A roxforti kastély ezeréves falai álmosan ásítozva őrizték titkaikat. Pedig ha azok a falak mesélni tudnának! Egy évezred alatt láttak örömet és bánatot, tudást és tudatlanságot, barátságot és gyűlölködést, jóságot és a gonoszt, láttak szeretetet, fájdalmat, árulást és szerelmeket. Mindazt, mi az emberek sajátja, legyenek bár varázslók vagy varázstalanok. Hiszen ettől még egy faj gyermekei, nem jobbak és nem rosszabbak a másiknál.

A falak megőrizték titkaikat. A Roxfortban mégsem maradt igazán titokban semmi. A kísértetek és a festmények kíváncsi, unatkozó lakói generációról generációra örökítették a réges-régi meséket és emlékeket. Melyek közül végül a többségét nyomtalanul elmosta az idő.

A szőke kisfiú töprengve bámult egy festményt, mely egy gyümölcskosarat ábrázolt, így viszonylag mozdulatlannak hatott. Viszonylag. Néha-néha némelyik gyümölcs felkuncogott, vagy fordult egyet, mintha kényelmesebb fekhelyet keresne magának az edényben. A fiú ujjaival végigsimogatta a képet, legalábbis amit felért belőle. Igaz, régi múzeumi törvény, hogy ne érj a kiállított tárgyakhoz, ámde a Roxfort nem egy múzeum.

A képet amúgy is bűbáj védte, nehogy az évszázadok megpróbáltatásai kárt tegyenek benne. A varázslat jóvoltából így valójában senki sem volt képes igazán megérinteni. A szabályt erősítő kivétel persze mindig akad a varázsvilágban. Egy ősi család tagjai megérinthették, és nekik elmúlt idők emlékeiről mesélt. Egy család, akiknek gyökerei a múlt ködébe nyúlnak vissza, és alapító ősük a családi legenda szerint a nagy Merlin tanítványa volt egykoron. Egy család, melynek családfája mára kiszáradt, s kihalt. Veszni hagyva ezáltal a kép őrizte titkokat.

A fiú lágyan simogatta a képet, amely a fülébe suttogott. Illetve nem is, inkább a fejében hallotta a hangját, amit más nem hallhatott rajta kívül. A gyertyák fénye meg-megcsillant tejfölszőke fürtjein. Elsőéves lehetett, legalábbis a termete és a külseje ezt mutatta. Ennek ellenére nem kóborolt elveszetten a falak között. Csend vette körül ezen a néptelen folyosón. Bár még csak szeptember vége volt, a diákok többsége már a háza klubhelyiségében töltötte az estét. Vagy a házaktól független közös klubhelyiségben, ami húsz éve még inkább kuriózumnak számított talán, ám mára a mindennapok megszokott részévé vált. Ez a Roxfort már nem az a hely volt, mint hajdanán.

Halk nesz ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, és gyorsan elengedte a festményt. Talán el kellene fújnia a gyertyákat, hiszen ki tudja, ki jár itt ilyenkor. Talán nyomtalanul felszívódhatna, de a folyosónak csak egy kijárata van, és itt rejtekhely sem kínálkozik. Ezzel már elkésett. Hát, ha Brutus Gates az, az őrjáratozó kvibli gondnok, akkor némi magyarázkodásra kényszerül. Komolyabb retorziótól valószínűleg nem kell tartania, elmúltak már Argus Frics úr dicsőséges fenyítős napjai. Ha pedig másvalaki jönne... Majd meglátjuk.

A folyosó bejárata felé surrant. Három árnyék állta el az útját. Igen, sejthette volna. Mardekárosok. Robert Finch és barátai. Ötödévesek. Bajkeverők. Ő pedig a mostani öltözékében le sem tagadhatná, hogy a Hugrabugba tartozik. És idegen itt. Mondjuk, manapság már egyiknek sem kellene, hogy jelentősége legyen, de ezt nem mindenki gondolja így. Mindig akadnak, akik nem tolerálják a másságot, a különbözőséget. Semmilyen értelemben. 

 - Nézd csak! A kis külföldi gyerek - fonta karba előtte a karjait Finch. - Eltévedtél talán? Megmutassuk neked az utat?

 - Kösz, megtalálom - morogta válaszul.

 - Azt mondja, elboldogul - szólt közbe a második, nagydarab mardekáros fiú. - Bevándorló létére. Segítenünk kéne neki, Rob! Tarthatnánk egy kis idegenvezetést a kastélyban. Megmutathatnánk a helyi nevezetességeket. Itt-ott el is tűnhetne egy-két hétre, hogy jobban megismerhesse őket. Senkinek nem hiányozna, fel se tűnne, hogy hiányzik pár óráról. Talán az se, ha elő se kerülne.

 - Annyit nem ér! - rázta a fejét a harmadik. - A fenének se hiányzik, hogy a tanárok szaglászni kezdjenek.

 - Itt elvekről van szó!

 - Nem most van itt az ideje! - vágta el a vitát Finch. - Majd ha a Minisztériumban új szelek kezdenek fújdogálni. Majd akkor. Most csak kapjon egy kis leckét, okulásul a többi koszos, sárvérű betolakodónak.

 - Hagyjatok békén! - morogta a kis szőke elsőéves, de szavainak nem sok foganatja volt.

A három fiú határozottan lépett előre. Ő pedig hátrált egy lépést.

 - Valami gond van? - akasztotta meg a mozdulataikat egy új hang. Egy lányé.

 - Törődj a magad dolgával! - vetette hátra a nagydarab fiú.

 - Azt csinálom - jött rá a válasz.

A szőke fiú átlesett a másik három vállai fölött. A lány egyedül ácsorgott mögöttük a folyosó bejáratában, félig az árnyékban. Csak a vörösesbarna bubifrizuráját látta. Meg a talárján hanyagul átvetett sálját. Még egy mardekáros. Már csak ez hiányzott.

 - Húzz a dolgodra! - toppantott felé a nagydarab.

 - Különben? - nézett rá vigyorogva a lány.

 - Esetleg bajod talál esni!

 - Nem mondod?! És te szeretnéd ellátni a bajom? Ó, de kis édes vagy, Cukifiú!

A másik előrelépett, de Finch a vállára tette a kezét, megállítva ezzel.

 - Hagyd a fenébe, Greg! Nem akarunk párbajozni - mondta, szavait egyszerre intézve a nagydarabhoz és a lányhoz is. - Te pedig szállj le rólunk, Thorne! Nem a tiéd sem a Roxfort, sem a Mardekár. Ráadásul még csak negyedikes vagy. Tanúsíthatnál több tiszteletet is.

 - Nem is hittem azt, hogy az enyém volna a kastély, vagy a házunk - vont vállat a lány. - A tiszteletet pedig előbb ki kell érdemelni. Akkor elhúztok a francba, vagy mi lesz? Őszintén szólva, már viszket kicsit a tenyerem. Tavaly óta még senkit nem tanítottam móresre, és hiányzik az érzés. De olyan nyámnyila lett itt mindenki...

 - Szégyent hozol a Mardekárra! - köpte felé a szavakat a nagydarab.

 - Mert ti aztán nem, Brown? Mióta dicsőség gyengébbeket bántani és szekálni? Talán ha a saját súlycsoportoddal kezdenél...

 - Párbajozni akarsz?

 - A számból vetted ki a szót - vigyorgott a lány, mint a vadalma.

 - Elég! - lépett közbe Finch. - Most megyünk, Greg! Te meg ne hidd azt, hogy sérthetetlen vagy, Thorne! Hiába dolgozik apád és a nagybátyád a Minisztériumban. Hiába számítasz itt aranyvérűnek. Anyád akkor is egy kvibli fattyú.

 - Csak a szülei voltak kviblik, ő varázsló - felelte a lány nyugodtan.

 - Aki a Roxfortot sem tudta befejezni!

 - Jobb dolga akadt. Akkor mentek, srácok? Vagy mégis párbajozunk?

 - Megyünk - mérte végig Finch.

 - A francba, de kár!

 - Még találkozunk, Thorne! - Gregory Brown hangjában leplezetlen fenyegetés bujkált.

 - Hidd el, már alig várom, hogy újra nevetségessé tehesselek - ásított színpadiasan a lány. - Adok egy tanácsot ingyen, Cukifiú. Mire legközelebb találkozunk, addigra tanulj meg varázsolni. Különben jön az újabb orbitális leégés, édesem.

Greg dühösen rándult egyet, de Finch és a másik társa erővel elrángatták onnan.

 - Ne hagyd, hogy provokáljon! - duruzsolta a fülébe Finch.

 - Ezt még megbánod! - visszhangzottak a levegőben Greg búcsúszavai.

 - Amelyik kutya ugat, az nem harap - vonta le félhangosan a következtetést magában a lány, miután a másik három mardekárost elnyelte a folyosók labirintusa. - Ameddig ugat. Csak utána. Jó lesz szemmel tartanom a cukifiúkat. Te ki vagy?

A szőke fiú csak pislogott a hirtelen váltástól. Mi a fene van itt? Mardekáros kel a védelmére egy másik mardekárossal szemben? Ráadásul egy lány? Megbolondult ez a világ? Bár annyira azért nem érdekelte a dolog.

 - Bocs, udvariatlan vagyok! - mosolyodott el a lány, ezúttal kedvesen. - Én vagyok az idősebb, és még be sem mutatkoztam. Te meg elsős létedre máris bajba kerültél itt. Üdv a Roxfortban! Nem mindig ilyen, csak ne császkálj rosszkor rossz helyen. Vagy tanulj meg párbajozni. Bár velük akkor se kezdj, elég erősek. És a gátlásaik is, hm, finoman szólva kérdőjelesek. Miért kötöttek beléd? Na, nem mintha különösebb ok kellene hozzá, de azért kíváncsi vagyok.

 - Nem érdekes - mormolta a szőke fiú.

 - Hallod, nem vagy ám túl bőbeszédű! Legalább a nevedet elárulhatnád, ha már egyszer megmentettelek. Az enyém Tallulah. Tallulah Thorne.

 - Ki kérte, hogy „megments”? - fortyant fel a fiú, hevesen felszegve az állát. - Hagyjatok engem békén! Mindannyian! És meg tudom védeni magam!

Azzal kicsörtetett a folyosóról, majdnem fellökve a meglepetten pislogó Tallulah-t. A lány hitetlenkedő fejcsóválással nézett utána.

 - Hát, úgy tűnik, kiveszőben van a jó modor - dünnyögte maga elé.

*

 - Merre jártál? - fordult felé Jane, és Diana is szórakozottan felpillantott rá, mikor lehuppant a legjobb barátnői mellé a közös klubhelyiségben.

 - Találkám volt az öreg Marcus Tullius Thorne bácsi portréjával - füstölgött Tallulah. - A nagyanyám rám szabadította a májusi félreértés óta, és most rendszeresen be kell számolnom neki, hogy jól viselkedem, hogy ő beszámolhasson erről a nagyiéknak. Annyira megalázó! Miért gondolja mindenki azt rólam, hogy egy begőzölt, erőszakos fúria vagyok?

 - Lássuk csak! - töprengett Diana. - Talán mert egy begőzölt, erőszakos fúria lennél? Esetleg nem lehet ez az oka?

 - Dugulj el, Di!

 - Fáj az igazság?

 - Megátkozzalak?

 - Úgyse tennéd! - öltött nyelvet rá Diana.

 - Tényleg nem - vigyorgott Tallulah.

 - Ettől vagy ennyire felpaprikázva? - kockáztatta meg az óvatos kérdést Jane.

 - Összeakadtam Rob Finch „háremével”.

 - Már megint? Bántottak?

 - Bántottad őket? - élénkült fel Diana.

 - Nem, csak kellemesen elcsevegtünk, és szerelmet vallottunk egymásnak - fintorgott Tallulah. - Mindig ez van. Tudjátok, hogy miért utálnak.

Tudták. Nem volt előttük titok (bár a roxforti pletykák erről nem nagyon tettek említést), hogy Tallulah és Rob távoli „sokadunokatestvérek”. Finch édesanyja Paige lány, a nemes Paige család fejének, Jonas Paige-nek az egyik lánya. Aki a befolyásos Nicholas Finch felesége lett, erősítendő a családjaik közti régi szövetséget. Tallulah édesanyja pedig a Paige família szégyene és fekete báránya, aki a család megvetett kvibli ágába született, és akit a legszívesebben kitörölnének a családfájukról. Ha mernék. De balszerencséjükre a kvibli szülőktől származó Mercy Paige (illetve most már Mrs. Mercy Thorne) túl nagy falat, és túl erős varázsló ehhez. Még az aranyvérű Paige család számára is.

Jane és Diana nem egészen értették ennek a régi családi viszálynak az okát. Tallulah barátnőiként már többször is vendégeskedtek a Thorne házban, és Mercy Thorne-t kifejezetten kedves nőnek találták. Olyannak, aki már elsős koruk óta komolyan vette őket, értette a vicceiket, és időnként megcsillogtatta a maga abszurd humorát is. Bár tagadhatatlanul ő volt az egyetlen ember, akitől Tallulah igazán tartott. Nem mintha hallották volna őket valaha is veszekedni. Az anyja már majdnem felnőttként kezelte Tallulah-t, és eléggé szabad szellemben nevelte a lányát, megadva neki az önálló döntések szabadságát.

Ám voltak ritka pillanatok, mikor nem lehetett neki ellentmondani. Jane és Diana azok után már egyáltalán nem csodálkoztak ezen, mikor tudomást szereztek a foglalkozásáról. Tallulah anyukája ugyanis, aki az ötödik évét sem fejezte be a Roxfortban, a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, a hivatalos változat szerint „különleges tanácsadói” státuszban. Nem hivatalosan pedig auror kiképzőként, aki a varázsvilág elit bűnüldözőinek életét tette pokollá nap mint nap, az egyedi mágikus tudásával.

 - És ez még nem minden! - duzzogott tovább Tallulah. - Útközben segítettem egy elsős hugrabugos srácnak, erre dührohamot kapott, és köszönetképpen majdnem fellökött. Itt, a közös klubhelyiség előtt meg összefutottam egy másik hugrabugos fiúval, ráköszöntem, erre úgy nézett rám, mintha a cipőjére ragadt doxitrágya lennék! Hallottatok már ilyet?!

 - Hallatlan! - ironizált Diana. - A Hugrabug összeesküdött Tallulah Thorne ellen. Te vagy az első ember a világon, aki kihozza belőlük a legrosszabb énjüket. Ez még Tudjukkinek sem sikerült. Bekerülhetsz a varázsrekordok könyvébe!

 - Ezt tényleg megátkozom egyszer - morogta Jane-nek Tallulah, de ő csak kuncogott rajtuk.

A barátnői folyton ezt csinálták, állandóan piszkálták egymást, ám valójában tűzbe mentek volna egymásért, ha kell. Az évfolyamuk (de talán az egész iskola se) nem is nagyon értette, hogyan lehetnek ők hárman barátnők. A hollóhátas Jane, a griffendéles Diana, és Tallulah a Mardekárból.

*

 - Hallom, megint alakítottál! - fogadta Suzy, a hatodikos prefektus Tallulah-t, ahogy hazatért a saját háza klubhelyiségébe.

 - Csak nem Rob siránkozott? - vonta fel a szemöldökét a lány.

 - Greg panaszt tett rád, hogy megfenyegetted, minden ok nélkül.

 - És te ezt el is tudod hinni rólam?

 - Rólad, Thorne? Simán.

 - Jaj, ne! De még ha úgy is lenne, mióta kell bármiféle ok Greg Brown megfenyegetéséhez?

 - Szóval, akkor igaz?

 - Egy szóval sem mondtam.

 - De nem is tagadtad - ráncolta a homlokát Suzy. - Nézd, Thorne, prefektusként nincs jogom pontokat levonni tőled. De ha lenne is, hülye lennék pontokat levonni a Mardekártól. Viszont jelentenem kell a házvezetőnknek, ha még egyszer előfordulna. Mindannyiunk érdekében. A te érdekedben is. Egyszer még bajba fogsz kerülni a heves természeted miatt. Tehetséges vagy, de a következményekkel nem mindig számolsz. És nem csak arra gondolok, hogy egy hülyeséged miatt netán Rivallót kapsz anyádtól.

 - A nagyitól. Tőle kitelik - kotyogott közbe Tallulah. - Anyám csak annyit mondana: gondolkozz. Ki tudja, valamiért ettől jobban félnék.

 - Jó tudni! - bólintott a prefektuslány. - Ezek szerint írnunk kellene anyukádnak. Komolyan mondom, Thorne, hogy mérsékeld magad kissé! Idén nem akarok balhét.

 - Mikor csináltam...

 - Hagyjuk ezt, ismerjük már egymást - legyintett Suzy. - Kedvellek. Rendhagyó vagy, fura madár, és talán pont az a friss vér, ami kell a Mardekárnak. De nem állsz a szabályok felett! A házunk előtted is volt, és utánad is lesz. Nem csinálhatsz büntetlenül bármit, mert ezzel mindannyiunknak ártasz, másrészt egyszer bajba kerülsz miatta. Brownék nem néznék jó szemmel, ha megint összerúgnád a port Greggel. A Finch család pedig elég befolyásos hozzá, hogy kicsapassanak innen, ha túlfeszíted a húrt. Gondolkozz, Thorne! Mit szólna hozzá a családod? Ez rájuk is rossz fényt vetne. Érted?

Tallulah csak szótlanul bólintott. Értette ő, nagyon is. Bár az igazságérzete berzenkedett ellene.

 - Nem azt mondtam, hogy ne védd meg magad, ha támadás ér! - Suzy mintha a fejébe látott volna. - De ne te légy az első, aki támad. Ne azzal kezdj, hogy visszaütsz. Ne keresd a bajt. Az anélkül is megtalálhat. Értesz engem? Tényleg értesz?

 - Igen - nyögte ki kényszeredetten Tallulah, mikor rájött, hogy a másik lány mindenképpen válaszra vár.

 - Rendben. Kapsz tőlem egy esélyt. Próbára teszlek. Tanulj megfontoltságot, és tanuld meg, hogy nem mindent erőből kell megoldani. Gondolkozz!

Azzal Suzy faképnél hagyta őt. Tallulah bevackolta magát egy magányos fotelbe. Nem kapott büntetést (pedig a prefektusok azt is kiróhattak bizonyos határok között). Nem bántak vele ellenségesen. Végső soron ő is ennek a háznak a tagja. Még ha nem is jön ki jól mindenkivel, és sokszor felrúgja a szokásokat azzal, hogy más házakba tartozókkal is barátkozik. De a többség elfogadta ezt az elmúlt három évben. Azért a Mardekár is változik idővel. Suzy is csupa olyan dolgot mondott, ami alapvetően igaz.

Lassan mindenki szállingózni kezdett körülötte, fürödni és feküdni tértek. Csak ő maradt egyedül, a fotelbe bújva. Látta, ahogy Suzy is visszajön a klubhelyiségbe, és aludni indul. A prefektuslány rá sem pillantott. Bizonyára elmondott már mindent, amit akart. Vagy...

A gondolat villámként hasított belé, és szöget ütött Tallulah fejébe. Odakapta a tekintetét, és árgus szemekkel figyelte Suzy minden mozdulatát. Árulkodó jeleket keresett. Gondolatban visszapörgette Suzy szavait és gesztusait, és összehasonlította azokat a most látottakkal. Lehetséges volna? Vagy a paranoia beszél belőle? De az az igazság, hogy akár az is megtörténhetett. Anélkül, hogy ő ezt akkor észrevette volna. Ha így volt, tényleg sokat kell még tanulnia.

A fenébe is, hiszen képzett legilimentor! A Roxfort védőbűbájai őt nem tudják visszatartani. És ő találta fel a Klónbáb bűbájt, aminek a legnagyobb mestere. Képes bárkinek az alakját lemásolni, és ezt a klónt beszéltetni, mozgatni, varázsolni vele, akár hatalmas távolságból is. Senki nem tudja a klónt megkülönböztetni az eredetitől. Lehet, hogy az igazi Suzy egész idő alatt itt sem volt? Valaki más látogatta volna meg Suzy képében, és látta el kéretlen, ám annál hasznosabb tanácsokkal és figyelmeztetésekkel?

Tallulah egyre biztosabb volt benne, hogy ezúttal nem téved. És ezzel újabb leckét kapott, nem is egyet.

 - Ez azért nem volt semmi! - suttogta maga elé elismerően. - Igyekszem okulni belőle, és megfogadni a tanácsokat, ha lehet. Köszönöm, Anya!

*

Tallulah igyekezett kerülni a bajt. Tényleg. Nem akarta egymaga megváltani a világot. Túl heves, túlságosan élvezi ezt a szerepet, hogy a varázsereje kiemeli a kortársai közül. De ezzel nem szabad visszaélnie. Ez volt az első lecke, amit a szüleitől megtanult. Időnként mégis megfeledkezik róla. Ami nem helyes, még akkor sem, ha másvalaki védelmében teszi. Mindig több út létezik, ezt mondogatta gyakran az édesanyja. Tallulah pedig hajlamos ezt szem elől téveszteni, erőből gondolkodni. De sokszor inkább ésszel kell. Hát, az is van az ereje mellett, ideje ügyesebben használnia. Egy napon Anyát is lenyűgözheti vele. Sőt, akár még...

Rendszeresen eljárt Marcus Tullius Thorne portréjához, hogy beszámoljon általa a helyes viselkedéséről az otthoniaknak. Visszafele jövet, valami hetedik érzéktől vezérelve, néha észrevétlenül bekukkantott arra az elhagyatott folyosóra. Időnként látott egy-egy diákot a festmény előtt. A szőke kisfiút. Egy fekete hajú lányt. Egy másik, sötét bőrű, hosszú hajú valakit, akiről hátulról nem is tudta eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. A kis társaság gondolkodóba ejtette. Vajon mit csinálnak itt, miért mászkálnak folyton ehhez a festményhez?