Hijikata Toshizo valószínűleg túl sokat gondolkozott azon, hogy mikor és hogyan fog meghalni. Amikor erre először rádöbbent, szégyenteljesnek vélte. Gyerekesnek, sőt, mondható, hogy egyenesen gyávaságnak. A halál olyan közel volt, annyira kézzelfoghatóvá és igazivá vált, hogy egyszerűen nem szabadott gondolni rá - ha megtette, az azt az érzést keltette benne, hogy valami szánalmas, ösztönös állatként menekülni akarna előle... ennek a vágynak pedig halovány árnya is szentségtörés lett volna.

Aztán, ahogy Goryokaku erődjéről nézve a puskaporfelhőben felkelő napot kicsit mélyebbre ásott a saját lelkében, a szégyen távozott. Nem félt a haláltól. És nem akart elfutni előle. Inkább csak... bosszantotta a bizonytalanság. Mikor jön? Hogyan jön? Nem áltatta magát azzal, hogy szép lesz - hogy fehér ruhában éri majd, egy tiszta tantóval a kezében, tatamin térdelve, előtte egy rövid verssel, aminek a tintája még meg sem száradt egészen. Ez az illúzió úgy foszlott szét, mint a füst a lassú szélben... kialudt a láng, ami táplálta, amikor Okita legutóbb felnézett rá, elgyötört, beesett arccal, és törékeny, lesoványodott testét megrázta egy köhögésroham. Beleolvadt a felhőkbe, amikor Kondou az utolsó mosolya után lehajtotta a fejét, és a nyakszirtjére lesújtott a hóhér pengéje. Elszállt az illata, amikor Saito vad, cinikus csendességgel elbúcsúzott tőle Aizunál, és magasra emelte a zászlót. Ha nekik nem járt a szép halál, akkor neki sem jut majd.

Ha a sors kegyetlen, olyasmi lesz majd, mint Kondoué volt. Ő nem tud majd mosolyogni... de némán megfogadta, vált majd egy pillantást a hóhérral, és szemébe néz annak, aki elítélte. Büszke lesz arra a halálra, büszke, mert jó embert követ benne.

De talán a sors még meg is szánhatja. Talán a csatában lesz olyan, aki jó ellenfélnek bizonyul, akinek a kardja gyorsabb, és a halál tőle szokatlan könyörülettel érkezik majd, a harc hevében furcsa egyszerűséggel elismerve őt szamurájként. Ha pedig lelövik, ha ilyen jelképes módon végeznének vele, bizonyítva, hogy a kard ideje lejárt, még azzal is meg lehet békülni... akkor is szembenézhet a gyilkosával, és ráébresztheti a gyávaságára.

Egyre magasabbra emelkedett a nap, és Hijikata hallotta az erőd falain futó katonák csizmáinak dobogását, a kiáltásokat, a fém csörgését. Elfordította a fejét, és az övébe tűzte a kardját, majd összeszorított fogakkal lesietett a lépcsőn.

Már jóval azelőtt, hogy belépett a térképszobába, kihallotta a veszekedést. Egyik oldal sem tudta megőrizni a hidegvérét - gyakorlatilag azóta, hogy kikötöttek Ezón, és megalapították a Köztársaságot, a haditervek kialakítása mindig így zajlott. Hijikata egy idő után felismerte a tényt, hogy egyedül ő érkezett azzal a józan tudattal, hogy a háborút elvesztették, és a harc tétje már nem egy darab föld, hanem annál sokkal több... Ootori és Enomoto még sokáig kapaszkodtak annak illúziójába, hogy lehetséges valami kompromisszumos győzelem, és abban a pillanatban, hogy ez is odalett, kicsúszott a kezükből az irányítás. Enomoto Takeaki harmincas éveiben járó, bajszos férfi volt, intelligens, törtető, és nagyon szeretett volna bátor is lenni. Hijikata felismerte, hogy valójában nem az - a férfi még a tekintetét sem tudta hosszan állni, de azért mindig szembefordult Ootori biztonsági játékával, eljátszva az erős vezetőt. A Shinsengumi parancsnokának tiszteletéhez ez kevés volt... de az elfogadásához elég.

Ootori Keisuke, a fiatal hadügyminiszter azonban végletekig taszította Hijikatát. Elméleti ember volt, megbízhatatlan, és szánalmasan komolytalan, úgy kezelte a háborút is, mintha csak egy játék lenne, ahol vissza lehet lépni, amit előről lehet kezdeni. És ahogy szorult a hurok a nyaka körül, őrült kapkodásba kezdett, kereste a menekülőutakat, és észre sem vette a heveny undort, ami Hijikatából sugárzott, valahányszor megszólalt.

A férfi megállt az ajtó előtt, és még várt néhány pillanatot. Belehallgatott a beszélgetésbe.

- A feltétel nélküli megadással megmenthetjük a csapatokat. Küldhetünk egy hírnököt, még a következő roham előtt... - Ootori. Menekülne, mint mindig.

- Már döntöttünk, Ootori. Harcolunk, amíg bírunk. - felelte Enomoto. - Túl sok jó emberünk esküdött meg, hogy...

- Térj észre! - A fiatal hadügyminiszter rácsapott a térképasztalra, Hijikata hallotta a feldőlő makettbábúk tompa puffanásait. - Ha meg akarsz halni, halj meg, de ne ránts magaddal másokat!

Enomoto hallgatott. Gyáva ember volt, aki bátornak tettette magát, persze, hogy megingott a meggyőződése az első fenyegetésre. Hijikata eltolta az ajtót - a zajra mindkét férfi felkapta a fejét - és határozott léptekkel a térképasztalhoz sietett.

- Nem adjuk meg magunkat - közölte egyszerűen, és a hangja olyan élesnek hatott, mint a kardvágás.

- Goryokakut körbevették - sziszegte Ootori, és halk szavaiból is kihallatszott a kétségbeesés. - Kifüstölnek minket, mint a patkányokat. Már nincs más választásunk, mint menteni a menthetőt.

- A becsületünk még menthető. - Hijikata sötétszürke szemei úgy villogtak az ablaktalan térképszoba gyertyáinak fényében, hogy a hadügyminiszter hátrahőkölt. - Vagy talán én is haljak meg, ha akarok?

- Ez...

- Az életünket akkor tékozoljuk el, ha most tényleg kifüstölésre váró patkányokként viselkedünk, Miniszter. A saját emberei talán tűrik, hogy megaláztatásba hurcolja őket, de az enyémeknek én parancsolok.

Ootori felszisszent, megvakarta a tarkóját, aztán lemondóan megrázta a fejét.

- Teljesen mindegy. A következő rohamot talán nem is bírjuk ki... - idegesen tördelni kezdte az ujjait, ami Hijikatából megint kiváltotta azt a bizonyos jellegzetes undort, így egy mozdulattal arrébb húzta a térképet (ezzel ismét feldöntve néhány festett fabábút), és rátenyerelt az Ippongi Kanmon ellenőrzőpontra.

- Itt állomásozik a fő hadtest, délnyugaton - végigfuttatta a tekintetét az úton az erődig. - A megmaradt Shinsengumi tagokkal kilovagolok.

Ezúttal nem csak Ootori sápadt el, hanem Enomoto is.

- Öngyilkosság. - suttogta.

- Lehet. De az embereknek jót tesz, ha látják, hogy akad még, akinek van gerince ezek között a falak között.

Erre már nem várta meg a választ, nem is érdekelte igazából, csak megfordult, és nagy léptekkel kiment az ajtón. Tudta, hogy mindkét férfi követi a lépteit.

Az Ippongi Kanmon ellenőrzőpontot előretolt őrsök védték, a barikádok mentén pedig ágyúkat állítottak fel. Tényleg öngyilkosságnak tűnt nekimenni, de egyetlen sikeres csapás lefejezhette a támadókat, nyerhetett még pár órát, napot, fellelkesíthette azokat a katonákat, akiket Ootori gyáva lapulása megkeserített, és ez megérte a kockázatot. Hijikata új erőre kapott, amikor kilépett az erőd belső udvarára (ahol a lovak karám nélkül, faoszlopokhoz kötve álltak - a gazdáiknak még arra sem volt ideje vagy ereje, hogy rendesen leszerszámozzák őket), és a megjelenésére azonnal talpra ugrott és fejet hajtott az a maroknyi bátor ember, akik még kitartottak mellette. Az a maroknyi bátor ember, akinek a ruhaujjára felvarrták az Őszinteség írásjelét, és akik Parancsnoknak szólították, mert eszükbe sem jutott az az ostoba alminiszteri rang, amit Enomoto aggatott rá. Az a maroknyi bátor ember, akiknek, ha annyit mondott, egészen fojtott hangon, hogy „Kilovagolunk az Ippongi Kanmon felé", nem kérdeztek semmit, hanem felragyogott az arcuk, kigyúlt a szemükben valami elfeledett tűz, és kardot vettek a kezükbe. Az a maroknyi bátor ember nem érdemelte, hogy Ootori gyávasága megadásra kényszerítse őket.

Hijikata megtámasztotta a lábát a kengyelben, és fellendült a ló hátára. Az halkan felnyihogott, ahogy a férfi fehér kesztyűs keze egy pillanatra a sörényéhez ért, és az izmai megfeszültek, ahogy kinyílt az erőd gondosan eltorlaszolt kapuja.

- Nem állunk meg. Megtisztítjuk az utat, aki szembejön és a császári haderő pártján áll, azt levágjuk, vagy meghalunk. Nem marad elég harcosuk ahhoz, hogy egy rohammal megtörjék az erődöt! - A felemelt kardra üvöltés volt a válasz, artikulálatlan, mélyről jövő üvöltés, amiben az ember megérezheti a saját erejét. Amit hallva nem számított többé, mikor jön a halál, mert mindenki tudta, hogy eljött, és mindannyiukat elviszi.

Hijikata lovának patája felverte a port, ahogy fújtatva kiügetett a kapun. A férfi csak egy pillantást vetett hátra, látva, ahogy bezárják mögöttük a kapukat, aztán előre nézett, keresve a fák és sziklák között elbújt első lövészeket. Nagyobb volt a csend, mint várta, de csak óvatosan intett, hogy lassítsanak, nem szólt semmit... komolyabb hátrányt jelentett volna, a hirtelen jött lelkesedés elvesztése, mint amekkora előnyt a nyert óvatosság. Az ügetésből szinte lépésre lassultak, ahogy közeledtek... aztán eldördült az első lövés, a barikád mögül.

A támadó pocsékul bánt a puskával, a golyó egy fa kérgét súrolta, de Hijikata azonnal reagált. A sarkát a ló oldalának nyomta, újra ügetésre késztetve, egyenesen megcélozva a barikádot. A nyomában haladók követték a példáját, hallotta a patadobogást, és a sorozatosan eldördülő lövéseket is. Az egyik előretolt állásnál lefelé vágott a karddal, és a tökéletesen élezett penge átmetszette az inakat a katona jobb vállánál, mire az sebesült állatként felüvöltött, Hijikata pedig látta, ahogy az élénkvörös vércseppek ráfröccsennek a kesztyűjére, és beisszák magukat a fehér anyagba. A kialakult harc pillanatok alatt őrült, beteges kavalkáddá torzult... bár azt hitte, megszokta a lövések zaját, mégis, ezúttal mintha csengett volna a füle tőlük. Ki kellett zárnia az elméjének hangjait, hogy kézben tarthassa az eleven káoszt, hogy hallja a saját buzdító kiáltásait, amelyek újra és újra feltüzelték ezt a küzdelmet...

Aztán egy ütést érzett a gerince mellett.

Egy töredékmásodpercre nem is volt más, csak egy erőteljes taszítás a hátán, mintha valaki le akarná lökni a lóról... aztán jött a fájdalom. Égető kín, mintha darabokra szaggatták volna az izmait és a szerveit... nagyon gyorsan, a körülményekhez képest elképzelhetetlen tisztasággal rontott rá a gondolat, hogy valószínűleg így is van. Hátba lőtték.

Nem tudta megtartani magát, lefordult a lóról, és miközben a tüdejét por, füst és puskapor szagának elegye töltötte meg, a tekintete ide-oda járt, kereste a lövészt. A fájdalom nem múlt, és teljesen megbénult. Nem tudott felkelni, a fejét is alig bírta mozgatni. A lova ismét felnyihogott, irányítás nélkül próbált kijutni a kereszttűzből, és a mellső patáival rátaposott a lábszárára... talán el is törte, de ha igen, akkor a lövés után ezt már meg sem érezte. Még mindig kereste a gyilkost, és minden pillanattal, egyre jobban szorította a mellkasát a düh. Megbékélt a halállal. Megbékélt a lövéssel. De ezzel nem. Legalább néztél volna a szemembe. Legalább annyi tisztesség lett volna benned, te rohadék, hogy a szemembe nézel! Leverte a hideg veríték, már azt se tudta, hogy a teste kapaszkodik-e az életbe, vagy az egyre gyűlő, pusztító harag okozza, amit már nem tudott kire kivetíteni, így a lövedék példáját követve kezdte szétszaggatni belülről...

Aztán hirtelen vége volt.

Még mindig fájt, és a dühe sem múlt, sőt. De a látóterét beszőtte a tömör, áthatolhatatlan sötétség. Ismét próbált mozdulni, felállni, de mikor nem sikerült, egy pillanatig azt hitte, meghalt. A golyó bevégezte küldetését, és az a szánalmas féreg, aki a háta mögött sütötte el a puskáját, legyőzte. Az izmainak görcsös remegése alábbhagyott, és megadta magát a harag és a sötétség furcsán otthonos ölelésének.

Ekkor gyúltak ki az első halovány fények, és ahogy kitapogatta a padlót, ami szinte egybeolvadt a fekete falakkal, rájött, hogy egy folyosón van, egy folyosón ajtókkal, vagy legalábbis ajtók kékesen derengő sziluettjeivel. Megmozdította a karját. Sikerült. A fájdalom még jelen volt, de tompább lett. Fel tudott ülni, és egyik keze azonnal, szinte ösztönösen megtalálta a kardját, a másik pedig kitapintotta a golyó nyomát a hátán. A seb ott volt. A gerincétől nagyjából két ujjnyira a lövés átszakította a kabátját, és ha megérintette, nyálkás, alvadó vér tapadt az ujjaira. De már nem haldokolt. Megszorította a katana markolatát, feltápászkodott, és tett néhány lépést.

Hátulról valaki megkopogtatta a vállát, és már elég erősnek érezte magát, hogy azonnal megforduljon, és a pengét az illető nyakának szegezze. Egy lány volt az, egészen fiatal, talán tizenhét, vagy tizennyolc éves, orgonaszínű szemekkel, fehér és lila fodrokkal szegélyezett koromfekete ruhában, fekete hajjal, amelyek egészen beleolvasztották a folyosó sötétségébe... mintha egy is volna vele, mintha egyenesen abból formálódott volna. Szélesen, gúnyosan vigyorgott, sápadt, vékony ajkai közül elővillantak a fogai. Hijikata, akiben az a pusztító harag újra fellángolt, ahogy a lány mosolya eszébe juttatta Ootori ostoba nevetését egy vesztes csata után, és a császári zászlót lengető ellenfél fölényes grimaszát, hirtelen nem tudta, azért remeg a kezében a kard, mert próbálja visszafogni magát, vagy azért, mert akarna, de szó szerint képtelen ártani az ismeretlennek.

- Ne rajtam élezd a kardod. Akadnak sokkal izgalmasabb alakok, akiket levághatsz - húzódott még szélesebbre a lány vigyora. - Ezt akarod nem?

Hijikata ezúttal nem nyúlt hátra, de továbbra is tudatában volt a sebnek.

- Élek - suttogta.

- Elmés megállapítás - közölte a lány, kicsúszva a kard útjából.

- Az embereim - mielőtt messzebb léphetett volna, Hijikata oldalra szökkent, és ismét a torkának szorította a pengét. - A csata. Hová tűnt Hakodate, mi történt?

- Az embereid itt vannak - a lány ezúttal valami beteges piruettel perdült ki a penge útjából, és orgonaszínű szemei egyenesen a férfire szegeződtek. - Veled. Mindig, ahol te vagy - Furcsán elnyújtotta az utolsó szavakat. - Nélküled sosem értek sokat. Mit gondolsz, meddig maradnak életben az utolsók, ha téged lelőtt egy férfi, akinek az arcát se ismered?

Hijikata mellkasát megint összeszorította a harag, ami már nem is csak a támadó felé irányult, hanem önmaga, sőt, talán az egész világ felé. Megszállták az agyát a képek Okita lázas vergődéséről, a hóhér katanájáról Kondou vérével, és mintha ebből az érzésből, ezekből az emlékekből jött volna létre, hirtelen minden sejtjéből sűrű, maró füst kúszott elő. Szellemkarok tették a kezüket a vállára, befonták a folyosót, és a lány - mintha egy hurrikán szemében volna, ahol senki és semmi nem érheti el - csak állt és vigyorgott. Veled vannak. Mindig ott, ahol te vagy.

Amikor lépett, a füstből formálódott szellemalakok is vele együtt mozdultak. Fel sem kellett emelnie a kardját, elég volt éreznie, hogy nem bírja tovább elviselni a lány vigyorát, hogy vad hadseregként elinduljanak felé. Ahogy azonban az első füstharcos lecsapott volna, az ismeretlen csettintett, és Hijikata egy ajtó csapódását hallotta, majd, mintha valaki erőszakkal nekilökte volna a falnak, átzuhant az egyik sziluetten, hogy hanyatt fekve landoljon a porban.

A füstharcosok eltűntek, és ez az állapot annyira hasonlított arra, amikor leesett a lováról, hogy először azt hitte, visszatért a csatába, és az elméjének démoni játéka volt a folyosó és a lány. De itt nem hallatszódott puskák zaja, nem voltak emberek, és nem volt már fájdalom sem, csupán a harag ezer formája... és a lőtt seb a hátán, ami tudatta vele, hogy ez is, akár a füstharcosok, mindig vele lesz.