JUN

Aznap reggel nagyon fájt. A kanapén hevertem és felülni se tudtam a fájdalomtól, csak könnyek peregtek le az arcomon. Reszkető ajkaimmal kaptam el néhány sós könnycseppet. Az ágyra akartam ütni, de valamiért még annyi erőm sem volt.

Pont, azután ami tegnap történt? Miért, most? Megígértem Yoonginak, hogy mielőtt még elutazunk, a mai napot vele töltöm, és ha meggyógyulnék, valamilyen csoda folytán, visszatérek hozzá Szöulba - bár a lelkem legmélyén tudtam, hogy ez reménytelen, főleg ebben a pillanatban, amikor olyan fájdalmat éreztem, hogy még a gyógyszereimet se tudtam bevenni.

- Jun – kopogott be Yoongi bizonytalanul az ajtón, majd kitárta azt. Rossz, vagy épp talán jó szokás volt, hogy ebben a szomszédságban sose történt még semmi, ezért általában nem zártuk az ajtókat.

Hallottam, hogy Yoongi leveszi a cipőjét és óvatosan utánam kiabál.

- Nappali – nyögtem elhaló hangon. Hála az égnek, hogy itt volt, ha segít bevenni a gyógyszereimet, seperc alatt jobban leszek.

- Szörnyen nézel ki – jegyezte meg. Próbált félig vicces lenni és laza, de hallottam, hogy a hangja megremegett.

- Mint mindennap – egy halvány mosolyra húztam az ajkaimat. – Bocs, de segítenél?

- Bármiben – a fiú azonnal odarohant hozzám és a kanapé mellé guggolt, majd megfogta a kezemet. – Tűzforró vagy, lázad van?

- Valószínű.

- Nem lenne jobb, ha ma itthon maradunk és...

- Csend legyen, legalább egyszer szeretném látni azt a nyavalyás vidámparkot – erre a mondatra használtam el minden energiámat. – A gyógyszereim. Be vannak osztva, a keddieket.

Yoongi kiszórta a tenyerébe a bogyókat, majd elkerekedett szemekkel nézett rám és a kezére.

- Jun... biztos, hogy ennyi...

- Biztos.

12 darab soknak tűnhetett neki, de volt olyan gyógyszer, amit már abbahagytam, hé, egy fél éve, amikor még láttak reményt, 20 darab pirulával tömtek minden reggel és este, csoda, hogy a sok gyógyszer nem ölt még meg.

Yoongi átnyújtott egy pohár vizet, mire nehézkesen felnyomtam magam és egybe lehúztam az egészet.

- Mindjárt jobb lesz – nyugtattam meg, pedig egyre inkább a pánik csillogott a szemében. – Ugyan, ne aggódj, ha én elfogadtam, hogy ez van, te is fogadd el.

Ez egy hazugság volt, tegnap éjjel kezdtem el ugyanis azt érezni, hogy élni akarok és, nem akarom őt többé magára hagyni. Pontosan éreztem a fájdalmat, amikor ő elment, nem szerettem volna, hogy ő tapasztalja meg ugyanazt a kegyetlen érzést, amikor kiszakítanak a szívedből egy darabot. S most, hogy ő visszaadta az enyémet, vegyem el az övét örökre?

Megráztam a fejemet, ez rosszabb volt, mint egy 100 részes koreai szappanopera.

Yoongi a hajamat simogatta, majd óvatosan, mintha félne, hogy összetörök a kezei alatt, magához húzott és átölelt.

- Jobb egy kicsit?

- Ühüm – az arcomat a mellkasába fúrtam. – Mindjárt átöltözök és mehetünk. Csak egy kicsit még... szeretnék így maradni.

Sosem éreztem úgy, hogy nincs holnap, sose féltem attól, hogy beteg vagyok. Egyszerűen csak beletörődtem abba, hogy ez jutott és próbáltam kihozni a kevés időmből azt, amit lehetett. Élveztem az életet, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy nekem nem annyi jutott, mint másoknak. Nem voltam mérges. Nem voltam szomorú.

Nem vágytam kétségbeesetten az életre.

De most, ahogy Yoongi illata borított körül és egyre inkább kapaszkodtam az anyagba, szánalmasnak és gyengének éreztem magamat, de be kellett ismernem, hogy nem akarom elveszteni ezt az érzést. Vele akarok maradni.

- Köszi – húzódtam el egy kicsit. Vicces, a gyógyszerek mindig gyorsan hatottak, bár nem hosszú távon, de általában jobban éreztem magamat. – Felkapok valamit. – lassan feltápászkodtam és az emeleti szobámba indultam.

- Segítsek? – kiabált utánam a fiú.

Visszapillantottam rá a vállam mögül és a szememet forgattam, hé, még mindig ugyanaz a Jun vagyok, nem fog egyetlen srác se öltöztetni.

Oké.

Vidámpark.

Mit vesz fel egy átlagos lány egy vidámparkba?

Rögtön eszembe jutott a sok idióta sorozat, amit láttam, szoknya, cipőcske, amiben véletlen orra buknak, tündérien habos blúz.

Szélesre tártam a szekrényem, de szégyenszemre nem volt valami bőséges a ruhatáram. Persze, egy hétre jöttem, pizsamák, melegítő, szakadt farmer. Gondolatban megtapsoltam magamat és eszembe jutott a fehér ruha, amit még egy pár napja viseltem. Szerencsére, kivételesen nem egy csomóba dobtam a földre az egészet, hanem a székre terítettem, így normális állapotban volt. Jobb híján megint emellett döntöttem, de ezúttal egy laza kontyba fogtam a hajamat és csak egy tornacipőt húztam fel mellé.

Lekocogtam a nappaliba, ahol Yoongi már az ajtóban állt, indulásra készen.

- Biztos rendben vagy? – húzta fel a szemöldökét.

- Mint egy frissen telepített trójai vírus – nevettem el magam, mire a fiú egy ritkán látott széles mosollyal ajándékozott meg, sőt, olyat tett, amit még el se képzeltem eddig.

Összekulcsolta az ujjainkat és közelebb húzott magához.

- Teszek róla, hogy emlékezetes legyen a napod.

Nem hazudott, az volt.

YOONGI

Vicces. Még soha nem vittem randira lányt. Se olyat aki iránt éreztem bármit is, se olyat aki ürességgel töltötte el a lelkemet egy magányos éjszakán.

Ahogy Jun kezét fogtam, éreztem, hogy mennyire hidegek és vékonyak az ujjai, éreztem, hogy hiába mutatja magát erősnek, fájdalmai lehetnek. Nem akartam elengedni őt Amerikába, és ezt abban a pillanatban határoztam el, ahogy megláttam reggel a kanapén kucorogni. Sose fogom elfelejteni félig lehunyt pilláit, és hogy még arra se volt ereje, hogy köszönjön nekem.

Aztán itt voltam én. Min Yoongi. Soha nem hittem volna, hogy egy lányt vidámparkba viszek, kamerák nélkül, teljesen önszántamból.

-...gi – Jun a kabátom ujját húzta és azt hiszem már sokadjára ismételte a nevemet, de elvesztem a gondolataimban, mint általában.

- Igen?

- Itt vagyunk – a lány a park kapujára bökött, bentről gyerek és felnőtt sikolyok hallatszódtak ki és igen, általában irtóztam ezektől a helyektől. Jun-ra pillantottam, aki szintén zavartan pislogott. – Yoongi. Ne haragudj, de...

- Nem ülhetnénk fel csak az óriáskerékre? – fejeztem be a mondatát mire a lány döbbenten pislogott.

- De. Honnan tudtad?

- Ezer éve ismerlek.

- Ezer év plusz tíz év kihagyás – vont vállat Jun fintorogva. Szerencsénk volt, mert ilyenkor az emberek többsége még lent szórakozott és tömte magába a vattacukrot, vagy a kisgyereke után szaladt, akik általában még annál is gyorsabbak voltak, mint Tae ha valaki Jungkook-ot emlegette, így egy kettes kabint kaptunk.

Jun egy darabig némán nézte a várost aztán hosszan kifújta a levegőt és rám nézett.

- Akarsz valamit.

- Ne menj Amerikába. Maradj velem – mondtam azonnal. Semmi értelme nem volt köntörfalazni, ez a lány túl okos volt.

- Nem – felelte határozottan és előredőlt. – Megígérem, hogy megteszek mindent. De ha nem sikerülne, nem akarom, hogy egy haldokló arc jusson eszedbe, ha rám gondolsz.

Erre szinte elöntött a méreg és a csalódottság keveréke. Hát még mindig nem bízik abban, hogy meggyógyulhat?

- Jun – ökölbe szorult a kezem a combomon. – Tudod, hogy min mentem keresztül az életben. És mindenre van megoldás.

- Min Yoongi – a lány megrázta a fejét. – A rákra nincs.

- Fáj?

- Nagyon fáj. Két hete rosszabb, napról napra. Olyan mintha még a saját szervezetem is ellenem lenne – Jun elnevette magát. Mégis, hogy tud nevetni. – Hé, minden érzelmed az arcodra van írva.

- Rohadtul nem ezt érdemled.

- És?

- Nincs igazság.

- De, van – a lány a lábaim elé guggolt és a tenyere közé fogta az arcomat. – Lehet ez a büntetésem, amiért akkor hagytalak elmenni.

Jun még mindig mosolygott, de a szemeiben könnyek gyűltek, az én szívem pedig majd megszakadt érte. Egy fiatal, okos lány. Egy lány, akit szeretek. Akit soha nem akarok elveszíteni újra. Egy lány, aki haldoklik és mégis nevet rám, mert nem akar szomorúnak látni. Ahogy jobban megnéztem őt, a bőre szinte papírvékony volt, a csuklója sovány és egy picit mindig görnyedve járt, mintha fájdalmai lennének.

Közelebb húztam magamhoz és mintha egy ritka porcelánt tartanék a kezeim között, az ajkaimat óvatosan az övéhez érintettem. Jun szemében egy apró szikra villant mielőtt, lehunyta a pilláit és átkarolta a nyakamat. Óvatosan csókoltam őt, akármennyire is szerettem volna belőle minél többet, az egész testét magaménak tudni. Szinte lángolt bennem a vágy, és azt hiszem benne is.

Az óriáskerék zökkenve megállt és Jun riadtan elrebbent tőlem mintha rosszat tett volna, majd beharapta az alsó ajkát.

- Yoongi.

- Hm? – jelen pillanatban semmi értelmesebb nem jutott eszembe.

- Nem akarsz lustálkodni egy kicsit? – Jun fehér bőrén jól látható pír jelent meg. – Nálam. Együtt.

JUN

Tudtam mit jelent a "Netflix & Chill" és mi pont ezt csináltuk. A kanapémon összebújva, néztünk valami akció filmet, miközben mindketten egy pohár bort iszogattunk.

Fogalmam se volt miről szólt a film, mert elterelte a figyelmemet Yoongi hol heves, hol lassabban dobogó szívverése.

Az alkoholtól felbátorodva egy apró csókot lehelltem a nyakára, ő pedig mintha csak erre várt volna, finoman kivette a poharat a kezemből, az asztalra dobta, majd óvatosan vízszintes helyzetbe döntött és felém helyezkedett.

- Fáj?

Megráztam a fejemet. A kínzó vágy sokkal erősebb volt mint bármilyen fájdalom.

- Szeretlek.

- Én is, Jun, és - egy apró csókot lehellt a kulcscsontomra - még fogod ezt hallani bőven.

Éreztem, ahogy a fiú megszabadul minden ruhájától és végig simítja a combomat.

- Jun, ha nem akarod most állíts le.

- Mindennél jobban akarlak.

Aznap éjjel semmi se számított.

Se a betegségem.

Se az, hogy ő egy világhírű idol.

Csak két szerelmes voltunk, akik annyi év után egymáséi lehettek.

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új fejezetre, de sehogy se tudtam a két utolsó közé beszűrni valami romantikusabbat, remélem végül is sikerült. ^^

Reményeim szerint a héten hozom a kilencedik részt és az epilógust. c:

Köszönöm, hogy vártátok az új részeket, nagyon sokat jelent. Ezután inkább a Deception-re fogok fókuszálni, mert túlteng bennem az ötlet a sztorival kapcsolatban. Remélem sokan olvassátok majd. c:

(el ne felejtsem, hogy van egy kicsit-nagy meglepetésem a történethez. ;) )