JUN

Órák teltek el azóta, de még mindig éreztem mézédes ajkait, és vékony de határozott ujjait, ahogy végigfuttatja őket a hajamon, majd a derekamon.

Minden porcikájából sugárzott a vágy, tudtam, hogy szüksége van rám, sőt valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azt éreztem, hogy azóta is rám várt amióta elváltunk egymástól fiatalként.

A legrosszabb az volt, hogy én is akartam őt. És hiába voltam határozott és hűvös, belül még mindig a szerelmes tini voltam aki pizsamában rohant utána az utcán. 

Pontosan tudtam, hogy mindennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem kellett volna újra ezt éreznem. Vissza kellett volna fognom a szívemet és önmagam maradni.

Hosszas filozofálás után felhívtam barátnőmet és egyben az orvosomat is, aki már évek óta segített minden kisebb nagyobb bajomat megoldani.

- Emma - szóltam bele a telefonomba félhangosan. Hajnali fél négy volt, úgy sejtettem, hogy Jungkook még alszik ezért próbáltam olyan csendes lenni amennyire csak tőlem telt. Emma Hart, volt a személyes pszichiáterem aki mindig is átsegített a nehéz időszakokon. Nem csak az orvosom volt, hanem a barátom is, sőt ő volt, az aki azt tanácsolta, hogy jöjjek haza a szülővárosomba, még utoljára.

- Jun, hogy érzed magad?

- Okésan - hazudtam csípőből. Lelkileg nem voltam rendben és ennek mind Yoongi volt az oka. Testileg pedig...jobb ha nem gondolok rá.

- Tudod kinek kamuzz, édesem - Emma azonnal levette, hogy nem az igazat mondom és csípősen felszisszent.

- Rendben - sóhajtottam fel és oldalra fordultam. - Emlékszel a gyerekkori szerelmemre? Pont most bukkant fel és teljesen felkavart, pedig csak egy kérdést akartam feltenni.

- Oh, basszus - hallottam, hogy a nő lecsapta a bögréjét. - Ez a lehető legrosszabb ami történhetett. Ugye nem kötődtök egymáshoz?

- De, igen. Azt hiszem, igen. Nagyon, Emma. Szeretem.

- Jun Mi - Emma hirtelen nagyon komolyra váltott. Jól tudtam mi az oka a hangszíne változásának. - Ezt nem szabadott volna. Te is jól tudod, milyen feltételekkel engedtelek haza. Régen a kórházban kellene kezeltetni mert...

- Tudom, tudom - az égnek emeltem a szemeimet. - Már csak három hetem van hátra. De nem tehetek róla. Szeretem őt. Mindig is szerettem.

- Édesem, így nem fogod tudni elengedni - mondta Emma remegő hangon. Azt hiszem a sírás kerülgette. - Leteszlek, holnap hívj - tette hozzá és óvatosan elvágta a vonalat.

Ezúttal a hátamra fordultam és a plafonra meredtem. Kevesen tudtak róla. Végső stádiumú gyomorrákom volt, amelyet túl későn vettek észre, valószínűleg egy genetikai selejt vagyok és azon szerencsések közé tartozom akik ezt örökölték a felmenőiktől.

Minden kezelést visszautasítottam, az orvosaim közül egyedül Emmával tartottam a kapcsolatot, aki azt tanácsolta, hogy tegyek meg mindent a hátra lévő időmben, amit csak szeretnék. Ezért is jöttem vissza Daegu-ba, mielőtt olyan rosszra fordulna az állapotom, hogy még az ágyból se tudok kikelni. Én elfogadtam a sorsomat. Nem vagyok hajlandó terápiákon részt venni, amelyek során elveszítem a mostani önmagam és csak egy árnyéka lennék a mostani Jun Mi-nek.

Hónapokkal tovább élhetnek, de ugyan minek? Én már beletörődtem, van aki 100 évet él a Földön, s van aki csak 23-mat. Nem tartottam igazságtalannak. Mindenkinek más van megírva.

Nekem ez jutott.

Úgyse lesz senki, akinek hiányozni fogok.

Természetesen így is vagy tíz féle gyógyszert szedtem, hogy meghosszabbítsák az életemet, legalább egy kicsit, de nem voltam hülye, senki sem él örökké, nekem pedig most jött el az időm.

Ekkor egy árnyék vetült rám. Fáradtan néztem fel rá. Jeon Jungkook, arcán egy kósza könnycsepp folydogált miközben sápadtan nézett le az arcomra, egyetlen szó nélkül, csak a szemeimbe fúrta tekintetét.

- Mi ez a fej? - morogtam rá.

- Beteg vagy?

Áh, szóval mindent hallott. De nem mondhattam el neki az igazat, fiatal srác volt még, tele gondokkal, minek egy ismeretlen terhét is a szívére vennie.

- Neeem, dehogy - nevettem rá. Nem szoktam nevetni, remélem természetes voltam. - Csak egy kis infúziót kellene kapnom, mert rendszertelenek az étkezési szokásaim én meg jól meglógtam Amerikából. Viszont két hétig tudom élvezni a csendet.

- Bocsánat, Noona - hajolt meg a fiú illedelmesen. - Félreértettem.

- Rá se ránts - legyintettem lazán. - Aludj még, én elmegyek sétálni egy kicsit.

Feltápászkodtam és az ujjaim körül megpörgetve a kulcscsomómat, a kijárat felé indultam.

- Noona - szólt utánam Jungkook. - Veled mehetek?

Mit felelhettem volna? Nagyon is egyedül akartam lenni a gondolataimmal.

- Igen.

▬▬▬▬▬

Hangtalanul ballagtunk egymás mellet, néha a srác elnyitotta az ajkait mintha mondani akarna valamit, de végül minduntalan csak megrázta a fejét és egy vonallá préselte a száját. Az Apsan Park felé tartottam, az a hely mindig megnyugtatott. Régen, amikor lenéztem a kis folyóba a hídról, órákig képes voltam elmélázni elméleteken, kódolási hibákon, számítógépes vírusokon vagy éppen csak az élet kevésbé jó és rossz dolgain.

A korlátnak támaszkodtam, mire Jungkook is így tett. Egy erőteljes feszültség vibrált köztünk, de nem az a fajta amit az ember élvez, hanem ami kimondottan zavaró fajta.

Valakinek kezdeményeznie kellett. Utáltam én lenni az a fél. De meg kellett tennem.

- Jeon Jungkook - sóhajtottam fel és egy falevelet dobtam a vízbe. - Mondani akarsz valamit.

- Jun Mi - a fiú lehúzta szürke melegítőfelsője kapucniját és a kezét az enyémre tette. Annyira meglepett, hogy az agyam teljesen leblokkolt és nem rántottam el, csak bambán meredtem ahogy a nagy tenyere eltakarja az apró ujjaimat.

Sejtettem, hogy mit akar, de minden vágyam az volt, hogy ne mondja ki. Tévedni akartam. Most az egyszer.

- Igen?

- Én...nem voltam még ilyen helyzetben - Jungkook arcán halvány pír jelent meg és lesütötte a szemét. - De azt hiszem kedvellek. Ha...ha vissza kell mennünk, nem tarthatnánk a kapcsolatot? Esetleg mint barátok, aztán...

Utáltam őt félbeszakítani, de muszáj volt.

- Miért én?

- Más vagy mint a többi lány. Vicces vagy, törődő és gyönyörű a mosolyod - sorolta el egy szuszra.

Igaznak bizonyult a mondás, miszerint a szerelem vak. Valóban más voltam. De a többi közel sem volt igaz. Nem voltam vicces. Senki sem érdekelt a világon. Végül pedig, nem szoktam őszintén mosolyogni. Egy erőltetett vigyorra tellett néha, de az is inkább ijesztő volt, mint gyönyörű.

- Ne haragudj - hunytam le a szememet és óvatosan elhúztam a kezemet. - Nem lehet.

Jungkook tekintete hirtelen elsötétedett.

- Hyung miatt?

- Is.

- Akkor azért mert beteg vagy? - kérdezte erőteljesen és összehúzta a szemöldökét.

- Mondtam, hogy nem vagyok...

- "Már csak három hetem van hátra„ ;  "Szeretem„ - idézte a reggeli mondataimat. Tehát végig ott volt, csak próbált úgy tenni, mint aki bevesz mindent amit hazudok neki. - Engedd meg, hogy segítsek. Biztos van megoldás - szinte könyörögve nézett rám.

Egy fiú. 21 éves. Összesen négy napja ismer, nem tudtam miért vonzódott hozzám, semmi okot nem adtam rá. Segíteni akar rajtam, rajtam, akin már nem lehet. Szeret, annak ellenére, hogy pontosan tudja mit érzek a barátja iránt. Logikusan akartam gondolkodni, hisz az ment nekem a legjobban, de mint ahogy mindig, az emberi szívet most se tudtam megérteni.

- Nincs megoldás. Az élet ilyen. Jeon Jungkook, nem vagyok kedves. Szeretem Min Yoongi-t, 7 éves korom óta. Végső stádiumú gyomorrákban szenvedek. Bárcsak ne így alakult volna az életünk. De el kell fogadnod a sorsunkat, valakinek kevesebb, valakinek több boldogság jut. Ennyi az egész.

- Miért jöttél vissza?

- Újra találkozni akartam vele. Tudni akartam, hogy még létezem e számára.

- Hyung... - Jungkook megnyalta a száját. - Nemrég azt mondta...

Nos, sose tudtam meg, hogy folytatódott volna a mondata, mert ekkor a távolból megjelent Yoongi, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélünk. Egy piros pórázon vitte Holy-t, gondolom a hajnali sétájukat járták, majd elmosolyodott ahogy ránéztem.

Bár, őszintén, mehettek volna máshova.

- Jun Mi, Jungkook - intett felénk és egy ásítás közepette közelebb sétált, még mindig rámfixálva a tekintetét. - Mit csináltok kettesben?

- Semmit - a fiú gyorsan elhúzta a kezét, amit még mindig az enyémen tartott. - Noona, hazamegyek a kamerámért. Szia, Hyung. - biccentett Yoongi felé.

Yoongi némán állta tekintetemet, lassan öt perce meredtünk egymásra, szótlanul.

- Láttam - közölte aztán és állával a kezem felé bökött. - Jól kijöttök, mi?

- Persze, rendes fiú.

- Ha annyira rendes - közelebb jött egy kicsit és a mellkasomra bökött. - Miért csókoltál meg?

- Mióta vagy ennyire szókimondó?

- Nem ismered Savage Sugat?

- Nem - sütöttem le a szememet. - Amúgy te csókoltál meg.

- Tévedés volt - közölte teljesen érzelemmentes arccal. - Félreismertelek.

- Remek - húztam el a számat. - Akkor kvittek vagyunk.

A hátamra dobtam a zsákomat és hátat fordítottam neki. Azt hittem rég kihalt belőlem minden érzelem, de ismét nem volt igazam. A szívem szorított a szememből pedig könnyek kezdtek peregni.

Utoljára akkor sírtam amikor Yoongi elment.

- Élvezd ki a pár napodat Jungkook-al - kiabált utánam még a fiú, amivel megadta a kegyelemdöfést.

Ezúttal nem csak a szívem kezdett fájni. A gyomrom is égni kezdett, én pedig a park közepén roskadtam össze az erős fájdalomtól.

Jun Mi. Ez nem te vagy. Jobban leszel. Mindig is egyedül voltál. Most sincs szükséged rá. Jobb ha eltávolodok Min Yoongi-tól, mielőtt még nagyobb sebet ejt a szívemen.

MIN YOONGI

Én akartam őket összehozni.

Én.

Min Kibaszottul Okos Yoongi.

De amikor megláttam őket kettesben, azt hittem megütöm Jungkook-ot, amiért hozzá mert érni. A barátomat.

De a legjobban Jun-ra voltam mérges. Csak én vonzódtam hozzá betegesen? A karjaimban akartam tartani, annyi hosszú év után is.

Egy dalt már írtam hozzá. Persze, hogy hiányzott. Minden egyes rohadt nap.

Nem veszthetem el őt most.

- Holy, gyere - szóltam a kutyusnak és abba az irányba indultam amerre ő is nemrég, de sehol nem láttam már a lányt.

El akartam neki mondani. De gyáva voltam. Csak egy ostoba dalt írtam neki, amit lehet nem is hallott soha.

Egy dal. Csak egy újabbat kellett írnom, amiben elmondom az érzéseimet.

Ezúttal őszintén.

Három nap.

Semmiség.

- Szeretlek, Soo Jun Mi - mormoltam halkan, majd elindultam haza. Jobb ha még ma nekiállok.

Talán egy nap.

Egy nap is, bőven elég, hogy mindent elmondjak neki amit érzek.

Már a címet is tudtam.

Lullaby.

JUN

Egy fa árnyékában ültem amíg vártam, hogy a fájdalomcsillapító végre hasson.

- Szeretlek, Soo Jun Mi - hallottam nagyon halkan. Lehet csak képzeltem?

A kezembe fogtam az apró Shooky figurát, amit nemrég fogtam ki.

- Szeretlek, Min Yoongi. 

ᴍᴇɢᴊᴇɢʏᴢᴇ́s

Remélem tetszett a fejezet, bár talán már ebből egy kicsit érződik, hogy nem terveztem hosszúra a történetet.

Miután a két másik futó történetem is véget ér, szeretnék Yoongi főszereplésével egy olyan fanfictiont ami "méltó" hozzá, mert sajnos egyik eddigit sem éreztem elég jónak.

Találkozunk a következő fejezetben. 💜