- Ezt egyszerűen rossz nézni - jegyezte meg rosszallóan Jane.

- Nem kell nézned! - mordult rá Pierre.

- Nem kellene, ha végre megoldanátok - felelte szelíden a lány, és Pierre-t nem vitte rá a lélek, hogy valami csúnyát mondjon erre.

Jane-re nem lehetett haragudni, sem a jóravaló természete miatt, sem pedig azért, amit az utóbbi időben érte tett. A fiú lelkiismerete most azt súgta, hogy tartozik Jane-nek. Talán nem is kevéssel.

- Mit csináljak? - válaszolt sokkal halkabban Pierre. - Ők nem akarnak szóba állni velem. És most azért is szarul érzem magam, mert nem akarom tönkretenni a barátságotokat.

- Azt nem fogod - tette a karjára a kezét Jane. - Csak veled nem állnak szóba, velem igen.

- Csodás!

- Nem olyan nagy ördöngösség változtatni rajta.

- Minek? Nem is vagyunk barátok.

- Dehogynem! - legyintett egy elegáns mozdulattal a lány. - Tudod, a barátság nem egy megfogható, és időponthoz köthető dolog. Sokszor csak úgy jön, észre sem veszed. És nem egy csettintésre múlik el. Lehet hibázni, lehet haragudni egymásra, ám a tönkretételéért keményen meg kell dolgozni. Nem tudom, megéri-e.

- Nézd csak meg! Nem is hiányol itt engem senki.

- Ha jobban odafigyelsz, meglátod, hogy tévedsz. És neked is hiányoznak Diana őrült képzelgései, meg az, hogy örökké gyanakszik rád valamiért.

- Ez biztos nem hiányzik!

- Szerintem meg igen - kuncogott Jane. - És talán még valami más is. Valami vörös.

- Haha! Nagyon vicces!

- Én ráérek - dőlt hátra a széken színpadiasan a lány. - Kíváncsi vagyok, mikor jön meg a józan eszetek.

- Azt lesheted!

- Majd meglátjuk - mosolygott zavartalanul Jane.

*

- Mi van veled, Tallulah? Miért nem koncentrálsz? - Pullman professzor hangja csalódottnak tűnt. - Ezért muszáj levonnom négy és fél pontot a Mardekártól.

- Akkor nyugodtan vonjon le még kettő és felet, mert a főzetet is elszúrtam - sóhajtotta a lány.

- Úgy viselkedsz, mint akit meg-törtek - morogta Diana. - Miattad újra kell tervezni a Roxfort pontozási rendszerét.

- És a te főzeted, Diana? - fordult felé a professzor.

- Mindjárt kész. Aranybarna, ahogy a könyv írja.

- Igen, látom. Tökéletes, Miss Dawson. Ezért jár tehát a Griffendélnek...

- Gondolom, húsz pont ötven százaléka - szólt közbe kicsit flegmán a lány.

- Nos, negyven százalékot akartam adni, de a bájos szemtelenségedért kerekítsük fel ötvenre - mosolygott kedvenc diákjára a tanárnő.

Az biztos, hogy Diana sokkal többet megengedhetett magának bájitaltanon, mint bárki más. Pullman professzor nem kivételezett vele látványosan, de tagadhatatlanul egy kissé elfogult volt, ha Dianáról volt szó.

- Tudnál segíteni Tallulah-nak? Nem tudom, mi ütött belé.

- Biztosan szerelmi bánat - dünnyögte Diana, hogy csak ők hárman hallják. - Főzzek neki egy adag bájitalt?

- Hülye! - mordult rá a barátnője.

- Aki mondja! Illetve aki képtelen túllépni dolgokon, és megtenni, amit kell.

- Ne szólj bele, Di!

- Muszáj, mert már nagyon elegem van.

- Lányok, ezt inkább óra után! - figyelmeztette őket a tanáruk.

- Óra után számolunk! - mordult Dianára Tallulah.

- Miért, bájitaltanon nem azt csináljuk, ezekkel a fránya tizedes törtekkel? És nem félek tőled, mert igazam van!

*

A reggeli zajlott éppen a Nagyteremben. Diana és Tallulah nem szóltak egymáshoz a bájitaltanos vitájuk óta, vagyis két napja. Nem volt ez annyira szokatlan, máskor is megesett már néha-néha velük. Tallulah-nak napok óta nem volt étvágya. Gépiesen evett, mert enni kell az erőnlét megtartása miatt, de nem érezte az ízeket.

Szárnysuhogásra nézett fel, ez volt a baglyok érkezésének ideje a napi postával. Tallulah nem várt levelet. Az évek során Apa is leszokott a heti levélírásról, és beérte havi egy üzenettel. Azon meg már túl voltak ebben a hónapban. Pillantása akaratlanul is a másik hosszú asztalra tévedt. Pierre a szokott egykedvűségével reggelizett. Éppen egy bagoly landolt a tányérja mellett. A fiú először talán meglepődött, azután leoldotta a madár lábáról az üzenetet, és egy adag csemegét lökött neki fizetségül, miközben kitekerte a pergament, és olvasni kezdte.

Tallulah nem láthatta az arcát. Pierre felpattant a helyéről, és a tanári asztal felé iramodott. Kapkodva lefékezett a házvezető tanára előtt, és hadarva magyarázni kezdett neki, még a levelet is az orra alá lökve. Idegesnek tűnt. A tanára válasza nem nyugtathatta meg, mert egyre feszültebbé vált, és hevesen gesztikulálva igyekezett meggyőzni őt. Sikertelenül. Tehetetlen mérgében összegyűrte a kezében szorongatott levelet, majd sarkon fordulva kicsörtetett a Nagyteremből.

Valami baj lehet, gondolta Tallulah. Nem csupán a fiú idegességéből jutott erre a következtetésre, hanem felismerte a Szent Mungo hivatalos kórházi baglyainak jelzését is a madáron. Döntött.

- Fedezzetek, csajok! - vetette oda a barátnőinek, majd észrevétlenül a fiú után sietett. A bejárat előtti folyosón érte utol.

- Pierre! - szólt utána.

A fiú megdermedt a hangja hallatán, de nem fordult hátra.

- Mit akarsz? - vetette oda a lánynak barátságtalanul.

- Baj történt? Valakid kórházba került?

- Mi közöd hozzá? Honnan veszed?

- Felismerem a Mungo baglyait. Kérlek!

- Anyám kórházba került - préselte ki magából a szavakat hosszú hallgatás után Pierre. - Nincs jól, és nem engednek el hozzá. Azt mondják, tanítási időben csak igazgatói engedéllyel hagyhatom el az iskolát, és hogy majd délután visszatérünk rá. De nekem mennem kell, és nem értik meg, nem engedik, és nem segítenek!

Megfordult, és dühös kétségbeeséssel nézett a lányra. Tallulah megértően bólintott. Ez tényleg nagyon rossz lehet neki. Megsajnálta a fiút. Elszántan tett egy lépést előre.

- Fogd meg a kezem - kérte rekedten.

- Nem pont vigasztalásra van most szükségem! - csattant fel a fiú.

- Azt mondtam, fogd meg a kezem, Lagrange! - dörrent rá Tallulah, és előhúzta a pálcáját. - Bízz bennem!

Pierre egy percig csak bámult rá, majd - maga sem tudta miért - szót fogadott. Érezte, ahogy a lány ujjai erősen az ujjai köré kulcsolódnak.

- Kapaszkodj! - lendítette meg a pálcáját Tallulah. - Elviszlek hozzá. Evacuata!

*

Néhány pillanattal később már a Szent Mungo előtt álltak, az evakuációs bűbáj jóvoltából. Odabent nyüzsgő embertömeget találtak. Valószínűleg mindig ennyien lehettek, hosszú sor állt az információs pult előtt. Tallulah nem vesztegette az időt, ismerte a járást.

- Tudod, hogy melyik osztályon van? - kérdezte menet közben.

- Igen. Itt - mutatta a gyűrött pergament Pierre.

A lány csak bólintott, és a lépcsők felé vette az irányt. Feltrappoltak néhány emeletet, majd befordultak egy széles, csempézett folyosóra.

- Most merre?

- Fogalmam sincs - dünnyögte a lány.

- Tallulah Thorne! Mit keresel te itt? - hallottak egy meglepett női hangot a hátuk mögül.

- Szia, nagyi! - perdült sarkon a lány. - Ne haragudj, de ez most vészhelyzet. Tudnál segíteni?

- Mi történt? - váltott azonnal gyakorlatiasra Jenny Thorne.

- Ő itt a barátom, Pierre. Behozták ide az anyukáját, és nem tudjuk sem azt, hogy miért, sem pedig, hogy jól van-e. Ő Pierre egyetlen gondviselője, és nagyon aggódik érte. Segítenél, hogy láthassa őt, hogy beszélhessen vele? Kérlek!

- Mi a neve?

- Katherine Lagrange - felelte halkan a fiú.

- Megkérdezem - bólintott Mrs. Thorne. - Addig várjatok itt, ne kószáljatok el.

Félreálltak, a falnak vetették a hátukat. Az első adrenalinlöket múlni kezdett. Csak az aggódás maradt.

- Kösz! - mormolta Pierre. - Köszönöm, hogy segítettél.

- Erre valók a barátok.

Pierre tétován kinyújtotta a kezét, és óvatosan megszorította a lányét. Talán támogatást keresett, vagy bátorítást várt tőle. Tallulah igyekezett megadni ezt neki. Némán álltak ott, feszült várakozással telve, egymás kezébe kapaszkodva erőért, bátorságért és megnyugtatásért.

*

- Megtaláltam - termett ott a semmiből Jenny nagyi. - Beszéltem az ügyeletes gyógyítóval. Most vizsgálatokat végeznek rajta, körülbelül még egy óra hosszat. Utána beszélhetsz vele, Pierre. Gyertek velem.

Előresietett a folyosón, nyomában a két gyerekkel, és benyitott egy kis helyiségbe, amiben egy asztal és néhány szék árválkodott.

- Ez a személyzeti pihenő, itt leülhettek. Majd jön valaki értetek, amikor már bemehettek hozzá. Addig is viselkedjetek rendesen. Most mennem kell, sok ma a beteg.

*

Ólomlábakon vánszorgott az idő, mintha soha nem akarna letelni az az óra. Nem nagyon van rosszabb a tehetetlen várakozásnál, mikor az ember halálra aggódja magát közben. Kezdték teljesen elveszíteni az időérzéküket.

Pierre csak bámult maga elé, sápadtan, és már-már színtiszta kétségbeeséssel a tekintetében. Egy picit remegett a szája széle, de képtelen volt megszólalni. Talán észre se vette, hogy a lány kezét szorongatja közben, mintha fuldokló hajótöröttként kapaszkodna egy az életet jelentő fadarabba.

Tallulah csendben hagyta, és nem szólt rá, hogy ez már fáj. Tulajdonképpen nem is fájt annyira, csak lassan elzsibbadt és érzéketlenné vált tőle a keze, de ez volt most a legkisebb gondjuk. Megértette a fiút, átérezte, hogy milyen nehéz lehet neki, min mehet keresztül. Hasonló helyzetben talán ő sem cselekedne másként. Pierre annyira elesettnek tűnt, hogy csak együttérezni bírt vele. És közben a várakozásnak soha nem akart vége szakadni.

- Halló! Itt vagytok? - nyitott be lendületesen egy fiatal gyógyító a szobába. - Á, igen. Sziasztok.

- Szia, Milly! - üdvözölte Tallulah a jövevényt. - Pierre, ő itt Milly nénikém. Ő pedig Pierre, a barátom.

- Szervusz, Pierre! - nyújtott kezet a nő a fiúnak. - Maximilla Thorne vagyok, édesanyád ügyeletes gyógyítója. Most végeztünk a mai rutinvizsgálatokkal. Nemsokára bemehetsz hozzá egy kicsit. De előbb beszélnünk kell. Ne ijedj meg, nincs komolyabb baj! Legalábbis nem több, mint tegnap ilyenkor. Tallulah, megtennéd, hogy pár percre magunkra hagysz minket?

A lány lassan, tétovázva felállt, aggódó pillantást vetve a fiúra.

- Ne! Maradj! - szorította meg a kezét még erősebben Pierre, mintha ő volna a mentőöve, ami a felszínen tartja. - Kérlek!

Tallulah Millyre pillantott, aki csak megvonta a vállát.

- Felőlem maradhatsz - majd a fiúhoz fordulva folytatta. - Nézd, Pierre, anyukád eléggé beteg. Ezzel aligha mondok neked újat. Tegnap rosszul lett az utcán. Szerencsére egy arra járó varázsló fedezte fel, aki emlékezett rá, hogy már látta őt az Abszol úton, így hozzánk hozták be, ahol a legjobb kezekben van. Nem tudjuk, mi okozta a rosszullétét, sem azt, hogy pontosan mi a baja. Amennyire csak lehetett, igyekeztünk kikérdezni, hogy legalább egy alapszintű diagnózist felállíthassunk. Most stabil az állapota. Ne ijedj meg! Nincs veszélyben az élete, csak nagyon gyenge. Bent kell tartanunk néhány napig, hogy kicsit felerősítsük a szervezetét, és megvizsgálhassunk minden számításba vehető betegséget. Utána hazamehet, de kímélnie kell magát. Nagyon le van gyengülve. Vannak hozzátartozóitok, vagy valaki, aki gondját tudná viselni néhány napig?

Pierre csak a fejét rázta némán. Nem tudott megszólalni a torkát feszítő gombóctól.

  - Akkor ezzel majd később foglalkozunk - bólintott Milly. - Bent tartom, amíg csak tudom, és közben kitalálunk valami megoldást. Most az a legfontosabb, hogy erőre kapjon. Ismétlem, nem kell félned, alapjában véve nem rosszabb a helyzet, mint mikor legutóbb láttad. Felerősítjük, azután folytathatja az életét, persze odafigyelve magára, és időnként be kell jönnie kontrollra. Később mindent megbeszélünk, mikor már többet tudunk, de orvosilag bizakodó vagyok. Most pedig gyere velem, beszélhetsz vele. De csak néhány percet, azután pihennie kell!

Milly felállt, kitárta előttük az ajtót, majd lobogó talárral elindult, hogy mutassa nekik az utat. Nem tette szóvá, hogy Pierre folyamatosan Tallulah-ba kapaszkodik, és magával vonszolja a lányt is. Egy napfényes, ötszemélyes kórterembe értek. A csempézett, krémszínű falakon apró indák futottak körbe, hogy barátságos zöldjükkel megnyugtassák a betegeket. Milly megállt az ablaktól balra eső ágy előtt.

- Csak öt perc! - mondta szigorúan, majd utat engedett Pierre-nek.

A fiú az ágyhoz lépett. Sápadt volt, akár az azon fekvő édesanyja. Pierre óvatosan megérintette, majd lassan a tenyerébe zárta az asszony ernyedt kezét. Tallulah elérkezettnek látta az időt, hogy csendben elosonjon az egyik félreeső sarokba, nehogy megzavarja ezt a családi pillanatot. Nem jutott messzire.

- Ne! - kapott a csuklója után a fiú. - Kérlek, maradj!

Nem tehetett hát mást, engedett az „erőszaknak”, és ott maradt. Közvetlen közelről Mrs. Lagrange gyengének és törékenynek látszott. Csak egyszer találkoztak eddig, és akkor sem volt túl egészséges látvány, ám a mostani állapota alulmúlt mindent. Álmosan kinyitotta a szemét, és hunyorgó tekintete megállapodott a fia arcán. Mikor felismerte, egy alig látható, fáradt, szeretetteljes mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Kisfiam! - sóhajtotta erőtlenül.

- Itt vagyok, Anyu! - lehelte a fiú.

- Légy... jó! - küzdötte ki magából a szavakat a nő, és a szemei álmosan pislogva kezdtek újra lecsukódni. Egy pillanatra mintha észrevette volna Tallulah-t is. - Vigyázz... rá!

A lány csak bólintott, mire az asszony újra álomba merült.

- Mára ennyi - hallották Milly hangját. - Ne féljetek, az álmossága az orvosságoktól is van. Igyekszünk segíteni neki, hogy kipihenhesse magát, és erőt gyűjthessen. Gyertek!

Engedelmesen követték a folyosóra. Mi mást tehettek volna?

- Pocsékul festetek, srácok - mosolygott rájuk bátorítóan Milly. - Ennetek kellene valamit. Gondolom, engedély nélkül léptetek le az iskolából. Részemről nem gond, csak még időben menjetek vissza, sötétedés előtt. De Anyának szóljatok előbb. Majd ad egy írást, hogy itt jártatok. A büntetéstől ugyan nem véd meg, de talán elnézőbbek lesznek, és méltányolni fogják az okot. Van egy étkező az alagsorban, ha éhesek volnátok. Tessék, egy kis pénz, lefogadom, hogy anélkül jöttetek el. Bocs, de most dolgoznom kell. Pihenjetek egyet a nagy ijedségre, és ne féljetek, minden rendben lesz. Jó kezekben van.

*

- Éhes vagy? - kérdezte jobb híján Tallulah, miután magukra maradtak.

- Nem - rázta a fejét a fiú. - Inkább csak... leülnék.

- Van itt egy udvar padokkal. Gyere!

Kisomfordáltak az épületből, a falak által körülzárt belső udvarra, ahol jónéhány, bentlakó beteg napfürdőzött éppen. Találtak egy félreeső padot, és Pierre szinte lerogyott rá. Tallulah egy kicsit szerencsétlenül ácsorgott felette, de hülyén érezte így magát, ezért inkább leereszkedett mellé, a pad szélére.

- Bocsánat... - dünnyögte néhány perc múltán a fiú.

- Nincs miért.

- Téged is bajba sodortalak, hogy velem jöttél.

- Ugyan már! Az a fő, hogy itt vagyunk.

- Kösz!

- Szívesen.

Talán órákig ültek a békésen zöldellő kertben. Talán kevesebbet, csak ők érezték úgy, mintha órák teltek volna el. Ezúttal a csend, a körülöttük nyüzsgő ispotály mindennapi élete megnyugtatóan hatott rájuk.

- Nem tudom, mihez kezdünk - bukott ki Pierre-ből tétován, mintha csak magában beszélne. - Se rokonaink, se barátaink itt. Senkire sem számíthatunk. Otthon kellene maradnom vele, amíg jobban nem lesz. Nem tudom, az iskola engedélyezi-e, de ezt kell tennem.

- Majd... kitalálunk valamit - próbálta vigasztalni Tallulah. - Beszélek a nagyival és Millyvel, hátha van valami ötletük.

- Nagyon rendes a családod.

- Ez a normális, nem?

- Nem - köszörülte meg a torkát a fiú. - Sajnos nem. Legalábbis mifelénk. Anyu már évek óta beteg, de eszükbe se jutott segíteni. Ezért is költöztünk ide.

- Édesapád?

- Őt... elveszítettük. Akkor romlott el végképp minden.

- Sajnálom.

Pierre megszorította a kezét köszönetképpen. Azután rájöhetett, hogy tulajdonképpen egész álló nap ezt csinálta, és elszégyellte magát.

- Bocsánat, a kezed...

- Ha ezzel segíthetek. Nem vagyok porcelánból.

- Igen, észrevettem. Nincs rajtad virágminta - jelent meg egy bágyadt mosoly Pierre arcán. - Figyelj, sajnálom. A sütiket. Ne haragudj, hülye voltam! Nem igazán voltak még barátaim, nem nagyon tudom, hogy mit kellene csinálni.

- Kezdjünk új lapot - javasolta Tallulah.

- Tudod, eszembe jutottál ma. Ahogyan ott feküdtél a gyengélkedőn, mint most Anyu... Szörnyű érzés tehetetlenül nézni.

- Meg fog gyógyulni.

- Nem tudom - sóhajtotta a fiú. - Évek óta tart, és csak egyre rosszabb lett. Anyu valamikor ügyes boszorkány volt. Mára már a legegyszerűbb varázslatot se tudja megcsinálni. Mintha kviblivé változott volna.

- Varázslat nélkül is lehet élni, ha muszáj.

- De ha egyszer varázsló voltál, akkor már nem olyan könnyű.

- Ha sikerülnek a nyári vizsgáid, már csak három év, azután dolgozhatsz, és a gondját viselheted.

- Jó volna már ott tartani.

- Hamar eltelik majd, Pierre. És nem leszel egyedül. Itt már vannak barátaid. Számíthatsz ránk.