JUN

Amikor reggel felébredtem, Yoongi már nem volt sehol, cserébe viszont egy kamilla virággal lezárt kék boríték éktelenkedett a gyógyszeres dobozom mellett. Halványan dereng, hogy körülbelül ötkor beadta nekem a gyógyszert, majd a karjaiban aludtam tovább.

És most? Szokása szerint nem volt sehol. Persze ezúttal meg tudtam érteni, hat másik ember és több millió rajongó múlott a tettein – ha beteg voltam, ha nem.

A borítékot az ölembe ejtettem és kihúztam a tartalmát.

Egy repjegy Szöülba.

Egy A4-es papírra vetett kotta az ő írásával.
Szerezte: Min Yoongi;
Cím: Lullaby

Végül pedig egy levél, nekem szánva.

❝Jun Mi.

Amikor ezt olvasod, nem leszek melletted, a legkorábbi géppel utazunk haza, holnaptól kezdődnek a promóciók. De ez nem azt jelenti, hogy feladtalak téged. Minden egyes nap zaklatni foglak, amíg egy egészséges Jun Mi fog az oldalalom állni és büszkén jelenthetem be a rajongóknak, hogy igen, barátnőm van és szerelmes vagyok belé.

Minden egyes percben hiányzol.

A következő dalomat is neked írjam?

Mit szólsz ehhez a sorhoz?

❝It was a good start
I must say
Before I knew it, we were full of each other
In all of these deep emotions❞ *

Y. ❞

JUN

Amerika. Ahogy leszálltam és az utcára húztam a bőröndömet, a zajongó tömeggel mit sem törődve, felhívtam Emmát, a pszichiáteremet és persze a legjobb barátnőmet estére. A lányra mindig jellemző volt a szigorú pontosság, így a félkész sajtos tésztával a kezemben nyitottam neki ajtót, ő pedig mintha otthon érezte volna magát, kinyitott egy üveg porosodó whiskyt, töltött magának és lehúzta az egészet.

- Mesélj - közölte és rámutatott, miközben a serpenyőt tuszkoltam vissza a helyére.

- Tudod, hogy találkoztam a szerelmemmel - Emma bólintott, de nagyon csúnyán nézett rám. -Egymás mellett lakunk, mit tehettem volna. Aztán nem tudtam megállítani a dolgokat. Feltörtek a régi érzések. És Emma...szeretetném magam kezeltetni.

- Nocsak - Emma sóhajtott. - A Te esetedben a műtét túlélési átlaga 3%, a gyógyulási ráta nagyjából 22%.

- Vállalom - biccentettem határozottan. Megígértem Yoonginak, nem igaz? Megígértem, hogy még ha alig van esélyem is mindent beleadok.

- A hétre megszervezem a műtétet.

- Köszönöm, Emma, nálad nincs jobb a világon - hosszasan öleltem át a vállát, majd miután kész lett a vacsora meg se említettük a betegségemet. Csak két csajszi voltunk, akik élvezték egymás társaságát.

EMMA

Megígértem neki. De hazudtam. Ahogy drótokkal a kezére kötve mosolyogva tolták be a műtőbe ezt az aprócska lányt, tudtam, hogy soha többé nem látjuk egymást. Leroskadtam egy rozsdás kórházi székbe.

Hazudtam.

Ezt senki nem éli túl, mégis reménykedtem valami csodában, ami meggyógyítja őt. Annyira sok ilyen esetet láttam már, miért ne lehetne ő az egyikük?

5 órán át ültem ugyanazon a széken, összekulcsolt ujjakkal, fohászkodva, hogy jó hírekkel szolgálnak, amikor a műtétben felirat lekapcsolt a zöldes neon táblán és egy fáradt tekintetű orvos vette le a kesztyűjét, majd az arcát takaró maszkot.

- Ön a gondviselő?

- Én vagyok a pszichiátere és jelenleg a legközelebb hozzá álló személy Amerikában amióta nagykorú. A szülei Ausztráliában élnek - hadartam.

Az orvos nyelt egyet, persze, a protokoll szerint, csak közeli hozzátartozónak adhattak ki információkat, de mivel Jun Mi orvosa is voltam, ezúttal kivételt tett. Darabos, kissé reszkető hangon mondta ki, amit már amúgy is sejtettem a lelkem mélyén.

- Soo Joon Mi. 23 éves női páciens. A halál beállt időpontja 11:43. A halál okozója: lintis plastica azaz gyomorrák, amely a műtétkor felnyitás után, intenzív vérzést produkált.

Elhomályosodott a tekintetem és szédelegve visszazuhantam a székemre. Jun Mi, még nem hagyhattál el minket, hol van az a csoda? Miért? Miért nem vele történt meg? Okos és jó ember volt. Fiatal, szép, csupa élet.

- E-e-ez  biztos? -hebegtem.

- Őszintén sajnálom. Hamarosan visszük boncolásra, a többit magára bízom, kérem értesítse a családot - a műtőből kitoltak egy vékonyka alakot, alaposan betakargatva egy fehér lepedőbe, csak vékony karja lógott ki a lepel alól.

- Még el se köszöntem tőle - kiabáltam rekedtes hangon.

- Már elköszönt - tette a vállamra a kezét az orvos. - Többet tett érte mint a saját szülei. Ne omoljon össze.

- Köszönöm - motyogtam és a térdemre hajtottam a fejemet.

Lepergett minden egyes együtt töltött pillanatom vele. Nem túlzás ha azt mondom húgomként szerettem a lány amióta a szülei intézetbe zárták. Amikor először szólított a nevemen és megkért,hogy játsszak vele mert a többiek kínainak csúfolták és egy bottal bökdösték. A lány aki apránként zsenivé fejlődött, 16 nyelven beszélt és bármilyen programot vagy tűzfalat gond nélkül feltört. Igen, a rekordja a Fehér ház védelmi rendszere volt 46 mp alatt.

Mindenki őt akarta. A kormány, a NASA, a Pentagon...de szabadúszóként tevékenykedett és soha nem kötelezte el magát.

Ő szabad volt.

Reméltem, hogy a lelke most is szabadon szárnyal.

És ekkor omlottam össze mint egy túl magasra épített kártyavár, ahogy arcon csapott a valóság, darabjaira hullott a lelkem, ezt a lányt, akitől még a saját szülei is féltek, most itt látom, ahogy élettelenül fekszik egy hordágyon.

Félrelöktem az orvost és eszeveszett zokogásba kezdtem.

- Jun Mi, kelj fel, tudom, hogy szeretsz aludni, de már késő van, Jun - a lány kezét szorongattam, ami még hidegebb volt mint általában. - Jun, vár a szerelmed, a jövőd. Nem aludhatsz ennyit, könyörgöm ébredj fel!

- Kérem távozzon a testtől, el kell őt vinnünk a... - kezdte a műtősfiú, de mintha meg se hallottam volna.

- NE HÍVJA ŐT ÍGY - sikítottam, két férfi karon ragadott, az orvos pedig a vállamba szúrt egy injekciót.

- Lenyugszik tőle, hívjon valakit aki hazaviszi - mondta lágyan, de még mindig mintha csak tüskéket szúrt volna a szívembe minden egyes szava.

- Megleszek - motyogtam, majd egy utolsó pillantást vetve a liftre ahová betolták a hordágyat, hazaindultam a kórházból.

A lakásomba érve, tehetetlenül néztem körbe, mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Képtelen voltam felfogni, hogy nincs többé velünk, hogy soha többé nem látom a mosolyát. Ledobtam a kabátomat a földre, tudtam, hogy össze kell szednem magamat, de az még nem most fog megtörténni.

A kabátom zsebéből kiesett egy apró boríték Jun írásával. Fogalmam se volt mikor került oda, de reszketett a kezem, ahogy kinyitottam.

❝Szeretlek, Emma. ❞

Mindössze ennyi állt a papíron és egy, kis, zöld pendrive, amire a Min Yoongi név volt firkálva.

Min Yoongi.

A fiú akit mindig is szeretett.

YOONGI

Egy hete, hogy eljöttünk, és bármit is írtam Junnak a lány nem válaszolt. A repjegy, amit nála hagytam holnap délutánra volt esedékes és csak a halvány remény élt bennem, hogy újra látom őt.

Valamiért úgy éreztem minden rendben van vele, csak megint túl elfoglalt, ahhoz, hogy válaszoljon, vagy bosszúból szórakozik velem, hogy visszakapjam amit évekkel ezelőtt tettem és ismét újra felbukkan az életemben mint valami tornádó, hogy fenekestül felforgasson mindent.

Nem baj, rá megérte várni.

Egy halvány mosoly ült ki az arcomra, ahogy az új dalon dolgoztam, nem tudtam megállni, a kezem magától mozgott ahogy a sorokat írtam, a puha érintésére, a bőre illatára és a mosolyára gondoltam.

Épp elmélyültem a gondolataimban, amikor csengettek.

- Gyere - kiabáltam és gyorsan kinyomtam a programot. Jungkook kissé félve lépett be az ajtón.

- Hyung, összevágtam egy montázst és szeretném ha megnéznéd - a fiú felnyitotta a laptopját és elindított egy videót, amit még Daeguban forgatott.

Többnyire a tájak és Taehyung szerepelt benne, be kellett vallanom, volt hozzá tehetsége. A fények, a zene, minden tökéletesen passzolt.

Kivéve az utolsó 10 másodpercet.

Jun a lemenő nap fényében egyensúlyozott a tó szélén, majd hirtelen hátrafordult és szélesen elmosolyodott. Egy hete ezt a mosolyt tündöklőnek láttam. Most pedig annyira távolinak, hogy szinte belefájdult a szívem.

∷

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Az utolsó rész az epilógus lesz, egyszerre rakom ki ezzel a résszel, hogy egyben kerek lezárást kapjon a történet.

*A szám, amiből a részlet van a Seesaw, kicsit átírva. Elképzeltem, hogy Yoongi ezt a számot is Junnak írja, de miután a lány elment a dalszöveg is megváltozott, aki nem tudná fejből (ejj), annak itt az eredeti verzió:

❝It was a good start
In itself
Before I knew it, we were tired of each other
In all of these meaningless emotions ❞