kezdetben boldog hangulata ellenére a nap végére minden fény eltűnt san szeméből. mintha az nem lett volna elég, hogy el kellett utasítania a másikat mindenhol látnia kellett: a teremben, a folyosón, még ebédnél is. minden egyes alkalommal mikor az idősebb szíve dobbant fájdalmat érzett, vérzett. san tudta ezt. tudott a fájdalmáról, a szívébe találó golyóról, minden alkalommal mikor egymás szemébe néztek látta. kétségbeesetten akarta helyrehozni az összetört szívét. ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint egy vágott seb ellátása. sajnos megtörtént és nem tehettek mást, csak vártak és reménykedtek.

a nap végére san már alig várta, hogy hazamehessen. szerencséjére wooyoung vele lesz és hajlandó volt egy napra kihagyni a tanulást csak hogy a fiatalabbal lehessen (és tudta, hogy wooyoung is boldogabb lesz, ha most kihagyják). régóta várt kapcsolatuk kezdeti szakaszában voltak, amiben mindketten az ajtók mögött engedték szabadjára az érzelmeiket. pusztán ennek a gondolatától jobban kezdett el verni a szíve, a szoros kapcsolat mindent jelentett neki, nemrég arra is rájött, hogy meglepően érzelgős ember. gyakorlatilag izgatottan ment haza és várt wooyoung érkezésére.

sajnálatára megegyeztek abban, hogy wooyoung előbb hazamegy, hogy átvegye a kényelmetlen iskolai egyenruhát. san túl gyorsan megváltozott és kínosan sokáig várt. azonban mikor az alvás kezdte utolérni unalmában kopogást hallott. woo kopogása mindig rutinos volt: kettőt gyorsan egymásután aztán egy gyors szünet után egy másik. furcsa kopogás volt, de az mégfurcsább volt, hogy san ilyen gyorsan megjegyezte. a szerelem azonban a részletekben rejlett és ő mindenre emlékezett.

miután beléptek a házba san gyakorlatilag wooyoungra vetette magát, el akarta mondani neki a ma történteket, de nem akarta újra átélni őket. "rossz nap, huh?" mondta játékosan, miközben az ujjait végigfutatta a másik tűzvörös tincsein. az idősebb bólintott, a levendula hajú ingje elnyelte minden szavát, miközben beszélni kezdett. "annyira rossz, amennyire csak lehet" woo természetesen meghallgatta, san pedig kissé megtört hangon, de mindent elmondott. ismét bűnösnek érezte magát, amiért ideges volt a tettei miatt, ezzel elterelve a reflektorfényt seonghwa szívfájdalmáról.

wooyoung szíve is fájni kezdett, ahogy hallgatta a történteket és hogy ez mennyire fájt sannak. az idősebb fiú azt is megemlítette, hogy mindvégig korholta magát, de ezt viccek mögé rejtette. ez volt az első alakom, hogy sírni hallotta a fiút, és korántsem volt kellemes. még mindig beszélt, de megtört hangjával dadogott, csuklott néha kissé túl sokáig hagyott szünetet, hogy elnyelhesse a könnyeit. az fájt neki a legjobban, hogy san volt az aki nehéz időszakon ment keresztül az elmúlt hónapokban és rossz volt újra látni a fájdalmát.

gondolataiban azonban egy dolog szeget ütött, ez pedig nem volt más, mint seonghwa elutasítása. kétségtelen, hogy valóban nevetségesen féltékeny volt az idősebb viselkedése miatt, még mielőtt észrevette volna az érzéseit. bár nagyon törődött seonghwával és jelenleg rosszul érezte magát mindkét fiú miatt akaratlanul is elmosolyodott a tényre, hogy többet nem kell seonghwa könyörtelen flörtölésével és san állandó feledékenységével foglalkoznia.

amint san befejezte wooyoung pár pillanatig csendbe maradt és hagyta, hogy a vörös hajú kisírja magát, mielőtt folytatják a beszélgetést. miután ez megtörtént, halkan kezdett el beszélni. "tudod, hogy minden rendben lesz, igaz? túl lesz rajta". san felsóhajtott még mindig szipogva. "nem emiatt vagyok ideges, hanem amiatt, hogy bántottam" válaszolta. "tudom, de helyesen cselekedtél. idővelminden jobb lesz." "helyesen cselekedtem?"

a fiatalabb teljesen biztos volt a válaszában. "persze. megérdemelte az őszinte választ, te pedig megérdemelsz egy kapcsolatot anélkül, hogy más érzelmeit cipelnéd a válladon. mindketten megérdemlitek a boldog befejezést, még akkor is, ha seonghwa nem erre számított." eztkövetően a beszélgetés egy pillanatra abbamaradt, san légzése normalizálódni kezdett az érzelmes beszélgetés után, arcát még mélyebben temette wooyoung mellkasába.

"köszönöm" mondta alig hallhatóan. "miért?" "mindenért." wooyoung megrázta a fejét.
"persze hogy segítek, te hülye."

✦

másnap seonghwa megjelent az iskolában, woo látta a fájdalmat a szemében. az első órájuk angol volt, ahol egymás mellett ültek, ami azt jelentette, hogy a levendula hajúnak egyedül kell gondoskodnia a depressziós barátjáról egy órán keresztül. annak ellenére, hogy tudta mi történt előző nap úgy döntött, hogy rákérdez. "annyira depressziósnak látszol, mint a pokol. mi történt?" kérdezte, félig színlelve aggodalmát.

"bevallottam sannak" mondta csüggedten "és elutasított." wooyoung nem tudta rávenni magát, hogy döbbentséget színleljen és hazudjon neki, ezért csak egy egyszerű "oh" hagyta el a száját miközben megnyugtatóan simogatta seonghwa hátát. "tudod, rengeteg ember van a világban még ha nem is san az, akit neked szánt a sors, találni fogsz valaki mást, igaz?" igyekezett minél biztatóbbnak tűnni, de nehéz volt valakit úgy megvigasztalni, hogy jól tudta a történteket.

"csak tudni akarom, hogy miért" ez a kijelentés felkeltette wooyoung érdeklődését, előhozva a legnagyobb félelmeit. "úgy értem, ha csak nem érdeklődik irántam, rendben van. tiszteletben tartom a döntését meg minden. csak tudni akarom, hogy miért. tudod, hogy el tudjam felejteni. " depressziósabbnak hangzott mint valaha, mintha ezen merengett volna a tegnap történtek óta.

természeten wooyoung mindenkinél jobban tudta, hogy miért. a pokolba, ő volt az oka. millió oka volt annak, hogy miért nem mondhatta el seonghwának: san bizalma, seonghwa már így is törött szíve, amelyet a remény tartott össze a válasz iránt, amire annyira vágyott. azonban a fájdalom örökös körforgásának lezárásához csak a válaszra volt szükség, még akkor is ha ez is újabb fájdalommal járt.

"tudod, szerintem én tudom, miért" mondta mire seonghwa tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, miközben izgatottsága szétszakította a szívét. "de nem hiszem, hogy hallani akarod." az idősebb összeráncolta a homlokát. "ne már. nem hagyhatsz itt így. értem, hogy felzaklathat, de nagy szükségem van rá és-" fájdalmas kíváncsisággal nézett wooyoungra. "kérlek."

a levendula hajú kényelmetlenül sóhajtott fel. "rendben, te akartad. az egész akkor kezdődött amikor együtt tanultunk, pár nappal ezelőtt, tulajdonképpen..." szemeit a kezein lebegtette miközben mindent elmondott. elmondott mindent a csóktól kezdve a tegnapi beszélgetésig, még azt is, hogy san mennyire szorongott tegnap. a héten már másodjára torzult el seonghwa arca, miközben woo beszélt hozzá, a testtartása láthatóan megroskadt, miközben ajkának sarkai lekonyultak. miután wooyoung befejezte nem nézett fel, félve seonghwa ragályos szomorúságának látványától.

"haragszol ránk?" kérdezte. maga miatt kevésbé aggódott, jobban érdekelte san, akiről tudta hogy milyen lesz, ha elmondja neki. meglepő módon seonghwa egy kissé elmosolyodott. azonban az a mosoly nem volt őszinte. fájdalmasnak tűnt, ezer olyan érzelemről árulkodott, amelyeket wooyoung soha nem fog megérteni. "természetesen nem. amíg boldogok vagytok, addig én is" fordult wooyoung felé, mire a fiatalabb egy furcsa őszinteséggel találkozott a szemében. "csak időre van szükségem, ennyi az egész."