A csend beáll közénk, ahogy eltátott szájjal nézek Rachel-re. Farkasszemet nézünk, arra várok, hogy cáfolja azt, amit mondott, viszont egyáltalán nem áll szándékba így tenni. Lepillantok az italomra, ujjaimmal birizgálom a repedéseket a pult deszkáján, miközben a néger nő folytatja a korsók törölgetését. Szavai újra és újra lejátszódnak az agyamba, nevetségesnek találom, egyáltalán honnét veszi ezt? Idegesen dobolok ujaimmal a pulton most már, gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben, végül megemberelem magam, veszek egy mély levegőt, majd felpillantok barátnőmre. És mintha számított volna rám ismét megszólal:

    - Azt szeretnéd tudni, hogy honnét veszem ezt? - kérdezi, mire némán bólintok egyet. Apró mosoly jelenik meg az arcán, mint aki egy vicces történetbe kezdene bele. - Nem tudom pontosan megmondani neked, Queen. Észrevehető, hogy a közelébe kicsit máshogy viselkesz, nyugodtabb vagy. És amikor beszélsz róla, mint valami szerelmes tini lány, aki összeveszett a barátjával.

   - Mi van? - szaladki a számond a felháborodott kérdés. Rachel morcos arcomon felnevett, amivel ahelyett, hogy még dühösebbé tesz, inkább zavarba hoz. - Ez baromság... - motyogom orrom alatt elgyengülve. - Csak beképzeled...

    - Kérdezd meg a húgodat akkor, Queen - mosolyog rám magabiztosan a csapos lány, amiért képes lennék megütni. Viszont bosszant, hogy igaza lehet, és ha ehhez az kell, hogy egy harmadik személy cáfoljon rá, akkor belemegyek. - Az irodádban van - válaszolja, mielőtt feltennék bármi fajta kérdést.

  - Köszi - állok fel a pulttól, és felmegyek az irodámba. Az asztalomnál ül, körmöl valamit, miközben fülhallgatón zenét hallgat, így észre sem veszi, hogy bejöttem. Odatolom az egyik fotelt, belehuppanok, majd feldobom a lábaimat az asztalra, tökéletesen megzavarva ezzel testvéremet.

  - Neked is szia - forgatja meg a szemeit Em, és becsukja a füzetét. - Mondjad, mi történt - szólal meg, ahogy egy cukorkát kibont, és szájába dob. Igen, egy szót sem kell szólnom, túl jól ismer.

  - Ash - felelem tömören, mire felvonja a szemöldökét egy sejtelmes mosoly kíséretében. - Ne kezd te is! - szólok rá mérgesen, mire még szélesebben mosolyog. - Elsőnek Rachel, most meg te! Miért hiszitek azt, hogy kedvelem?

  - Mert megváltozol, ha a közeledben van! - válaszolja kissé kiabálva, mire megszeppenek. - Ha úgy van sokkal nyugodtabb, összeszedettebb, néha pedig sokkal kegyetlenebb is vagy. De önmagadat is tudod adni, mint például, amikor este beszélgettetek - magyarázza. - És olyan, mintha le szeretnéd nyűgözni őt.

  - Mi?

  - Jól hallottad.

  Arcomat tenyerembe temetem, ahogy kínomban felnyüszítek, és összekuporodok. Percekig így maradok, Em pedig nem néz őrültnek, mert tisztában van vele, hogy fél perc múlva abba hagyom. És amikor tényleg így történik, akkor szólal meg újra:

  - Rachel-lel miről dumáltál?

  - Arról, hogy Ash miért szán - válaszolom tömören, azonban meglátva értetlen fejét, neki is elmeséleü töviről-hegyire a történeteket. - Nem akarok szerelmes lenni...

  - Miért?

  - Mert elvonja a figyelmemet, ás nem tudok maximálisan a családra koncentrálni.

  - Ez hülyeség.

  - Voltál már szerelmes? - vonom fel a szemöldökömet unottan, amire rögtön megkapom a választ:

  - Nem.

  - Na, akkor meg ne dumálj!

  - Te se voltál eddig még sose szerelmes - világít rá egyenesen arra a dologra, amire nem kellett volna. - Te se tudsz többet nálam a szerelemről. Meg amúgy az, hogy tetszik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy össze kell jönnöd vele. Persze, jó lenne, ha mégis sikerülne, még akkor is, hogyha egy olyan srácról van szó, aki még nálad is okosabb, de szó sincs ilyenről.

  - Aha - hümmögöm, ahogy a fejemet lehajtom az asztalra. Agyamba cikáznak a gondolatok, lassan emésztem meg a lányok szavait, és a legrosszabb az egészben, hogy nagy valószínűséggel igazuk van.

  De nem tudok egy kérdést kiverni a fejemből: vajon Ash milyen barát lehet? Egy nívós étterembe vinne el enni vagy egy vidámparkban töltenénk el az első randinkat? Vajon hogyan ölelhet magához? Megcsókolna az első randin vagy vár vele? Miképp viselkedne velem, ha a barátnője lennék? Mennyire lenne vicces? Romantikus? Őszinte? Annyira puhák és hívogatóak az ajkai, milyen lehet a csókja?

  - Grace! - koppint rá a fejemre Em kirántva képzelet világomból. Felemelem a fejemet, fájdalmas grimasszal nézek rá, várva mit is szeretne mondani. - Nem beszélsz Ash-sal?

  - Őt szeretném elkerülni most a leginkább.

  - Alkut kötöttél vele, nem kéne rosszban lenned vele - magyarázza. - Ha megbántod őt vagy megsérted a becsületét, ki tudja mit fog kiagyalni ellened? Pali, könnyen bevágja a durcát.

  - Ahr - kelek fel a fotelból. Fizikai fájdalmat érzek, de ahogy testvérem is mondta, muszáj jóban lennem vele és tisztelettel viselkedni vele. - Szólj, ha a házival elakadtál. Ma te főzöl - mondom, ahogy a hajamba túrok. Aztán odahajolok hozzá, homlokon puszilom, majd lesétálok a bárba.

A bárban egyre több vendég tér be, a mikrofonnál ismét a félvér nő énekel. A pulthoz sétálok, amire Rachel felpillant az ital készítésből.

  - Na?

  - Nem akarok róla beszélni - vágom rá ezzel pedig meg is válaszolom a kérédését. Mindent sejtő mosolyra húzza a száját, nem szól semmit sem, de tudom miről szeretne csacsogni. - Majd talán egyik este beszélünk róla, de most inkább azt mondd meg nekem, hogy láttad-e Ash-t.

  - Visszament a srácokkal a lakásukra.

  - Köszönöm - fordítok hátat, és megint a lépcsők felé veszem az irányomat. A bár felet nem csak az irodám van, hanem még két emeletig lakások, a legfelső emeleten lakunk mi Em-mel, a második emelet felét a srácok lakják, míg a maradékot olyanoknak tartjuk fent, mint Ash, hogy bármikor el tudjuk szállásolni őket. A tizenötös szoba felé veszem az irányomat, az egész emeleten csönd honol, ami kifejezetten furcsa a megszokott hangzavartól, amit a fiúk szoktak produkálni. Megérkezve bekopogok az ajtón, és hosszú percet telnek el, mire Eiji kinyitja nekem az ajtót. - Ash-sal szeretnék beszélni.

   - Nincs itt - válaszolja, mire felszalad a szemöldököm. - Azt mondta levegőzni szeretne...

    - És elment sétálni? - fejezembe helyette a mondatot, miközben megforgatom a szememet. Nem tervezek utána rohangáljak, mint valami idióta kutya.

    - Nem, nem - rázza meg a fejét Eiji gyorsan. - Felment a tetőre - magyarázza, mire szám egy O-t formáz.

     - Köszi - mosolygok rá a japán srácra, majd hátat fordítok, hogy felmásszak a tetőre, ha nem állítana meg az ázsiai srác.

   - G-Grace...! N-Nem volt alkalmam elmondani, de sajnálom, amit az embereiddel történt - süti le a szemét Eiji. Szomorúan néz hol rám, hol a padlóra, viszont szavai kifejezetten jól estek.

   - Ez kedves tőled, Eiji - fogom meg a vállát, utána pedig megölelem. Rögtön viszonozza a kedves gesztust, azonban amikor megláttom az arcát zavarodottság tükröződik rajta. Lehet, hogy japánoknál nem szokás ilyen közvetlenül viselkedni másokkal. - Most megyek, zaklatom egy kicsit Ash-t - viccelődök oldva a feszültséget, és most már tényleg felmegyek a tetőre.

Mivel a tetőre elég sok ember elég sokszor feljár, így igazán otthonossá rendeztük a helyet. Használt matracok, kanapék és székek meg asztalokkal alakítottunk ki egy-egy pihenő helyet, ahol vagy összeülünk inni és enni, vagy szimplán ledőlünk aludni kintre. Az egyik ilyen kanapén ülve találom meg Ash-t, ahonnét messzire el lehet látni a városban, sőt még a tengert is meg tudjuk pillantani. A szellő meglengedti azt a lepedőt, amit Em azért barkácsolt a kanapé fölé, hogy valami árnyékot adjon. Több időbe telt a lepedőt feltenni, mint azt a vaskeretet megcsinálni a fiúknak.

   - Szia - köszönök halkan, ahogy leülök mellé. Rám pillant, miközben reflexszerűen elmotyog egy hellót, és percekig csendben ülünk egymást mellett. Kiélvezem a pillanatot, a nap ragyogó és forró sugarait, a szellőt, a város zaját, és Ash közelségét. Szívverésem felgyorsul, gondolataim cikáznak a fejemben, hogy milyen témát dobjak fel, de szerencsére mielőtt megszólalhatnék, észhez térek. Veszek egy mély levegőt, elfojtom tomboló érzelmeimet, majd szóra nyitom a számat: - Ami ma reggel tettem... - kezdek bele lassan, jól megfontolva minden szavamat. Tekintetemmel szigorúan a várost fürkészem, nem pillantok oldalra, mert tudom, ha a szemébe nézek, elgyengülök. - Nem kellett volna elvinnelek a kórházba, nincs közöd ahhoz, hogy mi történt az embereimmel. És neked estem, mert te teljesen máshogy vélekedsz erről a dolog, amiről én. Dühös voltam, és olyan dolgokat mondtam, amit nem kellett volna. Sajnálom.

Szavaim elcsendesülnek, ránk telepszik újra a némaság, még sem érzem kényelmetlenül magam, sőt megkönnyebbültnek érzem magam a bocsánat kérés után. Szívem még mindig vadul dobog a mellkasomba, azonban gondolataim már lecsillapodtak.

Várok néhány percet, hátha Ash válaszol valamit, de miután közel öt perc elteltével semmit sem tesz, érzem, hogy ideje mennem. Ha valami nem megy, jobb, ha nem erőltetjük.

   - Ennyit szerettem volna csak - szólalok meg újra, miközben felállok, hogy magára hagyjam a szőkeséget. Viszont amint felállok, megfogja csuklómat, amitől egyszerre dermedek le és önti el forróság a testemet. Ránézek zavarodottan, türkiz zöld szemei megbéklyóznak, szívem bordáimat verik, érzem, hogy arcomat lassan önti el a pír.

    - Nem maradnál még egy kicsit? - kérdezi halk, lágy hangon, amitől egy bomba robban fel bennem. Elolvadok a kedvességétől, miközben szívem kihagy egy ütemet, és forróság járja át minden porcikámat.

   - Ha nem zavarok - válaszolom halkan, és visszaülök a kanapére, de most jóval közelebb hozzá, mint előzőleg. Lábaink súrolják egymást, ujjai továbbra is csuklóm köré fonódnak, és én küzdök az ellen nehogy felsikítsak, hogy úgy nyugtassam le vadul verő szívemet. Nyelek egyet, veszek egy mély levegőt, és kémlelni kezdem az előttünk elterülő várost.

Kocsik és emberek zaját lehet hallani, frissen sült illatokat hoz magával a szél. Minden olyan nyugodt, nem nyomja a vállaimat a család gondjai, mégha rövid ideig is, de bírok piheni. Vagyis ez tart három percig, amíg meg nem mozdul Ash. Eget rengető dolgot nem tesz, csupán ujjaival finoman körözni kezd kézfejemen.

Egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem, és azaz, hogy mégis mi a jó fenéért csinálja ezt?!

Pont most, amikor alig húsz perce tudatosult bennem a dolog, hogy többet érzek nála a kelleténél. És ilyenket tesz, amivel a szívemet simán meg tudja állítani és reményt ad, hogy ő is hasonlóan érez. De Ash-ról beszélünk, tisztában vagyok vele, hogy Dínó papát miért is ismeri olyan jól, nagyon jól kihasználja az adottságát. Valószínűleg most is ezt teszi. Ha a lányok észrevették rajtam, hogy tetszik nekem, neki se kerülhette el a figyelmét.

Érzem, hogy mellkasomra ólom nehezedik, nehezen veszem a levegőt, és hatalmas idiótának érzem magam. Hagytam, hogy egy férfi ismét becsapjon a szavaival és tetteivel. Elfog az undor, azonban harag helyett egyedül a csalódás önti el a szívemet. Talán azért, mert arra számítottam, hogy Ash más milyen lesz, mint a többi ember? Hogy különleges lesz. Röhejes.

    - Mennem kell - szólalok meg váratlanul, ahogy felállok. Érzem magamon Ash fürkésző tekintetét, de képtelen vagyok a szemében nézni. - Lehűlt az idő, fázok - fűzöm hozzá, hogy ne tűnjön annyira kínosnak a dolog, pedig ezzel pontosan egy magas labdát dobok fel a srácnak.

    - Odaadjam a dzsekimet? - kérdezi, és mielőtt bármit is mondhatnék rám adja a farmer kabátot. Fűszeres illatta megcsapja orromat, gyomrom golf labda méretűvé zsugorodik, miközben szívemet egy vasmarok szorongatja. - Tényleg lehűlt egy kicsit a levegő, észre se vettem - mondja fél oldalas mosollyal az arcán, ahogy visszadől a kanapéra. - Ha nagyon fázol, hozzám is bújhatsz, ha szeretnél - néz szemembe, velem pedig megáll a világ.

Agyamba ordít egy hang, hogy ne legyek hülye, álljak fel, és hagyjam itt, de közben testem Ash-nak akar engedelmeskedni. Érzelmeim és vágyaim tombolnak bennem, harcolnak az épp eszemmel szembe. Kihasznál vagy játszadozik velem, egyértelmű, tudom, tudom nagyon jó, de ez csak egy összebújás. Abból még semmi rossz nem sül ki? Hiába ölel magához, nem kerülünk közelebb egymáshoz, mivel szíveink között egy szakadék tátong. És ha nem használom ki ezt az alkalmat örökké bánni fogom.

    - Köszi - motyogom, ahogy mellkasára dőlök, és hagyom, hogy átkarolja vállamat. Szorosan húz magához, érezteti velem, hogy az egyetlen személy vagyok, aki fontos számára most. Lehunyom a szememet, elüldözöm messzire a gondolataimat, és emlékezetembe vésem ezt a pillanatot.

Az égen gyülekező felhőket; az erősebbé váló szelet; Ash jellegzetes illatát, amitől pillangók ébrednek gyomromba; testének melegségét; karjait, amivel szorosan ölel magához. A zakatoló szívemet, amint már ő is biztos észrevett, ezt a fájó érzést, hogy milyen könnyen ki tud használni pár kedves szóval, gyengéd érintéssel és igéző szemeivel.

Eszembe vésem a fájdalmat, amit szívembe érzek, hogy soha se felejtsem el, soha ne felejtsem el ezt az érzést, amikor kihasználnak a gyenge érzelmeim miatt, és hogy soha többet ne forduljon ez elő.

▼▲▼▲▼

A telefon rezgésére és Ash halk hangjára ébredek fel. Nyöszörögve húzom magamra a takarót, vagyis szeretném, de egyedül egy farmer kabát van rajtam. 

   - Hé... Kelj fel - rázza meg a vállamat Ash. Megdörzsölöm a szememt, miközben leesik, hogy a szőke srácon aludhattam el ki tudja mennyi időre. A telefonomért nyúlok, nem olvasom el a nevet, ami villog a kijelzőn, felveszem és álmos hangon egy hallót mondok.

    - Apám nem rég telefonált, a McCarthy és Ramsay családok elássák a csatabárdot és szövetségesek lesznek - tér rögtön a lényegre Roy, amivel egy szempillantás alatt kiűzi az álmosságot a szememből.

    - Mi? - nyögöm ki teljesen lesokkolva, ahogy felállok a kanapéról, és az ajtó felé veszem az irányomat. Lábaim lassan mozognak, szinte alig akarnak engedelmeskedni nekem, majdnem elesek. De csak majdnem, mivel Ash karomnál fogva megtart.

    - Jól hallottad - válaszolja unokatestvérem. - Így már nem állhatsz bosszút.

    - De... Az apád mégis miért lett a  szövetségese ezeknek a dögöknek? - bukik ki belőlem a meggondolatlan kérdés. Roy hallgat a vonal másik végén, ezek szerint ő sem tudja a részelteket, és ő is ugyan annyira kíváncsi erre, mint én. Persze, ki nem lenne az, hiszen egy olyan férfiról beszélünk, aki egy egész állam félve emleget és aki megtanított minket hogyan kell jól vezetni a családot. A McCarthy család fője.