- Egyre rosszabb az állapota. – sóhajtott a doki.

- Ugye nem akarja feladni? – kerekedtek ki Minseoknak a szemei.

- Nem. Jongdae egy nagy kihívás számomra és szeretném sikerrel lezárni ezt. De, ha ő nem akarja, akkor fölösleges erőltetni. – motyogta a végét.

- Nem akarom elengedni..

Hirtelen sikítás hallatszódott, mire a monitorokra kapták tekintetüket, majd Minseok az ajtóra.

- Be kell menni hozzá.

- Tudom. Menjünk. – emelt fel egy tűt Cheolyong, amit a másik nem látott.

Seok nem fogta vissza magát, ahogy az orvos kinyitotta az ajtót, Jongdaehez sietett.

- Itt vagyok. Hallasz, Dae? Ne hallgass rájuk! Itt vagyok. – ölelte magához a fiatalabbat.

Jongdae azonban nem állt le az ordítozásokkal. Ennek a tetejébe rángatózott is, hogy kiszabaduljon hyungja szorításából.

- Minseok. Szorítsd le. – kapta el a karját a doki.

- Az mi?! – ijedt meg. – El akarod altatni?!

- Muszáj, de csak egy kis időre. – adta be neki.

Jongdae kapálózása befejeződött és fejét Minseok karjára ejtette.

- Legyen vége ennek. Örökre. Nem akarom szenvedni látni.