Gideon Baxter lassan leeresztette a pálcáját. Megpihent. Kiélvezte a helyzetet. Néha neki is lehet része ilyen élvezetekben. Megvető pillantást vetett a lábainál heverő, a fájdalomtól össze-összeránduló testre. "A hírhedt Mercy Thorne!" - gondolta gúnyosan. Lám, ő sem sebezhetetlen, ha váratlanul és felkészületlenül éri a támadás. Akkor nem több, mint egy magatehetetlen rongybábu, egy szánalmas kis féreg, egy nevetséges félkvibli. Aki többnek képzeli magát, mint amit megérdemel, és aki nem tudja magáról, hol a helye ebben a világban. Ideje végre megtanulnia. A Különítmény és a Minisztérium akaratával nem dacolhat senki! Különösen nem egy ilyen... Végül úgyis az övék lesz a tudása. Ha kell, hát erővel.

Nagyon jól tudta, hogy kicsoda Mercy Thorne. A távoli "rokona", a család szégyenfoltjának lánya. Egy kvibli szülőktől származó boszorkány (aki nem átallja még mindig varázslónak hívni magát, holott ezt az egyik első minisztériumi rendelet megtiltotta). Sebaj, majd ő megtöri, hiszen ez a specialitása, a makacskodók engedelmességre kényszerítése. Hamarosan engedelmesen szolgálja majd őket. Nem lesz más választása.

Nem is értette, hogy egy olyan nemes, aranyvérű család sarja, mint Marius Thorne, hogyan vehetett feleségül egy ilyen torzszülöttet. "Nyilván a külseje miatt" - mosolyodott el sötéten. Hiába, sok férfi a farkával gondolkodik, még akkor is, ha varázsló az illető.

Megbökte a csizmás lábával, mire a nő teste összerándult. Nem kiabált, nem sikított, bár ha megteszi, akkor se hallotta volna senki. Gondoskodott erről, mielőtt belépett a szobába. Minden eshetőségre készen. A Különítmény semmit sem bíz a véletlenre.

Lehajolt a nőhöz, megragadta a haját, és felemelte a fejét. A nő arca véres volt, az ajkai is felrepedtek. Megérdemli. Majd legközelebb kezesebb lesz.

- Talán már értjük egymást! - morogta a fülébe. - Itt nincs választásod! Engedelmeskedsz, vagy megjárod. Esetleg a férjed, netán a lányod. Mit szólnál hozzá? Hm? A kislány, ha jól tudom, tizenhat éves körüli lehet. Ugye? Talán el tudod képzelni, milyen balesetek történhetnének vele, ha netán dacolni mersz. Gondolj rá. Gondolj rájuk, ha a szíveden viseled a sorsukat. Már ha egy korcsnak van egyáltalán szíve.

A nő teste reszketett. Baxter undorodva nézte. Hiába szép, az nem mentség a származásra, a tisztátalan vérre.

- Hallani akarom, hogy megértettél! - fordult vissza áldozatához. - Hallani akarom, hogy megtanultad az első leckét! Elfogadod a "felkérést", és hűségesen fogsz szolgálni bennünket. Mint egy házimanó. Ha makacskodnál, vagy trükközni próbálnál, ismét elbeszélgetünk egymással. Talán a lányod jelenlétében. Nos, megértetted? Halljam!

Mercy feje erőtlenül lógott a férfi markában. Köhögött, és vér csordult végig a szája sarkában. Pocsék állapotban volt. Valamit mondani próbált, de a hangja köhögésbe fúlt. Hiába erőlködött, csak néma tátogásra futotta tőle. Baxter közelebb hajolt hozzá.

- Csak egy kis "igen", és megkegyelmezek neked - duruzsolta a nő fülébe. - Az életed és a családod biztonsága csak megér ennyit.

Mercy felnyögött. Már a szemeit sem bírta nyitva tartani. Erőlködve levegőt vett, és végül megtette. Kínlódva kimondta azt az egyetlen szót.

- Dementate!

Azután elsötétült minden.

*

Gideon Baxter az orráig sem látott a vaksötétben. Hogy a fenébe mehetett tönkre a világítás? Mintha valami mugli szemfényvesztés volna, nem pedig varázslat! Dühösen legyintett a pálcájával.

- Lumos!

Semmi sem történt. Ismét intett, azután megállt a karja a levegőben. Sűrű, természetellenes csend ereszkedett a szobára, majd lassan dermesztően hideg lett. Szinte vacogott tőle a foga. És valami szorítani kezdte a mellkasát. Hideg, reménytelen örömtelenség, csüggedés, üresség, kínzó, tébolyító kétségbeesés. Egyre erősebben. Mi a fene ez? Ilyet évtizedekkel ezelőtt érzett utoljára. De az lehetetlen! Képtelenség! Hogyan kerülhetne ide egy... dementor?

Reszkető kézzel emelte fel a pálcáját:

- Expecto patronum!

Semmi sem történt. A patrónusa nem bújt elő. Egy jeges fuvallatot érzett az arcán, melyet halálhörgéshez hasonló hang kísért, azután fagyos ujjak fonódtak a torkára, kiszorítva a tüdejéből az éltető levegőt. Hiába próbált szabadulni. Érezte, ahogy a csuklyás alak egyre közelebb nyomakodik hozzá. Tehetetlenül vergődött a szorításában. Ez nem lehet, a dementorokat rég elkergették! Ám ez az egy mégis itt van, és lassan megbénítja őt. Hiába próbált szabadulni, a csuklyás rém mind közelebb és közelebb került, feltartóztathatatlanul. Kiszorítva a szívéből és az elméjéből a reményt, csak a kétségbeesést hagyva meg neki. Ne! Nem szippanthatja ki a lelkét!

- Ne! - nyögte erőtlenül. Hol lehet a patrónusa? Miért nem siet a segítségére?

- Valami baj van, Gideon? - hallott egy ismerős hangot. - Hová tűnt a bátorsága? Csak nem a kis barátunk ijesztette meg? Azt hittem, maga nem ismeri a félelmet.

Halvány, kékesfehér fény pislákolt fel. Hunyorogva bámult bele. A torkát szorongató dementor... eltűnt. Nem volt sehol. Mellette csak egyetlen alak állt, aki kíváncsi pillantással, érdeklődve félrebillentett fejjel méregette őt. Mercy Thorne.

Baxter ösztönösen lendítette felé a pálcáját, hogy leterítse. Ám ezúttal sem történt semmi a világon. A nő lassan felemelte a karját, letörölte a kézfejével az arcáról, és a sebes ajkairól a vért. Érdeklődéssel szemlélte a bőrén szétkenődő vörös cseppeket. Ettől eltekintve ébernek, már-már sértetlennek tűnt.

- Feleslegesen erőlködik, Gideon - jegyezte meg Mercy szórakozottan. - A pálcája ezúttal nem segíthet magán. Nyugodtan próbálkozhat még, ha akar, de csalódás fogja érni. Szeretné tudni, hogy miért?

Baxter nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől. Ez képtelenség! Ezt a nőt már megtörte az előbb. Hogyan lehet még talpon azok után?

- Az a maguk baja, hogy túl erőszakosak és arrogánsak - folytatta Mercy zavartalanul, könnyed, csevegő hangon. - Kíváncsi voltam, meddig hajlandó elmenni. Nos, túl messzire ment, Gideon. A család tabu, azt soha nem fenyegetjük. Ezt jegyezze meg. Maga úgy jött be ma hozzám, hogy mindenáron engedelmességre kényszerít. Ügyesen leárnyékolta a szobát egy bűbájjal, hogy odakint senki ne vehessen észre semmit abból, ami itt történik. Jó terv volt. Elméletben. Egyetlen apró, ám végzetes hibát követett csak el. Nem gondolt arra, hogy esetleg számítok egy ilyen eshetőségre, mint ahogy arra sem, hogy képes vagyok blokkolni a pálcáját. Így már abban a pillanatban, hogy belépett azon az ajtón, veszített. Sokat kell még tanulnia, barátom.

Baxter reszketett a nem létező dementor fagyos leheletétől. A teste tehetetlenül megfeszült, mikor az ellenfele fényes, fekete pálcája könnyedén a nyakához ért.

- Hasznos kis bűbáj ez - csevegett tovább a nő. - Dementor barátaink ihlették, és az benne a nagyszerű, hogy miközben félelmet kelt, fabatkát sem ér ellene a patrónusidézés. Tiszta haszon, a zavaró kellemetlenségek nélkül. Remélem, értékeli a helyzet iróniáját. Tudja, én a "csodás" gyerekkorom jóvoltából egészen jól viselem ám a fájdalmat. Vajon maga is, Parancsnok? Ne féljen, nem fogom megkínozni. Nem vagyok szörnyeteg. De kap tőlem egy kis leckét ingyen, ha már azért jött, hogy rákényszerítsen a tanításra.

Gideon Baxter most megismerhette a félelmet. Magatehetetlen bábuként állt ott, miközben az a pálca könnyedén, már-már hanyag eleganciával feszült a torkának. Szinte érezte a benne lüktető, kirobbanni kész erőt.

- Nem érdekelnek a kisded játékaik - mormolta Mercy. - Amíg hagynak élni. De nem viselem jól, ha a családomat fenyegetik. Ezt talán maga is megérti. Maguk hatalmat kaptak. Használják hát jóra, az emberekért, hiszen ezért kapták. Különben nem érdemlik meg. Nem titok, hogy nem értettem egyet Hermione egyes miniszteri döntéseivel. És a maguk miniszterének sok döntésével sem értek egyet. Hibázni mindenkinek jogában áll. Ám gonosznak lenni nem. Talán ideje lenne átgondolniuk, mihez kezdjenek a magukra bízott hatalommal. Ha megbocsát, Parancsnok, most dolgom van, bár szívesen csevegnék még magával. Ugorjon be máskor is, ha van hozzá kedve. De legközelebb inkább kávét hozzon, kínzás helyett.

Mercy hátat fordított a férfinek, és az asztala felé lépett. Majd lassan, bocsánatkérő mosollyal visszafordult.

- Apropó, majdnem elfelejtettem. Nem volna jó, ha a közöttünk történtek nem kívánt problémákat okoznának. Egyetért velem, ugye? Mielőtt elbúcsúzunk, kénytelen vagyok törölni az emlékeit erről a találkozásról. Ne aggódjon, kap helyettük tőlem másokat, ha megkérdeznék odahaza, hogy mit sikerült intéznie. Ez a kis "félreértés" pedig a kettőnk titka marad. Köszönöm, hogy benézett hozzám, Parancsnok. Ég önnel. Exmemoriam!

*

Mariust furcsa balsejtelem gyötörte. Nem igazán hitt benne, hogy az ember megérezheti tudat alatt, ha valaki hozzá közel állót veszély fenyegetne, bár egyszer-kétszer volt már ehhez hasonló érzésben része életében. A gondolat befészkelte magát az elméje egy kis zugába, és nem hagyta nyugodni egész délután. Nyugtalanul tért haza, zaklatott szívvel. De hát Tallulah biztonságban van a Roxfortban, Mercy pedig tud vigyázni magára... Mégis csak akkor sikerült megnyugodnia, mikor benyitott a házukba, és a feleségét a konyhában találta, a szokásos esti elfoglaltsága közben.

Marius fellélegzett. Nem attól, hogy a párja békésen főzőcskézik otthon, hanem magától a látványtól. Modern család voltak, dolgozó szülők, ami mellett Mercy szívesen vállalta a háziasszony szerepét is, nem érezve úgy, mintha kizsákmányolnák ezzel. Szeretett a családjáról gondoskodni, és ezt a gondoskodó énjét a gyerekkori traumái csak még jobban felerősítették. Számára mindennél többet jelentett, hogy saját családja lehet, akikért megtehet mindent. Ez volt az, amivé gyerekként lenni vágyott, és amit egy időben úgy tűnt, hogy a sors örökre elvesz tőle. Azután az Élet másként döntött, és Mercy Thorne örök hálát érzett ezért.

Marius most is rajta felejtette a szemét a feleségén. Több mint húsz éve vannak már együtt, és Mercy látványa ugyanúgy megdobogtatja a szívét, mint legelőször. Ugyanolyan gyönyörűnek látja, mint a kezdet kezdetén. Ugyanolyan izgalmat érez, ha ránéz, ha hallja a kis csilingelő hangját, ha egymáshoz érnek.

- Szia, édesem - zökkentette ki mélázásából a felesége hangja. - Mindjárt készen vagyok, ha éhes vagy.

- Szia, Mer - lépett oda hozzá Marius, majd rövid tétovázás után átölelte.

Maga felé fordította, és gyengéden végigsimogatta az arcát, a vörös haját, és azt a hófehér tincset a bal oldalán. Élvezte a bőre bársonyos érintését, legalább annyira, mint Mercy, aki behunyt szemmel bújt bele a simogatásba.

- Így nem fogom tudni befejezni... - nyöszörögte, és az arca egészen kipirult a férje érintése nyomán.

Ez sem változott az évek során, és mindkettejük számára az egymás iránti érzéseik jelentették a biztos pontot az életben. Az otthon melegét.

- Oké - lépett hátrébb egy lépést Marius, megtörve a pillanat varázsát. Lesz még erre idejük az éjszaka.

- Milyen napod volt? - kérdezte Mercy, visszafordulva a tűzhelyhez. - Milyen az új helyed?

- Munka ez is - vont vállat Marius. - A kollégák rendesek. A munkahelyi légkörrel sem lenne semmi baj - jobb időkben. Valahogy majd csak boldogulunk. És neked milyen volt a napod? Történt valami érdekes?

- Semmi. Egy volt a szokásos kis szürke munkanapok sorában - felelte könnyedén a párja, és Mariusnak eszébe sem jutott kételkedni a szavában.

Így hát a rossz sejtelmeit félresöpörte magában, betudva azokat a titokzatos emberi agy érthetetlen és megmagyarázhatatlan játékának. Mercy pedig meghagyta őt ebben a hitében. Miért nyugtalanítsa a párját olyasmivel, ami ellen úgysem tehetne semmit, és amit ő már megoldott a maga módján? Felesleges, hogy Marius őmiatta is aggódjon, van szegénynek elég baja enélkül is. Itthon legalább nyugalomra és békére lelnek mindketten. Ez a legfontosabb, az egyetlen, ami számít. A kinti sötétség árnyai nem zavarhatják meg a Thorne ház biztonságot adó melegét.

*

- Megkínálhatom egy teával, Julie? - kérdezte kedvesen az ősz hajú férfi.

- Köszönöm, Igazgató úr - bólintott Pullman professzor.

Az igazgatói irodában üldögéltek. Julie Pullman nem egészen értette, hogy az igazgató miért hívatta magához, mi lehet az, amiről négyszemközt kíván vele beszélni.

  - Tessék - nyújtotta át neki a gőzölgő csészét a felettese.

- Köszönöm.

- Bocsásson meg, amiért vettem a bátorságot, és egy kicsit családiasabb hangulatot teremtettem itt - intett körbe a férfi.

Julie pillantása megakadt a körülöttük enyhén vibráló levegőn. Mintha egy láthatatlan erőtér feszült volna köréjük.

- Beszélni szeretnék magával, azonban nem árt az elővigyázatosság, és az irodám falain a régi igazgatók portréi sem jó, ha mindenről tudnak - magyarázta az igazgató. - Hogy szolgál az egészsége, Julie?

- Úgyis tudja! - fintorodott el a professzor. - A betegségem nem múlik el csak úgy, és erre nincs gyógymód vagy bájital. Ezzel együtt kell élnem.

- Sajnálom!

- Igen, én is.

- Sok időt tölt mostanában Miss Dawson társaságában...

- Eddig is így volt, nem? Kedvelem Dianát, talán túlságosan is, és már előre rettegek attól az időtől, mikor befejezi az iskolát, és örökre elhagyja a Roxfortot. Ha valaha is lehetett volna lányom...

- Megértem.

- Köszönöm.

- Nincs ezzel semmi probléma. Másfelől viszont maguk olyasmit is tesznek, ami kockázatot jelent mindkettejük számára.

- Nem igazán értem, mire gondol, Igazgató úr.

- Dehogynem érti, Julie. A kis bájitaltan különórák, amiket Diana tart Mr. Lagrange-nak, a maga lakrészében. Ne nézzen így rám! Igyekszem azért képben lenni, hogy mi történik az iskolámban. Leszögezem, nincs kifogásom az ellen, amit tesz. Talán magam is így tettem volna a helyében. De ezt csak magánemberként mondhatom. Igazgatóként legfeljebb annyit tehetek, mint maga, hogy félrenézek. Amíg megtehetem. Egyelőre még megtehetem. Ám korántsem biztos, hogy ez mindig így lesz. Ezért kérem, legyenek fokozottan óvatosak és körültekintőek. Ha a kis partizánakciójuk illetéktelenek tudomására jutna, mind bajba kerülhetünk.

- A Minisztérium?

- Hiszen megszegjük az irányelveiket - bólintott az igazgató. - Nézze, nem kertelek. Nyugtalanító hírek is eljutnak hozzám odakintről. Olyanok, amikről a kormányzat nem feltétlenül akarná, hogy a szélesebb tömegeknek tudomása legyen. Tudja, hogy számomra a Roxfort és a diákjaink az elsők. Mindig is így volt, és mindig is így lesz, amíg csak én állok az iskola élén. Ám bizonyos értelemben meg van kötve a kezem. Tudja, hogy Gounod megmentéséért is mindent megtettem, mégsem sikerült megvédenem. Most már csak annyit tehetek érte, hogy továbbra is munkát adok neki a kastélyban, és elrejtem őt a kíváncsi szemek elől. Nem szeretném ezek után sem az egyik tanáromat, sem a diákjaimat elveszíteni. Tegye, amit helyesnek tart, Julie. De legyen elővigyázatos. A gyerekek még nem tudják teljesen felmérni a kockázatokat. Nekünk kell vigyáznunk rájuk is.

- Diana és Pierre nagyon ügyesek, és tehetségesek.

- Tudom. Engem is felháborítanak az oktatásügyi döntések. Sok olyan tanítványunk van, aki tehetségesebb annál, mint amilyen jövőt jelenleg a Minisztérium szán nekik. Erre sajnos nincsen befolyásunk. A legtöbb, amit megtehetünk értük, hogy lehetőségeinkhez mérten megadjuk nekik az esélyt a tanulásra, és biztonságos hátteret biztosítunk számukra, amíg a Roxfortba járnak. Nagyon remélem, hogy amikor kilépnek majd az iskola kapuján, nem egy szürke, és különösen nem egy sötét és rideg világ vár rájuk. Nem azért küzdöttünk és dolgoztunk évtizedeken át.

- Akkor nem tiltja meg, hogy Pierre-rel foglalkozzunk?

- Nem, Julie. De mint mondtam, eléggé meg van kötve a kezem. Ha netán kitudódna, nem biztos, hogy tudnék segíteni. Amit tesznek, az nyílt szembeszegülés a minisztériumi utasításokkal, és nem olyannak ismerem Finch államtitkárt, mint aki szemet hunyna efelett. Azt pedig végképp nem szeretnénk, hogy megvonják a Roxfort önrendelkezési jogát, mint a "régi szép" umbridge-i időkben. A közösség érdeke - ha úgy tetszik, a nagyobb jó - fontosabb az egyénénél. Kérem, hogy ezt is tartsa szem előtt, professzor. Értjük egymást, ugye?

- Igen, uram. Tökéletesen.

*

Egy hét volt hátra a karácsonyi ünnepekig. Mariusék osztálya is készülődött a megerősített ügyeleti szolgálatra, mert az ünnepek alatt mindig megszaporodtak a mágikus eredetű balesetek. Hasonló volt a helyzet a mágusok világában is, mint a muglik körében, akik ilyenkor felöntöttek a garatra, mindenféle kétes megbízhatóságú "kütyüt" használtak (mert az olyan ünnepi, meg vicces), vagy éppen elfogta őket a depresszió. A varázslók sem bizonyultak ennél különbnek, ezt a hosszú évek óta vezetett statisztika ékesen bizonyította, miként arra az osztályvezetőjük gyakran felhívta Mariusék figyelmét.

Az idős Rufus Blair méla közönye emlékeztetett kicsit Binns professzor egykori előadásaira. Talán távoli rokonok is, jegyezték meg az öreg háta mögött a kollégák. Voltaképpen azonban kedvelték a főnöküket, aki egy igazi régivágású úriember volt, hatalmas tapasztalattal a szakterületén. Nem utolsó sorban pedig, hosszú pályafutása során "elfogyasztott" már néhány mágiaügyi minisztert. Miniszterek jöttek és mentek, míg Rufus Blair maradt, biztos pontként a változások tengerében. Talán hozzájárulhatott ehhez az is, hogy Rufus Blair soha nem politizált, csak tette a dolgát csendben és megbízhatóan, és senki nem vágyott arra, hogy a székébe üljön, ezen a nem túl izgalmas, ám annál több munkát adó osztályon. Igazi szürke eminenciás volt az öreg.

- Menjen haza, fiam! - állt meg Marius asztala mellett. - Mára eleget dolgoztunk. Hamarosan úgyis itt lesz a bolondokháza, akkor majd napestig szorgoskodhatunk, hogy rendet csináljunk mások hülyesége után. Menjen haza, pihenjen, ölelje át a feleségét, az ünnepek alatt úgysem sokat fognak találkozni.

- Köszönöm, uram.

- Még valami - folytatta az öreg. - Maga nemrég került át hozzánk. Figyelem a munkáját, és meg kell mondjam, elégedett vagyok magával. Pontos, körültekintő, professzionális. A bérét ugyan nem áll módomban megemelni, ám egy kis karácsonyi jutalmat tudok adni, mint az egyik legjobban teljesítő munkatársamnak. Bizonyára jól fog jönni.

- Köszönöm, Mr. Blair. Igazán hálás vagyok.

- Nincs mit köszönnie, fiam, megdolgozott érte. Most pedig szedje a sátorfáját, és irány haza!

Marius gyorsan szedelőzködött, és útnak indult. Útközben megállt egy édességboltban az Abszol úton, gondolta, meglepi Mercyt valami finomsággal. A kis csomaggal a kezében nyitott be az otthonukba.

A földszint üres és kihalt volt. Az emeletről némi világosság szűrődött le. Marius felment a lépcsőn, belépett a hálószobájuk ajtaján. Mercyt odabent találta, a díványon ücsörgött. Előtte egy kibontott üveg vörösbor, és egy félig üres pohár. Furcsa látvány volt, hiszen máskor alig-alig ivott, most pedig enyhén spiccesnek tűnt.

- Szia, édesem! - köszöntötte a férjét vontatott hangon, és a tekintete sem tűnt teljesen tisztának. - Hazaértél?

- Haza - bólintott Marius, óvatosan a kis asztalkára téve a süteményeket. - Mit ünneplünk, Mer?

- Egy igazi nagy döntést, szívem. Kettőnket. Azt, hogy te, a jobb sorsra érdemes, aranyvérű mintagyerek elvettél egy született lúzert. Egészségedre! - hajtotta fel a maradék italát Mercy, majd rögtön újra is töltötte a poharat. - Remek döntés volt, gratulálok.

- Mennyit ittál, Mer?

- Nem eleget. Ezt a kurva piasemlegesítő bűbájt nagyon nehéz ám kikapcsolni. Rohadt sokat kell hozzá vedelni. Asszem, hozok be majd még egy üveggel. Talán valami töményet.

- Mi a baj, kicsim?

- Baj?! Semmi. Minden kurvára a legnagyobb rendben.

- Mi történt?

- Hosszan vagy tömören mondjam? - nézett rá ködös tekintettel a felesége. - Karácsonyi ajándékként kirúgtak. Mától munkanélküli háztartásbeli vagyok. Egészségedre!

Marius lezuttyant mellé a díványra, és óvatosan átölelte. Mercy a mellkasának dőlt, befészkelte magát a megszokott helyére, még mindig a poharát szorongatva.

- Mit mondtak, miért?

- Nincs tovább szükség a szolgálataimra az Auror Parancsnokságon - felelte akadozó nyelvvel Mercy. - A Különítmény ajánlatát meg nem fogadtam el, így sajnálattal meg kell válniuk tőlem.

- Gideon Baxter utánad nyúlt volna bosszúból?

- Meglehet. Talán mégis meg kellett volna kínoznom...

- Mi van?

- Semmi.

- Te találkoztál vele?!

- Nem. Csak benézett hozzám bájcsevegni.

- És?

- Mit és? Azt hitte, ha kell, erőszakkal is rávehet az együttműködésre. A hülye!

- Mit csináltál, Mer?

- Semmit. Azt akarta, adjak leckéket az embereinek, és eléggé... rámenős volt. Mit tehettem volna? Megleckéztettem. Egy jó kis emlékezettörléssel a végén. Tudod, hogy milyen kis békés vagyok. Talán hibáztam.

Mercy szavai lassan motyogásba fúltak. Elszenderedett a férje vállán. Marius magához ölelte, és a vörös tincsek közé fúrta az arcát. Fáradtnak érezte magát. Üresnek. Úgy tűnik, nehéz idők jönnek. Ha Baxter dühös Mercyre, még ha nem is emlékszik az okára, tud kellemetlenségeket okozni. Hiszen már meg is tette. Mer pedig pocsékul fogja magát érezni, mert akármit is mond, szerette a munkáját. Anélkül... Nem lesz ez így könnyű. Valahogy túl kell élniük ezt is, együtt, egymásba kapaszkodva, mint mindig. Lassan őt is elnyomta a fáradtság, és elbóbiskolt ültében. Idebent még világosság és meleg volt. Odakint sötét és hideg.