A tanév végének és a vizsgák idejének közeledtével egyre inkább mindenki ráfeszült a tanulásra (akár bevallotta, akár nem). Ebben egyre kevesebb zavaró tényező akadályozta a diákok tudásszomját. Az eddig az iskolai közvéleményt foglalkoztató rejtélyek - mindenki megelégedésére - most érdektelenné váltak. Kivéve talán a Brown családot. De hiába volt a dühös tiltakozásuk, ezúttal nem találtak meghallgatásra. Az igazgató a lehető legudvariasabban, ám határozottan közölte velük, hogy több hónapos eredménytelen nyomozás után, mindennemű érdemi bizonyíték hiányában, legnagyobb sajnálatára nem áll módjában az iskola mindennapi működését tovább hátráltatni a „Roxfort Fantomja” utáni vizsgálódással. Különösen úgy, hogy december óta nem történt újabb támadás. Ezzel a Fantom-kérdés lekerült a napirendről. Brownék és Diana legnagyobb sajnálatára.

Helyette egyre gyakrabban és egyre többeket lehetett „indokolatlan” tanuláson, kétségbeesett magoláson és karakteridegen könyvtárazáson kapni. Még Jane-t is. Pedig ha ő izgul, akkor mit szóljanak a többiek? Jane viszont kitűnő tanuló és évfolyamelső szeretett volna lenni végre. Ez volt az álma, vagy a rögeszméje. Végül is egyre megy.

Diana közben morgott. Egyfolytában. Morgott a sok tanulnivaló miatt. Morgott, amiért Jane ennyire stréber. Morgott, hogy itt már semmi szórakozás sincs, és mindenki sótlan idiótává vált. Morgott, amikor Tallulah-t korrepetálta bájitaltanból, hogy hogyan lehet valaki ilyen figyelmetlen és kétbalkezes. És akkor is morgott, amikor Pierre különbözeti vizsgákra való felkészítésével foglalkozott. Kibírhatatlan volt.

Pierre már egészen hozzászokott. Amikor ez a „tanulókör” indult (barátságnak még véletlenül és gondolatban sem nevezte volna önszántából), nem sok reményt fűzött hozzá, vagy bármihez is. Azután másként alakult. A dolog működött, a lányok tényleg foglalkoztak vele, ő tényleg gyorsan tanult (még a két évfolyamnyi anyagot is), és mire észbe kapott, már azt vette észre, hogy voltaképpen jól érzi magát a társaságukban. Bár ezt soha be nem vallotta volna. Most először voltak „barátai”, vagy valami ahhoz hasonlók.

Megszokta Jane tudálékosságát, Diana gyakori hangulatingadozásait és pokrócmodorát. Ők meg befogadták, és lassan több időt töltött velük, mint eddig bárkivel. Pierre valahol azzal is tisztában volt, hogy mindezt aligha a két szép szemének, vagy a saját barátságos természetének köszönheti. Úgy tűnt, ennek valójában egyetlen kulcsa volt: Tallulah. Aki gyakran meghúzódott a háttérben, hagyta, hogy Jane vagy Diana (főleg Diana) döntsék el, hogy mit csináljanak, és ha emiatt valami bajba keveredtek, akkor kihúzta mindnyájukat a kulimászból. Akinek ugyan komolyan meggyűlt a baja a bájitaltannal és a gyógynövénytannal, ám más tekintetben elképesztő varázserővel bírt. És Pierre pontosan átérezte ennek a jelentőségét.

Valami kettejük között is megváltozott időközben. A korábbi közös gyakorlásaikkal kezdődött, mikor kezdték lassan felismerni és elismerni egymás tehetségét. A kórházlátogatás viszont fordulópontot jelentett, és attól fogva Pierre-nek pont az a szó ugrott be róla, ami ellen a legmakacsabbul hadakozott: a barátság. A fiú kénytelen-kelletlen kezdett rádöbbeni, hogy a makacs tagadása talán mégis hiábavalónak bizonyul, hiszen a tények még annál is makacsabb dolgok.

*

 - Na, ezen is túl vagyunk! - fújtatott Diana. - Jöhet a jól megérdemelt vakáció.

 - Már akinek! - morogta Pierre.

 - Majd sajnállak, ha ráérek, Bond ügynök - szúrt vissza a lány a szokott kedvességével. - Majd gondolok rád, amikor ott ülök a strandon, szalmakalapban és bikiniben, egy pohár hideg limonádéval, meg egy jó könyvvel, miközben te itt aszalódsz. Hidd el, minden percét élvezni fogom.

 - Mióta járnak az aranyvérű varázslók strandra?

 - Modern mágusok vagyunk, nem a középkorban élünk.

 - Valójában csak mutogatni akarja magát a fiúknak - jegyezte meg ártatlanul Jane.

 - Évfolyamelső létedre nagyon hülye vagy ám! - támadt rá Diana. - De tudod mit? Azért is elviszlek magammal! Rád fér egy kis szín, meg egy kis romantikus kaland, ha már folyton azokat a szarokat olvasod.

 - Jane Austen nem szar!

 - Hát azért...

 - Neked van kedvenc könyved? - vágott közbe gyorsan Tallulah, Pierre-hez intézve szavait.

 - Ja, most épp az Átváltoztatástan! - mordult epésen a fiú.

 - És azon kívül?

 - Ha tudsz olvasni... - Diana hangjából csak úgy sütött a jól palástolt jóindulat.

 - Úgyse ismeritek. Mugli könyv.

 - Jane minden vackot ismer, könyvtáros az anyukája. Na, ki vele, Vukifetisiszta!

 - Trónok harca.

 - Az jó - bólintott elismerően Jane. - Bár egy végtelen történet, és ha az írója így folytatja, még a gyerekeim is olvasni fogják a folytatásait.

 - És a tied? - pillantott Pierre Tallulah-ra, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a másik két lány reakcióját, bár inkább csak udvariasságból, mintsem kíváncsiságból érdeklődött.

 - Nincs kedvencem - vont vállat a lány.

 - Hazudik - közölte nyugodtan Diana. - Mindenki tudja, hogy mitől ver hevesebben a kis szíve.

 - Bizony! - mosolygott angyalian Jane is. - Amitől mindig elgyengül a térde, és könnybe lábad a szeme...

 - Szálljatok le rólam! - csattant fel dühösen a lány, és faképnél hagyta őket.

Pierre töprengve nézett utána.

 - Ennyire gáz? - kérdezte.

 - Tulajdonképpen nem. Csak szeretjük ezzel cikizni - vont vállat Diana. - Neki is egy mugli könyv a szíve csücske. Most biztos valami csöpögős, csajos nyáltengerre gondolsz. De valójában...

 - A Tűzgyújtó az, Stephen Kingtől - fejezte be a mondatát Jane. - Szerintem önmagát képzeli Charlie McGee helyére. Minden áron hős akar lenni.

 - Szerintem menj utána - intett az ajtó felé Diana. - Megsértődött, és velünk most egy darabig nem áll szóba. Te talán meg tudnád békíteni. Jó lenne, ha már nem orrolna ránk, amikor náluk vakációzunk.

 - Akkor miért piszkáljátok? - nézett rájuk értetlenül a fiú.

 - Hát mire valók máskülönben a barátok? - vigyorgott vissza csábos mosollyal a lány.

*

Tallulah egy kőfalon könyökölt, és a napfényben fürdő birtokot bámulta. Utálta, hogy folyton kinevetik a mániájáért. Ne is kerüljenek most a szeme elé!

 - Szerintem jó könyv. Én is olvastam - hallotta a háta mögül. - Csatlakozhatok?

 - Nincs jobb dolgod?

 - Lenne, de ti nem hagytatok.

 - Felőlem - vont vállat, és arrébb csúszott, hogy helyet csináljon Pierre-nek.

A fiú mellékönyökölt, és szerencsére esze ágában sem volt ránézni. Inkább a Tiltott Rengeteget tanulmányozta egykedvűen.

 - Nem vagyok hülye, oké? - dünnyögte Tallulah, mintha minden áron meg kellene magyaráznia.

 - Azt hiszem, illik hozzád - mondta Pierre. - Tényleg erős vagy, mint Charlie, és sokszor kihúzol minket a bajból. Nincs ezzel semmi baj.

 - Ezért jöttél utánam?

 - Nem. Fáradt vagyok. És egy kicsit félek.

 - Mitől?

 - A harmadikos vizsgáimat letettem. Szerintem jók lettek. De a negyedikes különbözeti nehéz. Ugyan gyorsan tanulok, nektek is köszönhetően, de majd' szétmegy a fejem ettől az egésztől. Ti mindjárt hazamentek pihenni, én meg még itt rostokolhatok két-három hétig. Egyedül.

 - Sikerülni fog. Tudom.

 - Bár én is ilyen biztos lennék benne! - sóhajtott a fiú.

 - Koncentrálj, és menni fog!

És Pierre újra egy könnyű érintést érzett, egy bátorító kézszorítást, mint a kórházban. Tallulah rá se nézett, tekintete a Rengetegen pihent, csak megfogta a kezét, mintha tényleg barátok, vagy testvérek lennének, és így akarna önbizalmat önteni belé. Pierre valamiért hitt neki. Ez az aprócska gesztus kicsit megnyugtatta.

 - Nem akarok csalódást okozni Anyának - bökte ki halkan. - Annyira örülne neki.

 - Nem fogsz csalódást okozni - felelte a lány. - Emlékszel a meditációs gyakorlatra, amit az edzéseink előtt csinálunk? Tedd azt vizsga előtt is. Segít koncentrálni.

 - Mi lesz akkor, ha...?

 - Nincs olyan, hogy „ha”! - vágott a szavába Tallulah. - Megcsinálod, és szeptembertől egy évfolyamba fogunk járni. Hiszek benned.

*

Diana és Jane élvezték a gondtalan vakációt. Igaz, nem a strandon, csak a Thorne házban, de jobb volt így. Itt akkora rendetlenséget csinálhattak Tallulah szobájában, amekkorát csak akartak, és senki nem szólt rájuk miatta. Marius bácsi túlságosan szerette ahhoz a lányát, hogy szóvá tegye, Mercy néni meg... Ez utóbbi jó kérdés volt. De Mercy úgy bánt velük, mintha kis felnőttek volnának. Nagyjából úgy, mint Tallulah-val. Odahaza ez elképzelhetetlen lett volna, ezért is időztek olyan szívesen a Thorne házban.

Diana ásítozva kornyadozott a konyhai széken, és a világ minden kincséért sem volt hajlandó átöltözni a pizsamájából. Jane egy fokkal jobban nézett ki, bár ő is laposakat pislogott. Tallulah meg tányérokat pakolt eléjük, mert házigazdaként ez volt a dolga.

 - Hosszú volt az éjszaka? - kérdezte Mercy, aki éppen tojást sütött nekik (természetesen mágia nélkül, hiszen ez is a szertartás része volt).

 - Csak elbeszélgettük az időt - ásította Diana. - Kérhetek én is egy kávét?

 - A szüleid megengedik?

 - Hát...

 - Szolgáld ki magad. De csak egy tejeskávéval, ha nem vagy hozzászokva.

 - Köszönöm.

 - Tegyél ki még egy tányért, Tallulah. Hamarosan megjön a vendég.

 - A mi?

 - Lehet, hogy fel is kéne öltöznötök.

 - Vendéget hívtatok? Most?

 - Apád érte ment el. Nemsokára itt kell lenniük.

 - Kit hívtál meg?

 - Beszéltem Katherine-nel, és abban maradtunk, hogy jót tenne Pierre-nek, ha a sok vizsga után pár napot pihenhetne nálunk.

 - De nincs is vendégszobánk!

 - Ez miért gond?

 - De hát ő fiú, Anya! - háborodott fel Tallulah.

 - Nem mondod? - nézett rá kifürkészhetetlen tekintettel az anyja. - Ebben az esetben lehetséges, hogy a jelenléte ösztönözni fog benneteket, hogy egy kis rendet csináljatok a szobátokban. Talán még azt is sikerül elérnie, hogy ne mászkáljatok egész nap pizsamában, vagy egy szál bugyiban a lakásban.

 - De Anya! Ezt hogy' képzeled? Hol aludna?

 - Emlékeztethetlek, hogy van egy picike kertünk a ház körül, meg egy tértágító bűbájjal kezelt, kényelmes kis túrasátrunk?

 - De ez képtelenség!

 - Úgy tudtam, barátok vagytok ti négyen. Ha igen, akkor ő is megérdemel egy kis kikapcsolódást.

 - Mikor akartál erről beszélni velem? - fortyogott Tallulah.

 - Beszélni erről? Soha - emelte fel a tűzhelyről a serpenyőt Mercy, ínycsiklandozó illatokat húzva maga után. - Szólni pedig most szólok.

 - Engem nem érdekel - ásított Diana. - Ha nem tetszik neki a pizsamám, az legyen az ő baja.

Jane meg se mert szólalni, csak lassan nekifogott a reggelijének. Tallulah dühösen felrohant a szobájába. A leszűrődő hangokból ítélve nem csak mérgelődni, hanem megpróbálhatott némi rendet rakni.

*

Pierre eléggé kényelmetlenül érezte magát, ahogy ott állt a kis kétszintes, kertvárosi ház előtt. Meg úgy az egész szituáció miatt. Amikor letette végre a vizsgáit, mindenre számított, az elégedettségtől a fáradtságon át a végkimerülésig. Arra speciel nem, hogy az anyja kifejezetten jól érzi magát és jókedvű is, majd mintegy mellékesen közli vele, hogy szervezett neki egy pár napos vakációt. Thorne-éknál. Mit vétett a sors ellen, hogy a háta mögött már megint ilyen helyzetbe hozzák?

Nem volt mit tenni, és Anyát sem akarta megbántani. A vizsgaeredmények miatt is ráér majd akkor aggódni, mikor a bagolypostával megérkezik a levél. Így nem ellenkezett, most pedig itt áll Mr. Thorne kíséretében.

 - Nyugi, nem harapnak - hallotta Marius Thorne megnyugtató hangját. - Bár a lányok néha szeszélyesek. Ha nincs ellene kifogásod, a kertben felállítottunk neked egy sátrat. Tágas és kényelmes, tele egy halom hasznos varázslattal. Nem akarok szónokolni, úgyhogy érezd jól magad nálunk.

Azzal átlépték a ház küszöbét - sült tojás illata kíséretében -, amit Pierre egyenesen ugrásnak érzett az ismeretlenbe.

*

Feszengős csendben telt el a kései reggeli. Kivéve a felnőttek, és - valamilyen érthetetlen okból - Diana számára. Őt valamiért nem zavarta, hogy a fiú jóformán szinte fésületlenül és pizsamában látja. Talán még egy kicsit rá is játszott erre, hogy tesztelje az érdeklődését. Az általa látott eredmény nem is okozott neki különösebb meglepetést, bár hozzá kell tenni, hogy Diana megérzései korántsem bizonyultak mindig tévedhetetlennek.

 - Ha készen vagytok, megmutathatnátok picit a házat Pierre-nek, hogy tudja, mit hol talál - hallották Mercy hangját.

 - Tallulah a házigazda - vont vállat Diana. - Ehhez nem kell egy egész bizottság.

 - Segíthetek elmosogatni? - jelentkezett halkan Jane, ügyesen kihúzva magát a feladat alól.

Tallulah csak a szemeit forgatta, azután kénytelen-kelletlen átvedlett házigazdává. Persze direkt a kerttel és a sátorral kezdte, hátha az elijeszti a kéretlen vendéget, de a fiúnak szemlátomást nem volt kifogása a látottak ellen.

 - Bocs, hogy csak a sátorban tudunk neked szállást adni - mentegetőzött a lány, maga sem tudva miért. - Kicsi a házunk, csak két szobánk van.

 - Ha hiszed, ha nem, aludtam már sátorban, Thorne. Engem nem zavar. Nem ez zavar.

 - Akkor mi?

 - Téged zavar, hogy a szüleid meghívtak?

 - És téged?

 - Fura. És nem állítom, hogy lelkes voltam az ötlettől - nézett a szemébe Pierre. - De nem miattad, vagy a családod miatt. Én még soha... Mindegy.

 - Ha hiszed, ha nem, nálunk sem aludt még itt fiúbarátom - grimaszolt Tallulah. - Anyáék még csak meg sem említették, hogy jössz. Ma reggelig. Persze, hogy kiakadtam. De nem miattad, Lagrange. Megfogadtam, hogy sohase mondom ki, mert utálod a szót, de mégis igaz: barátok vagyunk.

 - Tudom - felelte csendesen a fiú. - A kórház óta tudom. És sokat köszönhetünk a családodnak, hogy segítik Anyát. Erre nem számítottam. De jó érzés. És a mi kis - hogy is mondtad múltkor –„bandánkat” is bírom. De ne terjeszd, mert Diana egész idő alatt ezzel fog szekálni.

 - Ó, talál ő más okot is, ne félj!

 - Igen, sejtem! - jött egy sóhaj kíséretében a válasz. - Miatta már értem, miért találták fel a középkorban a boszorkányégetést.

 - Máglyára küldenél egy ilyen csinos lányt? - vigyorodott el Tallulah.

 - Hát, néha erős a kísértés.

*

A ház többi részét bemutató „túravezetés” nem igényelt sok időt. Nem akadt annyi látnivaló. A fiú nem tett megjegyzést a lányok szobájára, ahol Tallulah-nak úgy-ahogy sikerült egy kis rendet raknia. Bár az ágyon fetrengő Diana látványa rontott kissé az összhatáson.

 - Az meg ott a szüleim szobája - mutatta befejezésül a lány. - Nyugodtan bemehetsz oda is, ha akarsz. A lányok is bejárkálnak. Jane rendszeresen „lopkodja” anyám könyveit, mert szerinte tök érdekesek. Ez pedig itt a családi szentély, erre vigyázz.

Pierre szemében érdeklődés csillant, ahogy közelebb lépett az emeleti lépcsőfeljárat végében álló kis díszkandallóhoz és könyvespolcokhoz. A falon családi fényképek lógtak, izgő-mozgó mágikus fotók. Tallulah és a szülei, és felismerte rajtuk a nagymamáját és Millyt is a kórházból. Egy másik képen ismét Millyt látta, egy rá a megszólalásig hasonlító lány társaságában. Bizonyára ő lehet az ikertestvére, Tania, az auror. A következő fotón egy őszes hajú férfi (talán a nagypapa), meg egy kimonóba öltözött négytagú család látszott, ahol az apa kicsit hasonlított Mr. Thorne-ra.

 - Ők a nagyapám, meg apám bátyjának a családja - magyarázta Tallulah. - Julius bácsi, Carmen néni, Jamie és Lumina. Japánban élnek, a nemzetközi máguskapcsolatok építésén dolgoznak.

 - És ő? - mutatott egy mozdulatlan, láthatóan mágia nélkül készült ceruzarajzra Pierre.

 - Ő Hope.

 - Nagyon szép. Az unokatestvéred?

 - Nem - felelte halkan a lány. - Hope anyám ikertestvére.

 - Nem nagyon hasonlítanak egymásra.

 - Előfordul. Ezt a képet ő rajzolta magáról még gyerekkorában.

Pierre elismerően nézte, mert a rajz gyönyörű volt. Valahogy sokkal élőbbnek hatott, mint a varázsvilág mozgó festményei vagy fényképei. A maga módján sokkal varázslatosabb volt azoknál. Nem csupán a rajta látható, tündérszép szőke lány miatt. Szinte érezni lehetett a kép lelkét.

 - Nagyon ügyes. Igazi művész lehet.

 - Igen. Az lehetett volna.

 - Volna?

 - Hope már nincs közöttünk.

 - Sajnálom! - Pierre hirtelen kezdte magát szentségtörőnek érezni itt. - Betegség? Baleset?

 - Így is mondhatjuk akár - hallotta a lány komor hangját. - Hope kviblinek született, mint az anyai nagyszüleim. Tíz éves korában halt meg.

 - Sajnálom! - ismételte szerencsétlenül a fiú, és nagyon hülyén érezte magát, de a kíváncsisága erősebb volt. - Mi történt?

 - Mit akarsz hallani, Pierre? - kapta felé a fejét Tallulah. - A családunk legsötétebb titkát? Vagyunk már ennyire jó barátok?

 - Az én apám is... meghalt - suttogta Pierre. - Franciaországban éltünk, és a családja nem szeretett bennünket, betolakodóknak tartottak, akiknek csak a vagyonukra fáj a fogunk. Anyát lenézték és megvetették. Főleg azután, hogy beteg lett. Kvibli-kórosnak gúnyolták. Miután Apa... Akkor az értésünkre adták, hogy többé semmi keresnivalónk az országban. Még az apám sírját sem látogathatom meg, nem vihetek neki egy szál virágot, mert kizártak a birtokról. Nem maradt semmink. Soha nem éltem Angliában, és most ide kellett költöznünk. Anya szerény örökségéből élünk, és nem tudom, mihez kezdünk, ha az elfogy, mielőtt felnövök, és munkát kaphatok. 

Pierre-nek égett a füle, és szégyellte magát. Soha senkinek nem beszélt még erről. Mostanáig. Mi lesz, ha...? Lopva Tallulah-ra pillantott. A lány ugyanazzal a tekintettel nézte, mint akkor a kórházban. Azután a kezéért nyúlt, és bátorítóan megszorította. A fiú pedig ismét hálát érzett ezért az egyszerű gesztusért.

 - Hope és a nagyszüleim kviblik voltak - hallotta Tallulah komoly hangját. - A családjaik megvetették őket. Az aranyvérű ükapám nem nézhette tétlenül a család ősi becsületén esett szégyent. Felfogadott hát három sötét varázslót, hogy állítsák helyre a világ rendjét, és végezzenek velük. Megtették. Kegyetlenül. Csak Anya élte túl egyedül.

Pierre dermedten hallgatta. A lány egy kis szünetet tartott, talán azért, hogy rendezze a gondolatait, majd folytatta:

 - Anya eleinte nem tudta, ki az igazi felelős mindezért. Gyerek volt még. Segítséget kért a szülei családjától. Akik megalázták, kigúnyolták, elzavarták, megkínozták. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azután elszabadult a pokol. A gyilkosok életük legnagyobb hibáját követték el, és végül megkapták a méltó büntetést a sorstól, amit megérdemeltek.

 - Az Azkabant?

 - Nem - rázta meg a fejét Tallulah. - Anyámat. Annyi idős volt, mint mi most, mikor a nyomukba eredt, hogy levadássza őket. És két éven belül kettőt a bolondokházába küldött, a harmadikat meg a másvilágra. Senki nem húzhat ujjat büntetlenül a Sötét Úrnővel.

A lány elhallgatott, és csak ekkor vette észre, hogy a szavai nyomán nemcsak a döbbent Pierre nem jut szóhoz, hanem a közös szobájuk ajtajában ijedt tekintettel ácsorgó Diana és Jane sem.