07.

JUN

A munkámat amit már rég le kellett volna adnom, azóta se fejeztem be, sorozatosan tűzfalakba futottam és egyszerűen elegem volt a csalódásokból.

De viszont támadt egy jó ötletem, amit élveztem csinálni és csupán fél nap alatt elkészültem a művemmel. Törökülésben ültem a kanapén és elégedetten írtam be az utolsó kódot ami lezárta a  szerzeményemet és ezzel befejezettnek nyilváníthattam. Halványan elmosolyodtam és lecsuktam a gép tetejét, majd hátradőltem. Hajnali három volt, kezdett helyreállni az alvási szokásom, ma egészen korán fogok aludni. A markomba öntöttem a gondosan kiadagolt bogyóimat és egy pohár vízzel lehúztam az összeset. Az egyikük annyira keserű ízt hagyott maga után, hogy sokszor órákig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy beteg vagyok.

Miért nem lehet egy gyógyszer édes? Mint egy cukorka, vagy valami hasonló. Nincs elég bajom, még a fájdalomcsillapító is keserű?

- Hülye - morogtam a doboza felé, majd a fejemre húztam egy pokrócot és lehunytam a szemeimet. Aznap hajnalban egy lágy dallamot hallottam, mintha valaki egy altatót játszana, lehet, hogy a fájdalomtól vagy a gyógyszerektől hallucináltam, de olyan nyugodtság járta át a lelkemet mint talán még soha.

Talán mint gyerekkoromban.


YOONGI

Talán még soha nem lettem ilyen hamar kész egy dallal sem, általában maximalista voltam, de kivételesen úgy éreztem, hogy a kevesebb többet mond mindennél, csupán egy perc volt a dallam, három akkord az egész, de minden érzésem benne volt.

A hiánya hosszú éveken keresztül, az, hogy valójában soha nem felejtettem őt el, a sírástól reszkető kezeit, ahogy utánam kiabált és majdnem elesett, az öleléseit, a lágy érintéseit ahogy zongorázás közben az ujjaink egymáshoz értek.

Szerettem őt, butaság lett volna azt mondanom, hogy sose volt időm más lányokra.

Az igazság az volt, hogy mindenkiben őt kerestem, de soha nem találtam meg, most pedig, hogy megjelent az életemben, nem akarom újra elveszíteni.

Ugyan mi hamarosan elmegyünk innen, de az nem azt jelenti, hogy nem tarthatjuk a kapcsolatot bármilyen szinten. Talán még Szöulba is költözik.

Az órámra néztem, reggel 7.

Jun még biztos fent van, kizárt dolog, hogy képes legyen ilyenkor aludni. Gyorsan magamra rángattam egy fekete farmert és egy zöld pólót ami legalább tisztának tűnt, majd átszaladtam a szomszédba. Esetlenül álltam a bejárati szőnyegen, féltem, hogy visszautasít. Megtehetné. Én provokáltam őt és én hagytam magára.

Éppen azon voltam, hogy visszafordulok amikor, Jungkook megragadta hátulról a ruhámat.

- Hyung.

Egy kamera lógott a nyakában, biztos megint a hajnalt filmezte, csoda, hogy fel tudott kelni ilyen hamar.

- Merre voltál?

- Taehyungnál. Sikerült helyet szorítaniuk nekem, nem fogom tovább zavarni Junt. Csak a táskámért jöttem vissza.

- Itt hagyod? Ne érts félre...

- Hyung, Ő... - Jungkook félrenézett, majd lefelé szegezte a tekintetét, egyenesen a cipője orrára meredt. - kedvelem őt.

Ez szíven ütött, sejtetten, hogy így alakulnak majd a dolgok, de hallani rosszabb volt mint elképzelni. A barátom ugyanazt a lányt szereti mint én, ráadásul pont ő, pont miattam.

- Jun és én csak úgyis régi... - kezdtem, és hátráltam egy lépést. Jobb ha hanyagolom azt a dalt.

- Kedvelem őt, de - vágott közbe Jungkook remegő hangon. - nem akarok többé a közelében lenni. Nem bírom elviselni - a fiú a zsebébe nyúlt és a kezembe nyomott egy kopott kulcscsomót. - Megtennéd, hogy kihozod a holmimat?

- Miért én? - húztam el a számat.

- Csak... menj.

Jungkook elsétált a sarokig, mintha még csak a ház közelében se akarna lenni. Talán szellem járta volt a hely, hogy ennyire félt? Beléptem a házba, a nappaliban rögtön megpillantottam Junt, aki a kanapén összekuporodva aludt, de ahogy levegőt vettem kipattantak a szemei és azonnal felült.

- Min Yoongi, mit akarsz?

- Jungkook kért meg, hogy vigyem el a dolgait mert...

- Mi? - a lány értetlenül vakarta meg a fejét. - Már tegnap elvitt mindent.

Kínos csend.

Fogalmam se volt mit mondjak. A lány félig lecsúszott pántos pólóban üldögélt és továbbra is kérdően meresztette rám nagy barna szemeit. Próbáltam megszólalni, de egyébként is nehezen jöttek a szavak a számra, egy ilyen helyzetben pedig szinte lefagytam.

- Öh én...Anya...áthívott...reggelizni - mondtam nagyon lassan a szavakat. Anya az édesek álmát aludta, amikor eljöttem, de nagyon reméltem, hogy azóta felébredt vagy elég kínos helyzetbe hoznám magamat.

- Szívesen - mosolyodott el a lány. - De enni nem tudok, nagyon fáj ma a hasam, ne haragudj.

- Nem... baj.

JUN

Fogalmam se volt ezúttal mit akart tőlem, de az anyukája mindig remek kifogás volt. Lerugdalta a cipőjét és szó nélkül felsietett a szobájába, majd a lépcső tetejéről intett nekem, hogy kövessem.

Egy pillanatra éles fájdalom hasított a gyomromban és meg kellet támaszkodnom különben hatalmasat zuhantam volna. Lehunytam a szememet és csak arra gondoltam, hogy nem fáj, nem valós az egész, a fájdalom az agyból érkezik, ha rá tudom venni az agyamat, nem fogok érezni semmit.

Ezúttal nem sikerült, de összeszorítottam a fogamat és Yoongi után cammogtam.

- Ma mit szeretnél? - húztam be magam után az ajtót. Azért nem felejtettem el a tegnapit. - Ismét nekem esni, hogy félreismertél?

A fiú a pianínó előtt ült, a combjaira helyezte a kezét és mélyen fejet hajtott.

- Ne haragudj, Jun.

- Elfelejtve - biccentettem. Jól tudtam, hogy egyikünk sem az a típus akinek energiája van vitázni, sőt, nekem időm se volt rá. Pontosan még két napot van itt, legalább barátsággal akartam elköszönni tőle. - De még mindig nem tudom, mit szeretnél.

- Jun, Te - ekkor egy hatalmas dörgés szakította őt félbe, majd a semmiből eleredt a zuhogó eső. Monszun időszak volt, és bár Koreában voltunk, nem volt ritka, hogy minket is elcsípett egy váratlan zápor. Kérdően Yoongira néztem, aki az alsó ajkába harapva nézett rám, szinte reménykedve, hogy hallottam amit mondott.

De fogalmam se volt róla. Azért egy aprót bólintottam, mire ő felsóhajtott és a zongorához fordult.

Először a híres First Love dallamát játszotta, azt a dalt amiért egyenesen Koreába utaztam, majd egy lágyabb akkordra váltott és ekkor meghallottam az altatót ami hajnalban álomba ringatott. Ezúttal jobban odafigyeltem, minden egyes hang olyan érzés volt mintha a szívembe markolt volna.

Egyetlen perc alatt éltem át a múltat, a jelent és a jövőt vele, elfelejtve azt is, hogy az utóbbi soha nem fog eljönni számunkra.

Nem kellett egy szót se mondania. Mert én mindenkinél jobban megértettem őt. Ő pedig engem.

Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon.

Nem szoktam sírni azért mert beteg vagyok, nem vágytam az életre soha.

Ezidáig.

- Jun, szeretlek - fordult felém Yoongi. - Gyere velem Szöulba. Szeretlek, nem akarlak elhagyni többé.

- Elkéstél - egyre több sós könnyet nyeltem. Nem akartam sírni, könyörögtem az agyamnak, hogy elég legyen, de egyre jobban csak bőgtem. Ez nem Jun Mi volt. Jun Mi erős, nem sír, nincsenek érzései, kiölték belőle. - Elkéstél, Min Yoongi. Tudod mit? Csak rád tudok gondolni, ez alatt a pár nap alatt boldogabb voltam, mint az elmúlt 15 évben. Azért mert szeretlek, és még mindig nálad a szívem egy darabja.

- Akkor megtartom. Gyere velem - ismételte a fiú. Egyre jobban fájt.

- Nem mehetek - motyogtam. - Én meg fogok halni, Min Yoongi.

A fiú elsápadt és szinte kifutott az arcából az élet, de aztán egy picit elmosolyodott, mintha rosszul hallott volna.

- Ez most egy rossz vicc?

Megráztam a fejemet.

- Meg fogok halni.

- Mi...miért? Ezt nem értem, én...

- Rákos vagyok - mondtam ki. Az ég hatalmasat dördült, mintha csak egyetértene velem és neki csapta a faágakat az ablaknak. - Gyógyíthatatlan. Későn vették észre. Tudod milyen életet élek, nem volt időm figyelni.

- Jun, semmi sem gyógyíthatatlan, csak gyere velem Szöulba - kérlelt Yoongi elkeseredetten. Azt hiszem kezdte belátni, hogy nem vicceltem, az arcából kezdett eltűnni minden szín, és a bőre szinte hamuszürkére váltott.

Nem bírtam tovább hazudni magamnak.

- Yoongi, nagyon fáj - beharaptam az alsó ajkamat és gyorsan felkaptam a táskámat, majd az ajtó felé indultam. Képtelen voltam vele egy helységben maradni, egyedül akartam lenni az összes fájdalmammal. Lesiettem a lépcsőn mielőtt a fiú egyetlen szót is szólhatott volna.

- Jun Mi, jó reggelt - köszönt az anyukája meglepetten. - Nem is tudtam, hogy itt vagy.

- Jó reggelt - biccentettem felé, majd gyorsan feltéptem a bejáratot. - Szép napot.

- Drágám, a cipőd - kiabált utána Yoongi anyukája, de már ez sem érdekelt. Mezítláb rohantam át az utcán, a szakadó esőben. Úgy nézhettem ki mintha teljesen őrült lennék, de úgy is éreztem magamat. Fogalmam se volt mit csinálok és miért.

Vakon mentem előre, de beleléptem egy gödörbe és esetlenül hátrazuhantam.

Ha akkor nem öleli át a vállamat, még a megmaradt ép elmémet is elvesztem aznap.

Yoongi csurom vizes volt, de szorosan ölelt magához.

- Ne menj el.

YOONGI

Nem engedhettem el őt többé.

Szükségem volt rá.

- Nem akarok - Jun a karomba kapaszkodott és közelebb húzódott. - De nincs választásom.


ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

A történet 10 fejezetes lesz, beleértve az epilógust is. Igyekszem ezt a történetet befejezni még augusztusban, nem szeretném sokáig húzni a szálakat.

Remélem, hogy akik olvassák, végig maradnak Junnal és Yoongival. :)

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top