Senki nem szól, mikor gyermekként ragyogó szemekkel, hittel a szívedben tátott szájjal állsz a feldíszített fa előtt, hogy ez nem lesz mindig így.
Gyerekkorom, bár tökéletesnek nem mondható, mégis boldog volt. Szüleim és testvéreim mindig mellettem voltak, hisz én voltam a legkisebb és minden szomorúságtól megvédtek. Apám, bár rengeteget dolgozott, hogy eltarthassa a családját, mindig mellettem áll, és igyekezett a helyes útra terelni. Ha valami rosszat tettem, akkor megszidott, ami nekem sosem tetszett, majd elmondta, hogy hogyan is kellett volna másképp tennem. Anyukám meleg ölelése, finom főztjei és bolondos viselkedése mindig mosolyt csalt az arcomra, és ha bármi bánatom volt, mindig türelemmel hallgatott végig, és vont keblére, és tartott ott, míg a sírásom abba nem maradt. Testvéreim, bár sokkal idősebbek voltak nálam, mindig óvtak még a széltől is, de közben nem voltak restek velem vagy éppen rajtam szórakozni a családi eseményeken. Nem voltunk tökéletes család, a háttérben mindig volt valami rossz, valami, ami a szívünket nyomta, de ennek ellenére, amikor együtt voltunk, képesek voltunk tiszta szívből mosolyogni a másikra.
Az én gyerekkorom ilyen volt. Mint minden átlagos gyerekkor.
Ahogy felnőttem, úgy nyílt ki a szemem és láttam meg a háttérben búvó rosszat, ami életünket vezette és hiába tettem meg mindent, hogy enyhíteni tudjak szüleim terhein, kevésnek és gyengének bizonyultam. És ez a gyengeség, ez a tehetetlenség, még most benne van a szívemben, hogy a család legfiatalabb tagjaként oly keveset tudtam tenni szeretteimért.
Szüleim pár év eltéréssel távoztak, és ahogy ők elmentek a testvéreim közti kapocs, melyről azt hittem szétszakíthatatlan, megszakadt. Ezáltal még gyengébbnek éreztem magamat.
Képtelen voltam szülővárosomban maradni, elmenekültem egy nyári éjszakán, mindent hátra hagyva két bőröddel a kezemben, magánnyal a szívemben léptem át álmaim városának határát, hogy ott majd új életet kezdjek, elfelejtve gyökereimet, és bánatomat.
Szerencsére egy régi barátnőm pont albérlő társat keresett maga mellé, így szállásom lett és nem messze az alig pár négyzetméternyi lakástól munkát is találtam.
Ahogy teltek a hónapok, a nyár melegét kezdtük elfelejteni, és az ősz egyik napról a másikra adta át a helyét a télnek.

-Min Hee, kitöltötted a macska konzerveket is? – lép a pénztár elé a bolt idős tulajdonosa. Egy pár üzletből álló franchise-a van, és én két boltjában is dolgozom részmunkaidősként. Szerencsémre, nem csak fenntartani tudok egy életszínvonalat, de havonta félre is tudok tenni a fizetésemből.
-Igen, Park úr, mindent kitettem a raktárból.
-Helyes, jönnek az ünnepek, és biztos vagyok benne, hogy kiürül a boltkészlet. Ilyenkor nagyon sokan sokat vásárolnak.
Ujjait a háta mögött összekulcsolva, egyenes tartással visszasétál a kis irodájába, hogy ott folytassa a délutáni szundikálását. Mosolyogva nézek utána, és amit csukódik az ajtaja a pult alól előkapom az eddig olvasott könyvet és a könyvjelző mentén folytatom az olvasást. Mindig is szerettem olvasni, de amióta egyedül vagyok, még többet olvasok, mint eddig. Szinte minden szabadidőmben a lakás valamelyik sarkában ülök és könyvvel a kezemben olvasok. De van, hogy annyira izgalmas a kölcsönzött könyv, hogy már a könyvtárban olvasni kezdem és zárásig bent maradva, belefeledkezem a krimik világába.
Az ajtó felé szerelt aprócska csengő megszólalása jelzi, hogy bizony a mondat közepén újra félbe kell hagynom, és a betérő vásárlóra kell koncentrálnom. Illedelmesen meghajolok a magas fiatal férfi felé, aki belépve a válláról lesepri a havat, majd a fejéről leveszi a kapucniát és azt is kirázza. Szerencsére ezt a bejárat előtt teszi, ahol alapból olyan szőnyeg van, ami a pillanatok alatt elolvadt havat magába szívja. Az ismeretlen felém fordul, de nem nézve a szemembe ő is köszönön, majd eltűnik a sorok közt.
A sarkokban felszerelt tükrök és kamerák segítségével a pénztárgép mögött is figyelemmel kisérhetem, anélkül, hogy feltűnően követném. Én bízok az emberekben, és rajta sem az látszik, hogy lopni akarnak, mégis a munkaköröm megköveteli, hogy figyeljek.
Lassan lépdel a sorok közt, kosarába ejtve pár zacskó chips-et, egy tábla csokit, különböző ízű ramyun-t. A sor végén a hűtőből kivesz egy hatos pakk sört, meg üveg soju-t. Ahogy halad pénztár felé, még egy csomag rágót tesz a megvásárolni kívánt termékek tetejére.
A pultra lerakja a kosarat, meg a söröket, és a zsebébe nyúlva előveszi a pénztárcáját.
-Szatyrot esetleg adjak? – kérdem illedelmesen, mert látom, hogy kézben ezeket nem tudja majd elvinni. Ahogy belépéskor, most sem néz rám, csak megrázza a fejét és mereven figyeli, ahogy balról jobbra teszem át az termékeket miközben a vonalkódjukat lecsippantva leveszem őket a raktár készletről.
-Tizenötezer won lesz. – zárom le a számlát és nézek ismét fel rá. Még pont látom, ahogy elkapja rólam a pillantását, és tárcájának szentelve minden figyelmét elém rakja a kért összeget.
A ramyun-os dobozokat, meg a rágót a zsebébe süllyeszti, míg az egyik kezével a chips-es zacskót szélét megfogja a másikkal pedig a sörös dobozokat tartó kartont. Ahogy elindul a kijárt felé, hirtelen megtorpan és tanácstalanul néz az ajtóra. Pillanatok alatt leesik és a pult mögül kilépve megfogom a kilincset is kinyitom neki.
Ekkor néz előszőr a szemembe. Kissé kócos fekete haja a szemei elé hullik, mégis meglátom benne azt, amit én minden nap felfedezek a sajátomba, ha a tükörbe nézek.
Magány.
Érzelemmentesen halkan megköszöni a segítséget és kilép a sűrű hulló hópelyhek közé. Egy közelben parkoló autóhoz lépked, majd kicsit egyensúlyozva a sörökkel, sikeresen kinyitja az ajtaját és beteszik a vásárolt élelmiszert.
Nem tudom miért figyelem tovább, de képtelen vagyok becsukni az ajtót, figyelem, ahogy beül, majd a motort elindítva, kifordul a parkolóból és elhajt. Mikor már a piros hátsó lámpákat sem látom, érzem meg, hogy bizony a havazás ellenére nagyon hideg van, én meg egyszál pólóban állok a nyitott ajtóban.
Mikor becsukom az ajtót és fordulok belefele majdnem neki megyek a hátam mögött álló Park úrnak.
-Ó, bocsánat nem vettem észre.
-Látom, te viszont észre vetted Kim urat. – mosolyodik el és félre állva engedi, hogy visszamenjek a kasszához – Fura, nem szokott ilyen korán jönni. Általában, akkor jön, amikor a fiam van itt.
-Ismeri? Olyan szomorú volt a tekintete.
-Igen, szegénynek nem régiben halt meg egy barátja. Nagyon fiatal volt, de sajnos vannak betegséget, amik nem válogatnak. Fiatal, idős, nő, férfi.
-Sajnálom. Biztos nagyon közeli barát lehetett. – hirtelen elkap engem is a szomorúság, hiszen tudom milyen amikor egy hozzád közel álló személyt elveszíteni.
-Az üzlettársa és a legjobb barátja volt. Közösen vezették a közeli könyvtárat.
-Akkor nem lehet könnyű most egyedül neki. – nyögőm ki a világ egyik legnehezebb szavát. Egyedül.
-Minden esetre jobb színben van, mint pár hónappal ezelőtt. – Park úr visszamegy az irodájába, magamra hagyva a gondolataimmal. A pultra könyökölve megtámasztom a fejemet és úgy nézek ki a gyéren megvilágított utcára, ahol utoljára láttam autójának piros lámpáit.

A december sebesen száguld, az időjárás egyre kegyetlenebb velünk, hisz a hónap elején leesett hó, hamar elolvad a napközbeni ragyogó napsütésben, de az éjszakai fagyokban a tócsák jéggé fagyva telepednek meg a járdákon, utakon.
Óvatosan közlekedve a lakás, munkahely és könyvtár közt egyre fáradtabbnak és szomorúbbnak éreztem magam. Az első karácsonyom közelít, amit, ha tehetnék átugranék, hogy még véletlenül se kelljen egyedül töltenem. Fancsali arcomat sajnos a vevők is észre veszik, és mindenkitől kapok egy-egy jó szót, annak ellenére, hogy nem tudják miért van rossz kedvem. Barátnőmet kivéve senki nem tudja a környezetemben, és nem is igazán szeretném bárkinek is elmondani, hogy utána sajnálkozva nézzenek rám.

Ahogy beléptünk az utolsó hétre karácsony előtt, a forgalmunk megnövekszik, így mindig kicsit többet kellett bent maradnom és segítenem akár a nyitásban vagy a zárásban.
Egyik este váltótársam Park Woo Hyun, Park úr fia nem tud bejönni, a közlekedés miatt, ezért laposakat pislogva állok a pult mögött, amikor zárás előtt pár perccel megszólal a csengő hangja a bejárat felett. Automatikusan kihúzom magam, majd az érkező felé meghajolva üdvözlöm.  Amikor felpillantok egy ismerős arccal találom szemben magam.
Kim úr, amint belép, lábát megtörli, majd a fejéről veszi a kapucnit, és csak utána indul meg komótosan a sorok közt. Ismételten chips-et, gyors kaját és sört vesz, majd a pultra helyezve a kosarát előveszi a tárcáját és vár.
-Szatyrot? – kérdem kedvesen reménykedve, hogy talán rám néz, vagy esetleg megszólal. Fejét rázva szigorúan a kezében lévő bőrt nézi, egy pillanatra sem tekintve máshova.
-Tudja, van már papír zacskónk is, ha esetleg a környezet miatt nem szeretne műanyagot. Vagy ha szeretné, szívesen segítek kivinni a termékeket a kocsijához. Nagyon csúszik kint az út, és ha mind a két keze tele van, nem tudja rendesen kinyitni a kocsi ajtaját…-észre sem veszem, hogy miközben a kezem dolgozik, a szám is folyamatosan jár, és minden, ami az agyamban megfogalmazódik azt hangosan ki is mondom - …mert láttam, hogy múltkor is milyen…
Felnézek a pénztárgépről mikor tudatosodik bennem, hogy bizony végig beszéltem, és meglepett szempárral találom szemben magamat.
-Bo…bocsánat. Nem akartam…- próbálom menteni a menthetőt – Tizenötezer won lesz.
Kim úr továbbra is csak engem néz, mire pillantásától elpirulok. Nem azért teszem ezt, mert szégyenlős lennék, vagy mert olyan jó képű lenne, hanem mert olyan érzésem van, hogy bele lát a lelkembe. Fekete szembogara felfedezi arcom minden szegletét, amit próbálnék a hajammal takarni, de mivel nem rég voltam fodrásznál, ezért rövid tincseim nem akarnak elrejteni a kíváncsi szemek elől.
-Tizenöt? – hallom meg mély hangját, és hogy biztos legyek benne, hogy valóban tőle származik a hang a szájára vezetem a tekintetemet. Az eddig kemény, egyenes vonallá húzott szája, most mosolyra görbül, ami pillangószárny csapkodást okoz a gyomromban.
-Igen, tizenöt.
Kiveszi a kért összeget a tárcájából, amit a pultra csúsztat. Zavarban lévő remegő kézzel nyúlok a pénzért, de annyira ügyetlen vagyok, hogy közben beütöm kézfejemet a pult szélébe. Csak egy fájdalmas grimasz fut át arcomon, és hogy minél előbb lezárjam ezt a kínos szituációt, gyorsan elteszem a pénzt és lezárom a kasszát, hogy kimenekülhessek a pult mögül a sorok közé, kicsit rendezgetni azokat. Amikor eltűnők a szeme elől hallom, ahogy kicsit felkacag. Pár másodperces matatás után fülelni kezdek, mikor hallom meg a bejárt feletti csengő hangját, ezzel megnyugtatva a lelkemet, hogy elment.
-Khm…elnézést, tudna segíteni? – hang irányába kidugom a fejemet a sor mögül, és meglátom, ahogy a termékeket magához ölelve téblából a bejárt előtt – Megtenné, hogy kinyitja? Tudja, tele mindkét kezem. – kicsit megemeli a karjaiban tartott árukat, jelezve, hogy a befelé nyíló ajtó most komoly akadály számára. Egy pillanatra visszalépek a sorba, csak hogy gyorsan kifújjam az eddig bent tartott levegőt, majd újra kilépve a bejárthoz megyek. A hideg fémre teszem kezemet és nyomnám le, amikor hirtelen ismét megszólal.
-Mostantól Ön lesz ilyenkor? – dönti oldalra fejét kíváncsiskodás közben.
-Hm, nem hinném, Woo Hyun ma nem tudott jönni, így itt maradtam. – lenyomom a tenyerem által már kicsit átmelegített kilincset, amikor újabb kérdés érkezik.
-Akkor ma két műszakot visz?
-Öhm…igen. – zavaromban nem magam felé húzom az ajtót, hanem kifelé, és mérgesen konstatálom, hogy bizony nem nyílik.
-Talán, ha befelé húzná, akkor sikerülne. – hangjában megbújó mosoly újra a pillangók ébredését okozza a gyomromban.
-Igaz, befele… - ahogy sikeresen kitárom az ajtót, azonnal egy fagyos fuvallat nyomul befelé, hátra fújva hajamat, és libabőrt hozva a karomra – Biztonságos utat. – hajolok meg a távozó előtt, aki visszafordul és a magához ölelt áruval együtt, ő is meghajol előttem.
-Önnek meg jó pihenést. – óvatosan lépked az autójához, majd egy kis ügyeskedés után a hátsó ülésre ejti, amit megvásárolt. Nem várom meg, hogy beüljön, hanem visszacsukom az ajtót és remegve, kissé átfagyva megfogom a kistáblát megfordítom úgy, hogy kifele nézzen a zárva felírat. Közben azért szemmel tartom, ahogy beindítja az autót, majd kicsit lassabban a megszokottnál, vigyázva, hogy ne csússzon meg, kifarol a parkolóból és elhajt a sötétségben.

Másnap korábban érkezik meg, még a műszakom befejezése előtt. Most is, ahogy belép, megtörli a lábát, leveszi a kapucnit a fejéről, és egy kosárral a kezében végig megy a sorokon. Ugyan azt vásárolja, mint eddig, de most kicsit tovább időzik az édesség sorban. A kasszához érve a pultra helyezi kosarát, kezébe veszi a tárcáját, de most nem azt nézi mereven, hanem rám emeli tekintetét. Elpirulva, tudva, hogy minden mozdulatomat figyeli, szkennelnem be a vásárolni kívánt termékeke.
-Szatyrot? – kérdem egy kis torokköszörülés után. Átható tekintette arra késztet, hogy szemébe nézzek, amiben egy pillanatra elmerülök. Kíváncsiság, érdeklődés, és remény. Remény, ami bennem már nem él, de benne még ott pislánkol.
-Köszönöm, nem szükséges. – mosolyodik el. Kifizeti, amit vásárol, majd magához öleli a zacskókat és a dobozokat. Kilépek a pult mögül és a bejárat felé veszem az irányt, de közben a székem háttámláján pihenő kardigánomba bújok, és csak mikor melegen ölel át, nyitom ki előtte az ajtót.
-Ma is sokáig dolgozik? – áll meg mellettem, mielőtt kilépne.
-Nem, már itt van Woo Hyun. Hamarosan végzek. – felelem automatikusan. Meg sem fordul a fejemben, hogy olyan információkat adok ki egy idegennek, amit akár rosszra is felhasználhat.
-Értem, akkor jó pihenést. – biccent, majd egy eddiginél szélesebb mosollyal ajándékoz meg. Szájszegletében megjelenő gödröcskék, mik eddig el voltak rejtve, most olyan természetességgel bukkantak elő, hogy bennem ragad a levegő.
Ahogy becsukom utána az ajtót, neki kell dőlnöm egy pillanatra, hogy kezemet a szívemre tegyem, ezzel megnyugtatva, hogy ne verjen olyan sebesen. Mi a fene történt?
Visszasétálva a pulthoz, látom, hogy a csokit, amit vett a pulton hagyta, így gyorsan magamhoz veszem és kilépek az üzletből. Még nem ment el, éppen a motort indítja be, mikor a vezető oldali ablakhoz lépek, és bekopogok rajta. A fagyos szél belekap a kardigánomba, és erősen ráncigálni kezdi. Fél kézzel összefogom magamon, míg várom, hogy az ablaka lecsúszon, és kinézzen.
-Ezt…ezt ott hagyta. – emelem fel a csokit, és nyújtom be neki.
-Nem hagytam ott. Magának vettem. – döbbenten nézek az ismét előbukkanó gödröcskékre, amik valami oknál fogva vonzani kezdik tekintetemet. Automatikusan a szájára nézek, ahol elővillannak hófehér fogai, és bár látom, hogy beszél hozzám, egy hang sem jut el a tudattomig.
-Miért? – bukik ki a kérdés belőlem.
-Hm…szeretném megköszöni, hogy mindig kinyitja nekem az ajtót. – hangja bársonyosságától elengedem a kardigánomat, amit a szél azonnal messze vinne, és megkapaszkodom az autó üvegében.
-De nem kell. Én nem fogadhatom el. Kérem…
-Kérem, ne sértsen meg. Fogadja el, jó szívből adom. – félénken pillant rám, miközben a kormányra helyezi kezét, és végig simít a bőr anyagán. Egy kép ugrik be a mozdulatáról, ahogy a kezeivel hozzám ér, és engem simogat meg. Kirázom a fejemből a nem odaillő képet és ellépve az autótól meghajolok.
-Köszönöm. – suttogom, majd gyorsan hátat fordítva neki bemenekülök a jó meleg kisboltba.

A bolt forgalma megsokszorozódott, ahogy egyre közelebb érünk karácsonyig, így minden este hullafáradtan zuhanok az ágyamba, aminek csak egy jó oldala van, hogy nincs időm azon agyalni, hogy a szentestét, amit az emberek a családjukkal töltik, én magányosan, bezárva a szobámba fogom.
Kim úr minden nap eljön, de már nincs lehetőségem neki segíteni a kijutásban, mert mindig sokan vannak a boltban. De minden alkalommal megajándékoz egy kedves mosollyal, és mindig kitartást kíván nekem a maradék időhöz, ami még a műszakomból marad.
Szenteste előtti napon szokatlanul kevesen lézengenek az utcákon, amit be tudok az orkán erejű szélnek, ami fagyos havat sodor maga előtt.
Lassan itt van a váltás ideje, és én csalódottan kezdem el pakolni dolgaimat a táskámba. Ma nem jött el. Lehet a szél miatt, vagy más dolga van. Az is lehet, hogy később jön.
-Jó munkát! – intek Woo Hyun-nak, majd a fejemre nyomom a bojtos sapkámat és állig húzom a télikabátom cipzárját. Kilépve az ajtón, azonnal vissza akar lökni a szél, de kissé előre görnyedve ellenállok neki, és úgy indulok meg az utcán. Mielőtt belevesznék a gyéren világított utcákba, egy hangos dudaszóra leszek figyelmes. Az autó felém közelít, majd mellettem megáll. Megijedek, hiszen, nem ismerem fel az autót, alig tudom nyitva tartani a szememet a széllel szemben, de mikor lehúzódik az ablak, és egy ismerős mosoly jelenik meg a vezető száján megnyugszom.
-Haza vihetem ebben az ítéletidőben? – Kim úr hangja barátságosan cseng, semmi rossz indulatot nem vélek felfedezni benne, mégis kétkedve hajolok lejjebb, hogy szemmagasságban lehessek vele.
-Nagyon kedves, de nincs messze a buszmegálló. A busz meg a házam előtt tesz le. -kiegyenesedve, újra az útra figyelek és elindulok a csúszós járdán. Kim úr kocsija mellettem halad, és menet közben szól ki nekem ismét.
-Kisasszony, esküszöm, nem vagyok sorozatgyilkos, nem akarom bántani. Üljön be, mielőtt elcsúszik és megüti magát.
Makacsul tovább küzdők a széllel, nem akarok felé fordulni, mert félek, hogy akkor engedek neki. Nem tőle félek, hanem magamtól. Félek, hogy a kedves mosolyával, olyan érzéseket ébreszt bennem, amik túl gyermetegek, hamisak. Nem akarok arról képzelődni, hogy esetleg ez a férfi érdeklődik irántam, hiszen nem is ismer. Az is lehet, hogy csak az egészet félre értem, és csupán csak kedves, de nem akarok függeni ettől az érzéstől, hiszen, mint eddig mindenki az életemből, akit egy kicsit szerettem, el fog tűnni, nincs szükségem még egy sebre a lelkemen.
Kitartóan követ, ami egyre jobban bosszant, ezért mikor felé fordulok, hogy elküldjem, egy széllökésnek köszönhetően kibillenek az egyensúlyomból és elcsúszok a jeges járdán. Azonnal megáll és kipattan az autóból, majd mellém guggolva, aggodalmasan néz végig rajtam.
-Jól van? Nem tört el semmilyen? Hol fáj? Bevigyem a kórházba? – hangja olyan kétségbeesetten szól, hogy fel kell nevetnem – Beverte a fejét? – tovább faggat, mire én még hangosabban kezdek el nevetni. Látom magunkat kívülről, ahogy ő mellettem tanácstalanul guggol, miközben én mint egy őrült nő fetrengek a fagyos talajon és hasamat fogom a nevetéstől.
-Bocsánat…csak…annyira…vicces – kacagom fel a szavakat, mire ő is elmosolyodik. Végre megjelennek a gödröcskéi, amit eddig aggodalma mögé rejtett, és én a látványukra megnyugszom. Kezemet felé nyújtom, amit ő meglepetten megfog, majd felsegít a földről, és felveszi a táskámat.
-Tudja merre van Jongno-gu kerület? – kérdem, miközben leporlom magamat.
-Nem, de a GPS biztosan. – az autóját megkerülve az anyós oldali ajtót kinyitja nekem, megvárja míg beülök, majd becsukja. Amíg visszasiet a saját oldalára, bekötöm magam, és kezemet a fűtés felé tartva melegíteni kezdem az átfagyott ujjaimat. Megint nem hoztam magammal kesztyűt.  Egy pillanat alatt ugrik be mellém, és indítja be a motort.
-Szóval, csak a kerületet vagy az utcát is elárulja? – néz rám egy pillanatra, majd rögtön vissza az útra, hogy szemmel tartsa a forgalmat.
-Egyelőre a kerület is elég. Majd mondom merre kanyarodjon. – kinézek az ablakon és a színes égőkkel feldíszített várost forgatagát figyelem. Mindenhol mikulás, angyalkák, karácsonyfa, vagy épp boldog családok tekintenek vissza rám, ami újra rossz érzéssel tölt el. Egész évben, minden nap hiányoznak, de mikor a világ ilyen nyíltan tolja az arcodba azt, hogy egyedül vagy, még nehezebb a hiányukat elviselni.
-Látom, nem nagyon van oda a karácsonyért. – érkezik a semmiből Kim úr megjegyzése. Csodálkozva pillantok felé, aki szorosan az útra szegezett szemekkel tovább beszél hozzám – Sajnos már nem azt jelenti, mint régebben, amikor gyerekek voltunk. Akkor tényleg a családról szólt, hogy együtt legyünk, közösen díszítsük a fát. Nevessünk, ahogy apa megpróbálja belefaragni a fenyőfa törzsét a tartóba, ahogy anya karácsonyos kötényben, egymás után teszi be és kapja ki az ipari mennyiségű süteményeket, vagy ahogy Nagyi kényelmesen belesüpped a karosszékbe, és büszke mosollyal figyeli, ahogy az unokák egymás után boldogan veszik fel az általa kötött sapkákat, vagy pulóvereket.
A családom jelenik meg a szemem előtt, hogy mi hogyan ünnepeltük a karácsonyt, és a hirtelen beállt csendben meghallom, ahogy önkéntelenük is szipogni kezdek az emlékeken.
-Ne haragudjon, nem akartam, hogy bánatos legyen. Csak beszélgetni akartam. – fordul felém, és most rajtam is hagyja tekintetét, mert egy piros lámpa előtt állunk meg – Kérem, bocsásson meg. Nem elég, hogy miattam elesik az utcán, most még meg is siratom.
Az ölemben pihenő kezemet megfogja és kissé megszorítja, átadva magából egy kis erőt, ami megnyugtat.
-Bocsánat…nem…nem így terveztem…úgy értem…én csak meg akartam ismerni…- felé kapom a fejemet és csodálkozva kitágult pupillákkal nézek rá. Az utcáról beszűrődő fények megvilágítják hófehér bőrét, ahol most egy-egy apró piros folt jelenik meg.
-Miért? – nézek a szemébe, amiben felfedezem tükörképemet.
-Mert…- dudaszó folytja belé mondatát. Visszafordul az útra, és egyik kezével a kormányt fogva újra elindulunk az úton. Észre sem veszi, hogy másik kezével továbbra is az enyémet szorongatja, ami sokkal jobban átmelegít, mint a kocsiban működő fűtés.
Szerencsére hamar megérkezünk a házam elé, mert az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Amikor ő az utat figyelte, addig én őt, és amikor felém pillantott, elkaptam róla tekintetemet. Így ment egészen addig, míg le nem parkolt. Leállítja a motor, majd kicsit felém fordulva újra felveszi velem a szemkontaktust. Szemében megértés, és fájdalom csillan, majd a másik kezével is közre fogja ujjaimat.
-Nézze, nem igazán tudom megmagyarázni. De, amikor először megláttam, amikor a szemébe néztem, azonnal észre vettem azt, amit én is érzek.
Magány. Én is ezt láttam benne. Szóval ő is észre vette.
-Nem akarok róla beszélni. – húznám ki kezeimet, de szorosabban fogja meg őket, összekulcsolva az ujjainkat. Ahogy lenézek rájuk, látom, hogy tökéletesen illenek egymásba, mintha mindig is így kellene lenniük, mintha egy művész festette volna meg.
-Nem kértem, hogy bármit is mondjon…
-Miért vesz minden este annyi ételt? A családjának? Mindig ugyan azt veszi, elég egészségtelen. – szakítom meg a mondatát, és teszem fel azt a kérdést, ami már az első percben megfogalmazódott bennem. Nem akar válaszolni, félek, hogy azt mondja, hogy a családjának, ezért újra megpróbálok kimenekülni a meleg kocsiból, mert nem igazán akarom hallani, hogy felesége és gyerekei vannak.
-A barátomnak. – érkezik a válasz, amikor kezem már a kilincsen van. Visszafordulok felé, várva, hátha folytatja – Nem igazán tudok róla még beszélni. De nem rég…a gyerekkori barátom…
Hátra dől az ülésében, és nagyokat lélegezve megpróbálja rendezni gondolatait. Megsajnálom, hisz én sem akarok beszélni róla, most mégis arra kényszerítem őt, amit magam sem akarok.
-Nem kell…bocsánat, nem tartozik rám…
-Mindig Park úr boltjába mentünk. Mind az egyetem, mind a munka után. Nagyon szerette azt a boltot, nem is tudom miért. Amikor még tanultunk, csak ramyun-ra és olcsó sörre volt pénzünk, így mindig csak azt vettük. Jó időben a bolt előtt ettük meg, amikor meg hideg volt akkor az üzletben. Valahogy hagyománnyá vált, hogy mindig ott találkozunk, amikor végeztünk a munkában, és amikor jó hírekkel fogadtuk a másikat, akkor soju-t is ittunk hozzá. Pár hónappal ezelőtt, hiába vártam nem jött. Azt gondoltam, hogy biztos becsajozott, ezért nem aggódtam. De mikor már egy hét is eltelt és nem értem el, felkerestem a családját. Elmondták, hogy kórházban van, súlyos beteg, és valószínűleg soha többet nem jöhet ki onnan.
Hangja elcsuklik a kellemetlen, fájdalmas emlékek hatásásra. Most én fogom meg a kezét, és biztatóan megszorítom. Ismeretlenként is bátorítani akartam, mert valahol érzem, hogy most először beszél róla.
-Amikor bementem hozzá, elmondta, hogy régóta tudja, hogy beteg, de nem akarta ezzel terhelni a barátságunkat, azt akarta, hogy minden maradjon a régiben. Haragudtam rám, kiabáltam, hisz a legjobb barátok voltunk, és igazán elmondhatta volna. Két napig nem mentem el hozzá, mert a dühöm erősebb volt, mint az ő hiányérzete. Harmadik nap eljöttem a boltba és mindent megvettem, amit szoktunk, és már sokkal nyugodtabban mentem be hozzá látogatni. De…
Közelebb húzódok hozzá, kezemet amennyire a szűkös helyen lehet kitárom, és hagyom, hogy a fejét a vállamra hajtsa. Hátát simogatva próbálom megnyugtatni, mind őt és mind magamat is. Bár nem ismertem, mégis szomorúságot éreztem barátja iránt, így nekem is kiszökkent pár könnycsepp a szememből.
-Azóta minden nap elmegyek a boltba, megveszem neki a ramyun-t, a sört és a chips-ket, amit elviszek a sírjához. – ahogy felzokog, karjaival átölel és szorosan tart, miközben teste rázkódik a sírástól. Ujjaimat a hajába vezetem, és csitítóan simogatni kezdem tincseit.
Lelkiismeret furdalásom van, hogy kikényszerítettem belőle ezt a történetet, hogy egy ismeretlennek, akit nem is ismeri, akinek a szíve ugyan olyan gyenge, mint az ővé, kellett elmondania, ami a szívét nyomja hónapok óta.
Jó pár percbe telik, míg érzem, hogy megnyugszik, hogy szoros ölelése enyhül testem körül. Fejét elveszi a vállamról, de nem távolodik el tőlem, hanem alig pár centire tőlem repdeső szemmozgással az arcomat kémleli.
-Sajnálom. Nem így akartam. – hajtja le a fejét, majd elenged. Tartása merevvé válik, és kissé elutasítóvá. Csalódottan fogom meg újra a kilincset és nyitom ki az ajtót. Fél lábbal kilépve, még visszafordulok felé.
-Holnap csak délig vagyunk nyitva. Ha esetleg vásárolni szeretne. – majd teljesen kiszállok, magam után csukom az ajtót és vissza se nézve rá bemegyek a lépcsőházba. Mire felérek az emeletre arcomat teljesen eláztatják a sós könnyek. Megállíthatatlanul törnek fel egymás után, mintha csak egy csapot nyitottam volna meg, amit nem lehet elzárni. Végkimerülésig, álomba sírom magamat.

-Min Hee, úgy látom, nem jönnek többen, bezárhatunk mára. – lép ki Park úr az irodából, fél tizenkettőkor – Boldog karácsonyt. Három nap múlva találkozunk. – lép mellém, és egy kis csomagot ad át, meg egy borítékot. Csodálkozva nézek a szép csomagolásra, és már köszönném meg neki, de már vissza is tért az irodájába. Tudom, hogy neki is nehéz időszak, az első karácsonya felesége nélkül, mégis egy ilyen egyszerű alkalmazottra is mint én tudott egy csöppnyi figyelmet szentelni.
Kinézek az ablakon, várva, hátha meglátom Kim úr autóját kint parkolni, de csak főnököm kocsija parkol kint. Hirtelen ötletből vezérelve felkapom a pénztárcámat és egy kosarat és a sorok között gyorsan átfutva minden szükséges terméket beleteszek, majd ki is fizetem őket.

Az idő kegyesebb szenteste napján, a szél már nem fújj, és a nap ragyogóan süt a házak felett. Mivel ma korán végeztem, így a buszról egy megállóval előbb szállok le és élvezve a napsugarak melegét, gyalog teszem meg a rövid távot a lakásig. Vajon látom még valaha? Miért nem jött ma el? Korábban zártunk, mint mondtam, vajon meg tudott végül mindent venni? Vagy máshol nem veszi meg? Mi lesz vele most három napig?
A kapu elé érve, egy fekete kabátban fázósan ácsorgó magas férfira leszek figyelmes. Arcát kapucnia takarja, ennek ellenére felismerem őt. Szívem dobban egyet, ahogy felnéz a lábairól rám, és egy mosoly suhan át arcán. Közelebb lépdelek, meglengetem kezemben a szatyrot, amiben csilingelni kezdenek az üvegek.
-Azt hittem, ma is eljön a boltba. – állok meg előtte. Jóval magasabb, mint én, így fel kell néznem rá.
-Ott voltam, de már nem volt bent. – válaszolja.
-Én zártam, nem láttam magát.
-Azt mondta tizenkettőig vannak. De előbb bezártak. Park úr volt szíves tájékoztatni, hogy nem volt forgalom, hamarabb haza engedte. Én…idejöttem…de úgy tűnt…már éppen menni készültem…
-Nagyon átfagyott. Kér egy meleg teát? – nem tudom, honnan volt merszem feltenni neki ezt a kérdést, hiszen még mindig ismeretlen, és én ilyen egyszerűen felhívom magamhoz.
-Köszönöm, elfogadom. – mosolyodik el.

A jó meleg lakásba lépve hálát adok az égnek, hogy rendszerető vagyok, és mindig tisztán és rendben hagyom el a lakást. Az előtérben kilépünk cipőinkből és míg én a konyha felé veszem az irányt, hogy feltegyek egy kanna vizet, Kim úr körbe járja aprócska nappalimat.
Próbálom a félelmeimet elhessegetni, hogy egy idegent engedtem fel, ezért ujjaimat tördelve lépek én is a helységbe.
-Remélem nem sorozatgyilkos, ha mégis az, kérem most szóljon, hogy fel tudjak készülni. – megjegyzésemre megdöbbenve fordul felém, majd hangosan felnevet. Most először látom kabát nélkül, és ahogy a fehér pólóján a nevetés közben kirajzolódnak izmai, pillangók százai indulnak útjukra bensőmből.
-Nyugalom, nem vagyok gyilkos, bár kicsit bánt, hogy annak tart.
Neki dőlve az ajtófélfának mellem alatt összevonom karjaimat és onnan mérem végig tetőtől talpig leplezetlenül. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorság, talán, ahogy nevettetett, vagy, ahogy tanácstalanul áll a szoba közepén, miközben tekintetemet végig vezetem rajta.
-Remélem nekem sem kell attól félnem, hogy egy gyilkos házába léptem. – komolyodik el az arca. Mosolyogva fogadom megjegyzését.
-Még a nevét sem tudom. Nekem kellene magától félnem. – lökőm el magam a faltól és a kanna fütyülése felé indulok. Elzárom a gázt, és két előkészített bögrébe töltöm a forró vizet. Tarkómon felálló pihék arra figyelmeztetnek, hogy nem vagyok egyedül, és mikor megfordulok a konyhaajtóban meglátom, hogy valaki minden mozdulatomat nyomon követte.
-Kim Nam Joon.
-Tessék?
-A nevem. Kim Nam Joon. – a filtereket beleteszem a gőzölgő vízbe, miközben ízlelgetem nevét.
-Zseni délről.
Elmosolyodik megjegyzésemen. Két lépéssel közelebb lép és mellettem elnyúlva kezébe veszi azt átmelegedett porcelánt. Belekortyolva pereme széléről kérdőn pillant rám.
-Park Min Hee. Nincs jelentése. – fordulok a pult felé, hogy a másik bögrét is elvegyem, de a mozdulatban egy szó megállásra késztett.
-Szépség.
-Hogy? – fordulok felé, és majdnem elejtem bögrémet, mert nagyon közel áll már hozzám.
-Szépség, ezt jelenti a neve. És illik is. – zavartan tűrőm fülem mögé tincseimet, és közben képtelen vagyok levenni szemeimet ajkáról, ami kiejtette nevem jelentését.
-Én…mivel nem tudtam, hogy jön e…vettem pár dolgot. – lépek ki közelségéből a konyhaasztalra rakott zacskóért nyúlok. Füleinél megfogva átnyújtom neki, amit csodálkozva átvesz tőlem. Ujjaink csak egy pillanatra érintik egymást, mégis úgy érzem, hogy egy elektromos szikra pattan ki köztünk.
Belenéz a szatyorba, majd döbbenettől elkerekedett szemekkel néz rám.
-Nem tudtam, hogy fog e jönni, vagy hogy jó e, ha máshol veszi meg…így…megvettem őket. Hogy el tudja majd vinni a barátjának. – lehajtom a fejemet, kicsit szégyenkezek, hogy megint éretlen gyerekként gondolkodtam, amikor megvettem a ramyun-t, a chips-et és a sört.
Nam Joon visszarakja az asztalra a zacskót, ami a hátam mögött van, majd hirtelen átölel. Mellkasát hátamnak nyomja, állát a fejem tetejére teszi, és karjaival szorosan megtart.
-Köszönöm. – leheli hajamnak.
Egy percig állunk így, mikor maga felé fordít. Karomon végig simítva összekulcsolja ujjainkat. Fejét lehajtva néz szemeimbe, míg az övében egy kérdés jelenik meg.
Szabad nekünk ezt? Hisz alig ismerem. Csak a nevét tudom.
Bólintok, mire arca közelebb és közelebb jön. Arcszeszének az illata megcsapja orromat, ajkamon érzem a forró tea illatát, és közben mélyen a szemébe nézek, ahogy ő is az enyémbe. Két magányos lélek, amikor találkozik, és felismerik egymásban azt a közös pontot, ami lehet, hogy rövid időre, de az is lehet, hogy életük végéig, de összeköti őket.
Nam Joon csókjában megérzem a hálát, a gondoskodást, a fájdalmat, a szeretetet, az ígéretet és egy olyan érzelmet, amit nem sokkal később én is érezni kezdek iránta.
A szerelmet.