A fekete hajú lány szipogva botorkált ki az elhagyatott folyosóról. Ugyanolyan elhagyatottnak érezte magát. Utálta ezt az érzést. Utálta érte önmagát is. Utálta a gyengeségét. Ez nem méltó hozzá. Ez annyira... megalázó. Még jó, hogy senki se jár erre, hogy senki se látja így. Bár amit látnának... Mindegy. Akkor is szánalmas.

A tévedésére abban a pillanatban döbbent rá, mikor a folyosóról kilépve összeütközött valakivel. Ki a csoda jár itt ilyenkor, és minek? Elfojtott egy csúnya, francia káromkodást.

 - Nem látsz a szemedtől? - förmedt rá a sötét alakra, akibe figyelmetlenül belegyalogolt.

 - Hé, nem kell gorombáskodni! Bocsánat! - emelte védekezően a kezét a másik.

Egy lány volt az, a talárján hanyagul átvetett mardekáros sállal a nyakában. Vörösesbarna bubifrizurával.

 - Már megint te?! - tajtékzott a fekete hajú. - Követsz engem? Vagy mi a fenét akarsz tőlem?

 - Nyugi! - csitította Tallulah. - Most látlak életemben először.

A másik lány hallgatott.

 - Akkor mit keresel errefelé? - kérdezte végül.

 - Én is mondhatnám, hogy ez a „semmi közöd hozzá” kérdés. De nem mondom. Találkám volt.

 - Jellemző! - dohogott a másik. - Máson se jár az eszük.

 - Min is? - mulatott rajta Tallulah. - Sejtem. Fiúkra gondolsz, meg romantikus randikra. Hát, nem egészen erről van szó. Időnként be kell jelentkeznem a nagyanyáméknál, hogy jól viselkedem.

 - Akkor miért nem a bagolyházban vagy?

 - Mert utálok levelet írni. És van itt ennek könnyebb módja is. Az egyik ősöm portréja. Az elviszi a híreket rólam haza. Eléggé megalázó. Te miért pityeregsz?

 - Nem pityergek!

 - Jól van, ne kapj be! Csak gondoltam, segíthetnék, ha tudok.

 - Nincs szükségem a segítségedre!

 - Rendben, nem erőszak. És te mit kerestél ezen a folyosón? Megint a gyümölcstálas festménynél jártál?

 - Mi az, hogy megint?!

 - Láttalak néha - vallotta be, kicsit kényelmetlenül érezve magát Tallulah. - Illetve még egy-két srácot. Csodálkoztam is, hogy mit járkáltok folyton ide.

 - Kémkedsz utánam?! - fortyant fel a fekete hajú.

 - Eszemben sincs! Csak arra gondoltam...

 - Felejtsd el! - förmedt rá a lány Tallulah-ra. - Engem, a festményt, meg ezt az egész rohadt folyosót is. Ne leskelődj, mert megjárod! És szállj le rólam, törődj a magad dolgával!

Dacosan felszegte az állát, és elviharzott. Tallulah csak pislogott ezen a modortalanságon. Mi rosszat tett vagy mondott? Kifejezetten barátságos volt. Legalábbis igyekezett. Jaj, nem könnyű itt normálisan viselkedni. Pedig a Thorne családnak jó a híre a Roxfortban, nem hozhat rájuk szégyent. És az édesanyjának is megígérte.

Valami szöget ütött a fejébe. Talán az ösztönei jeleztek. A nem hétköznapi varázserő mellé kifinomult ösztönöket, és jó megfigyelőkészséget is örökölt az anyjától. A fekete hajú lány dacos fejmozdulata valahonnan ismerősnek tűnt. Mintha látta volna már. Megvan! A szőke kis elsős a múltkor! Lehetséges, hogy testvérek lennének? Igaz, nem hasonlítanak egymásra, és a lány idősebb, talán ötödikes lehet. De mindketten hugrabugosok, és annyira hasonló az a mozdulat. 

Puszta véletlen volna? Ki tudja? Az emberek többsége nem is sejti, hogy a mozdulataink, a gesztusaink, a mozgásunk is egyedi jellegzetességeket hordoz, mint az ujjlenyomatunk. Tallulah ezt is megtanulta az édesanyjától. Mint még sok más hasznos dolgot. Ezek a túlélés zálogai lehetnek időnként.

Felsóhajtott. Nem szabad mindenbe beleütnie az orrát. Nem lesz könnyű. Visszaindult a közös klubhelyiségbe, Dianához és Jane-hez. Elhatározta, hogy ellenáll a kísértésnek, és nem firtatja többé a gyümölcskosaras festmény, meg az azt simogató diákok dolgát. Elvégre nem kell neki mindenről tudnia, és mindenkinek lehetnek sajátos „perverziói”. Ez egy szabad világ.

*

 - Longbottom túl szigorú! - zsörtölődött Tallulah ebédre menet.

 - Longbottom professzor csak azt szeretné, hogy megtanuld, ami le van írva a könyvben - jegyezte meg Jane, jól megnyomva a „professzor” szót. - Tudja, hogy nem vagy túl jó gyógynövénytanból, ezért csak az elméletet akarja beleverni a fejedbe. Még jól jöhet.

 - Mikor?

 - Például, ha auror akarsz lenni.

 - A francba! - morogta Tallulah.

 - Ennek örülsz annyira, vagy a látványnak? - pillantott körül a zsúfolásig telt Nagyteremben Diana.

 - Mindenki egyszerre éhezik meg? - háborgott a mardekáros lány.

 - Mármint egymással, vagy veled egyszerre? - kötözködött Diana. - Írni kéne egy petíciót. Külön ebédlőt Tallulah Thorne-nak! Pincérekkel, külön bejáratú házimanókkal, házi ínyencségekkel. Mert megérdemli. Biztosan.

 - Miért kellenének nekem saját házimanók?

 - Hát azért, hogy idevarázsolják neked az otthon, az édes otthon emlékét.

 - Otthon nincs is házimanónk! Soha nem is volt.

 - Akkor éljen Tallulah Thorne, a házimanók védőszentje!

Tallulah csak legyintett. Inkább nem is figyelt rá, mert Diana, ha bal lábbal kelt, egész nap ilyen vitriolos-kötekedős hangulatban volt. Hogyan kerülhetett egyáltalán a Griffendélbe? Sokkal inkább a Mardekárban volna a helye.

Szerencséjükre egy társaság éppen felállt a Hollóhát asztalától, akiknek a helyére gyorsan letelepedtek. Bár étkezésekkor hagyományosan a saját házaik asztalainál illett volna ülniük, de ők hárman nem mindig tartották be ezt az íratlan szabályt. Általában elnézték nekik. Valószínűleg Jane miatt. Szinte biztos, hogy - ősi riválisokként - sem a Griffendél nem örült volna Tallulah, sem a Mardekár Diana jelenlétének az asztalánál. A hollóhátas lányt azonban a legtöbben kedvelték. Az ő kedvéért a Hollóhát megtűrte néha az asztalánál a két barátnőjét is. Mondjuk, Diana griffendélesként még akár alanyi jogon is számíthatott volna erre.

Ugyanez Tallulah-ról aligha volt elmondható. Pedig igazából nem adott rá különösebb okot. Nem piszkálta a többi ház tagjait, más házakba tartozókkal is barátkozott, és nem viselkedett tipikus kötekedő mardekárosként. De azt is tudták róla, hogy ha felbosszantják, könnyen eljár a keze. És az évek során már több kötözködő diák is megtapasztalhatta Tallulah varázserejét, nem egy közülük a saját házából. Mondjuk úgy, hogy volt némi tekintélye a kastélyban. Aminek meg is lett a jutalma, büntetőmunkák képében. A múlt tanévvel bezárólag. Idén, egy furcsa beszélgetés hatására elhatározta, hogy igyekszik változtatni ezen. De a többiek nem láttak a fejébe, így maradtak a régi sztereotípiák és előítéletek. Azokat nehéz megváltoztatni.

 - Nézd! - bökte meg Tallulah Jane karját, a Hugrabug asztala felé intve a fejével. - Ott az a srác. Az a fekete hajú. Már nem először botlom belé a kastélyban, és mindig úgy néz rám, hogy ha szempillantással ölni lehetne, már régen kísértet lennék. Nem ismered véletlenül?

 - Még hogy nem lehet szempillantással ölni! - morgott a ma a szokásosnál is zsémbesebb Diana. - Kérdezd meg anyukád tanítványait!

A barátnői bölcsen figyelemre sem méltatták. Három év tapasztalata megtanította nekik, hogy ilyenkor jobb mindent ráhagyni, hadd főjön a saját levében. Jane a hugrabugosok asztala felé pillantott, az említett fiút keresve a tekintetével.

 - Ja, hogy ő - bólintott, amolyan élő lexikonként Jane, megigazítva az orrán a szemüvegét. - Annyi idős, mint mi, de valamiért még csak harmadikos. Most költöztek ide Franciaországból. Talán a Beauxbatonsba járt ezelőtt. Ha jól tudom, az anyukája idevalósi, talán az apja lehet francia. Azt hiszem, hogy félvér. Legalábbis ezt hallottam. Pierre Lagrange-nak hívják. Eléggé magának való, nem sokat beszélget másokkal. Nem is értem, hogyan került a Hugrabugba.

 - Talán úgy, mint Tallulah a Mardekárba - dünnyögte Diana, a villájával dühösen bökdösve a tányérján egy jobb sorsa érdemes hússzeletet.

Tallulah a fekete hajú fiút méregette. Csak a hátát látta, ahogy egykedvűen fogyasztotta az ebédjét. Szóval Pierre Lagrange. Vajon mivel haragíthatta magára, mikor még szót sem váltottak egymással? Nem volt rá ötlete. Persze előfordulhat eredendő ellenszenv két ember közt. Mint Anya és Carmen néni között annak idején, diákkorukban.

A fiú befejezte az ebédjét. Felállt a helyéről, talán a következő, délutáni órájára indult. Ahogy megfordult, a pillantása találkozott Tallulah vizslató tekintetével. Megállt az idő. Sötét és hideg lett. A harag és az ellenszenv szinte tapinthatóan kiült a fiú arcára, mikor felismerte őt. Szemei dühösen villantak a lányra. Azután kihúzta magát, mérgében megfeszítette az állát, és merev léptekkel kimasírozott a Nagyteremből.

Tallulah értetlenül bámult utána. Mi a fene volt ez? Ennek semmi értelme. És volt valami furcsán ismerős is a jelenetben, mikor újra lepergette a lelki szemei előtt. Az a mozdulat, az áll dühödt, dacos megfeszítése. Most látta harmadjára. Egy harmadik hugrabugos diáktól. Mi a csoda van itt? Családi kupaktanács?

*

Pierre zaklatottan csörtetett végig a Roxfort folyosóin, valamiféle elhagyatott helyet keresve. Eszében sem volt most bájitaltanra menni. Pedig nem így képzelte a délutánját. De most semmi kedve a hülye bájitalokkal szórakozni. Hiába szereti a tantárgyat, Pullman professzor kivételesen kénytelen lesz nélkülözni a társaságát.

Az a lány meg mit szaglászik folyton?! Betolakszik a magánéletébe, a családi dolgaiba, mindenbe beleüti az orrát! Ebben a dühös gondolatáradatban Pierre-t kevéssé zavarta, hogy valójában még szinte sosem álltak szemtől-szemben egymással. Mármint úgy igazán. Az ő számára mégis valóságos volt ez az egész.

Utálta a Roxfortot. Illetve utált itt lenni. Bár az iskolát lényegében nem is utálja, a családja ősei sok szállal kötődnek ide. Csak itt lenni nem jó. Franciaországot szerette, meg azokat a helyeket, ahol azelőtt jártak. Mikor még az apja...

Ott is voltak persze előítéletek, de ilyen sznob és képmutató népséget, mint a britek, meg a válogatott roxforti máguscsőcselék, talán még nem is látott. Vagy csak máshol nem pécézték ki ennyire maguknak.

Már az első itteni héten sikerült összetűzésbe keverednie néhány mardekárossal. Kétszer is. Ismerte a hírüket és a fajtájukat. Nem tudta, mit csináljon. Megpróbálhatná felvenni a kesztyűt, de nem akart kockáztatni, ha nem elkerülhetetlen. Nem akart bajba keveredni, sem felhívni magára a figyelmet.

És a tetejébe még ez a lány is itt szaglászik! Nincs enélkül is épp elég baja? Mi a fenét akar tőle? Miért nem törődik a saját dolgával, és szekál inkább egy gyenge elsőévest? Úgyis mindig azt szokták csinálni, nem? Úgy tesz, mintha valami normális iskoláslány lenne. Egy mardekáros?! Nevetséges!

Pokolba a Mardekárral! Meg az összes aranyvérmániás, kígyófetisiszta, előítéletes, beképzelt, erőszakos barommal! Ha belekötnek, ő bizony többé nem fogja vissza magát, bármit is mondjon erről Anya...

 - Hé, te! Megállj csak! - harsant rá egy durva hang a háta mögül, kizökkentve a mérgelődéséből.

A francba! Emlegetett szamár. Az a Greg nevű, vagy hogy' a fenébe hívják. Pierre egész testében megfeszült. Nem, nem veszítheti el a fejét.

 - Süket vagy, csigazabáló? - Greg Brown hangjából csak úgy sütött a brit udvariasság. - Hozzád beszélek!

„Oh, mon Dieu!” - mormolta magában Pierre. Muszáj kitalálnia valami mást. Többet ésszel, mint erővel. Lassan megfordult.

 - Mi van már megint? - kérdezte mérgesen, aztán megszeppent arcot vágott, mintha csak most ismerné fel az ellenfelét.

Greg gyanakodva bámult az arcába. Bármit is látott, nem erre számított, ez az arcára volt írva.

 - Te ki a fene vagy? - brummogta a mardekáros.

 - Norman Bates - nyögte ki Pierre, igyekezve jól játszani a szerepét.

 - Nem létezik! - morogta Greg. Egy végtelennek tűnő percig bámult Pierre arcába. - Összetévesztettelek valakivel. Na, kotródj a francba innen! Illetve várj! Nem láttad azt a francia gyereket? Hugrabugos, mint te.

 - Melyiket?

 - Miért, hány van belőle nálatok? Ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyennek látszol! - dörrent rá a nagydarab fiú.

 - Ja, őt? - húzta az időt Pierre. - Nem tudom biztosan, nem vagyunk évfolyamtársak. Talán bájitaltanon van, mint a többi harmadéves.

Greg mordult egyet, és faképnél hagyta. Döngő léptekkel elsietett. Pierre-nek viszketett a tenyere. Nagy volt a kísértés, hogy a pálcájáért nyúljon. Ideje volna. De jobb, ha nem. Most nem. Greg Brown útirányából ítélve tudta, hogy merre nem kellene mostanában mutatkoznia. Vállat vont, és az emelet felé indult, amely az elhagyatott folyosót és a gyümölcskosaras festményt rejtette.

*

Attól fogva óvatosabban közlekedett a kastélyban. Nem hiányzik, hogy bajba kerüljön. Talán elboldogulna, de ha híre megy, azzal Anyának is kellemetlenséget okozna, és Anya nem azt érdemli. Nyitott szemmel járt hát, kerülve a kockázatos helyzeteket, a néptelen helyeket (kivéve azt a folyosót). Elővigyázatos volt. Mielőtt kilépett bárhova, előbb beleolvasott a környezetébe. Tudta, hogy nem szabadna, és nem is etikus, de szükség törvényt bont. „Majd meggyónom” - mondaná, ha hívő volna, és nem lenne mágus. Így legfeljebb majd nagyon szégyellni fogja magát érte.

*

 - Hogy haladsz a bájitallal, Tallulah? - érdeklődött a megszokott nyugodt hangján Pullman professzor.

 - Jól. Már majdnem kész, és most váltott szép, egyenletesen mogyoróbarnára a színe - nézett fel az üstjéből a lány.

 - Az jó. Eltekintve attól a jelentéktelen apróságtól, hogy fűzöldnek kellene lennie.

 - Hopsz!

 - Minden hozzávalót beletettél?

 - Igen.

 - A megfelelő sorrendben?

 - Ig..., ööö! - bizonytalanodott el Tallulah.

 - Nem győzöm hangsúlyozni a pontosság fontosságát - dörgölte meg a homlokát a tanárnő. - Anélkül a Lelkesítő főzet helyett legfeljebb csak Lélekvesztő főzetet kaphatunk. Vagy Lángnyelv whiskey-t (mondjuk, az se rossz, de nem az volt a mai feladat). Mert mik is a bájitalfőzés legfontosabb szabályai?

 - A recept pontos betartása? - találgatott a Thorne lány.

 - És még?

 - A tiszta üst?

 - Merlin bikinijére, ennek tényleg házimanó volt az anyja! - morogta az orra alatt Diana (aki már megint bal lábbal kelhetett fel).

 - Valaki más? - engedte el a füle mellett a megjegyzést Pullman professzor (akinek figyelmét nem kerülte el a Diana üstjében békésen rotyogó, zöld színű főzet).

 - A recept alapos ismerete, a pontosság, az odafigyelés, és a bájitalfőzés nemes tudománya iránti kellő alázat! - darálta egy szuszra Jane.

 - Remek, három pont a Hollóhátnak!

 - De miért csak három? - pislogott megütközve Jane.

 - Azért, mert ez egy viszonylag kis horderejű kérdés volt, és már diákkoromban sem értettem, miért csak öttel osztható pontszámokkal vagyunk képesek számolni - mosolygott rá halványan a professzornő. - Ha adok még két pontot a Griffendélnek Diana várhatóan kitűnően sikerülő bájitalára, akkor elégedett leszel? Azzal összesen öt pontot gyűjt a kis trió, Miss Thorne nullázását is beleszámítva.

Tallulah elpirult, miközben halk kuncogás futott végig a termen. Ez is elképzelhetetlen lett volna a néhai Piton professzor idejében. Sokat változott azóta a világ. A bájitaltan például közrettegésnek örvendő tantárgyból kimondottan kedveltté vált, nem kis részben Julie Pullman professzor jóvoltából. A szőke haját mindig szoros kontyba fogva viselő, meglehetősen csinos, negyven év körüli tanárnő igencsak népszerűnek számított a Roxfortban. És sokkal igazságosabbnak híres-hírhedt elődjénél.

 - Ne vedd magadra, Tallulah! - simogatta meg a lány karját biztatóan a tanárnő. - Nem a tárgyi tudásoddal van a probléma, hanem a figyelmeddel és a türelmeddel. Ezen kellene dolgoznod.

Ennyi kedvesség hallatán az egyik mardekáros fiú hátul úgy tett, mintha belehányna az üstjébe.

 - Látom ám, Jackson! - emelte fel a hangját a professzor. - Még egy ilyen, és levonok két és fél pontot a Mardekártól!

 - Kisül az agyam! - borult arccal a padjára Diana. - Miért nem mindjárt három egész tizennégyet? Ennyire ne legyünk már pi-tiánerek!

 - Remélem, a bájitalod is van olyan lelkesítő, mint a szarkazmusod - lépett az üstjéhez a tanáruk.

 - Csak rám kell nézni! - dünnyögte szenvedő arccal a lány. - Rólam mintázták a Reményhal, meg az Utoljára szobrát.

Diana főzete természetesen tankönyvszerűen sikerült. Mint mindig. Méla undorral és határtalan világfájdalommal vette tudomásul. Utálta az ilyen pocsékul induló napokat, akármi is történt közben.

*

Tallulah kényszeredetten botorkált a folyosókon, Marcus Tullius Thorne portréja felé. Jenny nagyi vérszemet kapott, és azt követelte, hogy hetente tegyen jelentést a viselkedéséről. Minek? Azért, mert az elmúlt három évben időnként meg talált átkozni valakit? Hiszen megérdemelték! És mindegyik szabályos párbaj volt, sohasem támadott hátba senkit. Soha nem használt erősebb varázslatokat, csak olyat, amivel győzhet. Jó, a nagyi ezt is erőfitogtatásnak hívja. De nincs igaza. Akkor volna az, ha az édesanyjától ellesett dolgokat használná. Idén pedig még senkit sem bántott!

A nagyi mégis érzékeny volt erre. Biztosan azért, mert gyógyító, a mások egészsége szolgálatának szentelte az életét. Anya bezzeg nem akadt ki ennyire a dolgon! Igaz, nem is bátorította. Elmondta a véleményét. Egyszer. Illetve most már kétszer. Mondjuk, az furcsán is hangzana, ha pont ő kezdene kiselőadást tartani erről! Tallulah ismerte az anyja múltját, a róla szóló meséken nőtt fel, amiket az édesapjától követelt ki.

Marius Thorne pedig szívesen mesélgetett a lányának a feleségéről, a gyerekkori barátságukról, és a közös kalandjaikról. Amikor Mercy nem volt otthon. Anya nem szerette ezeket a meséket. Nem tiltotta őket, inkább csak megtűrte. Nem örült nekik, de nem is veszekedett miattuk. A szülei csak ritkán veszekedtek, és akkor is nagyon odafigyeltek, nehogy igazán megbántsák a másikat.

Tallulah előtt nyílt titoknak számított, hogy a szülei nagyon szeretik egymást. Soha nem is csináltak titkot belőle, mindenki tudta a családban, és a jelek szerint mindenki örült neki. Tallulah úgy nőtt fel, hogy a mindennapi életük természetes része volt az egymás iránti szeretetük kimutatása. Gyakran kapta rajta a szüleit, hogy csókolóznak, és egyáltalán nem érezte ezt zavarónak vagy cikinek. Számára ez volt a természetes, a személyes példájukon keresztül megtanulta, milyen egy igazi párkapcsolat és egy jó házasság. Aminek a pikantériáját éppen Anya szolgáltatta, aki odahaza egy szerető és gondoskodó házitündér volt, miközben az Auror Parancsnokságon már-már rettegtek tőle a munkatársai.

Tallulah feje megfájdult egy pillanatra. Nem is értette, mert nem volt fejfájós, és annyira váratlanul jött. Az egyik folyosóról egy magas, fekete bőrű, hosszú hajú fiú kanyarodott ki. Szúrós pillantást vetett a lányra, azután összeszorította a száját, dühösen felszegte az állát, és szó nélkül elcsörtetett mellette.

Tallulah értetlenül bámult utána. Ez meg mi a fene volt? Kezd megbolondulni a kastély? Egyre több random diák haragszik rá, akiknek soha nem ártott semmivel? Véletlenül mind a Hugrabugból? Miért?

Ebben a pillanatban kapcsolt. A hetedik érzéke jelzett talán. A fejfájás. Az nem véletlen volt. Hanem szándékos támadás. Valaki legilimenciát használt vele szemben. Ő meg elfelejtett védekezni, pedig Anya megtanította az okklumencia alapjaira.

A francba! Tallulah haragot érzett, és szégyellte magát. Hát semmit sem tanult Anyától? A fekete, hosszú hajú srác! Csak ő lehetett, mert más nem járt a közelükben sem. Hogy képzeli ezt?! Ehhez nincs joga! Ezért számolunk!

Dühödten pálcát rántott, és a fiú nyomába indult, amerre eltűnni látta az imént az egyik folyosón. Többet ésszel, mint erővel. Igen. De most eljött az erő ideje.