- Ez biztos jó ötlet? – idegeskedett Minseok.

- Meg kell próbálni.

- Jó. – fújta ki lassan a levegőt.

- Szia Jongdae. – lépett be a szobába Cheol.

Dae felült az ágyban és megtörölte a szemeit.

- Khmm... Szia.

- Tudom, hogy sírtál, nem kell takarnod. Jobban vagy? Tegnap hánytál.

Bólogatott, pedig nem volt jól.

- Akkor jó. Remélem nem baj, hogy hoztam valakit. Gyere be!

Jongdae érdeklődve pillantott az ajtó felé, azonban, mikor Minseok belépett, lefagyott.

- Szánalmas.

- Még be is jött, hogy közelebbről lásson szenvedni.

- El fog menni, pont úgy, mint Jaesun.

- Az emberek mindig hazudnak.

- Főleg az ilyeneknek, mint te.

- Egy büdös kis senki.

- Halj meg.

- Jongdae...?

A terapeutára emelte könnyes szemeit és várta, hogy mondjon valamit. Viszont helyette Minseok ment közelebb hozzá.

- Ne! Ne, kérlek.

- Jongdae, ránk figyelj, ne rájuk.

- Rám figyelj. – nézett mélyen a szemébe.

- Tessék, itt van. – kapta le magáról a pulóvert és hyungjához dobta. – Mehettek. Hagyjatok.

- Jongdae, félre értesz. Én hozzád jöttem.

- Nem jöhettél hozzám! Gyűlölsz! Versz! Most is csak meg akarsz ütni.

- Nem, Jongd-

- Nem! – ordított.

- Minseok... – szólt az orvos.

- Nem. Ennyi nem elég.

Jongdae torka szakadtából sikítani kezdett. Pont, mint, mikor elmenekült a dormból.

- Hagyd és gyere ki, most! – emelte fel a hangját.

- Nem! – rántotta magához a gyenge testet.

A sikítás véget ért és keserves zokogás töltötte be a szobát.