A jégkockák összekoccannak a poharamba, ahogy megkeverem az italomat. A bárt különféle frissen elkészült ételek illata tölti be, tányérok csörögnek, és az alap zajt a rádió adja meg. Dél környékén járhat az idő, mivel a vendégek száma megduplázódott, és kétszer több munkája akad Rachel-nek és a felszolgálóknak is.

Egy asztalnál ülök Eiji, Shorter és Ash társaságában, miközben egy hamburgert majszolok. A srácok kihasználják az ingyen kaja lehetőségét, és egy hatalmas adag ételt készítettek el a szakácsunkkal. És ez miatt is ülök itt velük, Eiji és Shorter ragaszkodott ahhoz, hogy együtt egyek velük.

  - Meg tudnám szokni, ha minden nap ilyen ételeket ehetnék - szólal meg a japán srác, miközben egy adag bolognai tésztát tol be a szájába. Egész arca koszos, olyan akár egy nagyra nőtt gyerek, nehezen nézné ki belőle az ember, hogy idősebb nálam.

  - Élősködés másokon? Minden további nélkül - viccelődik Shorter, ahogy vihogva beleharap egy sült húsban.

  - Az ebédet ki kell fizetnetek - szólalok meg hirtelen. Eiji és Shorter abban a pillanatban ledermednek, mivel tisztában vannak azzal, hogy mennyibe kerülnek az ételek. Arcuk fehér lesz, izzadtság cseppek gördülnek le a homlokukon, és nehezen nyelik le a falatot.

  - Mi? - kérdezi ledöbbenten Eiji, miután összeszedte minden erejét.

  - Vicceltem - válaszolom elfojtott mosollyal, és beleiszok kólámba. A két ázsiai srácnak kell fél perc, hogy megértsék mit is mondtam nekik, és ezután egyszerre esnek nekem. Nevetve figyelem a kirohanásukat. Viszont hamar tönkre vágják a hangulatot, amikor egyik emberem egy férfit rángatva ront be a bárba.

- Mégis mit képzelsz mit csinálsz?! - rival rá Rachel azonnal. Az összes vendég figyelmét a két új jövevényre terelődik.

  - Queen! Ez a férfi meglopott minket! Mi legyen vele?! - rángatja oda hozzám. A férfi, akiről beszél harmincas évei elején járhat, arcán zúzdások borítják - gondolom, amint elkapták, kapott egy kiadós verést -, ruhája szakadt, öreg és koszos. Szemeiből ki lehet olvasni, hogy fél, és hogy nem egy olyan ember, aki erkölcstelen és önző.

  - Hogy hívnak? - kérdezem a férfit.

  - J-Josh Smith... - feleli remegő hangon. Nem cseng ismerősen a név, ő magát sem láttam ezelőtt. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem akar végezni velem, vagy kicseszni.

  - Oké, Josh, mondd meg miért loptál meg - parancsolok rá, ahogy számba veszek egy száll cigarettát. A férfi szóra nyitja a száját, azonban rögtön be is csukja. Rágyújtok, figyelem a tagot, lesütött szemekkel bámulja a padlót. Pár perc elteltével emeli fel a tekintetét, szemembe néz, ez alkalommal már határozott tekintettel.

  - Éhezik a családom, valamivel etetnem kell őket. Ezért elloptam néhány dolgot, hogy eladja őket jobb áron. De elkaptak - magyarázza, és szemei dühödt szikrákat szórnak, de figyelmen kívül hagyom.

  - Rachel! - fordulok a néger nő felé. - Lásd el a sérüléseit, és adj neki munkát! - utasítom, és visszafordulok a srácok felé. Csend telepszik a helyiségre, a zenét tisztán lehet hallani, és olyan emberek is kikerekedett szemekkel néznek, akiknek gőzük sincs ki vagyok. - Valami gond van?

  - M-Miért segítettél? - szólal meg Josh, miután nagy nehezen összeszedte minden erejét. - Miért nem öltél meg?

  - Miért kéne végeznem egy családapával, aki etetni akarja a családját? - felelek kérdéssel a kérdésre, miközben Rachel egy vizes törölközővel jelenik meg. Odaadja az apának, hogy törölje meg az arcát, utána pedig menjen majd öltözőbe, ahol ellátja majd a sebeit.

  - K-Köszönöm - érzékenyül el. Most tudatosulhatott, hogy akit annyira utál, megvett és akitől annyira retteg, ahelyett, hogy meglopta volna, segítséget kellett volna kérnie csak. Idiótának érzi magát, ugyan akkor hálás, és ezt látva egy kedves mosolyt küldök felé.

  - Queen, biztos vagy benne? - kérdezi az emberem bizonytalanul és kissé dühösen, mire rápillantok. Azonnal megbánja amiért megkérdőjelezte döntésemet. Már el is iszkolna, ha nem állítom meg:

  - Egy dolgot szeretnék még - hívom oda magamhoz. Füléhez hajolok, halkan, tisztán és érthetően intézem hozzá a szavaimat: - Soha többet ne ronts így be ide, amikor vendégeink vannak. Ha még egy ilyen üggyel lenne dolgod, a hátsó szobába hívatsz. Ha ezt megértetted, akkor mehetsz is - fejezembe, és visszafordulok a srácokhoz, hogy megegyem az utolsó falat hamburgeremet, azonban vizslató tekintetekkel találom szembe magamat. Ash türkiz zöld szemei hidegek és kemények, ahogy hangot ad kíváncsiságának:

  - Mégis ki a fene vagy te pontosan?

Ahogy elhangzik a kérdés néma csönd telepszik a társaságra. Ash farkas szemet  néz velem, arra ösztönöz, hogy az igazat mondjam neki, de ennyire nem vagyok egy könnyű eset. És ezzel ő is tisztában van, mire mosolyogva felvonom a szemöldökömet.

  - Miért is érdekel? Talán meg szeretnéd szerezni a számomat, és elhívni egy randira? - támasztom meg az államat tenyeremen. Eiji és Shorter egyszerre röhögnek fel, viszont azon nyomban elfojtják a nevetésüket, és rázkódó vállal figyelnek minket. - Hát bocsi, de nem vagy az esetem - fűzöm hozzá, tovább fokozva a hangulatot. Ash eddigi kemény páncélja megreped, helyette egy kissé zavarba jött fiú ül velem szemben. Elégedett mosolyra húzom a számat, nagyon is jól szórakozok hirtelen jött zavarán.

Szóra nyitja a száját, valami frappánsat szeretne mondani, azonban megcsörren a telefonom. Emily, a húgom neve villan fel a képernyőn, miközben Spice Girls ismert száma kezd el szólni.

  - Ezt fel kell vennem - mondom a srácoknak, rájuk se nézve, és felveszem a telefont. - Szia, Em, milyen napod volt?

  - Hali, Grace! Figyuzz, ha nem lenne nagy baj, akkor később jönnék haza. Elhívtak bowlingozni, és pizzázni - rohamoz le azonnal infókkal testvérem. Hangja vidám, szórakozott, távolból pedig hallom, ahogy a barátai dumálnak, kocsik száguldoznak el mellette.

  - Szokásos társaság?

  - Yep, yep, bár most jön egy új arc, egy felsőbb éves srác. Eddig csak párszor láttam őt a suliban, de nem valami barátságos alak.

  - Menjenek veled a fiúk? - kérdezem, de tudom jól, hogy mi lesz rá a válasz:

  - Nehogy ide küldd őket! Nem kell nekem kis testőrség! Tudok magamra vigyázni! - háborodik fel, mire csak felnevetek.

  - Jól van, nyugi, de vacsira lasagna lesz.

  - Ne máááár! Miért jó az a paradicsomos izé? - nyavajog, mire tovább nevetek.

  - Mert én főzök, és én azt akarok enni. Ha haza jönnél, és segítenél, akkor nem az lenne - érvelek, mire csak egy dühös fújtatást hallok a vonal másik végéről. - Candy este majd felvesz - mondom neki, és ez ellen nincs semmi ellenvetése. - Ha baj van, hívj. És okosan! - fűzöm hozzá, és látom magam előtt, ahogy megforgatja a szemeit.

  - Oké, oké, léptem. Csáó! - köszön el, majd rögtön utána megszakad a vonal. Lerakom a készüléket az asztalra, és belekortyolok a kólámba.

  - Mit is szerettél volna? - nézek Ash-ra. Viszont mielőtt megszólalhatna, Eiji megelőzi:

  - A húgod volt? Nem hittem volna, hogy van testvéred. Hány éves? És mi a neve?  - rohamoz le kérdéseivel, mire fevont szemöldökkel fordulol Ash felé. A szőke fiú szemet forgatva támasztja meg állát a tenyerén, és olyan érzést kelt benne, mintha nem ez az első alkalom, hogy a japán srác így fellelkesedik.

  - Igen, a húgom volt, és Emely-nek hívják... - válaszolom zavarodott mosollyal az arcomon. Aztán ahogy Ash-nál is tettem, itt is gyorsan elterelem a témát. - És túl fiatal hozzád, szóval ne várd azt, hogy megadom a számát - vigyorgok rá pimaszul, és a gyanúsítás hallatán vörös színbe borul a japán fiú arca. - És tudd elég rosszul esik az, hogy azt hiszed nem lehet testvérem. Ilyen kegyetlennek tűnök? - dramatizálom túl a szerepet, amivel elérem, hogy azt higyje, megbántott.

  - É-Én nem is... Mi? - hebeg-habog össze-vissza. Mosolyom egyre szélesebb lesz, és hamar kacagásba török ki. Persze, ettől még inkább zavarba lesz Eiji, míg végül duzzogni kezd. - Na, ne nézz így rám! Csak vicc volt! - kérek bocsánatot még mindig mosolyogva. - Sajnálom, Eiji.

  - Nem értem miért kellett ez - motyogja orra alatt.

  - Mert aranyos volt a reakciód - válaszolom meg költői kérdését. - De nekem mennem kell - állok fel az asztaltól, amire az eddig bambuló Ash is felkapja a fejét.

  - Várj! Én még beszélni akarok veled! - fogja meg a csuklómat. Ujjai körbe érik karomat, tökéletes béklyóvá válva, amiből nem bírok rögtön kiszabadulni. A váratlan érintéstől meglepődők, az emberek többsége nem mer hozzám érni, leginkább nagy ívben elkerülnek.

A szőke fiúra nézek, akinek türkiz zöld szemei most izgatottan és kíváncsian csillognak. És csak most veszem jobban szemügyre finom arcvonásait, vékony ajkait, aranyló tincseit, ami szemébe lógnak, hófehér, ellenállhatatalan bőrét, széles válát, izmait, amik finoman kirajzolódnak a pólója alatt. Az előbbi megszólalásom - hogy nem az esetem - kezd megdőlni, késztetést érzek arra, hogy leüljek és cseverészek vele estig.

Viszont hamar visszatér józan eszem, és nem hagyja, hogy ilyen könnyen elcsavarja a fejemet egy fiú. Kedves mosolyt villantok rá, miközben lehámozom kezét csuklómról.

  - Akármiről is szeretnél beszélni, holnapig várhat - mondom neki. - Még találkozunk.

▲▼▲▼▲

Lekapcsolom a sütőt, de nem veszem ki a lasagne-t. Ásítok egyet, miközben elpakolom a száraz tányérokat, míg végül ledobom a konyharuhát az asztalra, és a nappaliba sétálok. Ledőlök a kanapéra, arcomat a párnába fúrom, és lehunyom a szemem.

Délutánom azzal ment el, hogy vásároltam, és Mike-ékkal bolyongtam a városban. Végül haza érve neki álltam főzni, amivel tökéletesen elszaladt az idő, és azon kaptam magam, hogy nyolc múlt. Alig csináltam valamit, mégis fáradt vagyok. Elnyomok egy ásítást, ahogy oldalamra fordulok. Magzat pózba gömbölyödök, hagyom, hogy az álom magával vigyen.

Ám alig telt el egy kis idő, ablak nyitódást hallok, és padló recsegést. Szemeim kipattannak, minden álom kimegy a szememből, ahogy felülök a kanapén. A lakásban sötétség és csend honol, az utcáról beszűrődő autó zaj mellett alig lehet meghallani a padló nyikorgást és halk, visszafojtott hangon való súgdolózást.

Felállok, és a vitrinhez sétálok, ahol a puskámat tartom. Ügyelek arra, hogy olyan helyre lépjek, ahol nem fog reccsenni a padló. Bár ezeket nem én fedeztem fel, hanem húgom. Rosszalvó vagyok, a legkisebb zajra is felébredek, és Em ezt szerette volna elkerülni. Így már nem ébredek fel arra, ha például pohár vizet megiszik.

Megtöltöm a fegyveremet, és elindulok a fürdőszoba felé, ahonnét a neszeket hallottam. Minél közelebb érek a helyiséghez, annál hangosabb lesz a motyogás. Maximum pár fő lehet, viszont az a pár fő valamin nagyon vitatkoznak.

Hamar megelégelem a hallgatózást, így felkapcsolom a fürdőnek a lámpáját, és mielőtt bármit is tennének, az ajtóba állok, és rájuk szegezem a pisztolyt.

A három idegen, aki betört hozzám, annyira nem is idegen. Ash, Eiji és Shorter döbbent arccal néznek fel rám, miközben Ash megsebesült karját próbálják ellátni.

  - Mi a francot csináltok itt? - rivalok rájuk dühösen. A japán kis srác pedig rögtön feltett kézzel meg szeretne szólalni, hogy lenyugtatson.

  - Grace! Megjöttünk! - kiabál be a lakásba Em, és hamar megtalálnak mind a hárman. - Mit csinálsz? - ráncolja a szemöldökét húgom, ahogy beles mögülem a szobába. - Oh!

  - Mi az? - kérdezi Candy, és Oscar társaságában ő is bekukucskál a fürdőben. Amint meglátják a három idegent pisztolyt rántanak, hogy rájuk fogják. - Ezek mégis kik?

  - Egyáltalán, hogy kerültek ide? Meg miért vannak így összeverve? Ugye nem valami bandával verekedtetek össze, és itt bújtatok meg? Ugye, nem? Oh, tuti, hogy ez a szitu! Akkor meg megint lövöldözés lesz meg minden anyám kínja! Miért mindig nekünk kell kifogunk az ilyen alakokat, baszki? - tör ki Oscarból a szófosás, mire mind a hárman egyszerre rivalunk rá:

  - Fogd be, Oscar!

  - Ash megsérült, Grace - szól közbe Eiji, mire felvont szemöldökkel néznek rám a többiek.

  - Ismered őket?

  - Igen, betévedtek ma a bárba - válaszolom, aztán végig nézek a srácokon. Eiji karcolások fedik az arcát, Shorter pár vágást és zúzódást szerzett, míg Ash karját egy golyó súrolta. És ahogy elnézem őket, nem jelentenek túl nagy veszélyt. Legalábbis ilyen állapotban.

  - Segíts nekünk, Grace - kérlel Eiji, és végképp megadom nekik magam. Nagyot sóhajtva eresztem le a fegyveremet, mire a többiek értetlenül néznek rám.

  - Queen?

  - Gyertek - intek fejemmel a srácoknak, mire Candy-ék hezitálva leeresztik a fegyverüket. - Milyen napod volt, Em? - karolom át testvérem nyakát, és magamhoz húzom. Lepillantok rá, csak most veszem észre, hogy zúzódásokkal, horzsolásokkal és véraláfutásokkal van tele arca, karja és nyaka. - Mégis mi a fene történt veled? - torpanok meg, hogy jobban szemügyre vehessem őt.

  - Eric-kel összeverekedtem, de látnod kellene neki milyen az arca - mondja, ahogy büszke mosolyra húzza a száját.

  - Ki is az az Eric?

  - A felsőbb éves srác.

  - És miért verekedtél össze vele?

  - Mert elszakította a nyaklácomat - szomorodik el. Egy ékszert hord mindig, amit sose vesz le, egy ezüst láncon lévő arany karikagyűrűt. Én is ugyan ilyet hordok, annyi külömbséggel, hogy amíg nála anya egykori gyűrűje van, nálam apáé van.

  - Nem akarok senkit sem zavarni, de nem mennénk valahova? - szólal meg Oscar, és rögtön papolni kezd valamiről.

  - Fogd be, Oscar! - kiabálunk rá a lányokkal egyszerre, és húgomat ölelgetve a nappaliba megyek. Fegyveremet megtámasztom a szekrény mellett, miközben Em a srácok társaságában leül a kanapéra.

  - Candy, a kaja a sütőben van! Oscar, menj segíteni neki - intek fejemmel a konyha irányába, hogy elzavarjam a fiút mielőtt megint rájönne a szófosás.

  - Okéj, Queen! - vágja zsebre a kezét, ám mielőtt kimenne a nappaliból vállánál fogva megállítom.
 
  - Candy nézzen utána egy Ash Lynx nevű fiúnak - súgom a fülébe, hogy egyedül csak ő hallja. Oscar izgő-mozgó, hülyéskedős énje eltűnik, pillanatok alatt megkomolyodik. Szemével alig észre vehetően a kanapén ülő szőke fiúra téved, aki most csendben hallgatja húgom fecsegését.

  - Vacsorára meg lesz - mondja, aztán mintha az előbbi beszélgetésem meg se történt volna, kimegy a konyhába tovább nyomatva a hülyeségeit.

  - Hé, figyuzz már, Ash! Megfoghatom a hajadat? - hallom meg Em jókedvű hangját. A kérdés hallatán halk kacaj szökik ki a számon, míg a két ázsiai fiú hangosan felnevet.

  - Persze, hogy nem! - válaszol zavartan Ash, akit teljesen zavarba hozott a testvérem közvetlensége és nyitottsága. És hiába is tiltotta meg húgomnak a fogdosást, pár perccel később, miután megtaláltam a kötszereket és fertőtlenítőt, már fonatot készít a szőke tincsekből.

  - Hidd el, hogy még helyesebb leszel így! Bízd csak rám magad! - nyugtatja Em Ash-t mosolyogva és vidáman, de a fiú unott arcát látva, nem hiszem, hogy ezzel bármennyire is segít rajta.

  - Igazi szívtipró - vigyorgok Ash-ra, aki gyilkos tekintettel pillant rám, amolyan maradj-csöndben féleképpen. De ezen csak nevetni tudok gondtalanul, miközben egy kés lapul a hátsó zsebemben.