- Szia Jongdae. – lépett be a fehéres-szürkés szobába Cheolyong. – Szeretnék egy kicsit beszélni veled. – állt meg, kezeit a háta mögött tartva.

Mivel nem érkezett válasz, folytatta.

- Halkultak a hangok? Vagy hangosabbak?

Dae kinyújtotta két ujját.

- Értem. Többen vannak, mint tegnap?

Bólintott.

- Mennyivel?

Kettőt mutatott.

- Értem. Lenne valamilyen különleges kívánságod? – lépett közelebb.

Lehajtotta fejét és megrázta azt.

- Utolsó kérdés. Ez kell? – tette ölébe a háta mögött tartott pulóvert.

Jongdaenek kikerekedtek a szemei és nem mert a ruhadarabhoz érni. Az nem lehet, hogy itt van.

- Ez segíteni fog? – érdeklődött a doki.

- Add vissza, úgyse kell neked.

- Hamarosan velünk jössz.

- Csak szánalomból tette.

- Ne fogadd el.

- Nem érdemled meg.

- Megvert és te szereted?!

- Kész röhej lesz, ha megtartod.

- Szánalmas kis senki vagy.

Jongdae szemei könnybe lábadtak, mire a doki leült mellé.

- Behívjam? Szeretnél beszélni vele?

- Nem! Nem, és ezt is vidd. Nem kell semmi. Hagyjatok meghalni! – folytak patakokban a könnyei.

Befordult a falhoz és úgy zokogott, a doki pedig lassan kiment, de a pulóvert ott hagyta.