– Mióta állsz ott?

– Egy jó ideje.

– Miért jöttél ide?

– Miattad.

Nem fordultam meg. Tovább figyeltem a távolban fodrozódó felhőket, amelyek hatalmas pamacsokhoz méltóan terültek el az égbolt tengerén. Vajon, ha hamarabb jött volna el értem, megfordultam volna? Kinyújtottam-e volna felé a kezemet és engedtem volna, hogy újból a derekamon érezhessem az ujjait?

Már sohase tudhattam meg ezekre a kérdésekre a válaszokat, így engedtem, hogy tovább figyeljem a távolban lengő fák részeg táncát. Volt valami megnyugtató ebben a csendben, amit folyton megszakított a természet hangja. Úgy óvott a környezetem, mint ahogy egy édesanyja óvná a gyermekét, mélyen a mellkasára húzva, az arca alatt érezve a másik eleven, meleg bőrét, talán még a lüktető szívverését is hallani vélné. A természet szívverése a napfény volt, az ereiben csörgedező vér pedig a felhőket ide-oda hajigáló szél. Mindent mozgásban tartott, egy végtelen nyugalmat nem kívánó őrültként járta a hosszú legelőket. És mik lettek volna a felhők? A folyton váltakozó érzelmeink, amelyek egyik pillanatban eltakarták előlünk a szívünk legbenső vágyait, de máskor színtisztán elénk bökték mindazt, ami bennünk terjengett?

– Gyere velem.

Ha ezt néhány évvel ezelőtt mondta volna, gondolkodás nélkül vele tartottam volna. Magam mögött felejtettem volna a természet buckáit és követtem volna akár a föld pereméig, ahol akár a végtelenségbe is vettem volna magamat érte. De az évek bennem is megkopasztották a szenvedélyemet, már nem lángolt olyan sebesen, csak a megfekedett széndarabok emlékeztettek arra a korábbi mindent elsöprő érzésre.

Már nem ő jelentette a hazámat, hanem ez a dulakodó természet. A göndör ajkú felhőivel, a folyamatosan vitatkozó fák labirintusával, és a tengerként csillogó búzatáblák hullámaival.

– Miért kellene veled mennem?

A régmúlt emlékére. Hogy egy színdarabba bújhassunk és elhitessük magunkkal, hogy mindez akár máshogy is történhetett volna, hogy akár egy szebb életet is élhettünk volna, együtt. Akkor ezeket a szavakat még az ajkaimra súgta, azzal a szoros fullasztó szorításával a derekam körül, amivel oly sokszor magához láncolta a testemet. Én pedig csüngtem a szavain, levegőként ittam magamba minden betűt és őrült buzgósággal hittem el minden ígéretét.

– A szerelmünkért.

Akkor ő nem választott engem. Nem választotta a szerelmünket, pedig megesküdött érte, értem és értünk. Most mégis őt kellett volna választanom, annyi évet követően is. Vártam rá, az ígéreteibe fullasztottam magamat, bezárkóztam a házamba és minden egy koppanásra riadtan kaptam fel a fejemet. Őrá vártam, de ő sose jött el értem.

Az örökkévalóságig tartó szerelem, pedig az idővel együtt kopásnak eredt. Már az ajtóra simuló koppanásokra se perdült fel a szívverésem, nem kerestem a poros utak rengetegében az alakját. Elhalványult az emléke és vele az érzéseim is. Mást szerettem meg. Ha hiányzott is az érintése elmerültem a fák nagylelkű árnyékában, oltottam a szomjamat a közeli forrás vizével és elfogyasztottam a föld oly becses ajándékait.

– Nézz rám!

A szemeinek barnaságát a telt föld színeiben találtam meg, a fekete tincseket az éjszaka árnyaiban és a bőrének bronz színét az őszi búzatáblákban. Mindennap vele voltam, jobban ölelt, mint ő valaha is tehette volna. De, amikor ránéztem az a fiú, aki egykoron ő volt a fák leveivel együtt elporladt. Egy olyan férfi állt előttem, akit, ha még akartam volna se ismerhettem volna meg soha.

Talán fájt, hogy nem láthattam hogyan került a szemöldökei közé egy mély barázda, hogyan fakultak meg az anno oly melegen égő barna szemei, és hogy ki szőhette azokba az éjsötét fürtökbe az itt-ott előkandikáló ősz szálakat.

Mindennek ellenére nem szólaltam meg.

Lehajtottam a fejemet és a saját megsárgult kezeimre fektettem a szemeimet.

– Gyere velem.

Könnyes volt az arcom, bár nem teljesen értettem, hogy miért. Az egyik könny útját álltam az ujjaimmal és mikor megláttam az ujjbegyemen csillámló cseppet visszavezettem a tekintetemet a férfira. Ő már nem az én fiúm volt.

– Már nem szeretnék többé rád várni – ismertem be őszintén, és inkább a saját fiúm felé néztem. Az ismerős volt, és biztonságot nyújtott. Az a férfi, aki mellettem állt már egy ismeretlen volt számomra.

– Nem kell többet várnod, itt vagyok, hát nem látod?

A hangja is más volt, ami egykoron a viharban dörgő égboltot festette elém, ma már csak egy rekedtes fuvallatként keltette fel a figyelmemet. Már nem éreztem vágyat arra, hogy megismerjem ezt az idősebb férfit, a saját szívem egy időtálló kapszulába rejtette azt a fiút, akit én egykoron szerettem. Nem érthettem, hogy ez a két alak egy és ugyanazon személy lett volna. Talán csak az ajkai felett csücsülő anyajegye zavart meg. Hogyan lehetne mindkettőjüknek pont ugyanott egy fekete pont a bőrükbe hímezve? Egykoron szerettem az ujjaimmal megérinteni őt, a saját bőrömön érezni az ő melegét, esetleg a mellkasára fektetni a fejemet, amikor sikerült néhány magányos percet lopnunk magunknak.

Ő a végtelenséget írta a bőrömbe, örök szerelemre hivatkozott, a gyűrűsujján aranyló gyűrű viszont másról beszélt. Tudtam, hogy megházasodott. A faluban gyakran vették a szájukra a fiú nevét, meg-megsúgták, hogy egy gazdag báró leány kezére fájt a foga, hogy egy szép nyári éjszakán a csillagok alatt kérte meg a kezét, úgy ahogy azt ígérte, hogy engem fog elvenni.

Már nem haragudtam, nem maradt belőlem se semmi mind abból, ami fiatal korunkban még fűtött minket. Talán én se az a lány voltam, akit ő őrzött az emlékeiben. Mind megkoptunk egy kicsikét, elveszítettük a fiatalkori ragyogásunkat, a bőrünk feszességét, a szemeink csillogását és a képességet arra, hogy igazán érezzünk. Az idő megtaposott bennünket.

Lenéztem a fű zöldjét szorító tenyeremre és egy apró mosolyt engedtem fel az ajkaimra. Nedves volt a mosolyom íze, a könnyeimnek képtelen voltam gátat szabni, mégha nem is a szomorúság keltette fel őket. Mindazt sirattam, amivé válhattam volna, aki mellette lehettem volna, és azt, akivé nélküle váltam.

– Kedvesem?

Emlékeztem a fiúmra. Emlékeztem mindenre. Amikor először láttam meg őt a fák árnyéka alatt. Mindentől elütött, amit addig tapasztaltam. Az ő ruhája fehér volt, az enyém viszont fekete és lyukacsos, az ő testét fénylő selyem borította, az enyémet viszont gyenge lenvászon, mintha két külön világot képviseltünk volna a folyó két túlpartján. Belenéztem az ő sötét, teltföldre emlékeztető szemeibe és éreztem, hogy valami a mellkasomban megváltozott. Hevesebben kezdett verni a szívem, összeszorult a gyomrom és a kezeim is remegni kezdtek, pedig ő még csak hozzám se szólt. Csak nézett azokkal a kiismerhetetlen gazdag szemeivel. Mit láthatott bennem? Mi ragadhatta meg a gyermeki kíváncsiságát?

Az vált a mi helyünkké, a nedves folyópart a fák árnyéka alatt. A puha mohával beborított kavicsok, ahol annyira szerettem elfeküdni, a lábujjaimat a habzó patak vizébe mártani és figyelni a folyópart másik felén ücsörgő fiút. Kezdetben nem volt olyan merész. Még csak a távolból figyelt, az ajkait a fogai közé szorítva, és csipkedve a saját bőrét, mintha meg szeretett volna arról bizonyosodni, hogy nem csak álmodott engem. Amikor megfürödtem a patak vízében, mindig levettem magamról a ruháimat, gondosan a száraz kavicsokra fektettem őket és elmerültem a hűs vízben. Az ő arca olyankor megegyezett az érett paradicsom színével, de egyszer se nézett el rólam, és én se róla.

A nap mindig fényesre nyalta a selyemruháinak fodrait, a kíváncsi szemeket, amelyek még nem érthette miért tapadtak annyira mohóan a fedetlen bőrfelületre. De ahogy a nyár is megnyújtotta a nappalokat, úgy ő is bátorságot merített.

Kezdetben nem beszéltünk, csak némán fürödtünk a hűs patak vízében, egyszer-egyszer megejtettünk egymás irányába egy mosolyt, de minden egyes nap, pontban mikor felszólalt a harangszó, mindketten megszárítkoztunk a napsugarak alatt és magunkra öltve a ruháinkat visszatértünk a mindennapjainkba. Én, mint egy szegény malom őrlő lánya, és ő mint egy nemes fia.

A néma nappalokat végtelenül átbeszélt éjszakák követték. Az évek teltek és a kíváncsi tekintetek helyére vággyal vezetett érintések kerültek. Az ő szorítása mindig is olyan kemény volt, de annyira szerettem magamon érezni az ő puha ujjbegyeit, amelyek egyetlen nap kemény munkát sem éltek meg, és tudtam, hogy szerette az én kemény tenyeremet, a töredezett körmeimet, amelyek a bőrébe mélyedtek. Megmagyarázhatatlan módon egészítettük ki egymást.

Szerelem gyulladt fel kettőnk között, és mindaddig megállíthatatlanul lángolt, míg én teherbe nem estem és az édesapja tudomást nem szerzett a kapcsolatunkról.

– Már elkéstél.

Talán, ha évekkel ezelőtt talált volna itt rám, messze a falu poros utaitól, elrejtve egy fűz ágai alatt, egy patak partján akkor vele mentem volna. Fellángolt volna az oly régen kialudt szerelem és talán még képes is lettem volna megbocsátani neki. De éveket késett, egyedül hagyva engem, egy fűz ágai alatt heverő lugason a patak partján, távol a messzeségbe ringatózó búzatáblákkal. Megházasodott, gyermekeket nemzett, olyan kislányokat, mint amelyet én is a folyóba partja mellé temettem.

Ha megcsókolt volna ahelyett, hogy elfordult volna, ha csak megérintette volna a tenyeremet, ahelyett, hogy eltaszított volna, talán még ma is felnéztem volna rá.

De az én fiúm elhagyott az apja kérésére, rám se nézett és egyedül hagyott egy növekvő gyerekkel a pocakomban, egy olyan világ kapujában, ahol még önmagamat se voltam képes eltartani. Őt követte az apám, aki képtelen volt újból magához fogadni a viszonyomat követően. A gyermek elporladt bennem, és amikor úgy hittem vele együtt merülök majd el én a földben, akkor hirtelen kinyúlt értem egy kéz. Egy láthatatlan érintés, ami talpra rántott.

Éveket vártam, az ígéreteibe kapaszkodtam, de a szavak, amelyeket a bőrömbe hímzett egykoron nem voltak mások, mint színtiszta hazugságok.

– Azóta vártál rám?

– Mást se tettem évekig.

– Ne haragudj rám.

– Már nem haragszom.

Nem tettem szóvá az átsírt éveket, a gyűlölködő fájdalmat, a bőrömbe vésett vágásokat. Már nem lett volna értelme.

– Kedvesem?

Ránéztem. Homályosan láttam az arcát, de ezen az ernyőn keresztül mintha újból az én fiúmat láttam volna. Talán ő is megláthatta azt a lányt, akit egykoron szeretett, mivel egy ismerős mosollyal ajándékozott meg.

Meglehet, hogy erre várt évekig, hiszen megfordult és halk, lassú léptekkel felejtett maga mögött még egyszer, viszont ezen az alkalmon már talán egyikünknek sem fájt a búcsú. Csak valami édes maradt a szájunkban. 

Hellooo,

nos nem azzal érkeztem, amit ígértem, de! ami késik nem múlik! még eszembe vannak a kéréseitek, és igen-igen egy elég nagy történet kerekedett a kezdetben pár szavas ajánlásokból! szóval már csak egy kis türelemre lesz szükségetek és meg is érkezik az enemies to lovers, napraforgós üzlet szotrija! :) 

de addig is egy régi kis szösszenettel rukkoltam elő. 

nem a kedvencem, és igazából értelme sincs, de amikor ezt írtam, akkor csak annyi volt bennem, hogy a szavakkal szerettem volna játszani. mindenféle plot nélkül. 

ha tehetitek olvassátok a zenével! százszor jobb lesz!

puszi a következőkig!

kyra