár úr! - préselt ki magából egy erőtlen kis mosolyt Tallulah, és szorosabban ölelte magához a támolygó Pierre-t. - Bocsánat, indulnunk kell. Vigyázzanak magukra! Bocsássatok meg, Di! Viszlát! Evacuata!

Nyomtalanul eltűntek a roxforti kastélyból, és velük együtt a Dianát, Jane-t és Ryant megbénító varázslat is szertefoszlott.