Felriadt álmából. Mostanában rosszul aludt, összeálmodott mindenféle zagyvaságot, rémálmok kínozták. Ha este behunyta a szemét, börtönben érezte magát, az ágya függönyei mintha láthatatlan falakként össze akarták volna nyomni. Az azkabani celláról álmodott, ahol Anya sínylődik most, bár el sem tudta képzelni, milyen lehet valójában. Kopár, hideg, durva, penészes kőfalakat képzelt maga elé, egy aprócska rácsos ablakkal, amelyen keresztül csak kevéske fény szűrődik be, és néha látni lehet a Holdat. A cellában egy kemény kőpadkát látott fekhely gyanánt, bogarakat és patkányokat, és egész testében összerázkódott az undortól. Hideg, bűz és félelem vette körül.

Remegve ült fel, és a két tenyerébe temette az arcát. Áldotta az éjszakai sötétséget, és az ágyfüggönyt, amik elrejtették a többiek szemei elől. Ha ilyen állapotban látnák, mit gondolnának vajon Tallulah Thorne-ról? Gyengének és gyávának tartanák? Hiszen annak is érezte magát. Ő egy napot se bírna ki ott, Anya meg már hetek óta ott van. Hogy érezheti magát? Éhes, fázik és fél? Kétségbeesett, mint bárki más is lenne a helyében?

"Bárcsak segíthetnék rajtad! Bár újra együtt lehetnénk!" - fohászkodott némán. Zihálva próbált nyugalmat erőltetni magára. Fülelni kezdett, nem ébresztett-e fel valakit. Csak a hálótársai halk szuszogását hallotta.

*

Alig bírt aludni, és nappal nehezére esett tanulni. Hogyan is tudna most koncentrálni, mikor az esze folyamatosan máshol jár? A tanárok többsége megértő volt vele, és békén hagyták, amennyire csak tehették. Diana, Jane és Ryan igyekeztek tartani benne a lelket, Pierre-rel pedig úgy loptak maguknak titkos pillanatokat, ahogy csak tudtak. A barátaik falaztak nekik, és kapóra jött Pierre metamorfmágusi képessége. Hálás volt mind a négyüknek, mert egyedül nem lett volna elég ereje megbirkózni a lelki teherrel, és az állandó, fásult kimerültséggel. Rá sem ismert önmagára. Hová lett a korábbi harciassága és bátor önérzete? Most már pontosan érteni vélte, hogyan töri meg egy elnyomó rendszer az emberek lelkét.

 - Hé, ne hagyd el magad! - zökkentette ki gondolataiból Pierre szelíden. A Szükség szobájában voltak, a kis babzsákfotelben ülve a fiú lágyan ringatta őt. - Tudod, hogy édesapád mindent megtesz. Kell lennie törvényes útnak, hogy új tárgyalást kelljen tartaniuk.

 - De mindjárt karácsony van, és még csak azt sem engedik meg, hogy egy percet beszéljünk vele, vagy legalább egy levelet válthassunk! - pityergett Tallulah.

Pattanásig feszültek az idegei az ünnepek közeledtével. Szerencse, hogy az igazgató mostanában nem kötött bele, csak keresztülnézett rajta. Nem tudott volna most megbirkózni azzal is.

 - Hazamégy karácsonyra?

 - Nem - szipogott a lány. - Legalábbis nem a szülői házba. A nagyiékhoz megyek. Apa úgyis csak aludni jár haza manapság. Nem akarok láb alatt lenni. Gondolkodtam azon is, hogy itt maradok, de nem bírnám egyedül elviselni ezt a helyet.

 - Itt maradjak veled?

 - Hogyan? Hiszen megtiltották, hogy együtt legyünk. Ha kiürül a kastély, nem tudnánk feltűnés nélkül találkozni, túlságosan is szem előtt lennénk. Anyukádnak is szüksége van rád. Nem lehetek olyan önző, hogy kisajátítsalak.

 - Találkozhatnánk a nagyszüleidnél.

 - Majd meglátjuk. Meg kell tudnom, hogy az ő házukat is figyelik-e. Ha az ünnepek után visszajöttünk, legalább neked meg kell tanítanom végre a patrónusbűbájt, és az üzenetküldést velük. A patrónusokat nem tudják lenyomozni. Olyan hülye vagyok, hogy ez nem korábban jutott az eszembe!

 - Nem lesz semmi baj! - nyugtatgatta a fiú, és megpuszilta az arcát.

Tallulah reszketve megcsókolta őt. Nem volt az igazi, a könnyei összemaszatolták Pierre arcát, de legalább megnyugtató volt. Közben egy pillanatra meg tudott feledkezni a rosszról, a fájó szívéről, a reménytelenségről. Erőt adott neki, mindkettejüknek. Segített megőrizni a józan eszét.

 - Ne haragudj... - kezdett mentegetőzni végül.

 - Szeretlek - szakította félbe a mondanivalóját Pierre. - Ezen semmi sem változtathat, Tallulah! Nem hagylak el. Veled leszek, bárki bármit is mondjon. Ha már nagykorúak leszünk, nem mondhatják meg nekünk, hogy mit csinálhatunk és mit nem. Legfeljebb elhagyjuk ezt az országot. Együtt. Összeházasodunk. Valahogy majd csak boldogulni fogunk. Addigra anyukádat is sikerül talán kiszabadítani, vagy legalább egy új, igazságos tárgyalást kikényszeríteni. Ahol van tisztességes jogi képviselője. Nem tarthat örökké ez az őrület. Talán mindannyian együtt lépünk le innen. Képzeld csak el, milyen jó lenne! Mi ketten, Anyu, és a szüleid. Vennénk egy kis házat, valahol Dél-Franciaországban, ahol sokat süt a nap. Boldogan éldegélnénk ott.

Tallulah halványan elmosolyodott. Hagyta, hogy Pierre szavai édes álomba ringassák. Szép volna. Csendes, békés, idilli. Maga a varázslat. Bárcsak valóra válhatna!

*

A Thorne-ház elcsendesedett, mióta a gyerekek kirepültek, Jenny és Augustus Thorne őszinte sajnálatára. Négy gyermek szüleiként megszokták az állandó nyüzsgést. Azután Juliusék Japánba költöztek, Mariusék Mercy kis házába, és az ikerlányaik is felnőttek, Milly összebútorozott Briannel, Tania pedig szintén élte világát. Jenny és Augustus magukra maradtak. Hiába ez az élet rendje, akkor is fájt.

Most, a körülményekhez képest, egy kicsit örültek, hogy legalább az egyik unokájuk velük tölti a karácsonyt. Nagyon szerették Tallulah-t, aki a zűrös természete ellenére jó és eleven gyerek volt, és külsőre is nagyon hasonlított Mariusra. A gondolkodását tekintve inkább az anyjára ütött, akitől az elképesztő varázstudása egy részét is örökölte. A viselkedésében meg túltett a szülein, az jobban emlékeztetett az egykori kamasz Taniáéra.

Tallulah egy picit felengedett a nagyszülei mellett, többé-kevésbé újra biztonságban érezhette magát velük. Apa is ide járt haza esténként, az ünnepek alatt Milly és Tania is gyakrabban beugrottak, és végre Milly is bemutatta Briant, mint a jövendőbelijét (a kedves és megnyerő természetű gyógyító gyorsan elnyerte a család tetszését). A Mercy miatt érzett aggodalom és szomorúság nem múlt (nem is múlhatott) el, de a család együttléte mégis egy kicsi megnyugvást adott mindenkinek.

Tallulah az ablakban üldögélt, és a nagyszülei kertjét bámulta. Mennyi varázslatos, boldog pillanatot élt át itt kisgyerekként! Felsóhajtott az emlékek hatására.

 - Nosztalgiázol? - tette a vállára a kezét az apja.

 - Igen - bólintott a lány. - Kérdezhetek valamit, Apa?

 - Mit, kicsim?

 - Ha... sikerül Anyát kiszabadítani, elköltözhetnénk az országból?

 - Elmennél?

 - Igen, el! - emelte Mariusra a tekintetét Tallulah. - Túl sok rossz történt, és itt nem sok jó várhat ránk. Talán külföldön, egy új helyen új életet kezdhetnénk.

 - Van ennek némi köze Pierre-hez is, ugye?

 - Van. Szeretjük egymást, és szeretnénk egyszer majd összeházasodni. Itt ezt nem nézik jó szemmel, ezt egyértelműen az értésünkre adták. Nincs miért maradnunk ott, ahol nem látnak szívesen.

 - Biztos vagy benne, hogy van már ennyire komoly a kapcsolatotok?

 - Amennyire csak biztos lehetek benne, igen. Kérlek, Apa, ne nézz így rám! Hamarosan nagykorúak leszünk, Pierre mellett az lehetek, aki vagyok, és én is jó hatással vagyok őrá. Mint te és Anya.

 - Igen, észrevettem! - sóhajtott Marius. - Megértettem, még ha nem is könnyű. De én is voltam fiatal, és hajszálpontosan emlékszem, mit jelentett nekem anyád, mennyire szerettem őt és vágytam rá, hogy vele lehessek. Ó, tökéletesen emlékszem. Nekem is megfordult a fejemben, hogy elviszem őt magammal külföldre, ha ellenezték volna a kapcsolatunkat. Megértelek. Nos, én biztosan nem állok az utatokba, kislányom.

 - Köszönöm, Apa! - ölelte át Tallulah.

*

Szilveszter estéjén Tania kicsit késve érkezett, ám cserébe nem egyedül. Katherine Lagrange és a fia társaságában állított be.

 - Nyugi, óvatos voltam, és az Evacuatával hoztam ide őket! - csóválta a fejét az aurorlány Marius arckifejezését látva. - Azt nem tudják lekövetni. És különben is, ők már a családhoz tartoznak.

Ezt immár Marius sem vonhatta kétségbe, így Katherine és Pierre bemutatásra kerültek a Thorne családnak. Tallulah nem is tagadhatta, mennyire örül a meglepetésnek, és a reakciója láttán a családtagjai összemosolyogtak a hátuk mögött.

 - Rendben, fiatalok! - súgta oda nekik Tania vigyorogva, egy cinkos kacsintás kíséretében. - Itt most a felnőttek ellesznek egy darabig. Menjetek nyugodtan szobára.

*

 - Hamarosan éjfél, le kellene mennünk - vetette fel bágyadtan Tallulah, de semmi kedve sem volt kikászálódni az ágyból.

 - Tudom - simogatta tovább a karját Pierre. - Jó volna még maradni. Ám nem tehetjük meg a családdal. Jobb, ha lassan erőt veszünk magunkon.

 - Beszéltem Apával. Nem ellenzi, sem a külföldre költözést, se azt, hogy mi ketten...

 - Én pedig Anyának pedzegettem a dolgot - bólintott a fiú. - Úgy tűnik, ő is benne lenne. Hiszen a szüleink jóbarátokká váltak. Dél-Franciaország, az nem is volna rossz.

 - Szereted?

 - Bár csak ritkán jártam ott, de igen. A szüleim és én, illetve apám családja Párizs környékén éltünk. Párizs is tetszene neked. Elvarázsolt helyek vannak ott. Amit a muglik történelmi nevezetességeknek hisznek, azok egy része mágikus és misztikus építmény. A Dél pedig... Egy nyugodt és napfényes kisvárosban, vagy egy halászfaluban kellene laknunk, a tenger mellett.

 - Nem szeretem a halat.

 - Hidd el, tudok olyat, amit szeretnél.

Tallulah elábrándozott. De jó is lenne! Sétálni a parton, nézni a sirályok röptét, érezni a homok meleg érintését a talpán. Együtt lenni. Távol mindentől és minden rossztól.

 - Milyen volt ott élni? - kérdezte, hogy elterelje a gondolatait az álmairól.

 - Egy ideig jó - puszilta meg a homlokát Pierre. - Amíg kicsi voltam, nagyon szépen éltünk. Apával és Anyával minden nap egy varázslat volt. Akkor még nem értettem a rokonaink távolságtartását, fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben. Mikor Anya beteg lett, Apa kitartott mellette. Nem értettem, miért maradnak el a családi látogatások, miért jönnek hozzánk egyre ritkábban, és miért megyünk mi is csak hébe-hóba. Nem értettem, miért lesz apám egyre mogorvább, mikor azt hiszi, mi nem látjuk. Ragaszkodott hozzá, hogy normális életet éljünk. Anya állapota egyre csak romlott, és Apa kétségbeesetten próbált segíteni, gyógyítótól gyógyítóhoz jártunk. Eredménytelenül. Persze ezt én még akkor nem fogtam fel igazán. Azután, mikor betöltöttem a tizenegyet, Apa beíratott az iskolába, és a Beauxbatons lett a második otthonom.

 - Milyen volt? - könyökölt fel Tallulah.

 - Izgalmas és színes. A Beauxbatons egészen más, mint a Roxfort. Bizonyos értelemben nagyon "franciás". Valójában ugyanolyan sznob hely, mint az itteni. Elkezdtem a sulit, lettek barátaim, már afféle iskolai barátok, és jól éreztem magam. Még az Anya iránti aggodalmamat is elfeledtette velem. Érdekes volt mágiát tanulni, és kimondottan ügyesnek bizonyultam. A szüleim nagyon büszkék voltak rám. Rengeteg varázslatot megtanultam, szinte ragadt rám a tudás. Imádtam a bájitaltant, valahogy úgy, mint Diana. Csodálatos átváltoztatástan tanárom volt, sokat segített, hogy jobban boldoguljak a metamorfmágiával. Azt mondta, még sokra vihetem. Sajnos tévedtünk.

 - Mi történt?

 - Utolért a végzet - húzta el a száját Pierre keserűen. - Valaki pletykálkodni kezdett rólunk a suliban. Talán valamelyik unokatestvéremnek járt el a szája. Sosem derült ki. De ki más tudhatta volna? Elkezdtek suttogni a hátam mögött, hogy az anyám kvibli-kóros, hogy elvesztette a varázserejét. Nevettek. Kinevettek. Eleinte csak csendben, később aztán már hangosan is gúnyolódtak rajta. Nem viseltem túl jól, és előfordult, hogy odacsaptam. Persze büntetőmunkákat kaptam érte. Odahaza igyekeztem titokban tartani. Ott szerencsére nem divat a szülőkkel való levelezés minden kis hülyeség miatt. Hazamentem vakációzni, és eljátszottam, hogy minden rendben van. Pedig dehogy volt! Másodikban, félév környékére kezdtem elszigetelődni. Egyre kevésbé akartak barátkozni velem, és én is egyre kevésbé bíztam meg másokban. A régi barátaim szép lassan kikoptak mellőlem. Elkönyveltek valami furcsa, magányos különcnek, én meg már dacból sem próbáltam közeledni senkihez. Akkor kezdtem megutálni az iskolát.

 - A szüleid tudták?

 - Legfeljebb csak sejtették. Otthon nem beszéltünk erről. Volt elég bajuk nélkülem is. Azután bekövetkezett a legrosszabb. Anya minden varázserejét elveszítette, a gyógyítók pedig közölték, hogy tehetetlenek. Ezt ő valahogy még tudomásul vette volna. Ám időközben kiderült, hogy Apa is beteg. Talán azért nem vette korábban észre, mert Anyával törődött, és nem figyelt oda önmagára. Talán az anyukám betegsége miatti állandó aggódás és feszültség okozta. Az ő betegségét legalább ismerték, bár segíteni így sem tudtak rajta. Ráadásul titkolózott is. Az iskolában kaptam a hírt, hogy kórházba került. A legjobb medimágusok vették kezelésbe, hiszen az egyik legelőkelőbb francia máguscsalád sarja volt. Még kétszer tért magához. Az utolsónál ott voltam mellette, a Beauxbatons igazgatójának külön engedélyével. Elbúcsúzhattam tőle. Két napra rá halt meg.

Pierre magába révedt. Tallulah most távolinak látta őt. Az arca lassan elveszítette a színét, és egy hideg maszkká változott.

 - A temetés után a családja gyorsan kimutatta a foga fehérjét - folytatta Pierre. - Hamarosan közölték, hogy nem látnak szívesen minket a köreikben, és ne is álmodjunk apám örökségéről. Kizártak a családi birtokról, így a sírját sem látogathattuk meg többé. Azután sikerült elintézniük, hogy a hivatali nyilvántartásban a házunk is a Lagrange família ősi tulajdonaként szerepeljen. Semmink sem maradt, semmit sem örökölhettünk. Nem volt több pénzünk, se megélhetésünk. Anya úgy döntött, hazaköltözünk. Mármint neki haza. Ősi brit máguscsaládból származik, a nagyszüleitől maradt rá egy rozoga ház, meg kevéske vagyon a Gringottsban. Ez lett az új otthonunk. Anya ragaszkodott hozzá, hogy végezzem el a Roxfortot, írtunk az iskolának. Felvettek, de közölték, hogy az utolsó franciaországi évemben letett vizsgáimat nem fogadhatják el, így újra kell járnom a harmadik osztályt. A többit már tudod. Sértett voltam, lelkileg sérült, utáltam ezt a helyet és mindenkit. Haragudtam az egész világra. Azután találkoztam veled. Megmentettél engem.

Tallulah átölelte, és érezte, ahogy a fiú lassan felenged a karjai között. "Nem ezt érdemelted!" - gondolta, és megborzongott, ahogy belegondolt, mi mindent kellett kiállniuk. Egyikük sincs könnyű helyzetben. Talán ezért is van ilyen nagy szükségük egymásra. Gyógyír lehetnek a másik fájdalmára.

 - Apukád családjából senki sem állt ki mellettetek?

 - Hát nem! Akkor értettem meg, hogy betolakodóknak tartanak minket kezdettől fogva, akik csak a családi vagyonra pályáznak, és már az elejétől ellenezték a szüleim házasságát. De apám hajthatatlan volt. Imádta anyámat.

 - És itt sincsenek rokonaitok, akik segíthettek volna?

 - Nincsenek - vonta meg a vállát Pierre. - Meséltem már neked, hogy csaknem kihalt a családfánk. Nem tartozunk a "szentként tisztelt huszonnyolcak" közé, pedig régi család vagyunk. A legendák szerint az ősapánk egyenesen Merlin tanítványa volt. Akár igaz, akár nem, a mai "tiszta aranyvérűek" sosem tekintettek bennünket egyenrangúnak. Az őseink mindig is eléggé szabadelvűek voltak, ami nehezen egyeztethető össze a tiszta varázslóvér mindenáron való megvédésével. Látod, ez az, amit sohasem értettem. Mire való ez az esztelen vértisztasági mánia, a mások kirekesztése, a mágia mindenáron elve? Nagyon jó érzés, hogy megismerhettelek titeket, a családodat, a lányokat. Visszaadtátok a hitem az emberekben.

A fiú elhallgatott. Csendben összebújtak, élvezve a pillanat picike békéjét, egymás testének melegét, ami megnyugvást hozott mindkettejüknek. Jó volna örökre így maradni! Mintha megállt volna az idő, és ők csak lebegnének, egymásba kapaszkodva, kiszakadva a valóságból.

Halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől, majd Tania fojtott hangja:

 - Hé, srácok! Mindjárt éjfél. Ideje volna kibontakozni a szerelemből, és lejönni lassan a többiekhez. Szedjétek össze magatokat, és igyekezzetek!

 - Menjünk - ült fel sóhajtva Pierre.

Kikászálódtak az ágyból, kapkodva felöltöztek, Tallulah gyorsan megfésülködött.

 - Teszel újévi fogadalmat? - kérdezte a fiú, amíg megigazították az ágyneműt is maguk után.

 - Nem szoktam, de most fogok - felelte Tallulah. - Fogadom, hogy mindent megteszek érted, mindig melletted leszek, és ha módomban áll, segítek, hogy újra meglátogathasd apukád sírját!

 - Én pedig fogadom, hogy mindig számíthatsz rám, bármi történjék is, amíg csak élek!

*

Azon az éjszakán még egy újévi fogadalom hangzott el a Thorne családban. Marius a szülői ház melletti mezőn sétált. A többiek már az igazak álmát aludták, de neki nem jött álom a szemére. Ugyanilyen holdfényes éjszaka volt az is, ugyanitt, gyermekkorukban, amikor Mercy elmondta neki az igazat a húgáról. És Magnus McNairről, meg a két sötét varázsló cimborájáról, akik megkínozták és meggyilkolták Hope-ot (csak később tudta meg, hogy egyúttal Mer szüleit is megölték, árvává téve ezzel a lányt), és a tervezett bosszúról. Amibe Mercy majdnem belehalt, hogy leszámolhasson McNairrel. Ami most az egyik fő vádponttá vált ellene, mintha McNair nem egy közönséges gyilkos lett volna!

Marius a közös múltjukra gondolt, a közös életükre, és az előtte álló harcra. Küzdenie kell, és ő küzdeni is fog a végsőkig.

 - Tarts ki, Mer! - suttogta a hidegfényű Hold sápadt arcának. - Szedd össze magad, és tarts ki! Tudom, hogy képes vagy rá! Szeretlek, és esküszöm, hogy kiszabadítalak, még ha a pokolra is kell érte szállnom!