valami megváltozott sanban és nem csak a kapcsolati állapota. mióta megváltoztak a dolgok wooyounggal, sokkal boldogabbnak tűnt, mint máskor. úgy tűnt, hogy a korábban ritkán látott mosolya, most állandóan az ajkán táncolt, éles vonásait megismételhetetlen ragyogással megvilágítva. bolyhos vörös hajcsomók ugráltak a fején, amikor egyik helyről a másikra ugrándozott. inkább előre nézett, nem hagyta, hogy a gravitáció lehúzza a pupilláit. magabiztosabbnak tűnt. élénkebbnek. boldogabbnak.

nem túl új barátai, akik inkább a rögtönzött családja lettek, értetlenkedve figyelték, ahogy besétált az épületbe, ragyogva, az első órájára, túl eksztatikusan ahhoz, hogy észrevegye mennyire korán van. az új hozzáállása természetesen jó dolog volt, de a hirtelen változás meglehetősen furcsa volt a csapat számára, akik szemlélődőnek és merengőnek ismerték meg sant, aki valahogy egyszerre volt energikus és komoly. "megszállták" mondta nyugodtan yunho, figyelve ahogy a fiú eltűnik a sarkon. mingi, aki a legfélősebb volt a csapatban finoman megütötte a tarkóját. "ne viccelődj ezzel! lehetne megszállott" a bizonyos természetfelettibe vetett hite mindig is rejtélyes volt a csoport többi tagjának, tekintve, hogy az időnként nem józan esze ellenére nagy tudományos képességekkel rendelkezett.

"oh, fogd be mingi. szellemek nem léteznek." korholta le yeosang, még mindig a sarkot nézve, hogy megpróbálja megint megpillantani a furcsa látványt. hongjoong a kezébe temette az arcát, nyilvánvalóan bosszantotta az értelmetlen civakodás. "shh! örülnöd kellene neki. mikor volt utoljára ennyire boldog?" a kérdés retorikus volt, de jongho úgy gondolta, hogy megválaszolja. "valószínűleg soha. mielőtt megismertem volna, jogosan gondoltam, hogy képtelen emberi érzelmekre, ez eleget mond." yunho belemerült mielőtt bárki is vitatkozhatott volna jonghoval: "plusz, örülünk neki. csak még soha nem volt ilyen és tudni akarjuk, hogy miért." "szó szerint azt mondtad, hogy megszállták!" "honnan tudjuk, hogy nem, okostojás?" "fogjátok be mindketten!"

egy pillanatig csendben álltak, senki se tudta, hogy mit mondjon a vita befejezése után. általában nem sokszor vitatkoztak, de most annyira kíváncsiak voltak mindannyian, hogy nem tudták elkerülni. "oké, komolyan, kaptunk egy boldog sant. ez király meg minden, de mi lesz most? kérdezzük meg vagy...?" mingi megtörte a csendet és nem volt biztos benne, hogy mit tegyen, az idegen helyzetre tekintve. "várjunk egy kicsit. talán ma csak jó hangulatban van" zárta le a legidősebb, vezetői szerepet vállalva, mint mindig. "de mivan ha nem? talán elkezd viselni- istenem, nem tudom ezt mondani- elkezd viselni...színeket" intett jongho vadul, sokkot és sértődöttséget színlelve az ötlettől, hogy san bármit is viseljen, ami nem fekete.

hongjoong egy mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt. "nem mondhatsz sokat, nagyából ugyanolyan vagy. plusz biztos vagyok benne, hogy elmondja nekünk ha készen áll rá. és még-" megállt, hogy körülnézzen és észrevett valamit, ami a beszélgetésük kezdete óta most tűnt fel neki először. "hol van seonghwa?"

✦

san napsütéses hangulata hirtelen párolgott el, amikor nekiütközött annak, akit a legkevésbé szeretett volna látni. seonghwa. seonghwa, a legjobb barátja, akit el kell majd utasítania. egy kéz megfogta a vállát, amitől megrezdült. "jól vagy? előre kéne nézned, ha sétálsz" mondta kedves hangon, amitől san szíve megdobbant és kínzó fájdalommal tört össze. tudta, hogy valamikor meg kell tennie, de kérlek, ne ma. bólintott és megnyugtatta, hogy máskor a lába elé fog nézni, próbált minél gyorsabban tovább menni. amikor azonban seonghwa megállította tudta, hogy el van ítélve.

"hé, most hogy itt vagy, kérdezhetek valamit?" a szeme egyik helyről a másikra nézett, ezzel megmutatva az idegességét. némán elmondta sannak, hogy nem volt ideje felkészülni. most vagy soha és mindennek abba a pillanatban kellett megtörténnie. az ajkait beharapva bólintott, remélve, hogy seonghwa észreveszi a vonakodását. de sajnos az idősebb fiú izgatottan fogta meg a kezét és kezdett el rohanni vele a folyosón egy csendesebb hely után kutatva.

végül a temrészettudományi terem mögötti raktárban kötöttek ki. az ajtón átpillantva látta a székeket, amin ő és wooyoung szoktak ülni. érte teszed. seonghwa hirtelen bezárta az ajtót és abban a pillanatban nem érzett mást, csak szánalmat. fontolóra vette, hogy elmondja neki a kapcsolatát wooyounggal, ezzel elkerülve az elutasítás zavarát, de nem tehette, wooyoung engedélye nélkül nem. szó nélkül leült egy alacsony polcra és felkészítette magát arra, ami jönni fog ezután. magában könyörgött, hogy seonghwa gondolja meg magát, de már késő volt.

"nem tudom hogy mondjam el, de feltételezem, hogy muszáj lesz" vakarta meg idegesen a tarkóját, kétségbeesetten kerülve san szemeit "azt hiszem, csak simán elmondom. kedvellek, san. úgy értem, jobban mint egy barátot. tudom, hogy utálod a romantikát és minden ilyesmit, szóval rövidre fogom. eljönnél velem egy randira?" sant bámulta, a szemük végre találkozott. izgatott volt a válasz miatt, de nem kapott egyet sem.

san ott ült szemlélődve. nem akarta összetörni seonghwa szívét, de hogy kerülhette volna el? ha félrevezetné azzal csak rosszabb lenne minden, ezért most kell szembenéznie vele. kedves akart lenni. meg akarta ölelni seonghwát, fürödni a melegségében és a vaníliaillatában, miközben elmondja neki, hogy nem ő az igazi. ez azonban igazságtalan lenne. seonghwa őszinte választ érdemelt és a legjobb megoldás az lenne, ha egyenesen elmondaná neki az igazat. elmondaná lelkiismeret-furdalás nélkül, nem hagyva helyet az érzelmeknek, mivel a kemény sebek gyorsabban gyógyulnak.

bár nehéz volt, de meghozta a döntést. hirtelen felállt és megköszörülte a torkát. "sajnálom seonghwa" próbált a szemébe nézni, de az mindkettejüket megtörte volna. látni, ahogy megváltozott éppen elég volt: a teste kissé megremegett, az arcát ellepte a fájdalom, a szemei megteltek könnyekkel. sajnálatos látvány volt, de meg kellett történnie. igaz? "helytelen lenne, ha mást mondanék, mert nem érzem ugyanazt, amit te. nagyon remélem, hogy továbbra is barátok maradhatunk, de megértem, ha utálsz." én is utálom magam.

képtelen volt tovább nézni a jelenetet, elhagyta a helyiséget, lecsúszott az ajtó másik oldalán, miközben sírni kezdett. magában leszidta magát, amiért sírt egy olyan pillanatban, ami nem az övé, csak egy kis fejezet az életében. ennek ellenére akaratlanul is erre gondolt. soha nem akarta bántani seonghwát. de helyesen cselekedett, igaz?
helyesen cselekedtem.