A történtek hamar feledésbe merültek. Az iskolai hétköznapok, a tanulás, a leckék, a mindennapi élet mind-mind elég fontosak voltak ahhoz, hogy elvonják a figyelmet minden másról. Pontosan ettől is szép a gyermekkor, hogy könnyen feledést nyújt a gondokra.

Egy pozitív hozadéka mindenképpen lett az eseményeknek. Diana és Tallulah kibékültek. Tallulah nem akarta, hogy a barátainak bajuk essen Finch miatt. Különösen a lobbanékony Dianát féltette. Jane talán biztonságban lehet a jámbor természete miatt. Ők ketten Pierre-rel meg már amúgy is célpontok. Nem áltatta magát azzal, hogy Robert elfelejtené a történteket, sem a régi sérelmeket és családi ellentétet.

De ő sem foglalkozhatott csupán ezzel a kérdéssel. Tizenöt éves volt, ötödéves diák, sok-sok hivatalos napi feladattal, meg egy titkossal is. Az új tanévben is folytatták a maguk kis megszokott edzéseit Pierre-rel. Bár ezek már csak nyomokban emlékeztettek a kezdeti gyakorlásaikra. Jó ideje együtt küzdöttek már meg az újdonságokkal, nem egymás ellen. Jó csapattá kovácsolódtak össze, sokat tanulva együtt és egymástól. A Szükség szobája számukra egy kis oázissá vált ezekre az órákra, ahol szabadon önmaguk lehettek. Persze nem feledkezve meg az elemi óvatosságról.

 - Várj! - kapta el Pierre karját Tallulah, mikor az az edzésük után kilépni készült a kis kormosfalú helyiségből. - Nézzünk körül előbb, hogy tiszta-e a levegő odakint.

 - Nem aggódod túl ezt egy kicsit?

 - Inkább legyünk elővigyázatosak, mintsem könnyelműek.

 - És hogyan akarod ezt megcsinálni, Thorne professzor?

 - Csak figyelj, és tanulj! - vigyorodott el önelégülten a lány. - Expecto patronum!

Pierre pedig megcsodálhatta az ezüstszínű kis sólymot.

 - Tudsz patrónust idézni - dörmögte elismerően. - És most hogyan tovább?

 - Most betakarjuk egy álcázóbűbájjal, azután kiküldjük körülnézni. Jelzi nekünk, ha tiszta a levegő, és mi is kimehetünk.

 - Paranoiás vagy.

 - Köszi, ezt bóknak veszem. De anyám szerint ez a túlélés záloga. És én hiszek neki.

 - Megtanítasz rá?

 - Mit kapok érte cserébe?

 - Mikor lettél ilyen kis üzleties?

 - Nem tudom, miről beszél, Mr. Bond - incselkedett vele Tallulah. - Kemény munkáért méltó fizetség jár.

 - Milyen fizetséget szeretnél?

 - Egy ütős varázslatot. Vagy egy titkot.

 - James Bond nem adja ki a titkait senkinek.

 - És ha egy nagyon kedves hölgy kéri tőle? - meresztett rá kiskutyaszemeket a lány.

 - Ócska trükk! - mulatott rajta Pierre. - Egy profi ügynök sose dőlne be neki. És különben is, tudod, hogy mit csinál Bond ügynök a hölgyekkel?

 - Megmenti őket?

 - Igen. És utána?

 - Fogalmam sincs - ingatta a fejét Tallulah, majd elakadt a lélegzete, ahogy utolérte a felismerés, és látványosan elvörösödött az arca zavarában.

Pierre-nek nevetnie kellett rajta, annyira mulatságos látvány volt. És olyan aranyos is, ahogy egy pillanatra lehullott róla az erős és magabiztos lány álarca, felfedve egy sokkal ártatlanabb énjét.

 - Kinevetsz? - kérdezte csalódottan, és még mindig rákvörösen a lány.

 - Nem - mondta a fiú. - Aranyos vagy. Jó ezt a másik Tallulah-t is látni végre. Olyan vagy most, mint anyukám kedvenc francia bora: édes és vörös.

Tallulah arca szinte lángolt. „Menekülj!” - kiabálta egy kis hang a fejében, de nem tudta hogyan, hová és mi elől kellene menekülnie. Megzavarodott ettől, és nem értette az egészet.

 - Bármit megadok neked, amit csak kérsz - hallotta Pierre halk, komoly hangját, és úgy tűnt, mintha a fiú is zavarban lenne valamitől. - Küldd ki a patrónusod, és menjünk.

Tallulah szó nélkül engedelmeskedett. Az álcázott ezüst sólyom kiröppent a szobából, felderítette a környéket, majd jelzett a gazdájának, hogy jöhetnek.

Némán caplattak vissza a közös klubhelyiség felé. Az utolsó pillanatban Tallulah meggondolta magát, elnézést kért, elköszönt, és inkább a Mardekár klubhelyiségébe indult. Meg sem állt a hálóig, ahol most senki sem volt rajta kívül, levetette magát az ágyára, és összehúzta a függönyét.

Nem akarta, hogy bárki lássa. Nem volt kitől megkérdeznie, mi a csoda történt vele az imént. Nem akart most Diana vagy Jane szemei elé kerülni. Szégyellte magát, de fogalma sem volt, hogy miért. Egy órába is beletelt, mire sikerült megnyugodnia.

*

 - Elképesztően gyorsan tanulsz! - mondta elismerően Tallulah. - Mondjuk, az Evacuata nem egy bonyolult varázslat, mégis nehezen boldogulnak vele még az aurorok is. Talán az zavarja meg őket, hogy az alapja félig a házimanók mágiájából ered? Érzésre hasonlít a zsupszkulcsos utazáshoz, bár működésében inkább a hoppanáláshoz áll közelebb.

 - Elképesztő érzés! - fújtatott Pierre. - És hihetetlen, hogy a Roxfortban is működik.

 - Bárhol működik. De nem csupán az a haszna, hogy elvisz A-ból B-be.

 - Hanem?

 - A taktikai alkalmazása, mondaná Anya - mosolyodott el a lány. - És ezt tanulják meg a legnehezebben. A hoppanálás, a hopp-por, a zsupszkulcs mind-mind utazásra valók. Az Evacuata több ennél. Bevisz bárhová, bármilyen varázslatok védjék is a bejáratot, és ki is hoz onnan. És „mikrougrásokra” is alkalmas. Ha harcba keveredsz valakivel, ezzel gyakorlatilag „körbeugrálhatod” az ellenfeledet, hogy ne tudjon eltalálni. Csak egy-két bűbáj képes blokkolni, ezek ellen kell megvédened, hogy sikeresen használhasd. Közelharcban kincset ér.

 - Olyan furcsa, amikor harci varázslatként beszélsz a leghétköznapibb mágiákról is - csóválta a fejét a fiú.

 - Ebben nőttem fel - vont vállat Tallulah. - Anya mindig így gondolkodik. Talán szakmai ártalom nála, de talán ezért ő a legjobb.

 - Azt ne mondd, hogy legyőzhetetlen!

 - Dehogy mondom! Nem az. De eddig csak egyvalakinek sikerült legyőznie. Apának.

 - Hogyan?

 - Szerelemmel - kuncogott a lány.

 - Eh! - legyintett Pierre.

 - Tudom, nyálasan hangzik.

 - Nagyon.

 - Nem hiszel a szerelemben?

 - Láttam a szüleimet - vonogatta a vállát a fiú. - Azok után nem vonom kétségbe. Bár talán kissé túlértékelik. Manapság egész kultusz épült köré. Te érted ezt? Mert én nem.

 - Én sem. Na, mindegy. Jössz nekem a fizetséggel!

 - Azt nem a patrónusidézésért ígértem?

 - El is kezdtük, nem? Senki sem mondta, hogy azonnal profi leszel benne.

 - Ravasz! - fenyegette meg az ujjával a fiú.

 - Te mondtad, hogy bármit megadnál nekem...

 - Jó, legyen - nézett rá kifürkészhetetlen tekintettel Pierre. - Varázslatot vagy titkot kérsz inkább? Bár egyikből sincs túl sok.

 - Most inkább egy titkot - ült le, és dőlt kényelmesen a falnak Tallulah.

Várakozva nézte a fiút, Pierre pedig eltöprengett, mit mondjon neki. Nem sok titka van, és a legnagyobbat a lány már úgyis ismeri. Nem örült neki, amikor Tallulah rájött, de szemlátomást nem mondta el senkinek, azóta sem. Egy ideje meg már megbízott benne.

 - A festmény... - kezdte bizonytalanul. - Tudod, a gyümölcskosár. Hülyén hangzik, de beszél hozzám. Ne nevess ki!

 - Sosem tenném.

 - Szóval, hallom a hangját, ha megérintem. Mesél nekem. Az egyik távoli ősöm készítette és bűvölte meg. Anyukám családja ősi máguscsalád volt. Nagyon régi. De ostobaságokat tettek az évszázadok során, így mára szinte teljesen kihalt ez az ág. Anya és én vagyunk az utolsók. Velünk véget ér a családfa.

 - Kivéve, ha lesznek gyerekeid.

Pierre megütközve nézett rá. Azután elgondolkodva.

 - Igen, lehet - vont vállat. - Bár nem tolonganak körülöttem a lányok hosszú sorokban, hogy a leendő gyerekeim anyja kívánnának lenni.

 - A lányok szeretik, ha egy fiú kedves és figyelmes velük.

 - Akkor ez bukta.

 - Pedig Diana van olyan goromba, mint te.

 - Ne bosszants már! Nem tagadom, jó vele vitatkozni minden kis hülyeségen, de úgy nem érdekel, hiába szép. Csak kinyírnánk egymást.

 - És Jane?

 - Ezt te sem mondod komolyan!

 - Jó, de azért tetszik neked valaki?

 - Még nem gondoltam erre - felelte közömbösen a fiú. - De miért beszélünk egyáltalán erről? És ha már itt tartunk, veled mi a helyzet, Thorne? Akkor vallj színt te is! Neked tetszik valaki?

 - Engem nagyon kevesen kedvelnek - bámult a semmibe Tallulah. - A szüleim azt hitték, népszerű leszek itt, de tévedtünk. Nehéz természetem van. Nem sokan tudják ezt kezelni, vagy elviselni.

Hallgattak. Nem a legkellemesebb beszédtémát választották.

 - Miről mesél? A kép - tért vissza az eredeti témájukhoz a lány.

 - A múltról, a családom történetéről. Arról, hogy vannak gyökereim, tartozom valahova - Pierre hangjában szomorúság csengett. - A családunk ősibb, mint sok aranyvérű família, mára mégis minket tartanak betolakodóknak. A saját hazánkban is.

 - Megértem. Sajnálom.

 - Nem kell. Gyere, gyakoroljunk inkább még egy kicsit.

*

 - Honnan tudsz ennyi varázslatot? - került elő pár nappal később a kérdés.

 - Azért ez nem olyan sok - tiltakozott Pierre.

 - De nem is kevés, nekem elhiheted. És egészen furcsa, hogy francia varázsigéket használsz.

 - Ott éltem születésem óta. Az a hazám. Az volt.

 - Bocs, nem akartam...

 - Nem történt semmi. Veled tudok róla beszélni, Thorne. Bár nem könnyű.

 - Ennyire rosszul érzed magad Angliában?

 - Nincs miért túl boldognak lennem itt - vont vállat a fiú. - Amióta a barátaim lettetek, egy kicsivel jobb. Tudod, hogy azelőtt mikor tudtam utoljára értelmesen elbeszélgetni valakivel? Baromi régen.

 - Nekem is te vagy az első fiú, akit nem megmenteni, vagy megátkozni akarok éppen - húzta mosolyra a száját Tallulah. - Szokatlan érzés.

 - És jó?

 - Még nem tudom - kacsintott rá a lány. - Fura. Talán ez is olyan, amit gyakorolni kell. Tudod, azt mondják, hogy a gyakorlás teszi az embert mesterré.

 - Nem egészen így szól a mondás.

 - Muszáj mindig akadékoskodnod, Lagrange?

 - Ha egyszer hibásan használod...

 - Dugulj el!

 - Eszemben sincs! Tanuld meg elviselni a kritikát. Gyakorold ezt is. Ez ugyanolyan dolog, mint a barna hajad.

 - Vörös, te agyalágyult!

 - Francokat! Ennél barnább már nem is lehetne! Nézz már végre tükörbe, és fogd már fel, hogy köze sincs a vöröshöz, és így tökéletes! 

Tallulah villámló szemekkel meredt rá, szaporán vette a levegőt, és remegett a pálca a kezében. Nagyon dühösnek tűnt. Pierre-nek egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem vetette-e el túlságosan a sulykot. De már nem visszakozhatott, és őszintén szólva, nem is akart. A lány kinyitotta a száját, mintha meg akarná átkozni. Végül átok helyett egy már-már hisztérikus kis nevetés tört ki belőle.

 - Ezt nem hiszem el! - rázta a fejét. - Tényleg ezen veszekszünk? Tényleg képes voltál ezt a fejemhez vágni? Tényleg ezért kockáztattad, hogy megátkozzalak?

 - Mégsem tetted.

 - Nem sokon múlott.

 - Pár hónapja még simán megtetted, Thorne. Mi történt?

 - Csak annyi, hogy már barátok vagyunk, és a barátaimat sohasem bántom. - Tallulah most már higgadtan nézett a szemébe. - Talán azt is gyakorolnom kell, hogy ne veszítsem el olyan könnyen a fejem. Talán azért nem kedvelnek itt, mert elsős korom óta ilyennek látnak. Talán ideje változtatnom. Neked sem ártana, Lagrange.

 - Kösz, de nekem jó így.

 - Marhaság! Aztán meg nekem rinyálsz itt, hogy milyen magányos vagy, meg nem akarnak veled barátkozni! Pont olyan vagy, mint én. Ugyanolyan elcseszett.

 - Nem vagyunk elcseszettek - dörmögte Pierre. - Csak mások, mint a többiek.

 - Ez az elcseszettség első lépcsője, ha ezt elhiszed. Mintha másmilyennek lenni természetellenes volna. De mindenki másmilyen! Ha nem így lenne, csupa klónokból állna a világ.

 - Neked vannak is klónjaid - célozgatott a fiú.

 - És pont olyanok, mint én? - kérdezte Tallulah. - Akkor nem figyeltél eléggé. A Klónbáb bűbáj sem olyan egyszerű. Ők nem a puszta másolataim. Mindegyiknek önálló egyénisége van. Mi ketten sem vagyunk abnormálisak, csak különbözőek, mint mindenki. Talán ismét változtatnunk kellene az edzéseinken, Pierre. Talán gyakorolnunk kellene a normális viselkedést, hogy képesek legyünk végre igazán beilleszkedni valahová. Talán könnyebben boldogulnánk majd felnőttként. Mit szólsz hozzá?

*

Egy mugli kávéház teraszán üldögéltek Londonban, egy csésze kávé, és egy bögre forró csoki társaságában. Itt senki sem ismerte őket, zavartalanul beszélgethettek. Nem mintha az Abszol úton olyan sok ismerősbe botolhatnának. De jobb volt itt, egy kicsit távolabb a varázsvilágtól, varázstalan hétköznapi emberek között.

 - Finom!

 - Szeretem ezt a helyet. Nem túl felkapott, ám pont ezért ilyen békés. Kóstold meg a forró csokit is, Katherine.

 - Gyakran jársz ide, Mercy?

 - Néhanapján.

 - A férjeddel jöttök?

 - Nem. Szeretem Mariust, de ez itt az én merengőhelyem, ha már nagyon elegem van mindenből. Itt tudok nyugodtan gondolkodni, szomorkodni.

 - Miért szomorkodnál? Jaj, bocsánat, nem akartam tapintatlan lenni! - Katherine Lagrange ijedten bámult a másik nőre.

 - Semmi baj. Mindenki szokott szomorkodni. Te talán nem?

 - Sokszor igen. De a te életed szinte tökéletes.

 - A tökéletes élet csak illúzió.

 - Házassági gondok?

 - Nem. A házasságom az egyetlen, ami rendben van az életemben. Annak köszönhetem, hogy egyáltalán még élek.

 - Hogyhogy?

 - Így - mondta Mercy, és lassan feltűrte a karján a blúza ujját, látni engedve az égési sérülései egy részét. - Ilyen a másik karom, és mindkét lábam is. Ezért járok mindig zárt ruhában, hogy senki ne láthassa ezeket. Csak a férjem, a lányom és az anyósom látták az összeset. De a kézfejemet nem tudom elrejteni, a világ azt mindig látja belőlem. A többségnek az arcára van írva az iszonyodás már ennyitől is.

Katherine részvéttel nézett rá, könnycsepp csillant a tekintetében.

 - Mi történt? Bántott valaki?

 - Nem. Tizenöt éves voltam, és baleset ért. Csoda, hogy életben maradtam. A férjemnek köszönhetem. Akkor persze még nem volt a férjem. Rettegtem, hogy mi lesz, ha meglátja ezt, ami maradt belőlem. Azt hittem, képtelen lesz majd úgy nézni rám, mint azelőtt. Belehaltam volna. De Marius szeret, ilyennek is, és egy új esélyt adott nekem. Nélküle már nem élnék.

A kávéjukat kortyolgatták, és Katherine a hallottakon töprengett közben. Látszott, hogy valami kikívánkozik belőle. Talán egy kérdés, talán egy vallomás. Talán mindkettő.

 - Miért mutattad meg nekem? - kérdezte végül.

 - Azért, hogy lásd: a tökéletesség nem létezik - felelte Mercy. - Egy téves kép alakult ki benned rólam. Gyönyörűnek látsz, akárcsak a világ. De az csak a felszín. Engem is megvet a rokonságom, mert kviblik voltak a szüleim. Gyerekkorom óta árva vagyok, és két évig a férjem szülei voltak a gyámjaim. Nem igazán vannak barátaim, és a munkahelyemen sem kedvelnek túlzottan, csak szükségük van a tudásomra.

 - Mégis segítesz nekem.

 - Segítünk egymásnak.

 - Nekem is a férjem volt a támaszom - bökte ki pár perces hallgatás után Katherine. - Csodálatos életünk volt együtt, még ha a családja nem is kedvelt. Boldogok voltunk a kisfiunkkal. Amíg nem jött a betegség. Christian akkor is kitartott mellettem, a legnehezebb időkben, a családja ellenében is. Ha még élne, más volna minden.

 - Mióta vagy beteg?

 - Tizenegy éve.

 - Milly, a mostohahúgom említette, hogy a francia gyógyítók nem nagyon tudtak rajtad segíteni.

 - Sajnos nem. De hála neki, most jobban érzem magam, egy kicsivel erősebbnek. A varázserőmet ugyan elvesztettem, de legalább élek. - Katherine arcán egy fanyar, szomorkás mosoly jelent meg. - Nézz csak körül! Végső soron sokkal több mugli él itt, mint varázsló, és ők is elboldogulnak. Nincs okom panaszra.

 - És van egy remek fiad.

 - Merlinnek hála! Pierre nagyon jó gyerek. Illetve most már majdnem felnőtt.

 - Nagyon büszke lehetsz rá.

 - Az vagyok. Ő a mindenem. Nagyon hasonlít az édesapjára. Még meg sem köszöntem nektek illendően, hogy nálatok nyaralhatott.

 - Ugyan! Semmiség. Ha már egyszer a gyerekeink barátkoznak, ez a legkevesebb. Máskor is szívesen látjuk, ugyanúgy, mint Dianát és Jane-t.

 - Köszönöm. Ne haragudj, lassan mennünk kellene. Három órára várnak a Szent Mungoban.

 - Elkísérhetlek? - hajtotta fel a maradék forró csokiját Mercy.

 - Ha nem jelent problémát...

 - Úgyis beszélnem kell az anyósommal - állt fel, és néhány mugli bankjegyet csúsztatott az asztalra. - Megyünk metróval egy darabon? Az egyik titkos szenvedélyem a mugli tömegközlekedés.

*

A Szent Mungo kis személyzeti pihenőjében ketten ültek. Jenny Thorne és Mercy. Millyre vártak. Jó tízpercnyi várakozás után kivágódott az ajtó, és beviharzott rajta a fiatal gyógyító.

 - Elnézést, sürgős esetem volt! - hadarta, ledobva magát az egyik üres székre. - Mi a helyzet?

 - Bekísértem Katherine-t az ispotályba - mondta Mercy. - Előtte elvittem kávézni a kedvenc helyemre. Egészen jól néz ki, úgy látszik, használnak neki a kezeléseitek.

 - Ennek örülök - bólintott az anyósa. - De gondolom, nem azért hívtál minket ide, hogy ezt elmeséld.

 - Pedig azt hittem, örülni fogsz, hogy próbálom megfogadni az anyai tanácsodat, és igyekszem egy barátot szerezni.

 - Örülök, hogy végre próbálkozol - nézett rá ellágyult tekintettel Jenny. - Már nagyon rád fér, és ismered a mondást, hogy gyakorlat teszi a mestert.

 - Katherine nagyon kedves és jó ember - mosolyodott el halványan Mercy, majd minden átmenet nélkül változott ismét komollyá az arca. - Kávézás közben éltem a lehetőséggel, és megvizsgáltam. A második gyanúnk volt a helyes. Katherine betegségét egy átok okozta.

 - Biztos vagy benne? - dőlt előre a székén komor döbbenettel Milly, majd lassan elpirult a nővére rezzenéstelen tekintete láttán. - Hülye kérdés volt. Hogyan történhetett ez? Miféle átok lehet? És mit csináljunk most?

 - Az erősítő kezeléseitek jók, azokat folytassátok. Az állapota egyelőre stabil, nem látom jelét annak, hogy az átok továbbterjedne. A varázserejét megszüntette, de itt megállt. Nincs veszélyben az élete. A biztonság kedvéért tettem rá néhány egyszerű mágikus védelmet. Ártani nem árthatnak. Nem tudom, ki tette ezt vele és miért, de ennek nincs is most jelentősége. Azt sem tudom még, miféle átok ez, de a szándékossághoz nem férhet kétség. Egy sötét varázslat mindig nyomot hagy. Megpróbálok megoldást találni rá, de ez időbe telik. Fogalmam sincs mennyibe. Megteszek mindent, amit tudok.

 - Mi mit tehetünk érte, Mercy?

 - Amit eddig. Nézd át azért a szakirodalmat, Milly, hátha találsz valamit. Bármire is bukkanunk, megbeszéljük. Én pedig szorosabb megfigyelés alatt fogom tartani. Katherine Lagrange-nak mostantól lesz egy új és odaadó barátnője.