Tallulah érezte, hogy ez a nyári szünet más lesz, mint az előző, vagy akár az eddigiek. Kezdve azzal, hogy kénytelen egyedül tölteni. Diana és a szülei külföldi utazást terveztek (talán azért is, hogy egy időre kiszabaduljanak a figyelő szemek ellenőrzése alól, és ezáltal egy kicsit fellélegezhessenek valami nyugodtabb környezetben). Jane-t egy könyves táborba fizették be a szülei, amit ő izgatottan várt, részben a könyvmolysága okán, részben az ott - reményei szerint - rá váró kalandok miatt. Tallulah nem tudta őt hibáztatni érte. Jane aranyosan végigasszisztálta az ő és Pierre, illetve Diana és Ryan románcát, és éppen ideje már, hogy rá is felfigyeljen valaki hozzá illő, és végre része lehessen abban a boldogságban, amit annyira megérdemel. Drukkolt a barátnőjének, hogy váljanak valóra az álmai. 

Pierre-rel sem tudta, hogyan tudnának találkozni. Persze, egy randira simán elengedik őket a szüleik, meg is tették ezt hetente több alkalommal. Csak ők ennél már többet szeretnének. Jóval többet. Azzal meg mégsem állhat oda a szülei elé, hogy "bocs, de egy estére el kéne mennetek itthonról, mert nagyon szeretnék már végre lefeküdni a barátommal". Ezen biztosan kiakadnának. Vagy mégsem?

Sosem merte megkérdezni. Cikinek érezte. Pedig talán megértenék. Apa biztos nehezen emésztené meg, lányos apaként, akinek a kislánya a legnagyobb kincse (és egy apa az unokájával a kezében is hajlamos ártatlannak gondolni a lányát). Habár ők is voltak fiatalok, és a koraéretten kíváncsi Tallulah előtt kisebb korában sem maradt titokban, hogy a szülei is gyakran összebújnak. Ez is azt mutatta, mennyire szeretik egymást. Amit ő maga is követendő példának tartott a jövőre nézve, és amióta felfedezte magának a szerelem édes érzését, ugyanilyen erős kapcsolatban reménykedett.

Mégsem merte megemlíteni még Anyának sem, pedig ő talán megértő lenne. Attól is félt, hogy lebukik, és igyekezett kerülni a legkisebb véletlen érintést is, hiszen Anya egyetlen érintésből képes megérezni a másik szívének legmélyebb érzéseit. Tallulah rettegett már a gondolatától is. Ugyanakkor pedig egyre inkább úgy érezte, hogy maholnap felnőtt nő lesz, így teljesen indokoltak és jogosak a vágyai. Bonyolult ez a felnőtté válás.

Más program híján odahaza segített a háztartásban, mindenféle lényegtelen vagy szórakoztató dolgokról beszélgettek Anyával, vagy néha elmentek bevásárolni egy mugli boltba. Anya elképesztően tudott spórolni, így a jövedelmük jelentős csökkenése ellenére is mindig jutott elegendő étel az asztalukra. Igaz, a "luxuscikkekről" le kellett mondaniuk, bár azelőtt sem sok ilyet vásároltak. Mercy nagyjából talpra állt, és ugyan komolyabb volt, mint lenni szokott, ám mindent megtett, hogy a családjának biztos és nyugodt otthont teremtsen. Mariusnak oroszlánrésze lehetett ebben, aki minden lehetséges módon igyekezett kimutatni a feleségének, mennyire szereti őt, bármi történjék is.

Egyszer el kellett menniük a Gringottsba is, hogy némi pénzt vegyenek ki a családi széfjükből. A pénzügyeket általában Apa intézte, ám most az ő tengernyi munkája miatt Anyára hárult a feladat, aki Tallulah-t is magával vitte. Ez kellemetlen látogatásként maradt meg Tallulah emlékezetében. Anyának nem volt ott saját széfje, és annak idején rengeteg papírmunkával járt, hogy jogosultságot kapjon Marius széfjének kezelésére. A koboldok minden létező bürokratikus akadályt az útjukba gördítettek. Mikor pedig végre megkapta a szükséges engedélyeket, azután sem mulasztották el minden egyes alkalommal burkoltan éreztetni vele a nem éppen hízelgő véleményüket.

Mercy Thorne-t a bankban mindig megvárakoztatták. Még az éppen elviselhető időhatáron belül, és kínosan betartva a minimális udvariassági követelményeket, de kétségtelenül nem véletlenül. Mercy volt talán az egyetlen varázsló, akinek belépés előtt le kellett adnia a varázspálcáját. Ehhez a koboldok következetesen ragaszkodtak. Tallulah rendkívül kínosnak találta ezt, még úgy is, hogy tudta, az anyja sohasem válna meg a pálcájától. Így a koboldok által gondosan dobozba zárt, és a távozásukig biztos helyen őrzött eszköz nem az igazi bodzapálca volt, csak annak az eredetire a megszólalásig hasonlító másolata. De a koboldok látszólag megnyugodtak tőle, az igazságot pedig nem kellett tudniuk, a lelki békéjük megőrzése érdekében.

Nem történt ez másként ezúttal sem. Mercy azonban most sem kezdett el balhézni miatta, mint tette volna talán egy aranyvérű mágus. Türelmesen kivárta a sorát, majd végül megköszönte a koboldok segítségét, azután mentek a dolgukra.

- Nem érdemes ezen veszekedni - mondta, mikor Tallulah rákérdezett, miért viselkedik így. - Nem titok, hogy a két faj között régi és kölcsönös az ellenszenv. Nagyon sok idő kell hozzá, hogy ez megváltozzon, ha egyáltalán lehetséges. Ám mindannyian varázslények vagyunk, ha tetszik, ha nem. Ha megtehetjük, próbáljunk békében élni.

- Tuti, hogy a varázslók többsége ezt nem így gondolja - ellenkezett Tallulah.

- Tudom - bólintott az anyja. - De attól még nem az a helyes. Kobold, házimanó, kentaur, sellő, véla, ember, vagy bármilyen más értelmes lény - egyre megy, és egyenjogúságra hivatott.

- Nem leszel népszerű ezekkel a nézetekkel.

- Eddig se voltam az. Túlélem. Láttad az árnyékainkat?

- Kiket?

- A két fickót, akik tisztes távolból követnek minket.

- Mióta követnek?

- Néhány hete - vont vállat Mercy. - Nos, megvannak még?

Tallulah óvatosan körbekémlelt. Nem akarta elárulni, hogy eszébe sem jutott odafigyelni erre.

- Egy furcsa figurát látok hét óránál - mondta végül.

- Ő az - biccentett Anya. - A társa most bukkant fel a másik oldalon. Talán nem volt türelme kivárni, míg végzünk a bankban. Ezzel az is kiderült, hogy varázslók, máskülönben nem lennének itt az Abszol úton.

- Lerázzuk őket?

- Nem. Jobb az ellenséget szem előtt tartani. Hadd kövessenek csak. A házunkat is figyelik. Kíváncsi vagyok, rájöttek-e már, hogy csak azt láthatják, amit engedünk nekik.

- Te egyáltalán nem vagy nyugtalan emiatt? - csodálkozott Tallulah.

- Nem emiatt vagyok az - felelte Mercy. - Ők csak parancsot teljesítenek. Nem is a legélesebb kések a fiókban. A gazdájuk a veszélyesebb.

- Szerinted ki lehet az?

- Talán a Különítmény. De az is elképzelhető, hogy Jonas Paige bácsikám. Sosem kedvelt, most pedig a Wizengamot főmágusa lett. Ez nyugtalanít.

- Mit tegyünk, Anya?

- Semmit. Nem nálunk van a kezdeményezés. Éljünk. Ameddig hagyják. Esetleg untassuk halálra a követőinket, és menjünk be nézelődni egy mugli áruházba. Meglátjuk, mennyi türelmük van, és mennyire eltökéltek. Gyere!

- De nem akarok venni semmit!

- Én sem. Vagy talán mégis veszünk neked valamilyen csinos ruhát, amiben elkápráztathatod Pierre-t, mikor legközelebb találkoztok.

- Jaj, Anya, én...

- Nincs ezzel semmi baj, Tallulah. Kezdtek felnőni. Egy nő pedig bátran rendelkezzen némi csáberővel a párja számára, amihez még csak varázslatra sincs szükség. Egyet kérek csak tőled.

- Mit, Anya?

- Bármit is csináltok, vigyázzatok egymásra, gondolkozzatok, és védekezzetek.

- De Anya!

- Ez fontos, édesem, és ideje beszélnünk róla - nézett rá komolyan az anyja. - Mi is ennyi idősek voltunk apáddal, amikor először...

- És nem volna ellene kifogásotok, ha...? - kérdezte óvatos aggodalommal a hangjában Tallulah.

- Nemsokára nagykorú leszel, eléggé okos és érett lány vagy, Pierre pedig rendes fiú. Ti érzitek, tart-e már ott a kapcsolatotok. Ha igen, hát történjen, aminek történnie kell. Csak vigyázzatok, ennyit kérek.

- És Apa?

- Neki nehezebb lesz ezt megemésztenie, de sosem kellett félned tőle, és ő mindig a javadat akarja. Azt pedig sohase bánd, hogy félt téged. Annál sokkal rosszabb, ha nincsenek szüleid, vagy nem tartanak fontosnak, vagy ha csak egy eszközt látnak benned, és ennek megfelelően is kezelnek. Gyere, nézzünk körül abban az áruházban.

Tallulah engedelmesen az anyja után indult. Mugli-London felé kanyarodtak. Az árnyékaik "észrevétlenül" követték őket.

*

Egy délelőtt két levél érkezett. Az egyiket egy kis kuvik kézbesítette, a másikat a Royal Mail. Diana lelkesen újságolta, hogy a szüleivel milyen jól érzik magukat Olaszországban, Milánó, Róma és Firenze (nem a roxforti, hanem az itáliai) történelmi emlékei között. Úgy tűnt, távol Angliától Dawsonék egy kicsit megnyugodtak, és igazán szívből élvezni tudták a vakációt.

Jane pedig lelkendezve ecsetelte, milyen csodálatos élményekben van része a könyves táborban, mely ismert írók tartottak ott nekik előadást, és mennyi érdekes emberrel találkozott. Szemlátomást jól érezte magát.

Tallulah örült a barátnői örömének. Megérdemlik ezeket a csodálatos pillanatokat, és hogy felejthetetlen nyaruk legyen. Neki is váratlan szerencse hullott az ölébe. Bár először nem tudta, mihez kezdjen vele. Az iránt nem volt kétsége, mit szeretne tenni, csak abban volt még bizonytalan, megteheti-e. De végül az álmai meggyőzték. Katherine-t Millynek sikerült egy hétvégére bejuttatnia egy varázslatos hatású gyógyfürdőbe, amely sokat javíthat a fizikai állapotán. Anya és Apa pedig úgy döntöttek, elkísérik Pierre anyukáját, aki így nem lesz egyedül, és ők is eltölthetnek együtt egy békés hétvégét.

Apa ugyan egy kicsit aggodalmaskodott, hogy mihez kezd majd egyedül Tallulah, ám Anya rámutatott, hogy mindössze egyetlen hétvégéről van szó, és a lányuk már majdnem tizenhét éves. "Hát éppen erről van szó!" - dohogott Apa, azután hagyta magát meggyőzni Anya által. Amiért Tallulah mérhetetlenül hálás volt most. Ugyanakkor félt is. De Tallulah Thorne nem gyáva kisegér, hogy meghátráljon!

Később már nem volt annyira biztos ezen állítása igazságtartalmában. Amikor ott állt Lagrange-ék háza előtt, vállán a hátizsákjával, majdnem inába szállt a bátorsága. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, gyorsan bekopogtatott. Azután várta, hogy Pierre ajtót nyisson.

A fiú sem könnyen ment bele ebbe a találkozásba. Az ő indoka legalább érthető volt: szégyellte az otthonát, amely kicsi és szegényes. Nem volt könnyű meggyőzni őt arról, hogy ez egyáltalán nem számít.

- Szia! - köszönt rá a nyíló ajtóban álló Pierre.

- Szia! - visszhangozta a lány.

- Gyere beljebb! - ezeket a szavakat sem volt könnyű kimondani.

Tallulah belépett, azután félszegen toporogva álltak ott, szemben egymással. Mit kellene most tenni? Zavartan körbepillantott. A ház tényleg kicsi volt, kopottas és lelakott. De tiszta, és a körülményekhez képest barátságos.

- Ne haragudj, hogy...

- Csss! - tette a fiú karjára a kezét. - Semmi baj. Nincs mit szégyellned. Láttad a mi házunkat. Az sem palota. A nagyszüleim ugyan aranyvérűek, de nem dúsgazdagok, mi pedig csak tisztességesen megélünk. Most meg, hogy Anya elvesztette a munkáját, Apa pedig kevesebb fizetést kap, a hétköznapi megélhetés is okoz kihívásokat. Előttem ne szégyelld magad, Pierre. Nem egy elkényeztetett úrilány vagyok.

- De...

- Kicsi és öreg a házatok, ám otthonná varázsoltátok. Kell ennél több?

- Nem - motyogta a fiú.

- Helyes. Akkor ugorjuk ezt át, és csókolj meg végre! - ölelte át a nyakát bátorítóan Tallulah.

*

- Ízlik?

- Ühüm - bólogatott tele szájjal Tallulah az ebéd fölött. - Nagyon finom. Francia fogás?

- Igen, az egyik kedvencem.

- Anyukád nagyon jól főz.

- Ezt... nem ő csinálta. Hanem én.

- Tudsz főzni?! - bámult rá elkerekedett szemekkel a Thorne lány. - Azt a mindenit! A végén még kiderül, hogy igazi főnyeremény vagy!

- Nagyon vicces! - morgott Pierre.

- Ne legyél durcás. Azért is szeretlek, mert ilyen sokoldalú vagy, tele meglepetésekkel.

- Én meg azért szeretlek, mert ilyen kibírhatatlan vagy!

- Köszönöm! Tudod, hogy most mondtad ki először?

- Hát, jobb későn, mint soha.

Egymás tekintetébe feledkeztek a konyhaasztal mellett.

- Jóllaktál? - kérdezte suttogva Pierre.

- Igen, köszönöm - felelte szintén súgva Tallulah is.

- Mit csináljunk most?

- Nem tudom. Sétáljunk egyet, vagy beszélgessünk, vagy ugorjunk el a városba fagyizni. Vagy ezeket mind. 

Így tettek.

*

Csodálatos délután volt. Együtt andalogtak London utcáin, kart karba öltve, fagyiztak, sokat nevettek, jól érezték magukat. Feledve minden gondot és bajt. Most csak egyszerűen tinédzserek voltak, majdnem felnőttek, problémák nélkül. Kettesben. Nem voltak árnyak, kötelezettségek, előítéletek, szülők. Csak ők ketten és a szerelem.

Mikor megunták a város zsivaját és a nyüzsgő sokaságot, átugrottak a Pierre-ék lakhelyéhez közeli erdőbe. Jó volt a fák között, a természet békéjét élvezve sétálgatni. Csend vette körül őket, a madárdal és az erdei neszek mellett talán csak a szívük dobbanását hallották. Az erdőben érte őket az este, onnan nézték az ég fekete bársonyán felragyogó csillagokat.

- Olyan szép! - sóhajtott Tallulah.

- Mint te - lehelte Pierre, és a tekintetükben visszatükröződött a távoli csillagok sápadt fénye. - Menjünk haza?

- Igen - bólintott Tallulah remegő hangon.

*

Megvacsoráztak. Azután a fiú előzékenyen hagyta, hogy ő menjen fürödni elsőnek. Tallulah életében nem fürdött még olyan lassan, mint most. Sehogy sem akaródzott kikászálódni a kádból, a meleg víz oltalmazó öleléséből. Remegett a keze, amíg megtörölközött és belebújt a pizsamájába, és akkor is, amikor fogkrémet próbált nyomni a fogkeféjére, és fogmosás közben. Majrézott rendesen, ezzel tökéletesen tisztában volt. De nem húzhatja a végtelenségig az időt, hiszen tulajdonképpen tudta, mire vállalkozik, mikor eljött hazulról. Belenézett a párás tükörbe, farkasszemet nézve a saját ijedt arcával.

- Na jó, ne legyél nyuszi! - szólt rá önmagára szigorúan. Persze mondani könnyű.

Összekapkodta a holmiját, és kinyitotta az ajtót, hogy átadja a terepet a fiúnak. Pierre elfoglalta a helyét a fürdőszobában, Tallulah meg közben idegesen babrált a polcokon elhelyezett figurákkal.

- Régi kacatok - zökkentette ki gondolataiból Pierre hangja. Már ennyi idő eltelt?

- A kiskori játékaid?

- Szép emlékek.

Tallulah szembefordult vele. Itt fogyott el a maradék bátorsága. Idegesen rágcsálta a szája szélét, és nagyon gyáva kis nyuszinak érezte magát. Csak az vigasztalta, hogy Pierre sem tűnt sokkal magabiztosabbnak nála. Esetlenül hallgatva toporogtak, néhány centiméterre egymástól.

- Menjünk aludni? - kérdezte Pierre, és a hangja elárulta, hogy ő sincs most a helyzet magaslatán.

- Nem tudom - rázta a fejét Tallulah. - Olyan hülye vagyok!

- Ugyan! Nekem kellene..., de félek.

- Tőlem?

- Kicsit. Meg attól, hogy elszúrom. Bájgúnárnak hívtok, de csak egy majrés srác vagyok.

- Nem baj, én ilyennek szeretlek - érintette meg az arcát Tallulah. Majd lassan közelebb hajolt hozzá, míg egymásra nem találtak az ajkaik.

A csók jó volt, ismerős, biztonságos. Végtelen. Csodálatos érzés. Megdobogtatta a szívüket, lassan feloldotta a feszültségüket, a félelmeiket és a gátlásaikat. Izgalmas volt, végtelenül izgató, és végül áttörte a határokat. Azután ment minden magától.

*

Tallulah az ablakon bemosolygó reggeli nap fényére ébredt. Nyújtózkodott a takaró alatt, picit fészkelődött, kényelembe helyezte magát. Élvezte a napsugarak simogató érintését az arcán. Jó volt itt feküdni. Valahogy más volt a reggel, bár nem tudta volna megmondani, mitől is más. Éjszaka azt gondolta, egészen más emberként fognak reggel felébredni. Most be kellett látnia, hogy ez nem így van. Semmi sem változott azzal, hogy minden megváltozott. Zavaros volt ez, de cseppet sem nyugtalanító.

Jól érezte magát a bőrében. Igaz, a múlt éjjel volt olyan pillanat, amikor a legszívesebben elmenekült volna. Mégsem tette, és utólag sem bánta meg. Mert megérte, cserébe azért, amit kapott. Igazából semmi olyasmi nem történt, amit az emberiség már ne élt volna át milliárdnyiszor. Csak az ő életében volt új. Egyszerre félelmetes és csodálatos. Vajon Pierre-nek is?

A fiút kereste a tekintetével maga mellett. Nem találta, a helye üresen ásítozott. Hol lehet? Kikecmergett az ágyból, és a keresésére indult. Nem kellett messzire mennie. A konyhában talált rá. Pierre az asztalnál ült, háttal neki, egy bögre kakaót kortyolgatott. Tallulah óvatosan mögé lépett, és gyengéden beletúrt a hajába.

- Szia!

- Szia! - fordult felé Pierre. Napfény csillant a tekintetében, ahogy a szemébe nézett. - Jól aludtál?

- Igen. Te nem tudtál aludni?

- Korán ébredtem. Egy ideig csak néztelek, figyeltem, ahogy alszol. Nem akartalak felébreszteni, inkább kijöttem, főztem kakaót. Kérsz?

- Kérek.

A fiú felállt, a tűzhelyhez lépett, és teletöltött egy bögrét Tallulah-nak is. Csendben figyelte, ahogy a lány lassan kortyolgatni kezdte.

- Nem tudom, hogyan mondjam el, hogy örülök, hogy itt vagy - törte meg a csendet. - Annyira jó így! Sokkal szebb veled a reggel.

- És az este? - pislantott rá a bögréje pereme felett Tallulah.

- Az maga volt a csoda. Ugye jól vagy? - vált hirtelen aggódóvá a hangja.

- Igen - mosolyodott el halványan a lány. - Nem mondom, hogy nem féltem, és hogy nem voltak rázós pillanatok, de... Hűha! Párszor majdnem teljesen leblokkoltam. Te honnan tudtad, hogy hogyan...?

- Ezekből - húzta el a száját szégyenlősen Pierre, azután a polc leghátsó zugából előhalászott két kopottas, gyűrött könyvet, és piruló fülekkel az asztalra tette. - Egy mugli könyvtárból csórtam őket, hogy ne legyek teljesen hülye.

Tallulah óvatosan maga elé húzta az egyik könyvet. Habozva kinyitotta, belelapozott. Összevonta a szemöldökét, és enyhén elpirulva, magában hümmögve lapozgatta tovább.

- Hát..., érdekes - köszörülte meg a torkát zavartan.

- Csak... Csak azt akartam tudni, hogyan csináljam, hogy ne legyek tök béna, és neked is a lehető legjobb legyen! - hadarta Pierre.

- Köszönöm - bólintott a lány. - Azt hiszem, sikerült. Ezekből meg néhányat... kipróbálhatnánk esetleg?

- Ma este?

- Nem feltétlenül. Megreggelizünk, csinálunk valami kaját ebédre, sétálunk egyet, jól érezzük magunkat, és ha közben elfáradnánk...

- Akkor pihenésképpen...

- És szórakozásból...

- Szeretlek, te bolondos barna! - borzolta össze az alvástól még amúgy is kócos haját Pierre.

- Én is téged, te kis gall kakas! - simult hozzá szorosan Tallulah, és együtt élvezték a kétszemélyes békét, egymás testének megnyugtató melegét.

*

Csodálatos hétvége volt. Akár egy mesebeli álom. Egyúttal furcsa élmény is Tallulah számára. Egyes pillanatok összemosódtak, másokat később is kristálytisztán látott maga előtt. A kezdeti félelem tovatűnt, és átadta a helyét az izgalomnak, a bensőséges egymásratalálásnak. Nem ment minden zökkenőmentesen, de nem estek kétségbe miatta, és nevetni se szégyelltek magukon. Ez pedig hatásosan oldotta a feszültséget.

Kéz a kézben sétáltak az erdőben, majd valamikor főzőcskéztek, közben nevetgéltek, hülyéskedtek, azután... intimebb helyzetben találták magukat. Jó volt így. Nagyon jó. Úgy érezték, mintha a fellegekben járnának. Mintha csak ők ketten léteznének a világon. A külvilág is megszűnt a számukra.

Az utolsó délutánon ebédet készítettek, hogy legyen mivel hazavárniuk a szüleiket. A kétnapos álomvilág hamarosan véget ér, ám életre szóló emlék marad, egy felejthetetlen nyár emléke. És ez csak a kezdet.

Nem töprengtek most azon, mit mondjanak majd a szüleiknek. Talán nem is vesznek észre semmit, hogy mi történt a távollétükben. De ha igen, az sem változtat semmin. A szerelmüket is elfogadták, és ezek után annak beteljesülését sincs okuk nem elfogadni. Ők pedig maradéktalanul megtették, amit kértek tőlük: vigyáztak. Minden más a kettejük közös titka és csodája, és az is marad.

Azután elbúcsúztak. Tallulah hazament, hogy otthon várja meg a szülei hazatértét. Furcsán üresnek érezte most az otthonát az elmúlt két nap után, Pierre nélkül. Nehezen találta így a helyét. De tudta jól, hogy ez csak átmeneti, és nemsokára újra együtt lesznek. Ha rajta múlik, még nagyon-nagyon sokáig. Talán örökre.

*

A nyár vége hamarabb jött el, mintsem számítottak volna rá. Mintha az idő gyorsabban telt volna, vagy csak a számukra tűnt úgy. De újra augusztus végén jártak, pár nappal az új tanév kezdete előtt. Ez lesz a hetedik év, a legutolsó. Izgalmas, ugyanakkor ijesztő is belegondolni, hogy milyen hamar felnőttek lesznek most már. Leteszik az utolsó vizsgáikat, azután a nagybetűs Élet vár rájuk. És nekik még mindig nincs egészen pontos elképzelésük arról, hogy mit is szeretnének tenni utána. Talán még Jane áll ebben a legjobban, aki a nyári táborban sok hasznos ismeretségre tett szert, illetve Diana, akinek egyelőre nem muszáj dolgoznia, ha a vagyonos szülei eltartják, amíg kitalálja a leendő önmagát.

A két lány még egy utolsó hosszú hétvégét töltött Thorne-éknál. Elmentek együtt az Abszol útra, megvásárolni a hiányzó felszerelésüket. Odahaza pedig lelkes élménybeszámolót tartottak Tallulah-nak a nyári élményeikről. Tallulah a maga részéről inkább bölcsen hallgatott a saját élményeiről. Nem szégyellt és nem bánt meg semmit, egyszerűen csak ezt a magánügyének érezte, amit a barátnőivel sem szándékozott megosztani (abba most nem gondolt bele, hogy Diana, ha gyanút fogna, úgyis megpróbálná kiszedni belőle a történteket).

- Olaszország annyira csodálatos! - lelkendezett Di.

- Persze, mert a pasid ősei is onnan származnak! - szúrt oda neki Jane.

- Toll a füledbe, könyvmolykám! - legyintett Diana. - Ryan ősei már nagyon régóta itt élnek. És az emberiség se Angliában született, igaz?

- Nem hiányzott odaát a kicsi Ryan?

- De, hiányzott, Jane. Éppen ezért egész nyáron leveleztünk. És hányszor mondjam még, hogy nem "kicsi"? Igaz, egy évfolyammal alattunk jár, de tényleg csak pár hónap van köztünk.

- És mi lesz veletek, miután mi befejezzük az iskolát?

- Nem tudom - felhősödött el egy pillanatra Di arca. - Nézzétek, nagyon jó vele, de még nem férjet keresek. Ki tudja, mit hoz a jövő? Ryan hivatásos kviddicsező akar lenni, és szerintem van is rá esélye. Ha bekerül egy profi csapatba, éveken át a sportról fog szólni az élete. Fogalmam sincs, hogy hosszú távon együtt tudunk-e maradni, de igyekszünk kiélvezni minden egyes napot.

- Mint Tallulah és Pierre?

- Valahogy úgy.

- Az izgalmas lesz! - vihogott Jane.

- Ne csináld már! - szólt rá Tallulah.

- Bocsánat, rosszul mondtam. Nem izgalmas, hanem érzéki, szexi, kielé...

- Elég! - csattant fel a barátnője.

- Mi van? - kapkodta a tekintetét közöttük Di. - Csak nem azt akarod mondani, hogy ti már...? És nem is mesélsz róla nekünk?!

- Nem fogok élménybeszámolót tartani! - háborgott Tallulah.

- És ha szépen kérlek?

- Akkor se!

- Na, légyszi! Látod, hogy bociszemeket meresztek. Légyszi, légyszi! Kérlek!

- Nem! - fonta össze maga előtt a karjait dacosan Tallulah, és Di valamit láthatott a tekintetében, amiért most inkább annyiban hagyta, és nem faggatózott tovább. Egyelőre.

- Kölcsönvehetem az újságot? - kérdezte elégedett mosollyal Jane (az angyali külseje mögött ördögi is tudott ám lenni).

- Eddig is mindig kölcsönvetted! - dohogott a Thorne lány. - Ott van az asztalon.

- Kösz - baktatott oda a Prófétáért Jane, mint aki jól végezte dolgát, majd belemerült az olvasásba.

Tallulah magában mérgelődött. Tudta, hogy ez lesz! De Jane-től várta volna a legkevésbé. Habár a szende kis Jane Swan nem mindenben olyan kis ártatlan, mint amilyennek látszik.

- A francba! - szisszent fel a szemüveges lány.

- Mi van? - kapta fel a fejét Diana.

- Gáz! - morogta sötéten Jane, azután az újságot félbehajtva, hangosan olvasni kezdett. - A roxforti iskolakezdés előtt kaptuk a hírt, hogy a minisztérium és Jethro K. Rowlins, a Roxfort jelenlegi vezetője, közös megegyezéssel felbontották Mr. Rowlins igazgatói megbízatását.  George Carmichael mágiaügyi miniszter úr elismeréssel méltatta J. K. Rowlins igazgató úr több évtizedes, magas szakmai színvonalú munkáját, és további sikereket kívánt jövendő pályafutásához. Az új vezető kiválasztására pályázatot írnak ki, és a kinevezéséig tartó átmeneti időszakra, a Roxfort igazgatói tisztségének betöltésére Nathan Finch oktatásügyi államtitkár kapott ideiglenes megbízatást a minisztertől, eddigi hivatali feladatainak változatlan ellátása mellett. A megbízott igazgató első nyilatkozatában tisztelgett elődje munkássága előtt, és kijelentette, hogy a roxforti oktatásra a vezetőváltás nem lesz hatással, a szülőknek és a diákoknak semmilyen változással nem kell számolniuk. Ezúton is sok sikert kívánunk a megbízott igazgató munkájához.

Csendben emésztgették az információkat, melyek övön aluli ütésként érték őket. Persze, nem lesznek változások a Roxfortban! Mintha eddig ne lettek volna! Ez most jó alaposan felkavarja az állóvizet, és négyük mindennapi életére is egészen biztosan hatással lesz. Aligha pozitív irányban. Nem voltak illúzióik, és a nyár utolsó napjainak íze egy csapásra keserűvé vált számukra.

- Bassza meg! - foglalta össze tömören Diana mindhármuk közös érzéseit.