wooyoung szokás szerint lépett be san házába, mint mindig, amikor volt rá ideje. a mai nap azonban más volt. ködös mégis megnyugtató fény, az összetartozás érzése, amit ezelőtt nem érzett. amint belépett a házba észrevett egy ajtót, ami láthatóan nyitva volt, úgy érezte, hogy lebeg a folyosó vége felé. lebeg a fiú felé.

"wooyoung!" kiáltotta san különös izgalommal a hangjában. azonban ő másnak tűnt. boldogabb volt, mint máskor, ugrálva haladt wooyoung felé. természetesen wooyoung nem ellenezte ezt a viselkedést, azon kapta magát, hogy örül san boldogságának és osztozik vele. érezte, ahogy a karjai köré fonódtak egy szoros és szerető ölelésbe vonva. döbbenete ellenére nem habozott viszonozni a gesztust. san jól tudott ölelni, wooyoung mindig biztonságosabbnak érezte, mint egy épületet és magabiztosabbnak érezte magát, mint bármikor máskor.

sajnos egy idő után el kellett válniuk. egymás mellett ültek az ismerős asztalnál, ahol korábban sokat nevettek. annyi emlék...wooyoung végighúzta az ujjait az asztal sarkán. üresnek érezte a kezeit és nem tudott nem a mellette lévő fiúra gondolni. milyen tökéletesen fonódnának össze az ujjaik és milyen kellemes érzés lenne, ha megfoghatná a kezeit.

a ragyogó nap szinte vakítóan sütött be az ablakon, szétszort aranyfoszlányokat hagyva mindkettejük vonásain. abban a pillanatban minden olyan tökéletesen tökéletlen volt, olyan gyönyörűen tragikus. miközben wooyoung sant nézte, aki ugyanolyan imádnivalóan nézett vissza rá, szinte érezte, hogy a szíve megszakad a csodálattól. semmit sem érzett valóságosnak, mintha minden kicsúszna a kezei közül, ha egy apró hibát vétene. mint a homoknak a homokórában, az ideje korlátozott volt. ennek ellenére nem akart mozogni. ha a szerelem játék volt, akkor nem akart haladni. szünetet akart tartani és itt maradni, ahol két szív egyszerre dobbant, és két ember lassan eggyé vált.

de, ha ez nem valós, akkor nincsenek következmények. nincsenek ítélkező pillantások, nem kell küzdeni a jóval vagy a rosszal. nem kell elrejtenie, hogy többet érez san iránt, aminek már csak a gondolata is izgalommal töltötte el. az adrenalin gyorsan száguldott az ereiben, amikor rájött, hogyha más nem is, ez a pillanat ott volt neki. egy csodálatosan megtört álom, amiből soha nem akart felébredni, pedig tudta, hogy muszáj.

"gyönyörű vagy ma" mondta majdnem elkeseredve a gondolattól, hogy mióta várt arra, hogy ezt elmondhassa. napokon át nyelte le a szavakat, azért mert zavart volt, de ma elvesztette az irányítást. ma elmondta a véleményét. egy nap nem tűnik elégnek, de neki az volt. san halkan felnevetett. "tudom" viccelődött és drámaian beletúrt a hajába, miközben kuncogott. wooyoungnak nem volt ideje kiakadni, mert már csak a nevetés hangjától is elolvadt. ördögként gondolt rá, amikor elsőnek találkoztak, de már nyilvánvaló volt számára, hogy ez nem teljesen igaz. talán ördög volt, de az aranyos fajta. csak egy fiú volt, aki szeretett bajt okozni, álarc mögé bújva, hogy ezzel védekezzen az emberek harapós hidegsége ellen.

"komolyan, köszönöm" amikor a nevetése elhalkult ismét megszólalt. "te is gyönyörű vagy ma. de, minden nap gyönyörű vagy." a flörtöt elrejtette a mosolya, de wooyoung hallotta és az arca piros színre váltott. miért nem tesz még egy lépést? ha ez ilyen jól sikerült miért ne próbálhatná meg? mindent elmondhatott, amit akart, mindent megtehetett amit szeretett volna. túl részeg volt abban a pillanatban, túlságosan megrészegítette san ahhoz, hogy foglalkozzon a következményekkel.

összefonta a kezüket és pontosan azt érezte, amire számított. a kezeik úgy illeszkedtek egymáshoz, mintha az lenne a cél, hogy megtartsák egymást. san lehajtotta a fejét, hogy megnézze a kezeiket, a vonásai mosolyra húzódtak. felnézett, hogy találkozzon wooyoung tekintetével és lássa a tiszta boldogságot az arcán. mintha erre vágyott volna. bár soha nem ismerte volna be, de ez így volt.

a szemei san ajkaira tévedtek, amik mosolyra húzódtak. puhábbnak tűntek, mint a felhők, rózsaszínűek voltak, mint egy rózsa és egyszerűen csak annyira csábítóak voltak. akarata ellenére hajolt előre, a pulzusa másodpercek alatt fegyorsult. ahogy ajkaik találkoztak, mintha a világ megállt volna.

pont olyan érzés volt, amilyennek elképzelte. pillangókat érzett a hasában. olyan érzés volt, mintha egy meleg tűz mellett ülne. olyan érzés volt, mint egy virág, ami a bőréhez simult. olyan érzés volt, mintha egy hosszú és hideg sétáról érkezett volna haza. olyan érzés volt, mint az otthon, amilyen még egyiküknek sem volt, az a fajta szeretet, amilyet még egyikük sem érzett ezelőtt, valami leírhatatlan.

olyan tökéletes volt az egész. addig jó volt, amíg, valami rossz érzés el nem fogta. wooyoung hirtelen elszakadt a fiútól, akit szeretett, akire titokban vágyott, aki visszavitte a gyerekkorába. olyan elmosódott emlékekhez, amelyekre nem igazán emlékezett, csak a hangok és a színek csengettek előtte, mint egy fejfájás. "a fiúk nem szeretik a fiúkat. pokolba kerülsz, ha mégis." nem tudta kideríteni, hogy ki mondta ezt, csak azt tudta, hogy ismeri és érezte, ahogy a levegő elhagyta a tüdejét.

tudta, hogy tévednek. tudta, hogyha két ember szereti egymást, akkor abban nincsen semmi pokoli. azonban fiatal és naiv volt, amikor ezt hallotta. a hallgatást választotta, mert mi mást tehetett volna?

bűntudatot érzett. szerette sant, tudta, hogy ez így van, még akkor is, ha csak most ismerte be. de mégis valami azt kiáltotta a fejében, hogy ez baj. soha nem fedezte még fel ezt az oldalát, és egy része könyörgött neki, hogy ne tegye. úgy érezte, hogy lassan belefullad a hangokba és miközben lassan kapaszkodott felfelé levegő után kapkodva...

a szemei kipattantak és hirtelen felébredt.

ugyanaz a régi szoba. ugyanaz a régi ház.

ugyanazok a régi érzelmek san iránt, amiket csak most ismert be.

ugyanaz a belső bűntudat.

ugyanaz a tudat, hogy nem szerethette tovább az egyetlen fiút, aki mellett úgy érezte, hogy él.