Ledöbbenten állok a tetőn, halántékomon gyöngyöznek az izzadtság cseppek, de nem a hőségtől. Ash teljesen értetlenül áll mellettem, ahogy karomnál fogva tart. Roy a telefon másik végén szólongat, de nem reagálok rá. Aztán egy szempillantás alatt magamhoz térek, harag pedig elönt.

  - Mi a szart művelt az apád? - szegezem unokatestvéremnek a kérdést, ami inkább volt egy költői kérdés. - És mi a jó édes isten-

  - Ez most a kisebbik baj, Grace. Ramsay emberei pár perc múlva meg fognak jelenni, és tárgyalni szeretnének veled - vág a szavamba, amivel egyáltalán nem javít a helyzeten, sőt még rosszabbá teszi. Vérem forr az ereimben, nem kevesen múlik az, hogy tomboljak.

  - Baszki! - nyomom ki a telefont, ahogy kivágom az ajtót, és lerohanok a lépcsőn. - Ash! Gyere velem! - kiabálom hátra a vállam fölött a döbbent srácnak, aki utánam siet. - Szólj Eiji-éknek, és két perc múlva legyetek az irodámba - mondom neki, mielőtt lerohannék a lépcsőn. Az adrenalin tombol az ereimben, idegesen rontok be az irodámba, ahol Roy az egyik fotelban ül, Emily pedig továbbra is az asztalomnál ül. - Em, haza megyünk, Roy, rád bízom az üzletet - osztom ki a tömör utasításokat, amire mindketten értetlenül néznek rám.

  - Haza haza, Grace? - szólal meg a húgom halk hangon, ahogy némán bólintok egyet. Szemei kikerekednek, teljesen ledöbbentem a váratlan kijelentésemmel, amit meg is értek. Közel öt év után, visszamegyünk oda, ahol mindent elvesztettünk.

  - Mit tervezel? - fogja meg a vállamat Roy, ahogy a szemembe néz.

  - Beszélek a nagybátyámmal, tőle akarok megtudni mindent, és személyesen akarom elmondani, hogy kiölte meg a bátyját - felelem ridegen, amivel megfagyasztom az egész légkört a szobában. - Fogalmam sincs miért békült ki apád ezekkel a mocskokkal, de hogy én nem fogom ilyen könnyen az áldásomat adni erre, abban biztos lehetsz.

  - És mit szeretnél, mit tegyek most velük? - Utal Ramsay embereire, akik bármelyik pillanatban megjelenhetnek itt.

  - Játszd ki őket, kétszer jobban értesz az üzlethez, mint én. Meg tudod őket vezetni, el bírod hitetni velük, hogy mondjuk a legtöbb pénzt a bandák és a családok adják.

  - Hihetetlen vagy, Grace - sóhajt fel fáradtan, ahogy elenged, és abban a pillanatban nyílik az ajtó. Ledermedek, lassított felvételben látom, ahogy a három jól ismert fiú felbukkan ezzel együtt pedig egy hatalmas kő esik le a szívemről.

  - Em, indulunk - utasítom húgomat, aki felpattan az asztaltól, és búcsúzásképpen megöleli Roy-t. - A hátsó ajtón menj ki - mondom neki, amikor elengedi, és intek neki a fejemmel menjen. A fiúk értetlenül néznek össze, magyarázatot várnak, ám testvérem elég határozottan megfogalmazza nekik, hogy vonszolják utána a valagukat különben dühös lesz. Le se tagadhatná, hogy a nővére vagyok. - Ha valami baj van, nyugodtan hárítsd rám, megoldok mindent - lépek oda nagybátyámhoz, ahogy megölelem.

  - Egy család vagyunk, megoldunk mindent - ölel meg szorosan Roy, ahogy komoran rám néz. - De ne sodord magad veszélybe.

  - Milyen veszélybe? Én vagyok a veszély.

▲▼▲▼▲

  - Figyelj oda, Queen - hajol le az autó ablakhoz Luhan. - Mások is vadásznak rád - figyelmeztet tömören a tőle megszokott módon, mielőtt ellépne a kocsitól és így végre elindulhattunk.

  Luhan egy kínai srác, bérgyilkosként dolgozik, de egy autójavító boltja is van. Az apám halála után ismertem meg, ő rá bíztam apám kocsiját, hogy vigyázzon rá. Eleinte közömbösek voltunk egymással szembe, nem utáltuk, de nem is kedveltük először egymást, mivel mindketten a munkákra fókuszáltunk. Aztán ahogy lenni szokás, barátok lettünk, talán ő volt az első ember, akiben megbíztam úgy, hogy nem a családom része. Nem szószátyár gyerek, mindig csöndben figyeli az eseményeket, néha szólal meg, akkor is tömören.

  Apám kocsija több, mint ötven éves, mégis úgy megy, mint fénykorában. Az anyós ülésen húgom, a hátul a srácok ülnek. A rádióból régi klasszikusok szólnak, amiket húgom boldogan dudorázik. Eiji és Shorter is becsatlakoznak néha-néha, Ash csendben bámul ki az ajtón folyton grimaszolva, amikor Shorter túl nagy beleéléssel, iszonyat hamisan énekel. Ujjaimmal dobolok a kormányon Emily-vel tökéletes összhangban énekelve minden kedvenc számunkat, miközben egyre távolabb kerülünk Jacksonville-től.

  - Nem lehetne, hogy inkább kikapcsoljuk a rádiót? Ha Shorter tovább énekel halláskárosulást fogok szenvedni - szólal meg Ash égeti be ezzel a barátját, mire a beszólásán mindannyian felnevettünk. 

  - Harcolj meg érte - vetem oda neki, mire rögtön előre hajolt. A váratlan mozdulattól megijedek, hiszen arca pár centire van tőlem, illata rögtön csiklandozza az orromat, miközben kinyomja a rádiót és visszaül a helyére. Azonban húgom rögtön ezután visszakapcsolta a rádiót, mire felkuncogok. Viszont Ash nem hagyja magát, még vagy legalább ötször eljátsszák ki-bekapcsolást, de az utolsó alkalommal egy nagyon is ismert dallom csendül fel.

  - Ne merd elkapcsolni! - üt rá testvérem Ash kezére, amikor újra megpróbálta kikapcsolni a kütyüt. - Ez a kedvenc számunk! - válaszolja izgatottan húgom, és rögtön utána énekelni kezdi a dalszöveget. - Sweet home Alabama; Where the skies are so blue.

  - Sweet home Alabama; Lord, I'm coming home to you - csatlakozok be én is az éneklésben, és egy koncertet lenyomunk a fiúknak. Bár szerintem végig szenvedik azt az öt percet, amíg megy a zene, de különösképpen nem érdekel minket. Hiszen pár óra múlva az összes jókedvünk tova száll, és szembe kell néznünk újra a múltunkkal. A gondolattól pedig egy gombócot érzek a torkomban, hangom elhal, öt évvel ezelőtti emlékképek felelevenednek bennem, és mellkasomra ólomsúly nehezedik. Ujjaimmal megszorítom a kormányt, miközben minden porcikám lassan zsibbadni kezd, érzem, hogy megint kicsúszik alólam a talaj, és zuhanok. Fülemben hallom anyám és apám sikolyát, üvöltését, nyöszörgését, és a gúnyos, önelégült nevetést a támadóiktól. Agyamba égett a kép, amint fejbe lövik őket közel egy órányi kínzás után.

  Egy meleg kéz érinti meg a karomat, amivel újra a kocsiba találom magam. Zavarodottan nézek körül, továbbra is az országúton haladunk egyenesen, testvérem mellettem karaokézik, amibe már Eiji és Shorter is beszálltak. Ash átnyúlva az ülésen megfogja vállamat, mintha ezzel szeretné azt sugallani, hogy nem vagyok egyedül. Szívem ismét őrült tempóban ver, maró kín önti el a mellkasomat a kedvességétől. Érzelmeim ismét elárultak, de most megfékezem őket. Nem hagyom, hogy ennél is jobban az ujja köré csavarjon Ash, nem hagyom, hogy átverjenek és kihasználjanak.

  Nem akarom, hogy megint fájjon.

  Elegem van már ebből a kibaszott sok szenvedésből.

  Mikor lesz már ennek valaha vége?

▲▼▲▼▲

  Leállítom a motort, miután leparkolok a kapuban. A nap narancssárgásan és vörösen világítja meg egykori otthonunkat, ahogy egyre lejjebb araszol. A két emeletes ház ugyan olyan állapotban van, mint régen, a virágos kert gondozva van, anyukám kedvenc növénye, a nárciszok lengedeznek a szélben.  Az egyetlen változás az, hogy a lakás egyik részét benőtte a kúszó-mászó növények.

  Hátul a fiúk kinyitják az ajtót, hogy kiszálljanak, viszont amikor észreveszik, hogy nem mozdulunk meg, megállnak. Testem ledermed, csak bámulni bírom az előttünk magasodó házat. A zöld udvart és a mezőt, amiben majdnem derék magasságban megnőtt a búza és most aranysárgás szárai lengedeznek a szélben. A diófát, amire még anno egy faházat építettünk Emily-vel, és mire leesve eltörtem a csuklómat. A hintaágyat, amire kiültünk vacsora után beszélgetni. Vagy a távolban lévő fapadot, amire különböző színes dobozokat raktunk apámmal, hogy azon tudjam gyakorolni a lövészetet. Elöntenek az emlékek, újra annak a tizenkét éves lánynak érzem magam, akinek egy éjszaka mindent elvettek és felébresztettek abból az álomból, amiben éltem. De nem csak egyedül engem rántottak bele a kegyetlen valóságba, hanem húgomat, nem egyedül nekem kell megbirkóznom ezzel a szembesüléssel.

  Némán nyúlok a kezéért, hogy megszorítsam azt. Összenézünk, szemeiben látom a szomorúságot, a gyászt, a félelmet és az ürességet. Erőtlenül rámosolygok, bíztatva, hogy minden rendben van. Vagy legalábbis ezt szeretném.

  - Menjünk - szólalok meg halkan, ahogy ismét megszorítom a mancsát.

  - Hm - bólint fejével, ahogy kiszálunk a kocsiból. A fiúk csendben követnek minket a kapuig, hangtalanul nyílik ki a virág és inda mintával díszitett fém ajtó. Zsebre vágom a kulcsokat, ahogy a veranda felé sétálok, miközben minden lépéssel egy nehezebb lesz a légzés, és egy több tonnányi súlyt érzek a mellkasomon. Talpam alatt megnyikordul a veranda, ahogy fellépek rá, a esti szellő megszólaltatja a szélcsengőt, és magával hozza az ismert illatokat. Mély levegőt veszek, miközben magamba fogadom ezeket az érzéseket, majd húgomhoz intézem a szavaimat:

  - Újra itthon vagyunk.

▲▼▲▼▲

  A pisztoly elsül, amint húgom meghúzza a ravaszt, viszont hét méterre lévő dobozt nem találja el.  Egy óra telt el az érkezésünk óta, Eiji és Shorter úgy gondolták, hogy összeütnek valami vacsorát estére, ha már mi nem tesszük be a lábunkat a lakásban. Ash nem tudom mit csinál, legutóbb egy könyvet olvasott a hintaágyon, amit a nappaliban talált.

  - Nem hiszem el, hogy nem sikerül! Pedig mindent úgy csinálok, ahogy mondasz, Grace! - hisztizik Em, mire csak önelégülten elmosolyodok. Tény, hogy ügyes és könnyen tanul, de a lövészet az egyetlen olyan dolog, ami mindig kifog rajta. Nem számít mennyit próbálkozik, sose jön össze neki, hogy hét méterről lőjön.

  - Segítek - lépek oda hozzá, és hátulról átölelem. - Lassítsd le a légzésedet - mondom halkan, ahogy szememmel a pirosra festett dobozt figyelem. A nézőke össze-visszamozog, majd pár perc után nem süllyed föl, s le, így a célt máris tisztában lehet látni. - Jó, most pedig célozd meg az egyik dobozt - utasítom húgomat, mire egészen picit lejjebb engedi a fegyver csövét. - Most pedig vegyél egy mély levegőt, és lőj - mondom, és húgom instrukcióimnak megfelelően tesz. Vesz egy mély levegőt, bent tartja, célra tart, majd meghúzza az elsütőbillentyűzetet. A fegyver visszarúg, amitől Emily felszisszen, a golyó pedig lerepíti a fém dobozt a padról. Elégedett mosolyra húzom a számat, ahogy elengedem a húgomat és ellépek tőle. - Látod, így kell ezt csinálni! 

  - Sikerült! - ugrándozik örömében, és észre sem veszi mit is mondatm neki. A fegyvert lengedezve fordul felém, mire rögtön elkapom a csövét, hogy a föld felé irányítsam.

  - Az remek, hogy eltaláltad azt a rohadt kis dobozt, de nem szeretném, hogy engem is lelőj.

  - Bocsi - neveti zavarodottan húgom, és átnyújtja a fegyvert inkább nekem. - Kaja után megint kijövünk lőni?

  - Szerintem addigra besötétedik - kócolom össze a haját, de aztán hátra fordulok, mert lépteket hallok meg. Ash zsebre vágott kézzel sétál felénk, mire felvonom a szemöldökömet.

  - Eiji mondta, hogy szóljak, kész a vacsora - bök a ház felé, amitől összeszorul a torkom. És mintha megérezte volna ezt, rögtön eltereli a szót. - Hogy megy a gyakorlás? - mosolyog rá pimaszul testvéremre, aki izgatottan dumálni kezd neki, miközben elindulunk a ház felé. Csendben követem őket a házig, Emily eleven, vidám, mint minden vele egykorú gyerek, nem látni rajta a szorongást, amit otthonunk okoz. Ash egy másodperc alatt képes elfeledtetni vele a múltat, más dolgokra tereli a figyelmet, mindezt olyan jártasággal, hogy az adott ember fel sem figyel rá. Emily bármi fajta rémület nélkül megy be a házba, csak engem rúg gyomorszájon az emlék, miközben próbálok a legtermészetesebben viselkedni. Lerakom a fegyvert az asztalra, ahogy besétálok az étkezőbe, ahol terített asztal vár. 

  Fogalmam sincs, hogy a két ázsiai srác milyen kaját ütött össze, de egy biztos: kitettek magukért. Bár fogalmam sincs honnét varázsolták elő az alapanyagokat, mert hogy üres volt a hűtő is, meg a szekrények is, az biztos. Em és Ash tovább cseverésznek, ahogy mindannyian helyet foglalunk, csupán addig hagyja abba a csacsogást húgom, amíg egy jó étvágyat kívánunk. A szőke sráccal teljesen jól el van, nem foglalkozik a múlttal, mint én, és ezért hálás vagyok a fiúnak.

  Eiji és Shorter főztje sejthetően fenomenális lett, mindenki jóízűen fogyasztja, de én semmilyen ízt nem érzek. Megrágom az ételt, majd lenyelem, nem érzek éhséget vagy telítettséget, egyedül a súlyokat érzem a mellkasomon, amitől nehezen tudok lélegezni. Azaz este folyamatosan ismétlődik a fejemben, folyamatosan szembe nézek azzal mit vesztettem el, és ez állandóan emlékeztet arra miért is vagyok itt.

  Jospeh Ramsay. A féreg, akit a saját két kezemmel fogok megölni. Nem számít mennyi időt, energiát kell belefektetnem abba, hogy tönkre tegyem a családját. Nem érdekel mivel vették rá nagybátyámat arra, hogy békét kössön, de ezzel biztos megváltoztatom a nézőpontját és lefújja ezt a nevetséges baromságot. Nem vagyok a háború ember, viszont a Ramsay család nem tud semmit sem nyújtani nekünk, amiért érdemes lenne közös üzletbe belevágni.

  - Finom lett a kaja, Eiji - mosolygok rá a japán srácra, miközben segítek elpakolni, és elmosogatni a koszos edényeket. A többiek természetesen behúztak a nappaliba, hogy megússzák az elpakolást. Legszívesebben kimennék sétálni egyet, kiszellőztetni a fejemet, ám nem szeretnék mindent Eiji-re hagyni. - Főzhetnél többször is. - Bár valójában csak tudni szeretném, hogy tényleg olyan finomak-e, amit csinált, mint ahogy a többiek dicsérték.

  - Szerintem ez annyira nem kivitelezhető - nevet fel zavarodottan, mire szórakozottan egyet értek. - Lehet jobban járnánk, ha egyszer eljönnétek Japánba és ott elvinnélek titeket egy étterembe.

  - Em úgy is körbe szeretné utazni a világot. Ki tudja, egyszer lehet bekopogtatunk az ajtódon - viccelődök. - Az egyetlen kérésünk pedig az lesz: vigyél el enni.

  - Nem tudom mi lenne az első kérdésem. Mit szeretnétek enni, vagy hogyan találtatok meg?

  - Szerintem az elsőt kérdezd, a második várhat.

  - Áh, igaz - helyesel, aztán mindketten felnevetünk. Elrakom az utolsó tányért is, míg ő a villákat és késeket pakolja el. Én a hintaágy felé veszem az irányomat, hogy kiüljek oda, kiszellőztesem a fejemet, míg Eiji a nappalit célozza meg. Viszont a bejárati ajtó előtt megállít. - Öm.. Grace...

  - Hm? - nézek rá, ahogy ujjaimmal a kilincset markolom. Kissé türelmetlenül várom, hogy válaszoljon, ki akarom tenni a lábamat ebből a házból.

  - Tudom a választ, de... Jól vagy? - néz rám a japán srác, amivel teljesen meglep. Szemeiben bizonytalanságot ugyanakkor aggodalmat is észreveszek, amitől egy pillanatra megreped az az erős páncél, amit felhúztam magamra.

  - Jól leszek.

  - Szeretnél róla beszélni? - teszi fel újabb kérdését, mire összeráncolt szemöldökkel nézek rá. -  Mármint - kezd el magyarázkodni. - Ha nem szeretnél, nem kell, csak azt akarom, hogy tudd, én itt vagyok, hogyha beszélni szeretnél valakivel.

  - Ez rendes tőled - mosolygok rá szomorúan. - De nem hiszem, hogy bárki is megszeretné hallgatni azt, hogy hogyan ölték meg a családomat ebben a házban, miközben egy rohadt szekrényben bujkáltam - mondom, amitől ledermed. Eltátja a száját, arca falfehér lesz egy pillanatra, ám hamar visszatér belé az élet. Az alvilági élet elég jól megedzette a kis lelkivilágát, ahogy nézem.

  - Ez szörny-

  - Tudom - vágok szavába, mielőtt folytatná. Nem akarom  hallani miképp szán meg. - Nem kell semmit sem mondanod, és én se akarok erről beszélni - nézek szemeiben, amivel megértetem vele a helyzetet. - De köszönöm.

  Az idő hűvösebb lett, amíg bent vacsoráztunk. A nap már lement, a kék sötétség egyre jobban terjeszkedik, csillagok jelennek meg az égbolton, ahogy az utolsó napsugarak is eltűnnek. Leülök a hintaágyra, hátradőlök, meglököm magam, hogy hintáztassam magam, és ahogy nyikorog a hinta, veszek egy mély levegőt.

  Arcomon lefolyik egy könnycsepp, torkom összeszorul, ismét elfog a bánat. A tudat, hogy gyenge voltam, képtelen voltam bármit is tenni, hogy megmentsem a szüleimet, és most, hogy nem bírok fél óránál több időt az egykori otthonunkban tölteni, undorral tölt el. Sebezhetőnek érzem magam. Egyetlen dolog jár a fejemben.

  A bosszú. Megbosszulni a szüleimet, ez visz előre, ez ad erőt. Valahányszor megkérdezem magamtól, mégis mi a francot művelek, csak visszaemlékezek az estére. Eszembe jut minden alkalommal az ígéretek, amiket saját magamnak tettem és amiket szüleim véren fogadtam meg. Visszaránt a valóságba, a pokolba, ahova tartozok most már.

  - Nem fázol? - ránt ki egy hang az elmélkedésből, mire felkapom a fejemet. Türkiz zöld szempárral találkozik a tekintetem, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Ash lehuppan mellém, anélkül, hogy megvárná a válaszomat rám adja kabátját, majd kezét combomon pihenteti. Ismét vegyes érzések dúlnak bennem, de nem érzem már gyengének magam.

  Viszont annál nagyobb idiótának igen.

  - Emily valami idióta filmet néz a srácokkal - töri meg a csöndet Ash, mire hümmögök. - Jól van - fűzi hozzá, mire aprót bólintok a fejemmel.

  - Köszönöm - nézek rá, mire megvonja a vállát. - Miért tetted? - bukkan ki belőlem a kérdés, amit már elég régóta tartogatok magamba. Az ember ok nélkül nem kedves valakivel, legalábbis a magam fajtával nem. Főleg, hogyha tisztában van a helyzetemmel. Ash rám emeli tekintetét, amitől levegőt is elfelejtek nézni, azonban nem kapom el a fejemet, farkasszemet nézek vele. Arcán különös fajta nyugalom ül, és mintha valami boldogságot vagy szórakozottságot is látok rajta. Szóra nyitja a száját, amitől még gyorsabban ver a szívem, mint előtte.

  De mielőtt bármit is mondhatna, az esti nyugalmat egy pisztolylövés éles és dübörgő hangja rázza meg.

  Aztán egy ordítás, majd csak azt veszem észre, hogy véres a kezem.