Tallulah feldúltan rótta a folyosókat. Amerre csak ment, hallotta a fojtott suttogást a háta mögött, kihallotta belőle az "anyja" és a "börtön" szavakat. Honnan a fenéből tud róla mindenki?! Villámló szemekkel nézett körül, és senki sem mert nyíltan vagy hangosan gúnyolódni rajta. A régi rossz hírneve most kapóra jött.

Azonnal haza akart menni, mikor megkapta Jenny nagyi üzenetét, de a nagyszülei szigorúan megtiltották neki. Azt mondták, maradnia kell az iskolában, ne okozzon újabb gondot a családjának. Így fogcsikorgatva bár, de maradt. Apa úgysincs otthon, kétségbeesetten rohangál egyik helyről a másikra, hogy fellebbezhessenek az ítélet ellen, és engedélyt szerezzen, hogy beszélhessen Anyával. Egyelőre sikertelenül. Nem tudta, hogyan segíthetne neki, láb alatt lenni pedig nem akart. Apának most elég a saját kétségbeesése, nincs szüksége mellé a lányáéra is.

Jane szúrta ki, hogy a Prófétában is megjelent a hír. Egy apró cikkben, eldugottan, megemlítve, hogy a Wizengamot újból elítélt néhány államellenes összeesküvőt, köztük Mercy Thorne-t is. Amit elsőre nehezen értett meg, hiszen Anya egyáltalán nem volt közismert vagy fontos személy. Tallulah egyetlen magyarázatot talált csak erre: a Thorne családnak akarhattak odaszúrni ezzel, illetve példát statuálni, hogy lám, egy aranyvérű család tagjára is lesújthat a törvény keze.

Anyával mi lehet most? Bántották? Vajon elhurcolták már az Azkabanba? Hogy lehet ott kibírni? Hiába nincsenek már dementorok, az a hely most is rettegéssel töltött el mindenkit. Maga volt a Bűnhődés örök jelképe. Anya finom és törékeny, és bár valójában sokkal erősebb annál, mint amilyennek látszik, ez még neki is pokoli lehet. Húsz év?! Lehetetlen, azt nem lehet kibírni! Az nem lehet, hogy ne lehessen jogorvoslatot kérni! Hiszen a bíróság előtt mindenkinek jár az igazságos elbánás és a védelem. Még ez a bíróság sem szegheti meg ezt a törvényt!

"Már megtették" - súgta egy kis hang Tallulah fejében. Hiszen az egész egy jól kifundált csapda volt. Elhitették velük, hogy egy újabb munkaajánlat miatt hívják be a Minisztériumba. Anya talán már hajlott is volna rá, legalábbis Jenny nagyi szerint valami ilyesmiről beszélgethettek Apával az utolsó este. De azoknak eszük ágában sem volt tárgyalni, csak az alkalomra vártak, hogy önként adja magát a kezükre. Aljas szemetek!

El sem tudta képzelni, hogyan győzhették le Anyát. Csak csellel és túlerővel, ebben biztos volt. Nem olyannak ismerte az édesanyját, mint aki harc nélkül megadja magát. Talán ezért is ilyen kegyetlenül szigorú az ítélet? De azt miért nem engedik, hogy láthassák, hogy beszélhessenek vele? Mi lesz Anyával? Mi lesz velük Anya nélkül?

Tallulah sírva fakadt, némán és kétségbeesetten. Eddig bírta. Bemenekült egy üres terembe, azt sem tudva, merre jár éppen. Hiszen Anya a családjuk összetartó ereje, a biztos pont, akire mindig támaszkodhatnak. El sem tudta képzelni, Apa mit érezhet most, mikor a lelki társát veszítette el, akivel már jóval a házasságuk előtt, szinte tizenegy éves koruk óta a legjobb barátok is voltak. Gyűlölte a Minisztériumot, a Wizengamot tagjait, a különítményeseket, az egész varázsvilágot. Ez nem maradhat így! Ki kell szabadítaniuk Anyát, és meg kell büntetni a bűnösöket!

A könnyei eláztatták a talárját. Nem volt vigasztalás a haragra, a kétségbeesésre, a reménytelenségre és a félelemre.

*

Pierre talált rá később. A fiú mostanában a váltogatott álalakjaiban járta a kastélyt, hogy titokban találkozhassanak. Nem próbálta megvigasztalni. Mit is mondhatott volna most? Csak hagyta, hogy Tallulah kisírja magát a vállán, és gyengéden magához ölelte. Ott volt vele a legrosszabb pillanatban is.

Tallulah szemei kivörösödtek, az arca is kissé felpüffedt a sírástól. Pierre átkarolta, hogy erőt és bátorságot adjon neki, ha már másképpen segíteni nem tud. Rossz érzés volt így látnia őt. Szívesen szétverte volna a világot, amiért az megríkatta a kedvesét, a legerősebb lányt, akit valaha is ismert. De azzal úgysem segítene. Neki most a támaszának kell lennie.

Tallulah lassan lenyugodott. A kétségbeesés nem segít. Anya mindig ezt tanította. Át kell gondolnia, mit tegyen, mit tehet egyáltalán. Hideg fejjel, logikusan. A keze hozzáért Pierre talárjához, érezte a nedves foltot, ahol eláztatták azt a könnyei.

 - Bocs! - dünnyögte.

A fiú csak megpuszilta a homlokát. Jó volt, hogy nincs egyedül.

 - Ki kell találnunk valamit - motyogta Tallulah. - De nem csak úgy vaktában. Ésszel. Megpróbálok beszélni apámmal, sikerült-e valamit elérnie, van-e valamilyen ötlete. Nem hibázhatok. Most nem. Most együtt kell megoldást találnunk. Ki kell szabadítanunk Anyát!

 - Számíthatsz rám! - felelte komoran Pierre. - Mindenben.

Komolyan is gondolta. Bármi történjék is ezután.

*

Marius ketrecbe zárt vadállatnak érezte magát az otthonában. Otthon?! Egyedül ez is csak börtön. Akármerre nézett is, minden sarok, a ház minden kis szeglete a feleségére emlékeztette. Nem volt olyan négyzetcentimétere a lakásnak, amihez ne fűződött volna legalább egy közös emlék. Most pokoli volt az üresség és a csend.

Önmagát hibáztatta. Ha nem adja azt az ostoba tanácsot, hogy bízzon meg az ellenségeiben, és menjen be az oroszlánbarlangba meghallgatni őket, akkor Mer még most is szabad lenne! Bár ki tudja. Ha ezt meg merték tenni, akkor mindenképpen módot találtak volna a rajtaütésre. Talán az utcáról hurcolják el, vagy más csapdát állítanak. Hiszen csapda volt minden, eszük ágában sem volt tárgyalni. Miképpen a jogszerű bírósági eljárás sem állt szándékukban. Bosszú volt ez, kicsinyes és előre eltervezett bosszú.

Bizonyára ezért nem jutott semmire. Pedig mindent megpróbált. Az összes régi ismerőst, családi kapcsolatot felkereste. Hermione és Harry segítségét is kérte. Egyikük sem járt sikerrel. Minden hivatalos helyről lepattantak. Süket fülekre találtak. Vagy kárörvendő sajnálkozásra, netán tehetetlen együttérzésre. Senki sem akarta meghallani az érveit, a panaszát, a tiltakozását, a követelését. A Minisztérium vagy a Wizengamot vezetőihez el sem jutott. Nem csupán ő, Hermione sem. Az ajtók bezárultak előttük.

Megpróbált legalább Mercy hogylétéről megtudni valamit. Egy kis csomagot eljuttatni hozzá, néhány tiszta ruhát, pár személyes apróságot. Ezt sem engedték meg. Kérvényezte, kérte, könyörgött, hogy legalább egy-két percet hadd beszélhessen vele. Hamarosan itt a karácsony. "Az elítélt nem fogadhat látogatókat" - volt az elutasító válasz. Majd húsz év múlva, ha már a büntetését letöltötte, ezt mondták gonosz mosollyal.

Marius összeroppant. Hazaszédelgett. Leitta magát. Majd kihányta az egészet. Nem látta a fényt az alagút végén. De nem adhatja fel! Nem hagyhatja el magát! Küzdenie kell a végsőkig, az igazságért, a párjáért, a családjáért. Ki kell találnia valamit. De mit? Mit tehet egy egyszerű kis varázsló a hatalommal szemben?

Marad a végső, az alávaló eszköz. A vesztegetés, az ígéretek, bármilyen feltétel elfogadása, ha az sikerre vezet. Elment a Gringottsba, kivette a vagyonuk jelentős részét. Nem mintha olyan óriási összeg lenne. Csak annyit hagyott bent, ami Tallulah tanulmányaihoz, meg egy legvégső tartalékhoz elég. Pénzzé tette azt a kevés értékét is, ami volt. A szülei is adni akartak, de Marius nem fogadta el. Maradjon az meg arra az eshetőségre, ha minden kötél szakad. Ha már semmi más nem marad.

Olyan varázslókat kell keresnie a hatalom közelében, akik aranyért bármire kaphatók, akik megvesztegethetők. Titokban. Ügyesen kell most játszania. Minden ezen múlik. Az életük. Ha kell, akár megátkozni is kész őket. Még jól jöhet, hogy nem tudják, mi mindent tanult az évek során Mercytől.

Mindent egy lapra kell feltennie. Hiszen Mer nélkül semmit sem ér az élete. Gondoskodnia kell arról, hogy bármi történjék is, Tallulah biztonságban legyen. Azután bármit kész megtenni, akár a lelkét is eladja az ördögnek. Marius Thorne a pokolra száll, ha az kell.

Marius érezni vélte a végzet hideg érintését a tarkóján. Nincsen más út, bárhová vezessen is az, amelyre lépnie kell. Talán nincs a számukra jövő, de ne kelljen azzal szembenéznie, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Maga se tudta, miben reménykedik. Egyet tudott: küzdeni fog, ha kell, hát mindhalálig.

*

Két úton indult el. Az első a legális volt. Megbízott egy varázsjogban jártas személyt, hogy a családja jogi képviselőjeként, hivatalosan kérje ki a letartóztatás és a tárgyalás jegyzőkönyveit, és keressen eljárásjogi hibákat, hatósági túlkapásokra utaló jeleket azokban, melyekre hivatkozva megtámadhatják az ítéletet, és perújrafelvételt kezdeményezhetnek. Tisztában volt vele, hogy ez hónapokig is eltarthat, sőt, akár évekig elhúzhatják. Beszélt másokkal is, akiknek egy közeli hozzátartozóját a közelmúltban ítélték el hasonló módon. Ők is küzdeni próbáltak a szeretteikért, hozzá hasonlóan eredménytelenül. Ketten-hárman nagy nehezen hajlottak a rábeszélésére, hogy közös kérelmet nyújtsanak be a Minisztériumhoz. A többieket visszatartotta valami, talán a félelem.

Marius tudta, mitől félhetnek. Az árnyékaik szemmel tartották őket. Mercy letartóztatása és elítélése után a megfigyelőik eltűntek, de amikor ő egyre vehemensebben próbálkozott a feleségét kiszabadítani, visszatértek. Nyilván látni akarják, kikkel találkozik, talán rá is akarnak ijeszteni. Na, azt ugyan leshetik!

A másik út sem vezetett eredményre egyelőre. Okosan kell kiválasztania a célpontot, olyan varázslót kell megvesztegetnie, aki rendelkezik némi befolyással és kapcsolatokkal. Mercy mindig azt mondogatta a tanítványainak, hogy a harcban először vagy a legerősebb ellenfelet kell megtörni, megtörve ezzel a többiek ellenállását is, vagy a leggyávábbat, hogy belülről keltsünk zavart az ellenfél soraiban. Ki lehet vajon a leggyengébb láncszem?

*

 - Szervusz, Marius! Bejöhetek? - kérdezte az ajtóban álló nő.

 - Nem is tudom, Katherine. Figyelik a házunkat. Biztos, hogy jó ötlet ez?

 - Nem érdekel! - vágta rá határozottan Katherine Lagrange. - Mercy a legjobb barátnőm, vagy talán az egyetlen. Nem fogom senki kedvéért megtagadni őt, csak azért, mert egy koncepciós perben elítélték!

Marius beeresztette az asszonyt. Nem jutott eszébe jó ellenérv. Meg jól is esett, hogy eljött, hogy van még egy barátjuk, aki az ő oldalukon áll.

Katherine óvatosan letette a konyhaasztalra az eddig a szatyrában egyensúlyozott tálat. Idefele jövet elbizonytalanodott, hogy jó ötlet-e ebédet hoznia Mariusnak, de úgy érezte, ez a legkevesebb, amivel kifejezheti az irántuk érzett együttérzését és háláját. Most megállapíthatta, hogy Mariusra ráfér a házikoszt.

A férfi szemei alatt sötét karikák húzódtak, borostás volt, az arca beesett, és fogyott is néhány kilót. Szemlátomást őt és a lakást is megviselte Mercy hiánya.

 - Köszönöm, Katherine, de nem kellett volna fáradnod - dörmögte Marius.

 - Szót se többet erről! - vágott közbe az asszony. - Amikor a férjem... Akkor nagyon jólesett volna, ha valaki ránk nyitja az ajtót, megkérdezi, jól vagyunk-e, nincs-e szükségünk valamire. Mikor visszaköltöztünk Angliába, senkink se volt itt, senkire sem számíthattunk. Titkolni próbáltam a fiam elől, ha a betegségem miatt rosszabbul voltam, hogy ne aggódjon értem, ne akarja otthagyni az iskolát. Nem tudtam, meddig bírom még, hiszen Pierre okos fiú. Egyedül ti segítettetek, és ezt soha nem felejtem el. Ne mondd hát azt nekem, hogy ne törődjek veletek!

 - Bajba kerülhetsz.

 - Én már megjártam a magam poklát, Marius. Nem sok mindent vehetnek már el tőlem. Mégis, mivel tántoríthatnának el? És mi félnivalójuk lenne egy kvibli-kóros, erejét vesztett boszorkánytól?

Mariusnak nem maradt több kifogása. Hagyta, hogy az asszony belediktáljon egy adag ételt. Míg a férfi evett, Katherine körülnézett a lakásban. Helyrerakott néhány dolgot, nem bírta megállni, hogy ne csináljon gyorsan egy kis rendet. Már nagyon ráférne a házra. Talán máskor is el kellene jönnie, csak amíg Mercy nincs újra otthon. Visszarakott néhány, szétszórva heverő könyvet a polcra. Az egyikből kicsúszott egy összehajtogatott papírlap. Nem akart kíváncsiskodni, de hátha fontos lehet (vagy csak egy elfeledett süteményrecept). Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja, nem tévedett.

 - Ez neked szól - nyújtotta át a papírt Mariusnak.

A férfi letette a kanalat. Óvatosan a kezébe vette a lapot. Egy rövid levél. Mercy kézírása. Könnyek szúrták a szemét, ahogy olvasni kezdte:

"Drága Mariusom!

Remélem, sosem olvasod el ezt az üzenetet. Mindjárt karácsony van, és az mindig különleges. Veled az. Tőled az.

Emlékszel az első közös karácsonyunkra? Gyerekek voltunk, már majdnem felnőttek, és teljes szívemből szerettelek. Ott és akkor a mindent jelentette nekem az az együtt töltött pár nap. Azt, hogy három napig az lehettem melletted, akivé egész életemben olyan kétségbeesetten lenni vágytam. Elvittelek a húgom sírjához is. Soha senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz. Mert a bizalom veszélyes, sebezhetővé tesz.

Benned megbíztam, és azóta is, mindig és örökké. Mert te magad vagy a jóság és a szeretet. Annyira szeretnék méltó lenni a képhez, amilyennek te látsz! Megadni neked és a lányunknak a legnagyobb csodát a világon, amihez nem kell semmilyen varázslat, csak szív és szeretet.

Te voltál nekem az első karácsony ünnepe, és még nem is sejthetted, mit veszel velem a nyakadba. Azóta is zokszó nélkül viseled, több mint húsz éve már. Most újra közel a karácsony, és megint nehéz idők jönnek. Úgy sajnálom, őszintén! Értetek teszem, amit tennem kell, remélve, hogy nem követek el vele végzetes hibát. Egyszer talán majd megértitek és megbocsátjátok nekem. Reménykedem.

A karácsony és a szeretet szelleme benned él. Éltesd tovább, és sose felejts el szeretni, szeretetet adni másoknak. Most is te vagy számomra a Remény, mint az első találkozásunk óta. Legyen kegyes hozzád az élet, velem vagy nélkülem, de soha ne hagyjon el téged a Remény! Légy boldog.

A te örökké szerető Mercyd"

*

 - Ne keseredj el, Marius! Haza fog jönni hozzád.

 - De hogyan, Katherine? Mikor?

 - Most nem adhatod fel!

 - Sosem fogom feladni! - Marius dühösen arrébb söpörte az asztalon heverő levelet. - Hiszen leírta. Mindent, amit csak jelent nekem. Sőt, annál többet is. Ezek szerint nem bízott meg bennük teljesen, tartott attól, hogy hibát követhet el. Mégis megtette, odament, miattunk. Azért, hogy megvédje a családját. Tőlem kért tanácsot, vagy inkább megerősítést. És én rossz tanácsot adtam neki. Vissza kellett volna tartanom. Az egész az én hibám!

 - Nem tudhattad.

 - Nem. De gyanakodhattam volna. Jóváteszem, bármibe is kerüljön!

 - Miben segíthetek?

 - Semmiben, Katherine. Nem akarom, hogy te is belekeveredj.

 - Ezt már megbeszéltük. Barátok vagyunk, a gyerekeink szeretik egymást. Ezek után hogyan lehetnék semleges?

 - Muszáj - nézett a szemébe komoly tekintettel Marius. - Egy dolgot szeretnék kérni tőled, Katherine. Ha bármi balul sülne el, és velem is történne valami... Megtennéd, hogy vigyázol Tallulah-ra? A szüleim segítenek.

 - Nem történhet...

 - De igen. Kérlek!

 - Rendben, Marius - bólintott egy percnyi hallgatás után Katherine Lagrange. - Megígérem. Ha bármi történne, gondját viselem Tallulah-nak, mintha csak az én lányom volna.

*

A férfi lassan, unottan cigarettára gyújtott. A szemközti ház csendes volt, kihalt, mozdulatlan. A konyhából szűrődött csak ki némi világosság. Undorodva kiköpött. Ennél unalmasabb feladatot nem is kaphatott volna.

 - Mi a helyzet, Stark? - hallotta meg a háta mögül a jól ismert, mindig kimért és higgadt hangot.

 - Semmi, uram - fordult a férfi a felettese, Jason Bright felé. - Csak az a kvibli nő jött látogatóba. Már órák óta bent van.

 - Lehetséges, hogy Mr. Thorne vele vigasztalódik? - lépett közelebb Bright.

 - Fene a gusztusát! - dünnyögte a Stark nevezetű.

 - Vannak beteges lelkű varázslók - vont vállat közönyösen Bright. - Még mindig nem halljuk, miről beszélnek odabent?

 - Nem, uram. Sajnálom.

 - Sebaj. Csodálkoztam volna. Meg kell hagyni, az a nő értette a dolgát.

 - Már elvitték, uram?

 - Igen, immáron az Azkaban vendégszeretetét élvezi. Ő már nem okoz nekünk több problémát. Lehet, hogy a férje sem sokáig, ha így folytatja. Figyelje csak tovább, Stark. Tudni akarok minden lépéséről. És ne tévessze meg a látszat, Marius Thorne korántsem ártalmatlan varázsló.

 - Észben tartom, uram.

 - Helyes - bólintott Jason Bright, majd átható tekintetét a házikóra függesztette. - Ég önnel, Mr. Thorne! Élvezze a szabadságot, amíg még megteheti!