Reiko Ito

Szerelem: "Hogyne szeretném, te buta! Én is szeretlek téged."

Búcsú: "Azért nem tehetünk érte semmit, mert te akkor nem akartál."

Mit tett?

Cecily Jordan

Szerelem: "Mert szereted őket. Én pedig szeretlek téged."

Bucsú: "Nemakarlak látni soha többé."

Cecily maga volt a nap legszebb órája, a hónap legszebb napja és az évlegszebb évszaka. 

Dina Moretto

Szerelem: "Mi a baj, drágám?"

Bucsú: "Hogy hihettem valaha is azt, hogy te vagy az igazi? "

Dina több volt mint puszta szerető. A barátja volt, talán a legjobbak egyike, mégisismerte a csókjainak az ízét, mégis tudta, milyen érzés volt a saját bőrénérezni a másik érintését. 

. . . 

Ha kinézett a széles ablakokon egy hosszú, díszes kirakatokkal teli utcát látott maga előtt. A déli napsugarak szerették árnyékokkal beborítani a járdákat. Az éppen arra siető járókelők nagy része pedig egy ócska grimasszal emelte a tekintete elé a tenyerét, viszont akadtak olyanok is, akik lehunyták a szemüket és az arcukat a nap felé fordítva néhány pillanat erejéig a nyári napsugarak alatt áztatták magukat.

Reiko visszafordította a figyelmét a pultra fektetett napraforgókra. A kedvenc virágai voltak, mégha az elmúlt években keserű érzés is fogta el akárhányszor esett a tekintete a napsárga virágokra. De, hogy gyűlölhette volna meg ezeket a puha sárga szirmokat? Azt a méz édes illatot, ami maga volt a nyár? A virágok okvetlenül csaltak mosolyt a vendégek arcaira, mintha a közelükbe nem létezett volna a szomorúság. Pedig maga a virág a végtelen sóvárgás jelképe volt, nem igaz? Clytie, aki magába a Nap istenébe szeretett bele. A szerelmük édes volt, viszont az Isten egy halandó felé fordult, megfeledkezve róla. Bosszújából a lány tönkretette a bimbózó kapcsolatot, reménykedve abban, hogy ezáltal visszatalálhatnak majd egymáshoz, viszont Helios sose tért hozzá vissza, a tette csak még tovább mélyítette a köztük feszülő szakadékot. Így Clytie ebben a végtelen sóvárgásában egy napraforgóvá vált, végtelenségig figyelve a Nap istenét, követve minden egyes mozdulatát. Talán csak még inkább közelebb érezte magához a virágot ezek után.

Egy barna papírba csomagolta a csokrot, majd egy vázába helyezve vissza is fordult többi feladata felé. A virágosbolt nem volt egy látványosság, ritkán szólalt csak meg az ajtó fölé szerelt csengettyű, olyankor is leginkább arra panaszkodtak a járókelők, hogy belebotlottak az ajtó elé kihelyezett cserepekbe, vagy esetleg az ajtó előtt lengő illat miatt beindult az allergiájuk, amiért megint csak őt hibáztatták. Ritka volt, hogy valaki a virágokat jött meglátogatni. Olyankor is vagy temetésre, vagy házasságra kértek csokrokat. Felüdülés volt, mikor kisgyermekeket látott az ajtaja előtt kíváncsian szimatolva az évszaknak megfelelően kiállított virágokat.

Egy újabb temetésre készülő csokornak állt neki. Szegfű és frézia szerepelt a felsorolt virágok között, fehér és vörös színben. A hűtőszobába sietett, ahol megannyi élénk virág fogadta. Imádta a virágokat, talán ezért is volt olyan elvetemült, hogy az egyetemet követően egy saját kis boltot nyisson. Cecily szerettette meg vele a virágokat.

Kicsiként a nagymamája kertjében matatott mindig a növények között. Hercegnőset játszott a virágok fejével, vagy éppen csak beledugta az orrát a szirmok közé, hogy érezhesse az édes illatukat. Olyankor csokrok készítésével foglalkozott, és ha tehette az ideje nagyrészét mindig a kertben töltötte, de miután ide költöztek Amerikába, Reiko elszakadt tőlük. Mintha csak a gyermeki énjének egy darabkája maradt volna a Japánban, ott a nagymamája kertjében, ahol mindig fullasztóan édes volt a rózsák illata. De Cecily Jordan valahogy visszavezette őt a virágokhoz. A puha szirmokhoz és az édes illatokhoz. Virágokat ajándékozott neki, együtt siettek mindig a közeli botanikus kertbe, minden tavasszal, csakhogy saját szemükkel lássák a hevesen nyíló nárciszokat és tulipánokat. Áprilisra pedig a csüngő virágú cseresznyefa alatt heverésztek, elhallgatva a végtelen zümmögését a méhecskéknek. Cecily mellett a telet felváltotta a végtelen tavasz.

Tíz szál hófehér fréziát és öt nagy fejű szegfűt összegyűjtve vissza is sietett a pultjához. Odaadással kezelte a virágokat. Gyengéden rendezte őket egy kerekded csokorba, ha nem gondolt arra, hova készült csokor még egy törékeny mosoly is az arcára olvadt. Olyan élénk és mély színük volt, míg a szegfű fűszeres illata egyenesen beterítette az egész boltot. A frézia gyengéd volt, leginkább a halkan csepergő esőre emlékeztették a lágy fehér szirmok. Vörös papírba csomagolta a csokrot, majd megcímkézve a következő üres vázájába helyezte őket.

Legtöbbször ilyen ütemben telt a napja. Kifelé figyelt az ablakokon, el-elszívott egy cigarettát a szünetekben, majd leöblítve azt a termoszába rejtett teájával vissza is sietett a munkájába. Ritkaságnak számított, ha megszólalt az ajtó fölé szerelt kis csengettyűje. Érdeklődve kapta fel a fejét. Egy nő lépett be rajta, ugyan nem látta az arcát, hiszen a nő elmélyülten figyelte a kezébe szorongatott aranypálmát. Egy mosollyal söpörte tisztára a pultját.

– Ez lenne egyedül? – nevette el magát, viszont a hangja még abban a pillanatban elhalt, amint meglátta az előtte ácsorgó lány barna szemeit. Mégis hogyan felejthette volna el ezt az árnyalatot? Hogy tehetett volna úgy mintha fel se ismerte volna őt, mikor egyetlen egy ember se létezett a földön, akinek pont olyan színű szemei voltak, mint az övéi?

Reiko ujjai megtorpantak az aranypáálma kissé merev levelein. Talán ő is felismerte őt?

Reiko egyáltalán nem hasonlított arra a lányra, aki egykoron mezítláb futkosott a régi városuk göcsörtös aszfaltján. Már nem az a lány volt, akinek a szobájában összetörték a szívét. Cecily nem ismerhette fel. Akkor mégis miért remegtek még máig a kezei? Miért uralkodott el a mellkasában ugyanaz a hűs, fojtogató érzés, ami egykoron megkeserítette az életét? Miért engedte, hogy még ennyi évet követően is megdobbanjon a szíve és ugyanazok a pillangók keljenek életre a gyomrában, amiket olyannyira törekedett a mellkasa mélyére elrejteni? Ládába pakolta őket, lelakatolta őket, és mégis, hány év is telt el? Talán öt vagy hat? Öt év volt az. Még ennyi évet követően is ugyanúgy reagált a teste a lány közelségére, mintha azok a hosszú évek nem is szorítottak volna közéjük szakadékot. Mintha Cecily maga nem szakította volna ketté azt a bimbózó valamit, ami kettejük között növekedett már egészen gyermekkoruk óta.

Cecily-t könnyű volt megszeretni. Édes volt a mosolya, a hangja, a tartása még a szája sarkában ücsörgő gödröcskéje is. Szép, kifejező szemei voltak és egyenes aranyos kis fogai, amelyeket minduntalan megvillantotta a világ számára. Cecily maga volt a nap legszebb órája, az hónap legszebb napja és az év legszebb évszaka. Ha ránézett a napsugarakat érezte a bőrén, ha közel hajolt hozzá akkor a tavaszi virágok illata csordult az orrába. Cecily mindig a boldogságot jelentette számára, akkor mégis hogy lehet, hogy összeszorult a szíve, mintha éppen egy éles pengét szeretett volna kipumpálni onnét. Cecily nem nézett rá, végig az aranypálma leveleit cirógatta. Az alsó ajkát harapdálta és mikor már mindkettőjük számára túlságosan hosszúra nyúlt a csend végül felnézett rá.

Megismerte.

Hogy is ne ismerte volna meg? Hiszen egymás karjaiban nőttek fel. Cecily is megváltozott. Anno gondtalan göndör fürtöket most megpróbálta kordában tartani, talán az elmúlt évek során megtanulta kezelni őket. Csillogtak a nap fényében, éppoly barnák voltak mint az édes csokoládé, amit egykoron a sarki bolt ajtajában rágcsáltak el. A bőre barna volt, telt színű, az is megtisztult, nyoma sem volt az egykori pattanásainak. Vajon ugyanaz a Cecily ácsorgott most előtte? Vagy ahogy ő maga is a lány is megváltozott az idővel? A barna szeplői még mindig ugyanúgy ültek az orrán.

Cecily barna szemei elnyíltak, bambán rebesgette a szempilláit, akár egy éppen repülni tanuló pillangó. Reiko képtelen volt magába rejteni a mosolyát. Hogy is tehette volna, mikor az a Cecily Jordan állt előtte, akit már öt éve nem látott, sőt még hallani se hallott felőle? Igen Cecily megbántotta, egyedül hagyta a kétségeivel, szakított vele, pedig még egyikőjük se nagyon értette mi volt az a fojtogató érzés, ami magával ragadta őket, akárhányszor kerültek egymás társaságába. Cecily még időben tépte ki gyökerestül, csakhogy egy ártatlan csók íze szédelegjen az ajkain, semmi több. Úgy hallotta az édesanyjától, hogy összejött valami fiúval. Azóta se hallott róla semmit. Reiko elmerengett azon, hogy vajon még mindig együtt volt azzal a fiúval? Gyorsan az ujjaira esett a pillantása, de néhány bizsun kívül nem talált mást Cecily vékony ujjain.

– Ez lesz minden? – súgta halkan.

Cecily ajkai elnyíltak, sietve nedvesítette meg őket a nyelvével és egy nagyot bólintva el is kapta róla a szemeit. Ő is azon merenghetett, hogy vajon megismerte őt? Reiko úgy gondolta, hogy Cecily még mindig ugyanúgy nézett ki min korábban, csak talán egy picivel csinosabb lett. Megismerte a saját stílusát és elhagyta az egykori szürke gönceit.

– Igen, igen. Ne haragudj. Ennyi lesz az egész – tüzetesen bólogatott. Reiko túlságosan jól ismerte őt, tudta, hogy szavak után kutatott. – Nagyon szép ez a bolt! Nagyon jók benne a virágok, meg az egész kompozíció! Te is szép vagy... mármint, úristen. Ne haragudj. – Apró tenyerét az ajkai elé kapta és elkerekedő szemekkel fordult el tőle. – Jaj, kérlek ne haragudj! Reiko nem tudom megismersz-e, de én vagyok az. Tudom, hogy, tudom, hogy nagyon rosszul váltunk el és ez kizárólag az én hibám, de-de nem ismersz meg? – fordult vissza üveges szemekkel.

Reiko szíve megszakadt.

– Hogy ne ismernélek meg? – nevette el magát halkan. Egy barna csomagolópapírba rendezte az aranypálma széles leveleit, majd megcímkézve be is ütötte az árát a gépébe. – Alig változtál.

– Ne mondj ilyeneket! – kapott a szó után sietve. – Mármint igen is sokat változtam! – húzta ki magát, mintha csak egy kisgyerek szerette volna megmutatni az anyjának, hogy mennyit nőtt egy éjszaka alatt. Egy csintalan mosoly kúszott fel az arcára és egy elismerő hümmögéssel mérte végig.

– Igazad van! Mintha nőttél volna!

– Na de Reiko! – sértődötten kibigyesztette az ajkait. – Te is sokat változtál.

– Igazán? – nézett le rá egy félmosollyal. Cecily vadul bólogatni kezdett. – Kártya vagy készpénz?

– Kártya – előkotorta a táskája mélyéről a pénztárcáját és a csippanást követően vissza is dugta a textil szatyra mélyére. – Nagyon megváltoztál.

– A hajam miatt – túrt bele a már pár hónapja rövidre vágott tincseire. Még frufruja is volt, pedig egész életében ellene küzdött. Megpróbálkozott még korábban a szőke hajjal, de valahogy nem érezte magát otthonosan a szőke tincsek mögött, így végül visszatért a fekete fürtökhöz. Tépett frizurája volt, az egyik barátnője mesterműve.

– Mindened más – tette hozzá csendesen Cecily. – Még a szemeid is, pedig azok aztán ritkán változnak.

Reiko ujjai megrezdültek, de továbbra is a pulton tartotta őket, nehogy elárulják őt. Mélyet nyelve bólintott, mintha egyet értett volna Cecily szavaival. A lánynak szokása volt mindent kimondania, képtelen volt hazudni, ha mégis arra adta a fejét, mindig megcsuklott a hangja. Könnyű volt átlátni rajta, talán pont emiatt érintették meg a szavai, mert Cecily igazat mondott.

Szeretem a szemeidet!

Mindig ezt súgta neki, ha egyedül maradtak, ha sikerült egy csendes helyre bújniuk és igazán csak egymáséi voltak. Ha Cecily szerette a szemeit, akkor Reiko is szerette őket. Ha Cecily-nek tetszettek a ruhái, akkor azokat hordta csak azért is. Ha Cecily úgy találta, hogy megváltoztak a szemei, akkor az úgy is volt.

Kétségbeesetten fordult el a lánytól, és letépve a számlát a gépről visszanyújtotta azt a lánynak. Cecily az ajkait rágcsálva tartotta a kezei között a virágot. Mondani akart neki valamit, látta rajta, de mégis meddig bírhatta volna tovább Reiko? Egy ember volt, egy ember lány, akinek voltak érzelmei. Képtelen volt mindennel megbirkózni és éppen csak kilábalt abból a gödörből, amibe még anno ez a lány lökte bele.

– Tudom, hogy rosszul váltunk el, de a héten a városban vagyok.

– Cecily...

– A héten a városba vagyok és beszélni szerettem volna veled. Mint régen, csakhogy tisztázzam mit miért csináltam...

– Cecily erre semmi szükség!

– Igazat akarok mondani, Reiko. Azt akarom, hogy halld!

Összerezzent, de ekkor már képtelen volt elnyelni azt a néhány fránya könnycseppet a szemei széléből. Dühösen fordult el tőle.

– Túl vagyok rajta, megemésztettem. Cecily én igazán nem akarom felforgatni a múltat!

– Reiko...

– Reiko-szan!

Mindketten ijedten rezdültek össze, de csak az unokaöccse volt az. Satsu. Egy mosollyal guggolt le a kisfiú elé, aki sietve vágtatott keresztül a virágos bolton és magasra tárva a kezeit engedte, hogy röpke mozdulattal felkapják a földről. Cecily kíváncsian figyelte a rövid tincseivel babráló kisgyereket, viszont mielőtt még kérdésre nyithatta volna a száját, újból felharsant a csengő és ezúttal a bátyja lépte át a küszöböt. Yuta kíváncsian kapkodta kettejük között a szemeit, majd mikor megtorpant a tekintete Cecily-n mintha felgyújtották volna a feje fölött a kis lámpást.

– Csak nem Cecily Jordan?

– Yuta, szent egek, de jól nézel ki! – Az aranypálma újból a pulton végezte, és Cecily gondolkodás nélkül vette magát a bátyjára.

Yuta átnézett rá a lány vállai felett és kérdőn felvonta a szemöldökét. Talán Yuta volt az egyetlen, aki látta, hogy mit tett vele Cecily, hogy mennyi időbe is telt újból felkaparnia magát a padlóról és összerakosgatni az egykoron apró darabokra tört lelkét.

– De jó téged látni! Egek és ez a kisfiad, ugye? Satsu?

– Satsu, igen. Most tölti a négyet. – Yuta hangja mindig meleg volt, ha a kisfiáról beszélt, most viszont mintha hűsebb hangnemen szólalt volna meg. Satsu közelebb bújt hozzá, és rövid karjait a nyaka köré fonva szimatolt bele a fürtjeibe. – De mi járatban errefelé?

Cecily lesütötte a szemeit, majd a csuklója köré font karkötőjét birizgálva újból felnézett rá. Reiko egy nagyot nyelve borzolta össze Satsu haját, csakhogy csinálhasson valamit a kezeivel. Teljesen megfeledkezett arról, hogy egy vacsorát beszéltek meg a bátyjával, de hihetetlenül hálás volt neki, hogy hamarabb toppantak be a boltjába. A férfinak mindig is érzéke volt ahhoz, hogy kiszúrja mikor volt rá igazán szüksége a lánynak.

– Rég jártam itt, miután elköltöztek a szüleim, még annál is inkább. – Lazán megvonta a vállát, de Reiko túlságosan jól ismerte a lányt, olvasni tudott a füléig felhúzott vállaiból és a pattanásig feszült izmaiból. Cecily ideges volt. Véres küzdelmet vívott önmagával. Ha Satsu nem foglalta volna le a karjait, biztos volt benne, hogy réges-rég kinyúlt volna a lány után. – Nosztalgia?

– Örülhettél volna, hogy megszökhetsz – nevette el magát Yuta.

– Visszanézve nem is volt olyan rossz. Tudod, furcsa mert azután, hogy elmentem nem volt olyan nap, hogy ne vágytam volna vissza.

– Miért mentél el? – szólt közbe Satsu nagyra nyílt szemekkel. Reiko gyengéden felhelyezte a fiút a pultra, aki azonnal hevesen rúgkapálni kezdett és nyafogva tárta újból szét a kezeit.

– Öreg vagyok már, Satsu-kun – rázta meg a fejét a lány. Képtelen volt sokáig ellenállni a fiúnak, így végül az unokaöccse ugyancsak a derekán végezte. A fiú Cecily felé fordult, mintha csak emlékeztetni szerette volna a lányt arra, hogy nem válaszolta meg a kérdését.

– Miért mentem el? – nevette el magát halkan a lány. Reiko egyenesen a saját testében érezte a másik megtelt érzelmeit, sőt olyan érzése volt, mintha az egész virágosboltot fulladásig töltötték volna Cecily kiforratlan érzelmei.

Reiko hányszor is tette fel ugyanezt a kérdést önmagának? Vagy éppen Yutának? Lehunyta a szemeit és magába lélegezve Satsu epres samponjának az illatát, megpróbálta eltörölni a lány egykori szavait, az elméjéből. Eltörölni az együtt töltött éveket, az egymás kertjében végigbeszélgetett nyarakat és a kíváncsi, megfutamodó ujjakat.

. . .

– Miért költöztünk ide? – Ez volt az első kérdése. Csendesen a bejárati ajtó mellé helyezte a cipőjét, nyoma se volt az egykori kopottas genkanjuknak. Lenyelte a szavait, majd behúzva maga mögött az ajtót követte Yutát, aki önmagához híven nem ellenkezett a szülei szavainak. Reiko különbözött a fiútól. Ő nem bírta el, ha a kérdéseit válaszok nélkül hagyták, gyűlölte, ha ide-oda dirigáltak neki és minden egyes szót a szájába szerettek volna tömni. Így hát most sem hagyta szó nélkül a szülei szótlanságát. – Miért költöztünk ide okaa-szan?

– Reiko-szan! – pirított rá az édesanyja, de Reiko nem tágított.

– Miért költöztünk ide!

– Elég volt a feleselésből! – mordult fel az édesapja. Reiko kihúzta magát, megpróbálta kővé dermeszteni az arcát, csakhogy ne lássák rajta a szülei, hogy mennyire fájt neki az apja hangneme. Sírni akart. Elereszteni azt a néhány könnycseppet, ami olyan hűen kapaszkodott a pilláiba. Pislantott egyet. Üvegesek voltak a szemei és mikor megérezte az első forró cseppet az arcán, tudta, hogy elárulta magát. Az anyja azonnal letérdelt elé, és még az apja arcát is bűntudat mardosta.

– Elég volt hát, Reiko. Nem hallottad mit mondott ota-szan?

– De...

– Muszáj volt idejönnünk. Itt minden jobb lesz, Reiko. Ota-szan ide kapott munkát, egy jó munkát, ahol sok-sok pénzt fog keresni! Több húst és halat fogunk enni! Jól hangzik nem igaz? Mosolyogj, Reiko-szan! – kapta a karjai közé az édesanyja. Ő is könnyezett. Reiko szíve összeszorult és sírva rejtette az arcát az anyja nyakhajlatába. – Itt minden jobb lesz. Ez az új otthonunk. Nézz Yutára, ő boldog! Ugye Yuta-csan?

A fiú hevesen bólogatni kezdett, de Reiko látta, hogy ő is csak visszatartotta a könnyeit. Nem sírhatott az édesapjuk előtt.

– Oto-szan? – súgta halkan, nagyra tárva a szemeit, csakhogy jobban láthassa az arcát. Könnyes pillái össze-összeragadtak, de mikor az apja elé guggolt és az egyik érdes tenyerét az arcára szorította, már jól láthatta, hogy az ő szemei is sós könnyekkel volt tele. – Ha mindenki szomorú, miért költöztünk el?

Az apja könnyeket nyelve nevette el magát.

– Majd egy nap megérted, Reiko. Majd ha felnősz, meglátod azt, amit mi látunk. A változás mindig nehéz, és olyankor az emberek szomorúak, hiszen hátra kell hagynunk mindent, amit eddig ismertünk. De a változás jó is. Új dolgokat ismerünk meg, új életet kezdünk el élni, új lehetőségekkel. Mégha most szomorúak is vagyunk, ez a szomorúság kell ahhoz, hogy később boldogabbak legyünk, érted? – motyogta halkan, mintha nem is neki, hanem önmagának súgta volna el a szavakat. Reiko visszabújt az anyja karjaiba és onnét szemlélte tovább az új otthonukat. Egy kicsi, kétszobás lakás volt. Egy szűk, sárgára festett konyhával, néhány sötétítővel az ablakok előtt és magas, hideg falakkal. Csempe volt a talpa alatt, nem pedig fa deszka. Nem volt kertjük és még az ajtók is furcsán nyíltak. Az utcán az emberek megbámulták őket és furcsa nyelven beszéltek.

– Haza akarok menni!

– Most már itt lakunk, Reiko-csan. Ez az új otthonunk.

Két koppanás szakította meg a szoba csendjét. Az édesapja összerándult és értetlenül meredt az ajtóra, még az anyja is közelebb vonta őket magukhoz, mintha a testével próbálta volna őket óvni mindattól a valamitől, ami az ajtó túloldalán várt rájuk. Reiko megtörölte a szemét és kíváncsian nézett át az anyja válla felett, mikor az apja kinyitotta az ajtót. Beszélgettek, azon a furcsa nyelven, amit még nem nagyon értett, de az apja megkönnyebbültnek tűnt, sőt még őket is odahívta az ajtóhoz.

Yuta az anyjuk tenyerébe kapaszkodott és kérdőn nézett az ajtó túloldalán ácsorgó párosra. Egy nő volt az és egy kislány, két csinos copfba volt kötve a haja és élénk rózsaszín ruhát viselt, ami tökéletesen illett a hajába helyezett kettő csillámos csathoz. Sötét bőrük volt, egyáltalán nem úgy néztek ki mint ők, de Reikonak nagyon tetszett az ajtajukban ácsorgó nő fonatokba rendezett haja.

– Mit akarnak, Toshi? – szólalt meg halkan az anyja.

– Szomszédok – mosolyodott el a férfi. – Gyertek ide, bemutatlak titeket. Hozott nekünk vacsorát, azt mondja így illendő köszönteni a szomszédokat. Azt hallotta, hogy ide is gyerekek költöznek, neki is van három gyermeke, gondolta jó barátok lehetnek – magyarázta sietve. A küszöbön ácsorgó nő kíváncsian figyelte őket, de a mosolya továbbra is ott pihent az ajkain. Az apja visszaváltott angolra. Egyenként bemutatta őket egymásnak. Az anyja azonnal a tálca fölé hajolt és kíváncsian megszagolta a számukra hozott vacsorát. – Reiko, Yuta ez a kislány Cecily Jordan. Rázzátok meg a kezét. Van még két testvére Brandon és Jackson, de ők most nincsenek itt. Mutatkozzatok be.

Az előtte ácsorgó kislány megvillantotta a csorba fogsorát és izgatottan nyújtotta ki feléjük a kezét.

– I'm Cecily Jordan! It's nice to meet you! You're from Japan right? My mother told me about you.

Elnyíló ajkakkal figyelte a lány hangját. Nem értett belőle semmit. A kislány mellett ácsorgó nő gyengéden a lánya hajába túrta a kezeit és mondott neki valamit a saját maguk furcsa nyelvén, amit még nem érthetett meg, de ahogy elnézte őket hirtelen késztetést érzett arra, hogy ő is megtanulja ezt a nyelvet.

– Mutatkozz be Reiko-csan. Nem illik megvárakoztatni őket.

– Yuta vagyok! – hajolt meg illedelmesen a bátyja, Reiko tüzetesen követte és tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Cecily hahotázva bújt az édesanyja lábaihoz. – Ő pedig a húgom, Reiko-csan!

– Mommy, I don't understand! What are they talking about?

Mikor az édesapja megköszönte a jószívű ajándékukat Reiko egy picit bánta, hogy nem maradhatott többet a másik kislány társaságában.

– Okaa-szan? – motyogta az ebédlő asztalnál térdelve.

Az anyja felnézett rá és egy halvány mosollyal kanalazott abból az ételből, amit maguk a szomszédjaik hagytak számukra.

– Igen, Reiko-csan?

– Én nekem is meg kell tanulnom így beszélni?

– Angolul beszéltek, ugye ota-szan? – kapta fel a fejét Yuta. Teli szájjal motyogott, amiért kapott egy bakfist az apjuktól, de ettől eltekintve mindannyiuk ajka szegletében ott pihent egy tétova mosoly.

– Igen, kisfiam. Angolul beszéltek. Nektek is meg kell tanulnotok, nagyon fontos, hogy szorgalmasan készüljetek, hogy sikerüljön felvételt nyernetek az iskolába. – Nézett rájuk a gőzölgő miso leves felett.

– Nem tanulhatunk japánul? – kanalazott egy újabb adagot a krumplipüréből a szájába.

– Mivel már Amerikába vagyunk, nem.

Reiko nem mondott többet. Nem volt benne biztos, hogy még mindig ugyanannyira bánta, hogy elhagyták Japánt.

. . .

Cecily Jordan egy vihar volt. Vagy csak Reiko életében tűnt a lány egy őrjöngő orkánnak, hiszen a való életben Cecily ugyan vakmerő volt és nagyszájú, néha mégis szégyenlős és csendes. Reiko nem tudott mit kezdeni a saját túlbuzgó érzelmeivel, ezért is őrült meg a szíve bármikor, amikor Cecily csak a közelébe került. Azt hitte, hogy a külön töltött évek alatt képes lesz ezektől az érzésektől megszabadulni, sőt, elfelejteni őket és szabadon fellélegezni, nem rettegve többet attól, hogy a lány iránt érzett érzelmei maguk alá temetik majd őt.

De mégis mi változott öt év alatt? Semmi.

Cecily csendesen cirógatta az aranypálma barna cserepét, és szavak után keresgélt. Kétségbeesetten próbálta mindannyiuk előtt megmagyarázni azt, hogy anno miért is döntött úgy, hogy összetöri a szívét.

– Talán egy ilyen kérdésre nem most kell választ nyújtanod. – Törte meg végül a csendet Yuta. A férfi az ölébe emelte Satsu-t, majd az egyik súlyos tenyerét Cecily vállára helyezte, ezzel magára vonva a lány figyelmét. – Örülök, hogy újból láthattalak Cecily. Reiko-csan, akkor a mai ebéd áll még? – kérdőn vonta fel a szemöldökét. Ebédszünete volt. Itt kellett volna hagynia a boltját a fél kész csokrokkal, behúzva maga után az ajtaját és a közeli Japán étteremben benyakalnia egy forró tál ráment, amivel már napok óta rágta a bátyja fülét. De azokban a tervekben még nem szerepelt Cecily Jordan. Azokban a tervekben nem borította fel az életét egyetlen mosollyal. Hatalmasat nyelve rándult össze. – Reiko-csan.

– Napoljuk az ebédet.

– Biztos vagy benne? – Yuta, a rá jellemző gondoskodásával. Halványan bólintott, hiszen úgy érezte, hogy szavakra most valahogy képtelen lett volna. Előtte Cecily szemei felcsillantak és tágra nyílt ajkakkal pakolta vissza a táskájába a pénztárcáját majd a súlyos cserép alá nyúlva egy széles mosollyal találkozott újból össze a tekintetük.

Neki kellett volna nemet mondania? Hiszen már egészen kicsi kora óta képtelen volt bármit is megtagadni tőle. Ha egykoron arra kérte volna, hogy kedvenc takaróját örökre a barátnőjének adja, Reiko gondolkodás nélkül nyújtotta volna azt át, mégha korábban aludni se tudott volna nélküle. Hiszen mit számítottak az átalvatlan éjszakák, amikor a napfénye alatt újból láthatta Cecily Jordan tökéletes mosolyát? Két mély gödröcske ívódott sötét bőrébe, tökéletes keretbe vonva a dús ajkait. A szemei tiszták voltak és őszinték. Egyetlen egy pontja sem volt, ami nem árasztotta volna magából azt a tökéletességet, amiről Reiko korábban azt hitte, hogy nem létezett és csupa áltatatatos hazugságról beszélt mindaz, aki azt állította, hogy létezett ilyen őszinte tökéletesség.

Édes volt, akár egy frissen nagyra nyílt napraforgó. A bőre színe, a szemeiben rejlő sárga és zöld árnyalat valahogy mindig azt az érzést keltette benne, hogy maga egy fej, napsárga napraforgó költözött a szemeibe.

Reiko gyengéden a mellkasára szorította a kezeit, csakhogy egy pillanatra a saját bőrén érezze a szívverését. Akkor hát ezt az ütemet hallotta visszhangzani a füleiben? Szánalmas lett volna? Hogy még öt évet követően se tudott megfeledkezni a lány mézédes ízéről, pedig csak egy pillanatra találkozott össze a szájuk, mégis mintha a vérébe ásta volna magát a lány íze. Mintha már a sejtjeiben is ott lapult volna, és csak önmaga romba döntésével lett volna képes megszabadulni tőle.

Yuta és Satsu csendben hagyták el a boltot, Reiko fel se figyelt az éles csengőszóra hiszen minduntalan Cecily arcát bámulta.

– Éhes vagy, Reiko? Meghívhatlak egy ebédre – ajánlotta fel a lány izgatottan, de Reiko tökéletes kiszúrta a két, ívesre festett szemöldöke között meghúzódó barázdát, ami a kételyeiről árulkodott. Ha anno Cecily nem hagyta volna magára az érzelmeivel, talán most kinyúlt volna érte és a mutató ujjai alatt morzsolta volna el a ráncait, de Cecily egyedül hagyta őt azon a fényes napon, így Reiko egyszerűen kikötözte a kötényét és bólintással válaszolta meg a feltett kérdést. – Mit ennél szívesen. Egyáltalán mennyi időnk van?

– Egy óránk – motyogta halkan. A pult alá nyúlva előhúzta a kulcsait, majd megindult a bejárati ajtó felé. – Szóval sietnünk kell.

Mielőtt még a pénztárcája felé nyúlhatott volna, Cecily beelőzve őt megragadta még a levegőben maradt csuklóját és gyengéden megrázta a fejét.

– Hadd álljam én.

Reiko elnézte Cecily hosszú ujjait a csuklóján, a bőrük egészen elütött egymástól, hiszen míg az övé inkább volt fehéres egy sárgás tónussal, addig Cecily bőre telt és mély barna volt. Ha Cecily volt a föld, Reiko mi lehetett a lány bolygóján?

– Legyen úgy – hagyta szó nélkül a ki nem mondott fodrozódó érzelmeket. De mégis meddig bírhatta volna? Meddig tettethette, hogy nem omlott apró darabokra a teste csupán Cecily közelségétől? Hogy adhatta volna a tudtára azt, hogy mindaz a fájdalom és keserűség, amibe öt évvel ezelőtt belelökte őt, nem akaszkodott le róla az évek során? Hogyan mondhatta volna meg neki, hogy minden egyes édes falat mézet rothadó keserűség követett? Mintha nem tudott volna többé a Napra nézni, tudván azt, hogy a nappalt majd éjszaka követi. Hogy sosem lehet igazán a Nap közelébe anélkül, hogy ne érezné az Hold hűs érintését.

Néma csendben tértek be egy étterembe. Reiko nem is figyelt arra merre vezette őt a lány. Megbízott benne vagy csak a gondolataiba merült el? Vagy lehet éppen azért engedte meg magának, hogy a gondolataiba merüljön, mert megbízott benne?

Reiko ujjai a csuklójára vándoroltak, oda ahol egykoron a lánytól kapott karkötőjét tartogatta. Ha aggódott vagy szorongott mindig a mutató és a hüvelyk ujja közé szorította azt a vékony kis zsinórt, amit Cecily egy ígéretként kötött a keze köré. Magához bilincselte őt, esélyt se adva arra, hogy Reiko valaha másnak is felnyithassa a szívét. Egyetlen, gyönyörű vérvörös szalaggal vágta el őt a külvilágtól, még akkor is, hogyha a lány anno nem is ezzel a szándékkal tűzte föl azt rá. A terapeutája hívta fel a szalag súlyára a figyelmét. Egy éve, hogy megszabadult tőle, de most valamiért mégis visszavándoroltak volna oda az ujjai. Izommemória? Talán a sejtjei is érezték, hogy Cecily Jordan állt mellette és nem csak egy másik csinos lány?

Csendben helyet foglalt a vörös bokszban, és kinézett a még mindig napfényben ázó utcára. Ott a kanyaron túl tudta, hogy egy szépen, kör alakúra metszett fa alatt volt az ő virágos boltja. Sokszor volt itt, már kívülről ismerte a menüsort, most mégis kinyúlt a barna bőrrel fedett füzetke után és úgy tett mintha mélyen elmerült volna az ismerős szavak között. A füzet gerince felett lesett át a lányra.

Cecily az ajkait rágta, az ujjai között morzsolgatta az oldallapokat és ide-odakapkodta a szemeit. A lány nem ismerhette az étlapot, hiszen maga az étterem azután nyílt, hogy Cecily már elhagyta a várost. Újdonságnak számított volna neki a fejük felett lógó lámpák narancsos fénye? Nem ismerhette a színes papagájokkal fedett tapétát a velük szemben elhelyezkedő falon? Az ő ujjai alatt idegen volt a kissé durva felületű, fényezett asztallap. Összerezzent a szakács kemény hangjára és meg kellett szoknia a távolban zúgó duruzslást.

Reiko elmerengett azon, hogy vajon ő miből maradhatott ki Cecily életéből? Hány új éttermet, hány új barátot és hány új élményt élt meg nélküle? Vajon amikor olyan távol volt tőle gondolt rá, vagy az új ízek annyira elragadták a figyelmét, hogy egy távoli város távoli ismerősére már ideje se akadt?

– És mesélj hogyan jött a virágosbolt ötlete?

Te adtad.

– Tudod, hogy mindig is szerettem a virágokat.

Együtt szedtük őket nyaranta.

– Azt hittem tovább szeretnél majd tanulni.

Az a te álmod volt nem az enyém.

– Van is diplomám.

Cecily idegesen ropogtatta az ujjait, és ha Reiko nem érezte volna azt, hogy a torkában lakozó gombóc bármelyik pillanatban kibukhat belőle, talán kinyúlt volna érte. De így csak lenézett az étlapjára és csendben követte a lap szélére festett virágok körvonalait.

Miért olyan nehéz megszólalnia, mikor olyan könnyű volt mindig Cecily mellett beszélnie?

. . .

– Mit szólsz hozzá? – egy hatalmas vigyorral csúszott hozzá közelebb és egy grandiózus mozdulattal az arca elé tartotta az addig ökölbe zárt tenyerét. Reiko túlságosan el volt foglalva az ölében tartogatott irodalom tankönyvével, de Cecily szörnyen makacs tudott lenni, így egy halk sóhajjal ránézett a lányra.

– Mi ez?

– Hát meglepi! – nevette el magát. A szája sarkában otthont ütő gödröcskék mélyek voltak, Reiko innen is tudta, hogy Cecily mosolya őszinte volt.

– Meglepi? Miért?

– Nem kell oka lennie a meglepetésnek. Meglephetlek mert meg akarlak. Ennyi – húzta ki magát, majd egészen közel hajolt hozzá a homlokuk már-már össze is ért.

– És mi a meglepim?

Cecily gyengéden nyitotta fel az addig szorosra zárt ujjait, és azok takarása mögött a tenyere ágyán ott pihent egy gondosan font vérvörös szalag. Elnyílt szemekkel nézett fel rá. Cecily arca vöröslött, de az ajkain továbbra is ott ücsörgött egy széles mosoly.

– Egy karkötő. Tudom, hogy sokszor aggódsz és olyankor szeretsz matatni az ujjaiddal, így gondoltam füzök neked egy karkötőt, amit akármikor birizgálhatsz. Azt olvastam, hogy a bal csuklóra kötött vörös fonal, védelmet biztosít a viselőjére. Mint egy menő páncél – nevette el magát szégyenlősen. – Egy olyan embernek kell felkötnie, akiben megbízunk és akit szeretünk.

– És úgy gondoltad, hogy az a személy pont te vagy?

Cecily kacagva fordította el a fejét, de néhány lélegzetvételt követően tágra nyílt szemekkel fordult vissza hozzá.

– Aha.

Reiko torkában gyakran megült egy gombóc, de az oly sok másik helyzettől eltérően ez most nem egy rossz érzés volt, sokkal inkább csak megteltek benne az érzelmek és hirtelen túl soknak tűnt már Cecily nyílt tekintete. Érezte, hogy égett a bőre, de mégis kinyújtotta felé a csuklóját. Cecily egy hatalmas vigyorral kötötte fel a szalagot, majd egy ártatlan puszit hímzett a bőrére. Reikonak undorodva kellett volna kifordulnia a barátnője érintése alól, sőt le kellett volna löknie magáról és nevetve elvenni a helyzet súlyát, ám Reiko nem érzett mást csak a fülében dübörgő szívverését, a gyomra mélyén kalimpáló pillangók hadát és hirtelen már a beszéd is túlontúl bonyolult cselekvésnek tűnt neki. Csak magán szerette volna tartani Cecily puha és meleg ajkait, talán a saját száján megízlelni, hogy milyen íze is lehetett. Sokáig figyelték egymást, de végül Cecily törte meg a pillanatot.

– Így most már senki sem bánthat többé.

Reiko bambán bólintott.

. . .

Cecily az ujjaival az asztalon dobolt, míg azt várták, hogy kihozzák a megrendelt ebédjüket.

– Még együtt élsz a családoddal? – kérdezte halkan Cecily.

– Nem. Az egyetem alatt elköltöztem, aztán pedig mikor visszajöttem találtam egy aranyos lakást, Yuta feleségének az anyja ingatlanokkal foglalkozik, ő segített benne. – Elnyelte a szavait, és kinézett az utcára.

– Mikor bekopogtam a régi lakásotokba, senki sem válaszolt. A szüleid is elköltöztek?

Nem tudhatta.

– Apa meghalt, Cecily.

A lány szemei elnyíltak.

– Reiko, istenem! – Hirtelen nyúlt át az asztalon, és két tenyere közé zárta a kezeit. – Istenem, hát én-én erről nem tudtam!

Persze, hogy nem tudhatta. Három éve történt és Reiko szándékosan megkérte Cecily édesanyját, hogy ne mondja el Cecily-nek a történteket. Képtelen lett volna a szemeibe nézni. Ezen a nehéz napon egyszerűen nem lett volna benne elég erő, hogy megtagadja magától a lányt. Haragudni akart rá, sőt soha többé nem akarta maga mellett látni! Mégis hogy lett volna képes nemet mondania, ha Cecily azon a napon kinyúlt volna érte?

Cecily édesanyja nem tett fel kérdéseket, ugyan Reiko látta a szemein, hogy nem tetszett neki a kérése, sőt megvetette érte, hiszen ki volt ő, hogy megtagadja Cecily-től a gyász lehetőségét? De mégis bólintott. Valami nem engedte meg benne, hogy ellent mondjon a lánynak. Talán sejthette, hogy az évek óta fodrozódó kapcsolatuk több lehetett puszta barátságnál. Talán sejthette, hogy azzal, hogy Cecily elhagyta a várost, vele is szakított valamiképpen. Hiszen nem leveleztek, nem beszélgettek telefonon, úgy tűnt, mintha a két lány sose ismerte volna egymást.

Reiko lehunyta a szemeit és gyengéden visszahúzta a kezeit, az ölébe fektette a bal remegő tenyerét és három mély lélegzetet követően tekintett csak vissza Cecily-re. Sírt. Sós könnyek mosták el a szempilláira kent fekete festéket, remegtek az ajkai. Kétségbeesetten matatott egy szalvéta után, majd felállva az asztaltól egyetlen szó nélkül a mosdóba rohant. Utána kellett volna mennie?

Reiko a helyén maradt.

Könnyeket nyelve szorította a remegő kezeit a combjára. Hogy gondolhatta mégis, hogy ez a vacsora jó ötlet? Hogy engedhetett annak a fránya gyenge szívének, ami még öt évet követően se volt képes elfeledni Cecily forróságát? Sírva kapott egy szalvéta után, majd szipogva törölte meg a szemeit.

Cecily nem tudhatta, hogy az édesapja meghalt, hiszen pont Reiko volt az, aki elvette tőle a lehetőséget. Aki kikaparta a szívéből azt az alakzatot, amit Cecily hagyott benne, csakhogy valami üres füsttel megtöltve megpróbálja tovább élni az életét. Cecily-nek joga lett volna megsiratnia az édesapját, hiszen hány nyarat töltöttek egymás lakásán? Cecily olyan volt az apjának, mint egy második lánya, hogy vehette el tőle ezt? Reiko elvette tőle a lehetőséget attól, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Reiko, drágám, minden rendben? – Dina volt az. A barna hajú lány ijedten fektette a gőzölgő tálakat az asztalra és térdre borulva fordította maga felé az arcát. – Istenem hát mi történt? – súgta halkan, egy újabb tiszta szalvéta után nyúlva. Gyengéden itatta fel a könnyeit, majd egy hűs pohár vizet nyújtott elé. Reiko halkan kortyolva nyelte le a szájában megtelepedő keserű ízt. Égtek a szemei, és tudta, hogy a nap hátra lévő részében puffadt, eres szemekkel kell megfűznie a maradék csokrot.

– Semmi bajom, Dina.

– Ó, persze, mert az emberek csak úgy mindennap sírva fakadnak az éttermemben – rázta meg a fejét hevesen. – Na, nézz rám.

Reiko remegve emelte a szemeit a lányra.

Dina szemei barnák voltak, mély, de mégis meleg színük volt, egy érett gesztenyére emlékeztették, amiket ősszel gyűjtögetett a kicsiként az utcájukban. Barna szeplők ültek az orrán, majd egy halvány mosoly költözött az ajkaira. Az alsó ajka teltebb volt mint a felső, így a felső fogsora kilátszott a mosolya alól, és ha nem élt volna olyan élénken Cecily gödröcskés vigyora az emlékezetében, talán még szépnek is találta volna azt. Hosszú barna haját, félig felkötve hordta és az étteremre jellemző, szürke kötény pihent a dereka körül.

– Mi a baj, drágám?

– Drágám? – súgta egy harmadik hang. Reiko ijedten kapta fel a szemeit és még Dina is összerándult. Cecily összeszorított ajkakkal kapkodta kettejük között a szemeit. Dina ujjai még mindig a tenyere köré voltak fonódva, és Reiko gyűlölte magát azért, hogy ki akarta őket szakítani a lány markából.

– Talán valami baj lenne vele? – szólt vissza élesen a lány.

– Dina...

– Ő siratott meg? – sziszegte dühösen. Az étteremben már többen is feléjük pillantgattak. Reiko nem kockáztathatta Dina pozícióját, így gyengéden kihúzta magát a lány szorításából és hevesen megrázta a fejét.

– Nem, dehogy. Ne értsd félre, Dina.

– Ki ez egyáltalán?

– Ő a barátnőd?

Egyszerre szólaltak meg. Reiko elhallgatott, hiszen egyszerre két szempár is ránehezült. Hogyan is magyarázhatta volna meg Cecily-nek, hogy ki volt neki Dina? Hogyan is magyarázhatta volna el Dinának, hogy ki volt neki Cecily?

Dina több volt, mint puszta szerető. A barátja volt, talán a legjobbak egyike, mégis ismerte a csókjainak az ízét, mégis tudta, milyen érzés volt a saját bőrén érezni a másik érintését. De hogy kapcsolatban voltak-e? Dina már hónapok óta próbálta rávenni őt arra, hogy lépjék meg az utolsó lépést és tegyenek egy címkét arra az akármire, amibe már évekkel ezelőtt belekergették magukat.

Cecily pedig. Cecily pedig Cecily maradt.

– Nem, Dina csak egy barátom, Cecily. Dina, ő pedig Cecily, egy-egy régi ismerősöm.

– Ez lenne hát a híres-neves Cecily Jordan?

– Dina!

A lány dühösen hajtotta le a fejét és kihúzva magát teljesen eltaszította magától őt. Megkeményedett vonásokkal szorította ökölbe az ujjait. Reiko nem ismerte ezt a Dinát, hiszen a lány arcán mindig ott kandikált egy félmosoly és a szemei is mindig vidámságra hajlottak. Magabiztos volt, most mégis úgy tűnt neki, hogy Dina elvesztette a ragyogását. Megfakult és megszürkült. Megbántotta volna?

– Remélem ízleni fog nektek, az ebéd, de ha megbocsátotok, vissza kell mennem – sziszegte kelletlenül. – Jó étvágyat.

– Dina, kérlek...

De a lány nem fordult meg, egyetlen szó nélkül hagyta őket abban a kelletlen csendben, amit Reiko maga hányt fel.

– Talán fogyasszuk el az ebédet, rendben?

Az ő hibája volt! Mégis, hogy vezethette Cecily-t oda, ahol tudta, hogy Dina dolgozott? Hogy feledkezhetett meg ennyire a másik lányról? Ennyit jelentett volna neki Dina? Egy egyszerű szerető lett volna, aki az első adandó alkalommal semmivé törpült, ha megjelent az a lány, akit Reiko igazán szeretett volna?

Dina több volt, mint szerető. Több volt, mint barát.

Miért vágyott még mindig olyan megszállottan Cecily után és miért nem sietett Dina nyomába? Hiszen bocsánatot kellett volna kérnie tőle, mert joggal volt rá dühös. Együtt voltak. Ők együtt voltak! Miért hazudott Cecily-nek, miért tagadta meg önmagát Dinától?

Minden egyes falattal meg kellett küzdenie és erőszakkal tornázta le őket a torkán. Reménykedett benne, hogy a számláknál majd lesz esélye néhány szót lopnia Dinától, de mikor Cecily fizetni szeretett volna egy másik pincér fogadta őket. Reiko nyomát se látta a másik lánynak.

Csendben hagyták el az éttermet.

– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett sodorjalak, Reiko. Nekem-nekem eszembe se jutott, hogy te esetleg kapcsolatban vagy valakivel – hadarta el zavartan. Majd a szemei elé kapva a kezeit elfordult tőle. – Ne haragudj, kérlek. Én nem szerettem volna semmiképpen megzavarni az életed, én csak-én csak látni akartalak!

– Cecily erre semmi szükség.

– Öt éve másra se tudok gondolni csak arra, hogy mennyire elrontottam mindent kettőnk között. Öt éve másra se tudtam gondolni, kizárólag rád. Gyűlölöm magamat érte, és soha még csak esélyem se volt elmondani mit miért tettem. És én idejöttem, idejöttem szemtelenül felhányva az életedet, mert önző voltam és csak látni akartalak! De, hogy is gondolhattam azt, hogy minden ugyanúgy fog majd rám várni, mint azt annyi évvel ezelőtt magam mögött hagytam? Hogy gondolhattam, hogy te is esetleg úgy vágyakozol utánam, mint én utánad? Hiszen én törtem össze a kapcsolatunkat... és az apukád, szent ég!

Remegve fordult ki előle, és Reiko csak akkor kapott észbe mikor Cecily már a piszkos járdán térdelt, a tenyerei közé temette az arcát.

Cecily-nek pánikrohama volt.

Remegett az egész teste, és furcsa motyogás hagyta el az ajkait. Könnyek csorogtak az arcán és mikor Reiko utána nyúlt ijedten felsikkantott.

– Cecily, istenem nézz rám. Csak én vagyok az Reiko. – Cecily arcára simította a tenyerét. A másik lány bőre hideg volt, a szemei üresek, mintha nem is látott volna semmit maga előtt, csak egy szürke, beszűkült világot. – Cecily, hallgasd a hangom, rendben? Érezd a bőröd felett az enyémet. Érzed, milyen meleg? Hallod a hangom, ugye? – Lassan pislogva bólintott. Reszketeg volt a mozgása, de a lány súlya egyre inkább az ő testére nehezedett. Gyengéd, óvatos köröket rótt a bőrébe. – Hallgasd a hangomat, érezd a bőröd alatt a szívverésemet, és ne gondolj semmi másra, csak rám. Lásd magad előtt az arcom és lassan kezdj lélegezni, rendben? Ne siess ennyire – rázta meg a fejét. Cecily lassan magába szívta a levegőt és Reiko megkönnyebbülten megcirógatta a könnyáztatta arcát. – Úgy ni. Nézz engem, és figyeld, ahogyan beszélek. Be és ki. Egyszerű, ugye? Be és ki. Ügyes vagy, Cecily.

Ügyes vagy Cecily.

. . .

– Csukd be a szemedet! – rikoltotta Cecily.

Reiko megforgatta a szemeit, de hallgatott rá.

– Becsuktad? – jött a hang a jobbjáról. – Mennyit mutatok most?

– Honnan tudjam, becsuktam a szememet! – kiáltotta türelmetlenül, de csak egy hangos nevetés volt a válasza. – Ki fogom nyitni, ha nem mondod el mit akarsz!

– Elrontanád a mókát! – fakadt ki Cecily és gyorsan összekulcsolta az ujjaikat, mintha az lett volna a világ legegyszerűbb dolga és nem akasztotta volna meg az összes gondolatot Reiko agyában. Hatalmasat nyelve összpontosított arra, hogy kiegyenlítse a lélegzetvételét, de a szíve egyszerűen nem hallgatott rá. Hevesen kalapált a mellkasában és érezte, hogy lassan annyi vért pumpált a testébe, hogy az egész arca kipirult. – Még csukva van a szemed, ugye?

– Persze – sóhajtotta halványan. – De hova viszel?

– Meglepi.

Reiko egy halvány mosollyal engedte, hogy Cecily vezesse őt. Fogalma sem volt arról, hogy vajon merre mehettek, csupán a sportcipője alatt recsegő fűszálak árulkodtak arról, hogy valószínűleg a város melletti mező felé tartottak. Csendben sétáltak, Reiko az arcán érezte a forró, nyári szellő ujjait, belekapott a hajába, amit még az anyja ritkított meg aznap. Az addig hevesen verdeső szíve valamelyest lenyugodott, de akármikor szorított rá a kezére Cecily Reiko újból megérezte a gyomra mélyén bukfenceket hányó pillangókat. Vajon valaha megszabadul tőlük, vagy az egész életét végigkísérik majd? Megkeserítve az életét? Hiszen néha még az is nehezére esett, hogy Cecily szemeibe nézzen, anélkül, hogy ne érezte volna azt, hogy a gyomrában repdeső pillangók nem szerettek volna kitörni a testéből. Talán felkúsztak volna a mellkasába, onnan pedig a torkába, csakhogy egy zabolázatlan mosolyával azok is felszakadjanak belőle, saját szárnyaikkal megérintve Cecily puha bőrét.

A barátnője végül megtorpant. Puha ujjai felvándoroltak a karjain. Reiko elmerengett azon, hogy vajon érezhette azt, ahogy az érintése nyomán lúdbőr pöttyözte tele a bőrét? Az ujjai megtorpantak az arcán.

– Most már kinyithatod őket.

Hallgatott rá.

Cecily mosolya édes volt. Reiko egészen belepirult, hiszen a barátnője cipőorra összeért az övével.

– Szeretem a szemeidet.

Reiko hangtalanul szorította össze az ujjait.

– Ezért jöttünk ide? – súgta egy hamis gúnnyal a hangjában, de Cecily könnyen átlátott rajta. Vigyorogva fordult ki előle és a háta mögé mutatott. Reiko ajkai elnyíltak. – Napraforgók? De hát, hogy lehet?

– Én ültettem őket ide, még tavasszal. Neked. Tudom, hogy szereted a virágokat, és tudom, hogy a napraforgó a kedvenced, így elültettem neked őket ide. És kinyíltak. – Nevette el magát édesen.

– Ide menekültél el minden este?

– Valakinek öntöznie is kellett őket.

– De miért? – hangzott el a kérdés. Cecily megvonta a vállát és leguggolt, az egyik virág elé. Mélyen beleszippantott, majd megfordult és a szemeibe nézett. Reiko kérdés nélkül lépett felé egyet és a mutató ujja alatt morzsolta el a sárga port, amit a virág felejtett a lány bőrén.

– Mert szereted őket. – Cecily szeretete természetes volt, fel sem merült benne a kétely hangja, amit érzett az volt a száján. Úgy mondta el ezt, mintha nem is az ő szívét tiporta volna darabokra. – És én szeretlek téged. – Reiko lehunyta a szemeit. – Miért sírsz, nem szereted őket?

– Hogyne szeretném, te buta! – rikoltotta. Könnyekkel küszködve fordult el tőle. – Én is szeretlek.

Cecily megfogta a csuklóját és gyengéden maga felé húzta őt. Egyetlen csókot hímzett az orcájára. Mit jelenthetett ez? Mit jelenthetett a szeretete? Talán Cecily is érezhette ezt a fullasztó szerelmet a testében, vagy csak ő fuldokolt a hullámai alatt?

. . .

Cecily csendben ült a virágosboltjában. Az utcán történtek után sikerült annyira összeszednie magát, hogy be tudjanak sétálni a boltba. Egy üvegpoharat szorongatott a tenyerei között, és halk kortyokat vett belőle.

Reiko az utolsó csokrot is vázába helyezte. Ha minden igaz az utolsó vásárlója is négyre volt esedékes. Úgy döntött, hogy ma hamarabb bezárja a boltot, csakhogy egy picit sikerüljön összekapnia magát.

A csengő felharsant és egyszerre kapták fel a fejüket. Egy idős hölgy bicegett a pulthoz, a rendelését szerette volna felvenni. Egy széles vadvirág csokrot rendelt még előző nap, elmondása szerint a vadvirágok a férjére emlékeztették, akit pontosan négy éve vesztett el, azóta is minden évben a férje halálának a napján egy frissen fűzött vadvirág csokorral emlékezett meg rá. Egy halvány mosollyal fogadta el a törtrózsaszín papírba tekert csokrot. Csendben hagyta el a boltot, de Reiko-nak úgy tűnt, hogy a mosolya sokat sejtetett. Mintha tudta volna, hogy ki ült ott nem messze tőle a pult mögött, a kezeiben egy üvegpohár vízzel.

Miután feladta az utolsó megrendelését is, gyorsan összerendezte a pultot és a friss szál virágokat a hűtőszobába zsúfolva vissza is sietett Cecily-hez. A lány szemei már akkor rátapadtak, mikor belépett a szobába, az ölében egy magányos szál nárciszt tartogatott. Élénk sárga volt a színe, és ha igazán közel hajolt hozzá, akkor meg is csapta az orrát a virágra jellemző parfümös illat. Egy halvány mosollyal dőlt a lány mellé.

– Azt olvastam valahol, hogy a nárcisz a megbocsátás jelképe – mormogta halkan. A hangosan zümmögő légkondi mellett alig hallotta Cecily szavait. Üveges szemekkel pislantott fel rá. Barna bőre meleg volt Reiko érintése alatt, és ha tehette volna naphosszakat, csak a pillái árnyékában pihenő szemeit figyelte volna. Telhetetlen volt, csak érintette volna, magába itta volna a lány összes vonását, hogy hűen és tisztán éljenek az emlékeibe tárolt képek róla. – Sose mondtam el miért mentem el.

– Ó Cecily – súgta hevesen megrázva a fejét, de Cecily ujjai addigra már az orcájára simultak.

– Hadd mondjam el, talán akkor majd el tudlak engedni téged.

Elengedni? Hiszen csak most kaptalak meg újból!

– Hova sietünk?

Cecily mosolya megfáradt volt, még a gödröcskéi se kúsztak olyan mélyre. Mint kettő szeplő ott pihen az ajkai szegletében.

. . .

Cecily ujjai felvándoroltak a fedetlen karjain, lépésenként szüntették meg a távolságot, mígnem megtorpantak a pántos felsőjének a nyaka alól kikandikáló kulcscsontjára. A mutató ujja a csontra olvadt, mintha már nem is csak a felszínt, hanem egyenesen a lelkét súrolták volna a lány puha ujjbegyei. Az ajkain érezte Cecily vaníliás illatát, édes volt akár egy frissen leszüretelt méz. Ha lehunyta a szemeit, még az ízét is érezte, azt a őrjítően édes ízt, ami gyakran homályossá mosta a gondolatait. A nyár íze volt. Vagy csak a boldogságé, az örömteli pillanatoké. Így, ha bármikor ott volt mellette a lány, Reiko nem kaphatott mást csak egy mély kanál boldogságot. Haragudhatott volna bárki is rá? Hiszen ahogy mások egy szál cigire függtek rá, ő ugyanúgy kergette Cecily mosolyát, a bojtos göndör fürtjeit, amit sose tudott kordában tartani, a kissé foltos bőrét, ami még mindig erősen hordozta magán a fiatalkori pattanásainak a nyomát.

De Cecily volt az ő boldogsága. A szíve énekelt, ha a lány közelében volt, összeszorult a gyomra és talán az összes kis porcikája darabokra robbant az érintésére, ez a fájdalom mégis gyönyörű volt. Keserédes. Hiszen Reiko tudta, hogy Cecily sose lehetett volna az övé. Cecily szebb volt a felkelő napnál és a csillagos égboltnál, édesebb volt a nyáron ért gyümölcsöknél és gyengédebb a tavasszal nyílt virágoknál. Bárkit megkaphatott volna, mégis miért nézett volna a lábai alá, ha akár a csillagokat is lelophatta volna az égboltról?

Reiko a barátja volt. A barátja, akinek nem kellett volna ilyen érzelmeket táplálnia iránta. El kellett volna nyelnie őket, kiszakítani a szívéből, gyökerestül megsemmisíteni abban a pillanatban, amikor először érezte meg a gyomrában életre kelő pillangókat, de Reiko-t elsodorták a hullámok, míg végül az óceán kellős közepén találta magát, messze mindattól, amit valaha is ismert.

Cecily most mégis őrá nézett, olyan kiismerhetetlen, tágra nyílt szemekkel. Hatalmasat nyelve cirógatta meg a bőrét, mintha ő se merte volna elhinni, hogy az ujjai Reiko bőrén jártak. Vörös volt az arca, mintha zavarban lett volna, vagy csak a hűs esti szellő csípte volna ki az orcáját? Vagy az a fiú kavarta fel az érzelmeit, akinek a randevújáról elszökött? Hozzá szökött. Bekopogott a lakásuk ajtaján és lihegve húzta be maga után Reiko szobájába.

Csend volt, csak a résnyire nyitott ablakon kúszott be az utcáról felharsanó nevetések zaja, vagy egy-egy elrobogó kocsi motorja.

Vajon Cecily hallhatta mennyire dobogott a szíve? Ezért nézett rá olyan furcsán? Láthatta, hogy vöröslött az arca? Undorodott tőle? De akkor miért érintette olyan gyengéden? Mintha ő is akarta volna. De hát az lehetetlen volt! Cecily nem akarhatta őt. Neki ott voltak a csillagok, miért nyúlt egy földön fekvő kavics után?

Az ujjai fellépkedtek a nyakán, megpihentek az állán, majd az ajkaira simultak. Cecily szája elnyílt és ijedten kapta el róla a kezeit, mintha az érintés égette volna. Talán érezhette azt a forróságot, ami Reiko szíve pumpált ki belőle? Reiko a lány csuklója után kapott és félre döntött fejjel lesett fel a barátnőjére. Csillogtak a szemei és vágy hullámzott az íriszeiben. Sötét tekintete az ajkaira bukott, majd újból fel a szemeire. Néma kérdés volt.

– Biztos vagy benne, Cecily?

Cecily kurtán bólintott és hevesen szüntette meg a kettejük között feszülő távolságot. Úgy kapott az ajkai után, mint egy éhező vad, de amint összeért a szájuk minden hevesség kiveszett a tagjaiból. Elnehezült a teste és egyenesen Reiko ölébe olvadt a lány. Reiko ujjai először a lány dereka köré fonódtak, majd a másik kezét Cecily arcára simította, és a tarkójánál fogva vonta őt közelebb magához, csakhogy egyetlen milliméter se maradjon a testük között, ami nem érintkezett volna. A bőrén érezte Cecily bőrét, a mellkasán a másik mellkasát, az ölét az ölén, a száját a száján és a szívét a szívén. Egymás elől kapkodták el a levegőt, talán éppen Cecily levegőjét kortyolta magába? Hiszen most már akkor a sejtjeiben is Cecily terjengett. Ott a vérében, a szíve bugyraiban, az izmaiban. Mindenét Cecily éltette.

Megcsókolta Cecily-t. Hagyta hogy lecsókolja a szájáról a mosolyát és, hogy kuncogva csókolják tovább egymást. Most már nem csak fantáziált az ízéről, hiszen a saját nyelvén égett Cecily íze. Édes volt, bár hordozta a kint elfogyasztott bor aromáját. Viszont minél tovább csókolták egymást, annál inkább egybeolvadt az addig kettő külön entitás. Egymásba ivódtak és már abban se volt biztos, hol kezdődött ő és hol végződött Cecily. Csókolta, mert csak csókolni tudta. Érintette, mert ha nem érezte volna a bőrén a másik bőrét feladta volna az egész életét.

– Ha James is így csókolt volna...

Reiko megtorpant és pihegve pislantott fel a lányra.

– James meg-megcsókolt? – súgta halkan megfeledkezve a mellkasa mélyén felszabaduló keserűségre, ami kegyetlen gyorsasággal emésztette fel mindazt az örömet, amit Cecily csókja a tagjaiba csempészett.

– Nem számít mit csinált James, hiszen itt vagyok, nem? Melletted. Mert itt a helyem – kapott az arca után és két tenyere közé zárva vonta újból magához és Reiko engedett a kísértésnek, mégha valami az elméje mélyén óva intette. Mit számított mégis a jövő, hogyha most itt volt neki Cecily? Miért aggódott volna James miatt, ha az ajkai most az ő ajkain dédelgetek? – Neked is mellettem a helyed, Reiko?

– Mindig.

– Mindig? – nevette el magát édesen.

Mindig.

. . .

– Amikor megcsókoltalak, emlékszel még rá? – kérdezte halkan Cecily.

Reiko felhorkantott. Mintha nem az a csók élt volna az elméjében minden más csókot követően.

Cecily megforgatta a szemeit, de a mosolyát nem volt képes elrejteni.

– Igennek veszem – kuncogott fel megforgatva az ujjai között a nárcisz üreges szárát. – Azon az estén James arra kért legyek a barátnője és én igent mondtam. – Cecily tudta, hiszen a keserű igazság másnap egyenesen az arcába köpött, mikor a ballagásukon nem mást látott mint Cecily Jordant és James Connort, kézen fogva csókolózni az egyik pavilon alatt. Reiko ujjai közül kiesett a csukló csokor, amit a közeli virágosboltban vett a lány számára. Emlékezett még a fájdalom ízére, hiszen még most is annak lenyomatát érezte a sebeiben. – De miközben igent mondtam, miközben megkérte legyek a barátnője és kísérjem el a ballagásra, mindvégig te jártál a fejemben. Nem érdekelt James, az egész hülye randevúzás és a csókjai, mert mindig is te voltál nekem az első. Nem akartam James barátnője lenni, nem akartam őt csókolni és vele menni a ballagásra, téged akartalak mindvégig, de-de azt nem tehettem, érted? – Könnyes szemekkel emelte fel rá a szemeit. Reiko csendben hunyta le a sajátját. – Téged szerettelek mindvégig, nem őt. Téged akartalak, de féltem, Reiko. Te mindig olyan merész voltál és bátor, de én nem voltam olyan mint te.

– Én voltam bátor és merész? – nevetett fel keserűen. A kézfejével törölte le a makacs könnyeket. Miért fájt róla beszélni, amikor az olyan régen volt? Miért nem gyógyultak be a sebek mindenkorra, miért fájt valami még annyi idő múltán is? A sebek begyógyulnak, az emlékek miért nem voltak képesek ugyanerre?

– Tudtam, hogyha rajtad múlna te mindent elvetettél volna értem. Láttalak akkor a pavilonnál, láttam a csokrot a kezedben és tudtam, hogy mire készülsz – hadarta sírva. Reszkettek a vállai, de Reiko nem volt elég erős ahhoz, hogy odamenjen hozzá. Hogy letörölje a könnyeit. – Olyan könnyű lenne másra kenni. James-re, az anyámra, a testvéreimre, de nem tudom Reiko. Anya tudta, és tudtam, hogy tudja, és tudtam, hogy nem ez lett volna az a sors, amit nekem szeretett volna kívánni, de elfogadta volna, ha igazán ezt szerettem volna. Nem érdekelte kit szeretek, mégha új is volt számára a koncepció. Tudom, hogy sokáig azt hitted ő erőltette rám a döntést, de nem Reiko. Én voltam az, aki nem tudta meglépni.

– Ha nem álltál volna készen rá, nem erőltettem volna rád semmit! Ha azt mondod csak a kettőnk ügye az egész, akkor örökké titokban tartottalak volna! – kiáltotta dühösen. Szipogva temette a kezeibe az arcát.

– Tudom, Reiko. Most már kibaszottul tudom, de féltem oké?

– Én is féltem! – tárta szét a karjait tehetetlenül. – De nem lettél volna egyedül, a rohadt életbe. Én ott lettem volna neked, együtt nem lett volna olyan ijesztő!

– Gyűlöltem ezt a részt magamban. Gyűlöltem, hogy ennyire szerettelek, és hogy így vágytam rád! Nem akartalak szeretni, nem akartam a barátnőd lenni, olyan akartam lenni mint mindenki más, de nem bírtalak nem szeretni, nem bírtam nem vágyakozni utánad! – súgta az asztalra dobva a nárciszt és két kezei közé kapva az arcát. – Még ennyi idő elteltével is képtelen vagyok rá! Ha arra a lányra gondolok egyszerűen ölni tudnék a féltékenységtől.

– Önző vagy, Cecily.

– Önző vagyok, mert csak téged akarlak és azt akarom, hogy te is csak engem akarj.

– De nem kaphatlak meg, akkor miért csinálod ezt az egészet? – szipogta halkan.

– Itt vagyok, nem? Megkaphatsz, Reiko. Itt maradok.

. . .

– Elmegyek.

Reiko nem értette. Nem értette, hogy mit akart Cecily mondani.

– Miről beszélsz?

– Hát elmegyek – húzta ki magát Cecily. Egy göndör fürtöt bújtatott a füle mögé és feszesen figyelte a talpa alatt húzódó csempét, még arra sem volt hajlandó, hogy behajtsa maga mögött az ajtót és belépjen Reiko szobájába.

– Hova? Elkísérhetlek, csak adj egy kis időt – kapott észbe.

Azonnal visszasietett a szobájába. A falain még mindig ott lógtak a kedvenc zenekarainak a poszterei, az ablak előtt ácsorgó asztalán pedig ott pihent egyetlen árva csokor. Még a ballagásáról maradt hátra. A csukló csokrát a kukába hajította, de arra inkább nem gondolt. Tüzetesen dobálta a puha szőnyeggel beborított padlójára a ruháit. Mégis mi lett volna megfelelő? Egyáltalán hova mentek? Remegett az egész teste és még a fránya könnyei is eleredtek.

– Reiko.

– Mindjárt elkészülök, csak várj egy picit! – zokogott fel.

Cecily ajkai lekonyultak.

Az ablakon éppen, hogy bekúszott egy kósza napsugár, narancsosra festve az amúgy törtfehér falakat. Az ablakpárkányon pihenő növénye pedig egy absztrakt mintát kent a falaira. Bárcsak ne látta volna a narancsos fények között Cecily lemondó szemeit! Bárcsak tovább ámíthatta volna magát. Csak még egy kicsit.

– Várj meg engem is – motyogta térdre borulva. Talán máskor Cecily azonnal előtte termett volna, dédelgetve vonta volna a szívére őt. Puszikkal hintette volna tele az arcát, de most csak az ajtóban állva figyelte, ahogy az ujjai alatt apró porszemcsékre tört. – Ha akarod elfelejthetem a csókot, Cecily. Soha egy szót sem szólok róla! Meg sem történt! – kiáltotta kitárva a lány előtt a mellkasát, mintha bármit is ért volna az. Nem számított, hogy Cecily beleláthatott egészen a szívéig, hogy bármelyik pillanatban megsemmisíthette őt egyetlen szóval is. – Meg sem történt, semmi-semmi sem történt, Cecily.

– Elég volt Reiko!

– Semmi sem történt, Cecily! – zokogta térden csúszva a lány felé. – Kérlek bocsáss meg nekem. Nem gondolkodtam, de-de hát semmi nem is történt, Cecily!

– Állj fel, Reiko! – mormogta az ablakon tartva a szemeit.

– Kérlek, Cecily. Cecily, én-én mindent megteszek, csak kérlek...

– Elég!

– Kérlek!

– Elég volt! – sikította.

Reiko ujjai megfagytak a levegőben.

– Elég volt! Nézz magadra! Hát nem szégyelled magadat? – súgta elfordulva tőle, mintha undorodott volna csak a képétől is.

Reiko ujjai egy halk puffanás mellett landoltak a szőnyegen.

– Elmegyek innen a nyár után, és addig, addig nem akarlak látni, rendben?

– Cecily...

– Nem akarlak látni soha többé.

. . .

Reiko elnézte Cecily arcát. Közel voltak egymáshoz, hiszen összeért a cipőorruk.

– Mindent megadtam volna neked – súgta halkan, összedörgölve az orraikat. – De neked nem kellett belőle semmi.

– Nem igaz, Reiko.

– Mindenemet feláldoztam volna érted, de nem várhatod el tőlem, hogy még ennyi idő után is elvessek mindent miattad.

Cecily ujjai lehanyatlottak róla és mélyen lehajtva a fejét átölelte saját magát. Így szerette volna megvigasztalni magát?

– Ne haragudj rám, Reiko.

– Nem haragszom már. De nem adhatom oda magamat neked, többé már nem tehetem ezt magammal.

– Dina, Dinát szereted? – motyogta halkan.

– Nem erről van szó.

– Akkor hát engem nem szeretsz?

– Sose tudnálak nem szeretni, Cecily – kiáltotta türelmetlenül. – Nem arról van szó, hogy szeretem Dinát vagy sem, nem arról van szó, hogy téged szeretlek-e vagy sem, hanem, hogy magamat szeretem-e vagy sem. Megbecsülöm-e magamat, képes vagyok-e eléd helyezni magamat. Talán egykoron nem lettem volna képes, de én is változtam, Cecily. Nőttem és ugyan az irántad érzett szerelmem nem változott meg, de én tovább nőttem, köré nőttem, magamba olvasztottam. Most már minden sejtem szeret téged, de ez a szerelem még mindig ugyanaz, ami akkor volt. Viszont én már nem vagyok ugyanaz, ahogy te sem. Kinőttünk ebből a szerelemből, ha-ha akkor engem választottál volna, ez a szerelem velünk nőtt volna, viszont így-így már csak a múltunk egy darabja, amit nem hányhatunk fel csak úgy. Ez már csak egy emlékként maradhat meg.

– Amit én érzek az nem múlt, Reiko, hanem a jelen, a jövő. Minden.

Magába szívta a levegőt, de nem válaszolt. Figyelte Cecily üveges szemeit, a vörösre sírt bőrét és a reszkető ajkait. Gondosan összefogott göndör fürtjeit, barna bőrét és a remegő gödröcskéit.

– A szerelem a részünkké vált, Cecily. Ahogy te is és én is, mindketten léteztünk a múltban, létezünk most is létezni fogunk a jövőben is.

– Akkor miért nem tehetünk érte valamit?

– Mert ez az érzés a múlt érzése! – kiáltotta tehetetlenül. – Azért nem tehetünk érte semmit, mert te akkor nem akartál.

– Most pedig te nem akarsz – fejezte be halkan Cecily.

Nem akartam volna?

Vajon mit nyerne abból, ha most engedne neki? Mi lenne a jutalma? Maga Cecily nem igaz? Hiszen ő maga mondta, hogy most már vele marad és nem kell soha többé elválniuk egymástól. Akkor miért tagadta meg magától ezt? Miért sodorta magát újból és újból ugyanabba az árokba?

Boldog lenne Cecily mellett?

Talán a fiatalabb éne boldog lett volna mellette, de ő. A felnőtt Reiko Ito boldog lett volna? Figyelte Cecily könnyekkel beborított arcát, a lekonyuló ajkait. Pontosan úgy nézett ki mint azon a napon, amikor összetörte őt. Akkor térdre vetette magát előtte, bármit megtett volna azért, hogy Cecily vele maradjon, most pedig a saját akaratából dobta el a lehetőséget. Nem erre vágyott öt éven keresztül? Most viszont, hogy megkapta már nem is volt olyan édes az íze. Most, hogy itt volt a tenyereiben Cecily keze rájött, hogy azok az idő során megkeményedtek.

Reiko nem ezt a Cecily-t szerette.

Ahogy Cecily se ezt a Reiko-t szerette.

A múltban ragadtak, de hogy ne ragadtak volna oda, ha az olyan édes volt? Szebb és fényesebb volt, mint a jelen.

Vajon kiszeretett volna belőle?

Reiko lehunyta a szemeit és elfordult a lánytól. Időt kellett nyernie magának, hiszen most is csak két érzés versengett a mellkasában, az egyik két kézzel ragadta volna meg Cecily-t és vasmarokkal láncolta volna magához, viszont volt egy darab énje, aki haragudott a lányra, akinek a büszkesége többet jelentett számára, mint Cecily mosolya. Cecily azon a napon egy mély sebet hagyott a testén, ugyan a bőr összenőt, a vére is elállt, viszont a hegek ott maradtak és az az éne, aki nem tudott megbocsátani, végig csak a hegeket látta maga előtt, nem nézett tovább, nem látta mindazt, amit Cecily odaadott neki az együtt töltött idejük alatt.

Kicsinyes lett volna, hogy ennyire ragaszkodott a múlthoz, vagy jogosan érezte azt, hogy megbántották? Haragudhatott valakire még ennyi évet követően is annyira féktelenül, mintha nem is öt évvel ezelőtt, hanem most sebezték volna meg? Mintha újból a bőrén érezte volna a forró, lüktető vérét, ami elkínzott lassúsággal csordogált végig a tagjain, beborítva minden egyes bőrfelületet, míg végül a vörös lett az új bőrszíne.

Cecily bólintott, majd utoljára felnézve rá engedte, hogy Reiko lássa a könnyeit, hogy tisztán maga előtt láthassa mennyire megbántotta őt, hogy mennyire fájt neki a visszautasítása, és lássa, mennyire szerette őt, mindenféle köntörfalazás nélkül. Ezt a mindent megemésztő szerelmet érezte ő is.

Erős volt, zabolázatlan és vad. Kiismerhetetlen, mint egy nyári zivatar. Mégis, hogy tervezhette volna meg az életét egy ilyen szerelem mellett?

– Ez a válaszod, Reiko? Nem haragszom, ne érts félre, csak hallanom kell tisztán és őszintén, hogy ennyi – motyogta megtámaszkodva a pultba, olyan erősen szorította azt, hogy még az ujjai is belefehéredtek.

– Cecily, én...

– Csak mondd el, rendben? Hallanom kell.

Egy méretes gombóc nőtte ki magát a torkában. Feszülten próbálta meg lenyelni, de egyszerűen képtelen volt rá. Nem bírta leerőltetni a torkán, pedig küzdeni akart, harcolni és vívni ellene. Leigázni, hogy tényleg azok a szavak szabadulhassanak fel belőle, amik a szíve mélyén kódorogtak.

– Nem lehetek veled, Cecily.

– Miért nem lehetsz velem, Reiko?

– Mert nem tehetem ezt magammal.

Cecily mélyen bólintott és már meg se próbálta elnyelni a könnyeit, bólintott és megragadva az átkozott aranypálmáját el is indult az ajtó felé. Nem nézett vissza, nem köszönt el, a szavai helyett beszélt az ajtó fölé szerelt csengettyű.

Kilépett az életéből, pontosan olyan hirtelen, mint ahogy belépett abba azon a reggelen.

. . .

Egy forró tál rámen pihent előtte. Óvatosan helyezte el benne a megpirított pakcsojt, és a gőzölgő tészta felé tett kettő folyósra főtt tojást. Remegtek a kezei, pedig már ezerszer végigcsinálta ugyanezt a folyamatot, hiszen majdnem minden harmadik este ugyanezt ette. Akkor mégis miért reszkettek a kezei annyira, hogy még a fránya tésztára se tudta pakolni a két darab tojását? Miért folytak a könnyei, miért fájt annyira, hogyha ő maga, sajátkezűleg vetett vége mindennek? Ismerte ezt a fájdalmat, ismerte ezt a csontropogtató nehéz érzést a mellkasán, ami még azt is megnehezítette számára, hogy friss levegőt szívjon a tüdejébe.

Már így is vége volt mindennek!

Hát persze, hogy vége volt már mindennek, hiszen Cecily maga szakított vele öt évvel ezelőtt. Ő is ugyanezt csinálta. Hiszen csak megismételte mindazt, amit vele tettek. Bosszúból tette volna? Látni akarta Cecily arcán a könnycseppeket? Látni akarta a szemeiben összeroppanó érzelmeit, csakhogy ne legyen többé egyedül velük?

Vajon Cecily is így érezte magát azután, hogy szakított velem?

Sírt? Érzett fájdalmat?

Hirtelen harsant fel a csengője, és mielőtt még észbe kaphatott volna kettő koppanás hallatszott az ajtója felől. Cecily lehetett volna az? De mégis honnan tudhatta volna, hogy itt lakott? Egyetlen szóval se említette, hogy mi volt a címe, sőt még egymás telefonszámát se ismerték.

Gyorsan megtörölte a kezeit a konyhai törölközőjébe és letörölve az arcára száradt könnycseppeket kétszer megpaskolva az arcát ki is tárta az ajtót, viszont Cecily helyett Yuta ácsorgott a küszöbén.

– Ó, Reiko! – egyetlen egy további szó nélkül vonta magához, és Reiko amint megérezte a bátyjára jellemző kissé fenyves illatot mintha újból a régi szobája sötét, fapadlóján találta volna magát összegömbölyödve. Puffosra sírt szemekkel figyelte akkor is Yutát, aki nem is sejthette, hogy aznap először törték össze a kishúga szívét, nem is sejthette, hogy az a Cecily, aki mindig ott kotnyeleskedett valahol az asztalok körül, most Reiko szívére pályázott. – Nem megmondtam, Reiko-csan?

– Én-én...

– Shh, Reiko. Nyugodj meg. Menjünk be először, rendben? – lerúgta a cipőjét és bezárva maguk mögött az ajtót le is vette azt a halvány kék kardigánt, amit siettében még magára kapott, mielőtt elhagyta volna a saját lakásukat. Reiko látta a fehér pólójára ragadt barna foltokat, amiket minden bizonnyal Satsu maszatos ujjai felejthettek a pólóján. – Ráment csináltál? Gyere, melegítek egy kis vizet és iszunk egy kamilla teát, és utána szépen elmondod mi történt, rendben?

Halványan bólintott, és elfogadva a feléje nyújtott sütit, az asztalra helyezte azt a gőzölgő tál levese mellé. Az ujjaival babrált míg Yuta a forralóval ügyködött, viszont amint rászegeződött a bátyja tekintete mintha újból azt a fránya gombócot érezte volna a torkában. Szánalmas lett volna? Kisírt szemekkel, még a tojásait se tudta elhelyezni a levesében, amit most a bátyja egy gyengéd mosollyal az arcán rendezett el a tányérján. Közelebb húzódott hozzá, és kettő evőpálcikát a tányérjára helyezve bíztatóan bólintott felé.

Hol kezdhette volna?

. . .

– Miért mondta ezt?

Egy forró tál rámen pihent előtte, Yuta megtöltött kettő bögrét és elhelyezve benne egy-egy kamilla teás filtert azonnal visszaterelte rá a figyelmét, mintha a tudtára szerette volna adni, hogy előtte most kizárólag csak ő létezett.

Reiko szégyellte magát, hiszen nem szeretett volna ennyire sebezhetőnek tűnni a bátyja előtt. Hiszen a fiú még a könnyeit is csak nagy ritkán látta, hát mit szól majd ahhoz, hogyha rájön arra, hogy még a szavak is nehezen jöttek rá most? Megköszörülve a torkát, belekortyolt a levesébe, és elrágcsálta a löncshús darabokat, amiket még Yuta sütött a serpenyőn alig néhány pillanattal ezelőtt. A hús kellemes íze megtelítette a száját és egy egészen rövid időre meg is feledkezett az érzelmeiről, Cecily-ről és az átkozott csókjukról.

Engedte, hogy a sós és savanyú ízek megtelítsék az ízlelő bimbóit és néhány gyors falattal a szájába is tömte a levesét. A fiú egy halvány mosollyal rágta el a tésztáját és egyet-egyet szürcsölt a teájából. Mikor Reiko jóllakott, a bögréért nyúlt és megtörölve a szemeit úgy érezte, hogy végre felmert nézni a fiúra.

– Miért mondta ezt Cecily? – ismételte meg türelmesen.

– Mert nem szeret!

– Ne beszélj hülyeségeket – rázta meg a fejét hevesen, kinyúlt a kezeiért, mintha csak meg szerette volna akadályozni abba, hogy lerágja a körmeit. – Hogyne szeretne téged? Hiszen mindig együtt vagytok.

– Hülyeséget csináltam, Yuta. És ő-ő meggyűlölt engem, de én azt hittem ő is szeretné, mert megkérdeztem, de-de nem mondott semmit, érted? Azt hittem ő is szeretné, Yuta – újabb könnyek szöktek a szemeibe. – Én nem ezt akartam.

– Mit csináltál, Reiko-csan?

– Hát megcsókoltam.

Yuta elhallgatott. Sejthette? Elítélte őt, hogy lányokat csókolt fiúk helyett? Vajon most röptében nem csak a legjobb barátnőjét veszítette el, hanem a bátyját is? Összeszorította a szemeit, remegtek a kezei, de nem volt jobb a sötétséget maga előtt látnia, mint Yuta csalódottságban ázó tekintetét? Nem volt jobb elhitetnie magával, hogy a külvilág megszűnt létezni és az új valóság, kizárólag az elméjében lapult?

Egy gyengéd érintés olvadt az orcájára. Reiko először nem értette, hogy ki érinthette meg őt olyan odaadással és szeretettel. Mikor feltárta az addigra elnehezült pilláit, beleütközött Yuta üveges szemeibe és az ajkai szegletében lapuló mosolyába. Pontosan olyan gyengéd volt, mint az érintése, ami még most is apró köröket rótt a vörösre sírt orcájába. Szipogva pislogott.

– És mit mondott erre ő? – súgta halkan. A résnyire nyitva hagyott ablakon beszűrődött az utca hangja, a hangoskodó gyerekektől egészen a közeli kávézóban buzgó zúgásig.

– Hát visszacsókolt.

– Akkor miért gondolod azt, hogy Cecily nem szeret viszont? Hiszen visszacsókolt!

– Egy csók nem jelent semmit – rázta meg makacsul a fejét. Hiszen Cecily James-t is megcsókolta, valamelyik csók pedig minden bizonnyal nem jelentett a lánynak semmit. És akkor miért pont iránta érzett volna bármit is? Hiszen James kedves volt, híres és még az iskolai eredményei is jók voltak ahhoz képest, hogy élsportoló volt. Akkor mégis miért csókolta őt vissza, miért szorította olyan hevesen az ő fürtjeit és miért nézett a szemeibe olyan mély érzelmekkel?

– Ő mondta ezt neked?

– Hiszen nem akar látni többé! Mi mást kéne még hallanom, Yuta? – hajtotta le dühösen a fejét. Yuta nagyon sóhajtva kortyolt újból a teájába és gyengéden a kezeiért nyúlt. az ökölbe szorított ujjait egyenként kinyújtotta, majd a markába helyezett egy citromos cukorkát.

– Bele se gondoltál abba, hogy talán megijedt a saját érzelmeitől? Az ha az ember a saját neméhez vonzódik, gyakran kelthet az emberben bűntudatot, szégyenérzetet és félelmet. Lehet fél mi lesz vele, ha kiderül az, hogy téged szeret. – Yuta hangja kimért volt. – Ne mond azt, hogy nem szeret, mikor ő kürtölte mindig világgá, hogy mennyit is jelentesz számára. Ez viszont nem jelenti azt, hogy Cecily ne hibázott volna. Az, hogy nem osztotta meg a félelmeit veled és egyszerűen levágott nem egy megoldás, nem egy jó megoldás legalábbis. – Hevesen megrázta a fejét és felpattanva a székéről most ő szorította ökölbe az ujjait.

– Nem kellek neki, Yuta.

A fiú szemei nem hagyták el az arcát. Reiko meg se hallotta a bátyja szavait, túlságosan hangosan zsongott még az elméjében Cecily utolsó mondata.

Nem akarlak látni soha többé.

. . .

– Én vetettem neki véget, Yuta. Én mondtam ki az utolsó szót – rázta meg hevesen a fejét. Az ujjaival babrált, legszívesebben lehajolt volna és rágcsálni kezdte volna a körmeit, de a tenyere között szorongatott bögréje megakadályozta ebben. Yuta éles szemekkel figyelte. A szemöldökei között összegyűrődött egy ránc, amit csak akkor talált ott a bőrén, ha a férfi igazán dühös vagy zaklatott volt. Yuta ritkán mutatta ki dühét, talán ezért is lepte meg Reiko-t, hogy a bátyja ilyen hevesen reagált az ő sorsára. – Azt hiszem még mindig dühös vagyok rá, ezért nem tudtam neki teljesen megbocsátani.

– Elmondta, hogy miért tette azt, amit?

– Félt – motyogta gúnyosan. – Pont, amit te is mondtál akkor. De szeretett Yuta, akkor is szeretett, csak félt – újból előszöktek a könnyei. Szipogva hagyta, hogy a forró cseppek lecsorogjanak az arcán. Szerette érezni az érintésüket, mintha egy csipetnyi fájdalomtól szabadulna meg minden egyes alkalommal, amikor egy könnycsepp kiszabadult a szemei közül.

– Miért csak most tért vissza hozzád, ha ennyire szeretett már ilyen régóta? Miért csak akkor gondolt újból rád, amikor már te is kezdted jobban érezni magadat? – morrant fel a fiú. – Itt volt öt éve! Öt év alatt egyszer sem gondolta úgy, hogy itt lett volna az ideje elmagyaráznia azt, amit veled tett?

– Félt...

– Nem érdekel! – csattant fel a fiú. – Itt volt végre Dina, te is jobban érezted magadat, levágtad azt az átkozott szalagot is a kezedről, végre nem csak az ő arcát láttad magad előtt, és ő úgy döntött, hogy pont ez a tökéletes időpont arra, hogy újból feltűnjön?

Yuta nem nézett rá. Kibámult az ablakon, de a teste szavak helyett beszélt. Pattanásig feszültek az izmai és Reiko-nak menten bűntudata támadt amiatt, hogy a bátyját ilyen késő órákban csente el a családjától.

– Ne is foglalkozz vele, Yuta. Jól vagyok.

A fiú felhorkantott.

– Jól vagy? Ennyire rosszul már több éve nem voltál – rázta meg a fejét. – Nem szeretnéd nálunk tölteni az éjszakát?

– Ne butáskodj, nem akarlak zavarni.

– Momo aggódik érted, én is aggódom érted, jobban örülnénk mindketten, ha ott lennél velünk éjszaka.

Reiko elnézte a saját tenyerét. Felnőtt nő volt, volt egy saját boltja, több éve egyedül élt, mégis szüksége lett volna segítségre? Támogatásra és szeretetre? Hiszen pont ő maga vágta el magától az arany tálcán nyújtott lehetőséget és ezek után szemtelenül mások meleg ölelésére vágyott? Kiérdemelte egyáltalán azt, hogy Yuta és a családja tárt karokkal fogadják őt?

Egy rossz ember volt. Fájdalmat okozott Cecily-nek, fájdalmat okozott Dinának. Mindenkit megsértett, pedig egyikőjük se érdemelte volna meg ezt. Mind jó emberek voltak és ebben a világban, ahol mindenki tökéletesnek és hibátlannak tűnt ott volt egy rút folt, ami nem volt más mint önmaga. Ha az apja lenézne rá az égből vajon büszke lenne rá? Vagy csak csalódottságában inkább a végtelenségig csukva tartaná a szemeit, csak hogy ne szembesüljön azzal, mivé vált az egyetlen lánya?

Lenyelte a torkában otthont ütő kellemetlen, epés ízt és megrázta a fejét.

– Talán-talán meglátogatom anyát. Eltudnál hozzá vinni, vagy már túl késő van hozzá?

Yuta megrázta a fejét és kinyújtva felé a kezét felsegítette őt. Reiko megkapaszkodott az asztal szélében, mivel hirtelen úgy érezte, hogy összes csepp ereje elhagyta a lábait. Vajon miért volt ennyire mindent megemésztő az, ha valakinek összetörték a szívét? Miért érezte minden egyes sejtjében, vénájában és artériájában a fájdalmat? Hogy érhettek el az érzelmei ilyen apró atomokat?

Yuta a mosogatóba helyezte az elhasznált tányérokat, majd magára kapva a kardigánját meg is indult a bejárati ajtó felé. Az út az édesanyjuk házáig csendben telt. Miután helyet foglalt az anyósülésen a homlokát az ablaküvegének támasztva figyelte az összemosódó tájat. Sötét volt már, alig lehetett látni a távolban fodrozódó felhők alakját, ugyan néhány csillag kikandikált a felhők takarása mögül, mégis egy sötét éjszakájuk volt. Az utcákat nyári hűs idő mosta tisztára, szurkos ujjú sötétség sántikált a lámpafények árnyéka körül és Reikonak úgy tűnt, hogy még a nyári tücskök éneke is elhalványult.

Yuta leparkolt a takaros kis ház előtt. Egy méretes, vörös virágú rózsa fonta körbe a kaput, amin ott libegett egy tábla, amit még ő ajándékozott az anyjának valamelyik születésnapja alkalmából. A kékre festett ajtót betolva egy utolsó öleléssel köszönt el a bátyjától majd meg is indult a narancsos fényben úszó ház felé. Az anyja az apja halálát követően költözött át ebbe a házba. Egy régi stílusú, öreg ház volt, éppen olyan kicsi, hogy ellássa az édesanyját és a vendégeit.

Mélyet sóhajtva szívta magába a dohos éjszakai levegőt, majd kihúzva magát be is csengetett. Néhány pillanatot kellett csak várnia, még a babakékre festett ajtó feltárult és ott mögötte lapult az anyja kissé görnyedt alakja. A nő szemei azonnal felcsillantak, de amint körbebarangolták Reiko arcát egy keserédes mosoly költözött fel az anyja vékony ajkaira. Szó nélkül tárta szét a karjait és Reiko gondolkodás nélkül vetette beléjük magát. Megérezte az otthon illatát, a kissé poros, de mégis meleg illatot, ami pillanatok alatt forró nyugalommal töltötte meg a mellkasát és már a fájdalma se tűnt annyira kínzónak.

– Reiko-csan, hát mi történt?

Reiko nem válaszolt, a könnyei beszéltek helyette.

Nem szerette őt senki. Ki se érdemelte azt, hogy mások szeressék, és az anyja mégis odaadással szorította őt magához, mintha nem is egy érző-lélegző testet szorongatott volna, hanem egy vékony jégből faragott szobrot, ami a legkisebb érintésre is összetörhetett.

. . .

– Igazán szépek az ajtó elé állított virágok, mi a neve annak a sárga, éles szirmú virágnak?

Reiko érdeklődve pislantott fel. Észre se vette, hogy felharsant a csengő, így a már a pultnak támaszkodott lány alakja meglepetésként érte. Átlesett a válla felett és azonnal kiszúrta a nevén nevezett krizantémokat.

– Őszi krizantém. Gyönyörűek, ugye? Nem rég érkeztek, életerősnek tűnnek, a legjobb, ha a kertbe kiülteti őket, a házi, párás levegőt annyira nem bírják.

A lány magasabb volt, mint ő, szürke szeplők ültek a kissé hegyes orrán és az orcáján. Az alsó ajkai dúsabb volt, mint a felső, de mosolya magabiztosnak tűnt. Sűrű pillák mögött pedig mézbarna szemek ültek meg, amelyek most mosolyra görbültek, akárcsak az ajkain szédelgő vigyora. Reiko elvörösödve kapott észbe és levezetve a szemeit róla vissza is nézett a kezében szorongatott csokorra.

– Mennyi lenne egy?

– A nagyobbakból? 23 dollár.

– Akkor az lenne. – Előhalászta a farmer zsebéből a tárcáját, majd egy húszast és egy ötöst a pultra helyezve előre megrázta a fejét. – Köszönöm. Esetleg a nevedet megkérdezhetném?

Reiko vadul pislogva szedte össze a pénzt.

– Reiko Ito.

– Dina Moretti – mosolyodott el a lány kinyújtva felé a kezét. – Nagyon csinos a boltod, és tetszik ez Halloween-i összeállítás. Te faragtad a tököket? – dőlt neki a pultnak lazán.

– Ühüm.

Dina oldalra döntötte a fejét és mélyen a szemeibe pislantva hosszasan elnézte őt. Reiko ajkai elnyíltak, mintha szólásra nyitotta volna a száját, de csak valami furcsa vörös érzés kódorgott a mellkasában, amit hirtelen felismerni se volt képes. Olyan idegennek tűnt, viszont mégsem volt teljesen ismeretlen, mintha látta volna már egyszer, mintha csak egy régi ismerőst köszöntött volna újból, csupán az nem jutott sehogy se az eszébe, hogy honnan ismerhette. Nem nevezte volna kellemetlennek az érzést, de különösebben kellemesnek sem.

– Itt dolgozom nem messze az olasz étterembe, nem tudom hallottál-e róla, de nem rég nyílt. Anyukámé a hely, és besegítek neki, ahogy tudok. Nem szeretnél esetleg valamikor ott vacsorázni?

Reiko megszeppenve figyelte ezt a szép, magabiztos lányt maga előtt, aki kétségtelenül flörtölt vele, sőt még egy cserép virágot is vett magának. A mosolya is szép volt és Reiko élt-halt egy szép mosolyért. Ha érezte benne a másik lelkét, hogy nem csak egy puszta, üres gesztus volt, hanem hogyha a mosolyával valamit önmagából is a felszínre pakolt. És Dina őszinte volt az érzelmeivel, nem köntörfalazott. Mikor is volt utoljára randevún? Cecily neve még égő parázsként élt a nyelve hegyén.

– Persze, ha nem vagyok túl előítéletes és valóban jól ítélem meg ezt a helyzetet és nem vagy titkon egy férjezett lány, csak mert gyűrűt nem látok rajtad.

– Olyan öregnek nézek ki, hogy már férjezettnek kéne lennem? – horkantott fel mosolyogva.

Dina hangosan kacagva fordította oldalra a fejét, Reiko azonnal észrevette, hogy nevetés közben összeszorította a szemeit. Egy halvány mosoly még az ő ajkaira is felszökött és már nem is találta olyan rossz ötletnek a vacsora ötletét.

Készen állt rá? Ugyan csak egy vacsorára hívta el a lány, és nem házasságba hívta, mégis összeszorult egy kicsit a gyomra. Mióta Cecily otthagyta őt, Reiko még csak a randevúra se gondolt. Nem érdeklődtek utána és ő nem kereste senki társaságát. Jól érezte magát a bőrében, és nem kereste tudatosan azt a csontropogtató fájdalmat. De a szerelem nem csak fájdalomból állt. Mindig így keretezte át a szavait, a pszichológusa. Valóban igaza volt, ennyit még Reiko is be tudott ismerni, de mit ért az a sok édesebbnél-édesebb pillanat, amikor a végén ott volt az az elviselhetetlen fájdalom? Mit értek a pillangók, ha a szíve a végén a földön találta volna magát? Hiszen éppen csak összeépítette a szívét, kellett neki bármilyen olyan inger, ami potenciálisan veszélyt jelenthetett számára?

Dina türelmesen dobolt a pulton, egyszer sem nézett el róla, nyílt szemekkel követte a mozdulatait. Nem tudta ki volt ez a Dina, hogy milyen intenció lapult meg a tettei mögött, de a mosolya és a szemei is szépek voltak. Magabiztosnak tűnt, és egy vacsora az ég világon nem jelentett semmit.

– Most éppen ebédszünetem lesz.

Dina szemei felcsillantak és egy széles vigyorral kapta fel a krizantémot a pultról.

– Igazán? Nem fogsz csalódni, a mamám főztje a legjobb a világon.

– Hiszem, ha látom? – vonta fel a szemöldökét játékosan.

. . .

Az édesanyja házában egy forró csipkebogyó teával az ölében átkutatta a dobozba rejtett naplóinak a maradványait. Reiko gyűlölt a bőrkötéssel fedett naplókra nézni. Volt, hogy megijesztették a saját gondolatai és érzelmei. Nem igazán szerette őket fellapozni, így egy nyáron az anyja padlására száműzte őket. Most mégis ott guggolt egy barna karton doboz mellett és kiterítette maga előtt a naplóit.

A szavak segítettek neki túljutni a fájdalmain, képes volt elengedni és túllépni az érzelmein, viszont most csak két oldalra volt kíváncsi. A pszichológusa kérésére írt két levelet, az egyiket Dinának, a másikat pedig Cecily-nek. Mélyen, a megsárgult lapok között rejlettek a kusza tintával felfestett szavak. Kiegyenesítette az oldalakat, majd a hátát a falnak döntve a lámpa fénye alá tartotta a lapokat.

Cecily-nek,

Hogy vagy? Kezdhetek így egy levelet? Mindegy. Érdekel, hogy vagy, hol vagy és mit csinálsz éppen. Sikerült lediplomáznod? Azt csinálod, amit mindig is szerettél volna? Még mindig követed az álmaidat, vagy az évek megkopasztották a szárnyaidat? Oto-szan mindig azt mondta, hogy nagy dolgokat, fogsz véghez vinni, talán benned többet látott mint bennem valaha, de ezt sose irigyeltem el tőled, nem bántam, hogy téged nagyra tartott, mert ahogy az ő szemeiben, így az én szemeimben is hatalmasra nőtted ki magadat. Mindig is távolinak éreztelek, pedig mindig mellettem voltál, hiszen amerre az egyikünk nézett ott volt a másik. Nem léteztünk egymás nélkül, de valahogy mégha a bőröm alatt is éreztem a tiedet, nem értelek el. Te több voltál, mint amivé én valaha válhattam volna. Reményt és ihletet adtál az életemnek és mikor mindezt elvetted tőlem, remény és ihlet nélkül maradtam, és mégis mit ér az élet-e két érzés nélkül?

Azért írok most neked, mert még ennyi évet követően se voltalak képes elengedni. Ott vagy a gondolataim között, mint egy kórság, ami gyógyíthatatlan. Nem bírok megszabadulni tőled? Valami boszorka lennél, és egy egész életre megátkoztad az életemet, vagy csak én vagyok ennyire gyenge, ha rólad van szó?

Cecily emlékszel arra a napra, amikor először ajtót nyitott neked oto-szan? Nem ismertelek, nem tudtam ki vagy és milyen hatással leszel az életemre. Egy kislány voltál, csorba fogakkal, és tágra nyílt szemekkel, nem is sejthette senki, hogy puszta kézzel képes leszel kiszakítani a szívemet a helyéről. Emlékszel arra, amikor felfűzted a karkötőt a kezemre? Azt mondtad így most már sose bánthat senki többé, de vajon beletartozik a varázslatba, hogy te kivételt alkotsz alóla? Igazad volt, a karkötő megvédett mindenki ellen, csak ellened nem. Mondd Cecily, emlékszel arra, amikor a napraforgókhoz kísértél engem? Nem is sejtheted de azóta minden évben ott virágzanak augusztusban, mindig csak a napot lesve, telhetetlenül pirulva a fénye alatt. Olyanok mint én. Én lennék a napraforgó és te a nap? Gondoltál már erre, mint Clytie, aki arra volt kárhozatva, hogy a végtelenségig figyelje a nap istenét, Heliost, mert a szerelme a végtelenségig viszonzatlan maradt? Mikor először olvastam róluk azonnal te jutottál róla az eszembe. Cecily, emlékszel arra, amikor megcsókoltalak? Emlékszel arra, amikor elmentél? Nem emlékezhetsz rá, összetörtél és Yutának kellett felszednie a földről, mivel nem tudtam merre tovább. Ha az egész életembe mellettem voltál, honnan tudhattam volna milyen az élet nélküled? Mintha újra világra jöttem volna. Nélküled kellett megtanulnom élni. Szenvedtem, sírtam és eltaszítottam magamtól mindenkit, mert valahogy senki sem volt olyan mint te, és én mindenkiben téged kerestelek. De egyszer csak a sötétség is túl sötét lett és a keserűség is túlságosan keserűvé vált. Belefáradtam a fájdalomba. Vajon a napraforgók feleszmélnek az álmukból valaha? Észreveszik, hogy feleslegesen kergetik a Nap sugarait?

Talán ők más sorsra lettek teremtve, talán ők sose élhetik meg azt, milyen a nap nélkül. Milyen a Nap nélkül boldogan. Mert Cecily, boldog vagyok! Boldog vagyok egyedül, a barátaimmal, a családommal, a szeretteimmel, nélküled. Megtanultam élni, és el se hiszem, hogy az élet ilyen szép még a te mosolyod nélkül is.

De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek továbbra is. A múltamba vagy, bennem, miattad vagyok most ott ahol. Így hát most is érdekelsz, most is tudni akarom, ki vagy és mit tettél az életeddel. Csak távolról, ne túl közelről, mert nem tudom mit tennék ha újból a bőrömön érezném az érintésedet, talán csak megfeledkeztem milyen volt veled, így már a nélküled is édes.

Cecily. Hogy vagy?

Gondolsz rám?

Gondolj rám, de ne haraggal, ne sajnálattal és csalódottsággal. Gondolj rám örömmel és szeretettel. Én is így gondolok rád.

Szerető barátod:

Reiko

Reiko lehunyta a szemeit, a szívéhez szorította a füzetét, önmagát és az emlékeit. Mindazt ami volt, ami van és ami lesz. Mindent, hiszen a szívében mindenkinek volt helye.

. . .

Csendben rendezgette a virágokat. Bazsarózsát fűzött a csokorba, fehéret és vöröset. Gyengéden elrendezgette a boglárkák között, majd egy hosszú fűszálat font a virágok közé. A csengettyű felszólalt.

Reiko felnézett és a küszöbön Dina ácsorgott. A lány elnézte az ajtó elé helyezett orchideákat és az ajtó fölé fűzött kúszó filodendront, amelynek arany levelei csiklandozták a magasabb vendégeinek a homlokát, Dina félkontyba fűzött haja is súrolta a leveleit, de még kényelmesen elfért alattuk. Hogy mennyiszer látta ugyanott a lányt? Mennyiszer ugrott össze a gyomra és perdült fel a szívverése?

Egy halvány félmosollyal cirógatta meg a leveleket, majd felnézve rá széttárta a karjait. Reiko lehunyta a szemeit, könnyek csípték a látását, és ha tehette volna elfordult volna Dinától, elrejtette volna a könnyeit, de mégis meddig rejthette el az érzelmeit a lány előtt? Meddig titkolhatta mindazt, ami benne lapult? Hogyan várhatta el, hogy Dina újra és újra kinyúljon érte, ha Reiko cserébe nem osztott meg magából semmit?

– Miért sírsz, drágám? – súgta már egészen közelről és Reiko meg is érezte az arcán a lány puha tenyerének az érintését. – Valaki megbántott?

Szipogva rázta meg a fejét és Dina tenyerére simította a sajátját. Ragacsos pillákon keresztül nézett rá.

– Csak hiányoztál.

Dina ajkai elnyíltak és mintha az ő mézbarna szemei is üvegessé váltak volna. Egy gyengéd mosoly bukott elő belőle.

– Úgy? Hiányoztam, hát?

Reiko nevetve húzta magához a lányt és egy gyengéd csókot csent el az ajkairól, csakhogy még felleshessen a pillái alól Dinára.

– Hogyne hiányoztál volna?

– Cecily-vel mi történt? – súgta halkan, talán félt a válaszról, talán csak túl hangosak voltak benne az érzelmek, így a szavak csak halkan törtek fel belőle.

– Vége. Most már tényleg vége. Mindenkorra vége. – Bólogatott hevesen magába szívva Dina citrusos parfümjének az illatát.

– Vége hát? – motyogta Dina teljesen áthajolva a pulton és erősen magához láncolva a testét, az arcát a nyakhajlatába húzva. Erős karokkal szorította magához.

– Most már itt vagyok teljesen, nem kell többé bizonytalanságban lennünk. Készen állok rá, Dina... te készen állsz rám?

Dina nevetve húzta magához még egy és még egy csókra, mintha az ajkaira lett volna tetoválva a mosolya, senki se volt képes levakarni azt onnét. Csillámlottak a szemei és a szorítása is édes volt.

– Mindig is készen álltam rád, drágám. Rád vártam, de úgy látom megérkeztél, ugye?

Reiko bólintott és összekulcsolta az ujjaikat.

– Itt vagyok.

– Itt vagy. 

. . .

Itt vagyok!

Bizony, bizony, egy újabb novellával érkeztem, amire talán még fél évvel kaptam egy felhívást?  Idézem eszkimo33 szavait: Egy napraforgó virágboltról szóljon. Sokat gondolkodtam rajta én is és kíváncsi lennék neked mi jut róla eszedbe. Szóval, ez a novella neked készült, mert nagyon tetszett a felvetésed! Kicsit átgondoltam én is, remélem még így is tetszeni fog, ha valaha erre jársz majd! :)

Szeretnék visszatérni ide. Beszélgetni veletek, mert egy jó része volt ez az életemnek. Szeretném ha az írás és a publikálás megint a mindennapjaim részévé válna. Az íráshoz egyre inkább vissztalálok, amiben ez a darab is hozzásegített, valamint van egy készülőben lévő regényem, még nem tudom ide posztolni fogom, de nagyon érdekelne a véleményetek! 

Nos nem tudom, hogy alakul a jövő, de biztos jelentkezni fogok! Jöhetnek még a kérések, és ha berezonál, lehet fél év múlva nektek is érkezik egy novella :D

és hallgassátok a zenét, ami csatoltam. sokkalta jobb élmény lesz tőle az olvasás

puszil mindenkit, Kyra!