Tallulah hetek óta törte a fejét. Vadabbnál vadabb ötletei születtek, melyek egy részét végül elvetette. A felháborodás volt most az állandó társa. Nehezen viselte az egyedüllétet, pedig nem olyan régen jött haza a Roxfortból a nyári vakációra, és néhány nap múlva a barátai már ismét náluk fognak vendégeskedni, miként az évek óta szokássá vált. Mégis rossz volt egyedül a lakásban, míg a szülei napközben dolgoztak. Még nem beszélt nekik a történtekről, csak Gounod esetét említette meg. Az apja komoran azt felelte rá, hogy sajnos nem lepődött meg. Újabban az ő osztályukon is új irányelvek jelentek meg a mindennapi munkájukkal kapcsolatban. Mercy némán hallgatta őket, ő az aurorok között nem tapasztalt érdemi változást.

Tallulah-t még egy kérdés nyomasztotta. Ez magántermészetű volt. A Pierre-rel való kapcsolata. Mert ez már egyértelműen kapcsolat, még ha csak bátortalan is, neki pedig semmilyen tapasztalata nincs, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Látott persze más párokat a kastélyban, de a szigorú szabályok behatárolták, hogy mit lehet és mit nem az iskola falai között. A barátnői sem jelentettek nagy segítséget, Pierre sem volt egy fikarcnyival sem tapasztaltabb nála, Milly és Tania megkérdezése pedig személyes találkozás hiányában nagyon körülményes lett volna. Az apja megkérdezésétől meg tartott. Igaz, hogy Marius Thorne a létező legjobb apa, de ki tudja, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy az egy szem lányát milyen kérdések foglalkoztatják újabban. Talán nem is engedné meg, hogy a fiú náluk vakációzzon?

Tallulah tanácstalanul és szomorúan kornyadozott odahaza. Bármilyen hihetetlen is, de nagyon hiányzott neki Pierre mindennapi jelenléte. Nem találta a helyét nélküle. „Mi van velem?” – tette fel magának a kérdést többször is. Kezdte sejteni a választ, és alig hitte el, hogy ilyesmi vele megtörténhet. Pedig az élet feketén-fehéren bebizonyította. Mostanában már álmodott is róla. Ártatlan dolgokat: beszélgetéseket, közös sétákat, meghitt pillanatokat, kézfogásokat, üldögélést, miközben váll a vállhoz ér, a hajába tévedő gyengéd ujjak simogató érintését. És még valamit. Egyre jobban izgatta a fantáziáját az a bizonyos első csók. Amiről a barátnői egybehangzóan állították, hogy maga a csoda. De honnan tudhatnák, mikor még egyikük sem próbálta?

Szégyellte magát e bűnös gondolatért, holott a szüleitől egészen kicsi gyerekkora óta látta, hogy ez tényleg valami csodálatos lehet. Na de ő? Eszébe nem jutott volna, hogy tizenöt-tizenhat évesen ilyen kérdéseken fog rágódni. Még pár hónappal ezelőtt sem. Most meg álmodozik, hogy vajon milyen lenne. És éppen Pierre-rel! Kifürkészhetetlenek a sors útjai.

 - Még két nap, és itt lesznek – simogatta meg a haját biztatóan Mercy. – Ezt még ki kell bírnod, édesem.

 - Tudom. Csak hiányoznak – sóhajtott Tallulah, és arrébb csusszant, hogy az anyja leülhessen mellé. – És van még valami.

Azzal beszámolt a Pierre-rel szemben hozott minisztériumi döntésről, meg az ő kidolgozásra váró terveikről.

 - Mit gondolsz, Anya? Nagyon haragudnál, ha ezt megtenném? De úgy érzem, meg kell tennem.

 - Csalódott lennék, ha nem így tennél. Emiatt felesleges aggódnod. Mindig az igazságosságra neveltünk. Legyetek körültekintőek és elővigyázatosak. Vigyázzatok, hogy ne bukjatok le. Ha pedig szükségetek van segítségre, szóljatok.

 - Nem bánod, hogy egy csomó szabályt fogok így megszegni?

 - Nem minden szabály érdemes arra, hogy betartsuk.

Tallulah egyetértően bólogatott. Még szerencse, hogy Anya sem volt soha a szabálytisztelet mintapéldánya.

 - Bánt valami más is? – kérdezte Mercy.

 - Nem is tudom – fészkelődött a lány. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokkal kell majd foglalkoznom.

 - Maholnap felnőtt vagy. Nem könnyű ennyi idősen, mikor annyira zavaros minden, és még önmagadat is keresed.

 - Te is így voltál vele, Anya?

 - Félig-meddig igen. Ezen mindenki átesik. És nekem nem volt kitől tanácsot kérnem. Idővel a nagyanyádtól, ami rém ciki volt, tekintve, hogy ő egyszerre volt a gyámom és a leendő anyósom is. Hülyén éreztem magam, hogy pont tőle kérjek tanácsokat. Azután győzött a szükségszerűség, és Jenny nagyi mindig megértő volt velem. Ma sem értem, miért akarta annyira éveken át, hogy pont én legyek a fia felesége, hogy mit láthatott bennem. A legjobb dolgok néha onnan érkeznek, ahonnan a legkevésbé várnánk. Időnként kockáztatni kell értük.

 - Észben tartom – dünnyögte Tallulah.

 - Helyes – mosolygott rá az anyja. – Most pedig ne szenvedj itt tovább, gyere inkább, és segíts előkészíteni mindent, mire a barátaid megérkeznek.

 - Mit segítsek?

 - Arra gondoltam, Pierre most is a sátorban alszik majd, mint tavaly. Rád bíznám a kertet, meg a sátor felállítását és berendezését, hogy minél kényelmesebb legyen neki. Erre a legalkalmasabb egy gondos női kéz.

*

A vendégek megérkeztével élettel és zsivajjal telt meg a ház. A lányok szokás szerint berendezkedtek a „gyerekszobában”, Pierre pedig birtokba vette a kerti sátrat.

 - Jó lesz így? – kérdezte zavartan toporogva Tallulah. Amíg a fiú távol volt, kimondhatatlanul hiányzott, most viszont túl közel voltak egymáshoz.

 - Tökéletes – fordult szembe vele Pierre. – Főleg, hogy te is itt vagy.

A kezét nyújtotta, és Tallulah már automatikusan adta a kezébe a magáét. Lopott kis pillanatok, amiket a világ minden kincséért sem cserélne el.

 - Menjünk vacsorázni – mormolta rekedten.

*

Este nyugovóra tért a ház. Ők pedig a tilosban jártak. Míg a többiek aludtak, Tallulah kiszökött az udvarra, és a sátor mögött, annak takarásában ülve hallgatták az éjjeli neszeket, meg a tücsökciripelést. Volt ebben, és az éjszaka ezernyi illatában valami varázslatosan békés és megnyugtató.

 - Jó itt – lehelte a fülébe a fiú.

 - Igen – értett egyet a lány. Nagyon is a tudatában volt annak, hogy Pierre ujjai különféle láthatatlan mintákat és rúnákat rajzolnak a csuklójára. Izgatottan vert a szíve, és úgy érezte, mindjárt meggyullad a teste. Érezte Pierre testének melegét. „Basszus, nagy bajban vagy, Tallulah Thorne!”– futott át az agyán.

 - Basszus! – nyögte ki hangosan is.

 - Mi a baj?

 - Baj? Azt még nem tudom.

 - Akkor mi van?

 - Nézd! – mutatott ujjával egy fényesen pislákoló kis foltra a kert végében.

 - Szentjánosbogarak? – kérdezte kíváncsian a fiú.

 - Nem éppen! – húzta el a száját Tallulah. – Ez Holly, anyám patrónusa, félig álcázva, hogy csak mi láthassuk.

 - Anyukád tud rólunk?

 - Még nem mertem neki elmondani. De Holly éjjelente mindig a házban van. Ha most itt látjuk, az nem lehet véletlen. Vigyáz ránk, vagy szemmel tart minket. Esetleg mindkettő.

 - Szerinted nagyon ki fogunk kapni? – vált aggódóvá Pierre hangja. – Haragudni fog ránk?

 - Nem tudom. Ha igazán haragudna, akkor nem Hollyt küldte volna.

 - Mit csináljunk?

 - Két választásom van – sóhajtott Tallulah. – Visszamegyek a szobámba a lányokhoz. Vagy maradok, és itt alszom melletted, de csak ma este. És tényleg csak alszunk. Holly figyelni fog.

 - Soha nem csináltunk semmi szégyellnivalót, és most sem terveztem ilyet. Soha nem bántanálak.

 - Tudom – érintette meg az arcát a lány. – Menjünk aludni.

Ott nyomta el őket az álom a kerti sátorban. Pierre a fél karjával átölelte, Tallulah pedig odabújt hozzá, a kezét a fiú mellkasán pihentetve. Nem törődött most a holnappal, hogy mit fognak kapni ezért másnap reggel, egyszerűen csak boldog volt.

*

A másnap reggeli kioktatás egyelőre még váratott magára. Nyugodtan megreggeliztek (már aki tudott). Tallulah alig bírt pár falatot leerőltetni a torkán. Éjszaka bátrabbnak érezte magát, de most, napfénynél már korántsem tűnt olyan jó ötletnek az előző napi döntése. Ám ezen már késő tépelődnie. Tegnap hozott egy döntést, és most vállalnia kell a következményeit. Tallulah Thorne pedig sohasem fut el a felelősség elől.

Reggeli után a balsejtelmei beigazolódni látszottak. Apa a munkahelyi papírjaival és az újságjával levonult a földszinti konyhába. Mercy pedig mind a négyüket beterelte a szülői hálóba, ahol a legtágasabb szabad hely állt rendelkezésre a házban, majd szigorú tekintettel megállt előttük.

 - Beszélnünk kell. Tallulah mesélt a minisztériumi rendelkezésről, és arról, amire készültök – tért azonnal a lényegre az asszony. – Egyetértek, de elvárom, hogy észnél legyetek. Ha ebbe belefogtok, azzal vége a gondtalan gyerekkornak. Ennek tudatában is csinálni akarjátok?

Bólintottak. Mindannyian. Kicsit határozatlanul, mert érezték, hogy ebben a percben már nem a kedves háziasszony és anyuka áll előttük, hanem a hírhedt auror kiképző. Mercy pillantása végigsiklott rajtuk.

 - Rendben – mondta. – De ennek ára van. Mostantól a vakációtok nem a pihenésről fog szólni. Hanem a felkészülésről. Meg kell tanulnotok megvédeni magatokat, hogy nagyobb biztonságban legyetek. Az aurorok ezt évekig tanulják. Nektek most két hetetek van rá. Kaptok tőlem egy kis önvédelmi gyorstalpalót. Kössétek fel a nadrágotokat, mert nem lesz gyerekjáték.

*

Kimerülten rogytak le a szőnyegre Tallulah szobájában. Minden tagjuk reszketett a megerőltetéstől. És ez még csak az első nap délelőttje volt.

 - Ez maga a pokol! – nyöszörögte Diana. – Te meg még csak el se fáradtál?

 - Ebben nőttem fel – vont vállat a barátnője. – Nem ennyire intenzíven, de hasonló képzést kaptam tőle.

 - Anyukád valami félelmetes – borzongott meg Pierre. – A munkahelyén is ezt csinálja?

 - Nem. Ott nem ilyen kíméletes.

 - Kíméletes?!

 - Mondtam, hogy aurorokat képez ki. Azt is mondtam, hogy rettegnek tőle, mint a tűztől. Ez, amit most láttatok, csak a bemelegítés.

 - Úristen, mibe keveredtem? – dünnyögte Jane.

 - Egy óra múlva ebéd, és délután folytatjuk – hallatszott odakintről egy vidáman csilingelő hang.

*

 - Ezek a mágikus önvédelem alapjai – hallották a második nap estéjén. – Nem a roxforti SVK alapok, mert azok nem túl kifinomultak. Ezek részben speciális varázslatok, részben a már ismertek kombinációi. Illetve egy külön kategória annak ismerete, hogyan lehet a teljesen hétköznapi „háztartási” bűbájokat hatásos védekező vagy támadó fegyverként felhasználni. Ezekből válogattam össze nektek egy kis csokorra valót, kimondottan a védekezésre. Viszonylag gyorsan elsajátíthatók, mivel nincs túl sok időnk. Minden nap egy órát gyakoroljátok őket. Tallulah, ezt rád bízom. Most menjetek, egyetek, pihenjetek. Holnap pedig belekezdünk valami újba. Tallulah, te még maradj egy kicsit.

A többiek elszédelegtek, Tallulah pedig kicsit félszegen téblábolt az anyja mellett. Most fog vajon fejmosást kapni azért, amit csinált?

 - Mondd meg a barátaidnak, hogy elnézést kérek, amiért ennyire hajtom őket, de ha valóban arra készültök, amit elhatároztatok, szükségetek lehet rá. Azt szeretném, hogy képesek legyetek legalább részben megvédeni magatokat. Te pedig segíts nekik, hiszen jól ismered ezeket a varázslatokat és őket is.

 - Igen, Anya.

 - Jó. Elmehetsz. Illetve még valami.

 - Igen?

 - Legyél észnél, édesem. Örülök, ha boldog vagy, de azért ésszel csináld, amit csinálsz. Nem bánnám, ha a saját ágyadban aludnál, és nem szökdösnél ki éjjelente Pierre-hez. Vagy legalábbis nem minden éjjel. Tudom, hogy nem csináltok semmi rosszat, nem is azért szólok. Felőlem ott aludhatsz vele egy-egy este, csak gondolkozz mindig, bármit is teszel. Ne félj, nem fog elszaladni, és majdnem két hetet itt tölt még nálunk. Lesz elég időtök egymásra. Rendben?

 - Rendben, Anya – vörösödött el Tallulah, és közben hatalmas kő gördült le a szívéről.

*

 - A varázslatok ismerete mellett ugyanolyan fontos, hogy ne essetek pánikba – folytatta másnap a tanításukat Mercy. – Ez az egyik legfontosabb szabály: gondolkozz. Mindig. Ha bepánikolsz, az ellenfeled kezébe adod magad. Mindig pörögjön az agyad, még ha látszólag rosszabbul is áll a szénád, hogyan tudnád a magad javára fordítani a helyzetet, vagy meglepni valamivel az ellenfeled, amire nem is számít tőled. Ez életet menthet. Pierre, segítenél nekem?

 - Mit csináljak?

 - Fegyverezz le.

 - Tessék?

 - Ismered a varázsigét. Vedd el a pálcámat.

 - Értem – bólintott a fiú, majd erősen koncentrálni kezdett, azután meglendítette a pálcáját. – Capitulatus!

Mercy pálcája mintaszerűen emelkedett a levegőbe, és pördült a fiú felé. Majd félúton megállt, és egy tapodtat sem mozdult tovább.

- Mi lehet a hiba? – kérdezte az asszony.

 - Nem tudom.

 - Az, hogy valójában nem uralod a pálcámat, csak azt hiszed. Ezzel máris veszítettél.

 - Hogyan?

 - Így – intett könnyedén a nő. A pálca azonnal háromfelé osztódott, és másolataival együtt mindhárom irányból Pierre-re meredtek. – Ez hasonló a Geminio bűbájhoz. Most sakkban tudlak tartani velük. Ha pedig védekezni próbálsz ellenük, és a pálcákra koncentrálsz, akkor esetleg megtehetem ezt.

A pálcamásolatok köddé váltak, az igazi pedig visszaröppent Mercy tenyerébe, és Pierre pálcája is engedelmesen követte.

 - Látod, nem a Capitulatus a lényeg, hanem a varázserőd koncentrációja. A pálcák érzik a mágus akaratát. Te elvetted a pálcámat a varázsigéddel, de nem győztél le, és ezt ő pontosan tudja, így továbbra is nekem engedelmeskedik. Ahogy a tiéd is. Ennek az egyik fele megtanulható, és azt meg is tanítom nektek. Van rá mód, hogy az akaratoddal manipuláld más mágus varázserejét. Ha meglepetésszerűen veted be, kivághatod magad egy szorult helyzetből.

 - Ez aligha működik minden mágussal szemben – töprengett a fiú.

 - Igaz. Minél erősebb valaki, annál kevésbé tudod befolyásolni. Na, olyankor kell előhúzni valami más váratlant az eszköztáradból.

 - Tetszett már ilyet csinálni? – kíváncsiskodott Jane.

 - Elég gyakran. Tehát tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon is jól működik. Ne feledjétek, a biztos varázstudás, a gyors észjárás, az ügyes rögtönzés és a hidegvér megmenthet. Vagyis: ne ess pánikba, és gondolkozz!

*

 - Tényleg azt hiszi, hogy ezt mind meg tudjuk tanulni két hét alatt? – hitetlenkedett Pierre.

 - Nem, de ezzel kezdte, hogy folyamatosan gyakorolnunk kell ezután. Ő megmutatja, hogy mit, a mi dolgunk pedig a szorgalmas ismétlés – magyarázta Tallulah.

A csillagos eget nézték közben a fejük felett, és egy kósza szellő frissen nyírt gyep illatát hozta valamelyik szomszédos kertből. A tücsökciripelés hangulatos zenei aláfestést biztosított.

 - Attól féltem, hogy elmenekültök mind az első nap után.

 - Már tavaly is attól féltél, Thorne. És akkor is maradtunk, mint most. Azt kérded, ijesztő-e? Igen. Ám izgalmas is, szokatlan és üdítő változatosság. Arra ösztönöz, hogy többet akarjunk tudni.

 - De a tiltott tantárgyakkal semmit sem haladtunk.

 - Ez is van olyan fontos. Úgyse nagyon tudunk az új könyvek nélkül boldogulni. Ez pedig olyan, mint egy átváltoztatástan, bűbájtan és SVK gyorstalpaló egyben. Ha dacolni akarunk a szabályokkal, fel kell készülnünk önmagunk megvédésére is.

 - Lassan be kellene mennem – dünnyögte a lány.

 - Különben lebukunk?

 - Már lebuktunk, Lagrange. De Anya megbízik bennünk, hogy képesek vagyunk rendesen viselkedni. Nem akarom eljátszani a bizalmát.

 - Nincs kifogása...?

 - Ellened vagy ellenünk?

 - Mindkettő.

 - Nem mondta. Tehát nincs. Na, most már tényleg bemegyek. Jó éjszakát, Pierre.

 - Jó éjt, Thorne. Álmodj szépeket!

*

 - Mi a következő fontos tanulság, és egyben hiba, amit elkövettek? – kérdezte Mercy. De csak értetlen pillantásokat kapott válaszul. – Nos, ez a kételkedés hiánya. Bármit mondok, bármilyen utasítást adok, ti végrehajtjátok. Miért?

 - Hát nem ezért vagyunk itt? – csodálkozott Jane.

 - De nem ám! Azért vagytok itt, mert hoztatok egy döntést, és szembe akartok szállni valamivel. Hogyan, ha velem sem próbáltok szembeszállni?

 - Szabad?

 - Nem, Diana. Muszáj. Nektek nem az Imperius átokkal, de ugyanúgy nehéz dolgokkal kell szembenéznetek. Minisztériumi és iskolai utasításokkal, tiltással, akár fenyegetésekkel is.

 - Ez megtörténhet? – pislogott Jane.

 - Attól függ, hogy a Minisztérium meddig hajlandó elmenni. Csak új irányvonalat akarnak, vagy teljes földindulást.

 - Te mit gondolsz, Anya?

 - Talán semmi sem történik. Vagy tesztelik, hogy mond-e nemet valaki. Ezért is fontos megtanulni kritikusan nézni a világot, nem hagyni, hogy a látszatok megtévesszenek, vagy kényszerítsenek olyasmire, amit rossznak tartunk. Feltéve, hogy az valóban rossz. Nos, ezt is meg kell tanulni, az igazságérzetet és a kritikát. A nemet mondás képességét, úgy, hogy ne tűnjön fel rögtön, hogy valójában nemet mondtunk. Így kapcsolódik ez össze azzal, amiről már korábban beszéltünk: az akarattal és a gondolkodással.

Nem biztos, hogy értették Mercy minden gondolatát, de egész délután próbálták teljesíteni a feladatot, bármilyen megfoghatatlan volt is az. Marius a gyakorlás közepén állított be.

 - Sziasztok! Jól megy?

- Ügyesek a srácok – mosolygott rá a felesége.

 - Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte a férje, és Tallulah érezte, hogy az apja hangjában feszültség bujkál.

A felnőttek a konyhába húzódtak be, ahol a gyerekek nem hallhatták őket. Legalábbis azt hitték.

 - Összefutottam Taniával – kezdte Marius. – Hallott valamit, amit nyugtalanítónak talál. Az a hír járja, hogy létrehoznak egy új rendvédelmi egységet, az Auror Parancsnokság fennhatóságán kívül. Egy különleges elit alakulatot, közvetlenül a miniszternek alárendelve. Talán nem eléggé elégedettek az aurorokkal, vagy talán kételkednek a lojalitásukban? Fogalmunk sincs. Mindenesetre a lehetséges vezetőjeként Gideon Baxtert emlegetik. Ő pedig…

 - Anyám unokatestvérének a fia, és Jonas Paige közeli, hűséges barátja.

 - Szerinted mire készülhetnek?

 - Talán semmire – vont vállat Mercy. – Vagy talán a Minisztérium magánhadsereget szervez?

 - Ez még viccnek is rossz, Mer!

 - Bocsánat. Tudod, hogy pocsék a humorérzékem. És különben is, mi okuk volna rá?

*

Túl gyorsan telt az idő. Tanulás és gyakorlás közben szinte vánszorgott, de előtte és utána csak úgy repült. Ez a vakáció tényleg más volt így. Fárasztó, kimerítő, izgalmas. Itt nem volt magolás és házi feladatok, mint a Roxfortban, csak és kizárólag gyakorlatok. De milyenek! Igaz, hogy csupán a mágia egy szűkebb szeletével foglalkoztak, ám olyan varázslatokkal találkoztak, amikről az iskolában még hírből sem hallottak, vagy eszükbe nem jutott volna azokat ilyen célra használni.

Két hét nem hosszú idő. Mégis rengeteget fejlődtek ezalatt. Új dolgokat sajátítottak el, magabiztosabbak lettek, talán a gondolkodásuk is változni kezdett. Mercy Thorne keményen a fejükbe verte a „Gondolkozz!” filozófiáját.

Már csak két nap volt hátra a vakációból, életük eddigi legfurcsább közös nyaralásából. Zúgott a fejük a sok újdonságtól, de úgy érezték, többet tanultak ebben a néhány napban, mint előtte hónapokon át. Ha ennek csak egy részét képesek lesznek használni a gyakorlatban, már megérte.

Este volt ismét. Pierre és Tallulah a csillagos égboltot bámulták. Ez már-már amolyan napi rutinná, vagy szertartássá vált a számukra, és minél inkább közeledett a vakáció vége, annál jobban igyekeztek kihasználni ezeket a szabad perceket (lehetőleg anélkül, hogy túlfeszítenék a húrt a Thorne szülőknél). A lányok a nap végére kidőltek, és hamar álomba merültek, így Tallulah észrevétlenül osonhatott ki a hálószobájukból. Legalábbis ő ezt hitte (Diana és Jane pedig nem világosították fel a tévedéséről).

 - Talán mégsem volt jó ötlet kihallgatni a szüleidet – törte meg a csendet, egy korábbi gondolatát folytatva Pierre. – Most Jane mindenen is aggodalmaskodik, Diana meg újabb összeesküvés-elméleteket kezdett gyártani.

 - Jane a legkisebb apróságért is képes aggódni, Dianának meg nem sok kell hozzá, hogy mindenhol rejtélyes összeesküvéseket lásson. Ez eddig csak a szokásos. De Apa is aggódik, és Tania sem az a paranoiás típus, inkább ez int óvatosságra.

 - Szerinted mi vár ránk szeptembertől?

 - Gőzöm sincs. De ettől még megcsináljuk, amit elterveztünk! Csak óvatosabban.

 - Nem lenne jobb jegelni ezt egy kicsit? Nem akarom, hogy bajba kerüljetek miattam.

 - Én eddig erős és bátor lovagnak hittelek, Pierre. Ne törd össze az illúzióimat! – fenyegette meg játékosan a lány.

 - Azt nem szeretném, de…

 - Ha netán veszélyessé válna, a lányokat kihagyjuk belőle – közölte ellentmondást nem tűrően Tallulah. – De én nem hagyom, hogy megfélemlítsenek! Lesülne a bőr a képemről, ha fülem-farkam behúzva csak ücsörögnék.

 - Neked az is van?

 - Mi?

 - Semmi-semmi! – hadarta Pierre.

Nagyon nem szerette volna, hogy a lány rossz néven vegye ezt a hülyeséget. Nem mert tippelni se, miként reagálna rá. Tallulah sokszor aranyosan ártatlan volt, aki könnyen zavarba jött egy kétértelmű mondattól, máskor meg a legváratlanabb pillanatokban bújt elő belőle a régi, kőkemény énje. Pierre-t pedig elbűvölte ez a kettősség. „Egy bájos kislány, és a csaj, aki képes szétrúgni a seggemet” – gondolta a fiú. Izgalmas és izgató kombináció volt ez a számára. El se hitte, hogy ez történik vele. Nagyot fordult a világ alig egy év alatt, és most olyan dolgokat csinál, amiket korábban elképzelhetetlennek tartott. Például hevesebben ver a szíve, ha egymáshoz érnek. Védelmező és babusgató ösztönök kergetik egymást a lelkében. Egyszerűen szüksége van erre a lányra, mint a levegőre.

Tallulah azt mondta magáról egyszer, hogy ő nem szép. A szó szoros értelmében véve, például Dianával összehasonlítva talán tényleg nem kimondottan az. De ez mind nem számít, és voltaképpen mégiscsak nagyon helyes. Pierre gyakran azon kapta magát, hogy a lányt bámulja: az arcát, a keskeny kis kezét, a hosszú ujjait, vagy a gyönyörű barna haját, amit olyan jó volna megérinteni. Nem csupán Tallulah érzett forróságot ott legbelül, miközben a sátor előtt ücsörögtek a fűben.

 - Min gondolkodsz annyira? – dőlt a vállának a lány.

 - A csillagokon – nyögte ki Pierre, mint akit rajtakaptak valami illetlenségen.

 - Ó, a csillagok! – Tallulah kényelmesen elheveredett a füvön. A fiú melléfeküdt, a könyökére támaszkodva. – Vajon ott is lehetnek élő világok? Ha igen, békésebbek-e a miénknél? Az ottani mágusok és varázslények vajon képesek-e együttműködni, és tisztelni egymást?

 - Talán igen.

 - Hé, te nem is a csillagokat nézed! – pillantott fel rá a lány.

 - Dehogynem! – nyelt egy nagyot idegességében Pierre. – Ott ragyognak azok mind a szemeidben.

Valami kattant közöttük, szinte hallották is a hangját. Egymás tekintetébe feledkeztek, és megszűnt létezni körülöttük a külvilág. Csak a szívük vert hevesebben, és az éj sötétje jótékonyan elrejtette az arcuk pirulását. Pierre óvatosan közelebb hajolt, mint aki transzban van. Végtelenné nyúlt a pillanat.

 - Szabad? – kérdezte suttogva. Tallulah erejéből csak egy apró bólintásra futotta.

A távolság lassan megszűnt közöttük, ahogy most először, bátortalanul egymásra találtak az ajkaik.

 - Nagyon béna volt? – kérdezte pár perccel később a fiú.

 - Jótól kérdezed! – krákogott a lány. – Neked is ez volt az első?

 - Igen.

 - Kicsit nyálas – ráncolta töprengve a homlokát Tallulah. – Még mindig bizsereg tőle a szám, és tiszta libabőrös a karom.

 - Bocs…

 - Most hülyéskedsz?! Bénák voltunk egy kicsit mindketten, igen. De olyan érzés, amit nagyon szeretnék folytatni. Most – megérintette a fiú arcát, és óvatosan magához húzta.

Pierre engedelmesen bújt hozzá, végigsimította Tallulah arcát, majd az ujjai a hajába tévedtek, gyengéden a barna fürtök közé túrtak. Összeért az orruk, azután lassan újra rátaláltak egymás szájára, és érezte Tallulah apró nyögését a szájában. Hevesen dobogó szívvel adták át magukat az érzésnek, az ösztöneiknek, és ez a második, végtelen csókjuk teljesen kitöltötte a lelküket. A világ ezúttal tényleg megszűnt létezni a számukra.

*

A fűben feküdtek, egymás mellett. A csillagok a fejük felett immár egyiküket sem érdekelték. Csak az itt és a most számított.

 - Még mindig zsibbad a szám – kuncogott Tallulah. – Eszedbe ne jusson megint bocsánatot kérni! Ez így jó.

 - A szüleid nem fognak...?

 - Nem, Pierre. Különben is, már tizenhat évesek vagyunk, és jogom van megcsókolni a fiút, akit szeretek!

 - Szeretsz?!

 - Hát, elég nagy hülye vagyok hozzá, hogy szeresselek, pedig te még egyszer sem mondtad nekem.

 - Ne haragudj! Nagyon nehezen tudok bármilyen érzésemről beszélni – mentegetőzött szégyenkezve a fiú.

 - Tudom – sóhajtotta Tallulah. – Ezért is nem erőltetem. De nem fogod ennyivel megúszni! Egyszer kénytelen leszel majd kimondani, ha együtt járunk. És tudod, hogy nem vagyok túl türelmes, tehát rohadtul nem fogok a végtelenségig várni.

 - Jaj, mibe keveredtem?!

 - Bajban is vagy, Lagrange! – bökdöste meg a vállát játékosan a lány. – Mert ha ezek után mégsem akarnál járni velem, akkor egyedül maradsz. A Roxfortban egy lány sem fog merni veled kezdeni. Részben a bűbájosan elviselhetetlen személyiséged miatt, részben meg miattam. Mert félni fognak, hogy Tallulah Thorne rommá átkozná őket.

 - Megtennéd?

 - Meg én! Mert bármit szívesen megosztok egy rászorulóval, de senkivel nem osztozkodom a szerelmen.

 - Tudod, hogy nem vagy normális, Thorne? – vigyorodott el Pierre.

 - Ha ez egy burkolt szerelmi vallomás akart lenni, akkor elfogadom.

 - Tekintsd annak – ölelte át a vállát a fiú, azután elkomolyodott. – Még egy nap, és hazamegyünk. Hogyan tovább? Hiányozni fogsz.

 - Pár hetet kell kibírnunk, és szeptemberben újra találkozunk – kulcsolta össze az ujjaikat Tallulah. – Nem lesz könnyű, de muszáj. Addig gyakorolj otthon. Szeptembertől pedig belecsapunk a Roxfortban is. Készítek másolatot a tankönyveimből, és megbűvölöm őket, hogy másnak látszódjanak, mint amik valójában. Amit tudunk, megoldunk így. A Szükség szobája a miénk, ott tudjuk tanulni a tiltott tárgyakat is. A többit még nem tudom. Kitalálunk valamit. Nem fogom hagyni, hogy a Minisztérium tönkretegye az életed!

 - Mi lenne velem nélküled? – ironizált Pierre, de hála csendült a hangjában.

 - Bemegyek aludni – ült fel Tallulah. – Bár nem tudom, hogyan jön majd álom a szememre ezek után. Te pedig kezdj el lélekben felkészülni!

 - Mire?

 - Arra, édesem, hogy amikor hazaindultok, a búcsúzáskor én bizony meg foglak csókolni. Mert szeretlek, és nem bírom ki enélkül szeptemberig. És elvárom, hogy ugyanolyan lelkesedéssel viszonozd, mint az előbb!

 - Ajaj, ahhoz kellene még egy kis emlékeztető – túrt a lány hajába Pierre.

 - Fiúk! – morogta Tallulah, azután megragadta a fiú vállát, és a szájára tapasztotta a száját, hosszú percekre kiűzve ezzel mindkettejük fejéből minden más gondolatot.